62. fejezet

Reita pov

Furcsa… Rettenetesen furcsa Toshi nélkül, mintha megint külön lennék. Újra éled bennem a félelem… Rettegek, hiába tudom, hogy ott van Miyuki is – mivel Ruki azóta is pufog –, valamiért ez sem nyugtat meg. A bizalmam még nem tudtam teljesen visszaépíteni felé, még, ha igyekszem is.

- Vajon tényleg szeret engem eléggé, ahhoz, hogy ne csaljon meg megint? – kérdezem magamtól kezeimet bámulva.

Próbáról Ruki haza zavart, mert csak álltam, mint egy kuka, semmit sem lehet most velem kezdeni. Toshinak írok egy sms-t, hogy bármikor tud hívni, ha akar, mert nem vagyok próbán. Felhívnám most én, de nem akarom zavarni, ki tudja, mikor van felvételük és mikor szünetük. Estefelé az ablakon bámulok kifelé. Szakad a hó… Csendesen táncolnak lefelé a hópelyhek. Keringőjük közben gondolataim visszakalandoznak pár évvel ezelőttre, mikor Toshiyával együtt néztük a havazást és feltétlenül boldogok voltunk.

- Ó mond miért? Miért kellett neked megcsalnod engem? – esek kétségbe és könnyeim kifolynak.

Rég nem sírtam, de most megint a felszínre tőrt. Hiszen akkor, amikor az évfordulónk volt mindent jóvá akartam tenni, mert nagyon nagy részem volt abban, hogy elhidegültünk egymástól. Mégis… Mégis… Miért kellett neki leinnia magát? Megvárhatott volna, hisz tudta, átmegyek hozzá. Általában betartom az ígéreteimet, ha pedig nem, akkor szólok mi van. Ezt igazán tudhatta volna. Féltékeny voltam Dai-ra és még most is az vagyok, de csak azért, mert olyan behozhatatlan előnnyel indult velem szemben. Hiába akarok a legjobb lenni, ha Toshinál mindig csak az örök második lehetek. Hisz mikor járni kezdtünk az sem olyan, emlékezetes dolog volt. Csak úgy összejöttünk. Semmi virág, semmi naplemente, semmi vacsora, mint náluk. Talán nem kellene járnunk, de annyira szeretem még most is, azok után is, amik történtek. Csendben bámulok továbbra is ki az ablakon, könnyeim ömlenek szememből, az idő pedig egyre inkább telik. Toshi nem hív fel, keresném, de inkább csak egy sms-t írok, amit párszor ki kell javítanom, mert alig látom a billentyűzetet. Egy egyszerű jó éjt, viszont van benne valami más is. Az érzéseim fele, a kétségbeesésem, a szerelmem, a fájdalmam… Aludni képtelenség most. Inkább megiszok egy doboz sört, járkálok a lakásban, keresem a helyemet, de nem találom.

Másnap kora reggel, mikor már kezdek, pánikba esni megcsörren a telefonom. Toshi az.

- Igen?- szólok a telefonba rekedtes hangon.

A könnyeim már elapadtak, szemeim vörösek és fájnak, de még mindig tudnék sírni, ez pedig hangomon is hallani.

- Rei? – hallom a hangján mennyire meg van döbbenve.

- Most keltem mond nyugodtan. – hazudom, amit el is hisz.

- Ne haragudj, hogy tegnap este nem hívtalak. – kezdi bele.

- Nem gáz… Biztos volt jobb dolgod is. – vonom meg a vállam, hiába nem látja.

- Haragszol? – érzem, a hangján retteg.

- Nem, csak nem vagyok teljesen jól. – úgy belerúgnék megint, mégsem teszem, nem csak neki fáj az.

Beszélgetünk még jelentéktelen dolgokról, megint úgy köszönök el, hogy hiányzik, aztán letesszük. Bár mostanában mindig bántom, ez nekem sem esik jól. Talán neki úgy tűnik, mennyire élvezem ezt, de ez nem igaz. Fogalmam sincs, honnan jön, nem akarom ennyire bántani, bár nekem sokkal nagyobb lelki fájdalmam volt, mint neki, amit most kap tőlem. Lehet akaratlanul is elégtételt akarok venni, bár akkor meg kellene csalnom, azt viszont mégsem tudom megtenni. Ahhoz már nekem sincsen elég erőm. Nem vagyok olyan. Ha valakit szeretek azt teljesen szívemből teszem. Ekkora fájdalmat sosem okoznék neki. Most mégis olyan, mintha a lelkem befeketedett volna, és lassan elporlad. Toshi sem segíthet ezen, senki sem tehet értem semmit sem. Csak egy lélek nélküli üres burok vagyok. Rukit felhívom, nem tudnék most bemenni. Hallja a hangomon, megint valami van, de szerencsére nem firtatja, hanem elenged a mai próbáról. Inkább ez, minthogy egész nap csak szobrozzak neki ott és semmit se csináljak. Nagy nehezen nekidurálom magamat, elmegyek fürdeni, magamba erőltetek pár falatot, bár a gyomrom bukfencezik tőle. Magamra rángatok valami ruhát, amit találomra húzok ki a szekrényemből, aztán megyek is. Bakancs, kabát, sapka, sál, kesztyű…

Kint sétálok a havazásban, céltalanul bolyongok a város utcáin. Rá kell jönnöm mennyire, utálok egyedül lenni, mennyire hiányzik nekem Toshi. Kap tőlem egy sms-t, hogy estére felhívhatom-e. Sokáig nem jön, válasz gondolom sok a dolguk. Aztán mikor mégis, egy igen hosszú üzenetet kapok. Az időbeosztásuk. Ez kicsit megmosolyogtat. Ha jól értelmezem, most Toshi szabad egy kis ideig. Felnézek. A parkban vagyok, sétáló idős párok, a hóban játszó gyerekek, akiket anyjuk kerget, mert ideje bemenniük, nehogy megfázzanak. Iskolából lógó egyenruhás diákok. Egy fának támaszkodva hívom, mint egy messiást úgy várom, hogy végre felvegye. Amikor pedig meghallom fáradtságtól nyomott hangját, újra egy mosoly jelenik meg az arcomon.

- Kifáradtál? – kérdezem kedvesen köszönés helyett.

- Eléggé. Baromi hideg van és senki sem volt hajlandó egy meleg pulcsit adni nekem, mondván az elrontaná az összhatást. – hisztizik a telefonba, amivel kivált belőlem egy halk kuncogást.

- Csak meg ne fázz, rendben? – egyik kezemet zsebre vágom.

- Te nevettél? – boldogan cseng a hangja.

- Valami olyasmi. – adom meg magamat.

- Jó végre hallani. – sóhajt egy nagyot.

- Mikor jöttök vissza? – nézem a gyerekeket.

- Holnapután, valamikor estefelé.

- Hívj, majd fel mikor nem lesztek messze! Érted megyek. – jelentem ki.

- Mindenképpen felhívlak majd. – kapok választ egy nagy szünet után.

- Na, menj, ne lógj a munkából. – dorgálom meg.

- Este hívlak. – szinte látom, ahogy repked.

- Várni fogom. – mondom és kinyomom.

Hihetetlen mennyire jól esik most ez. Hallani a hangját, hogy boldoggá tudtam tenni, még, ha fáradt is. Talán szeret ő is engem. Talán nincsen még minden veszve.

Az a két vagy három nap hamar eltelik, többször is felhívom Toshit, beszélgetünk egy keveset, este pedig hosszú órákat, mintha most kezdenénk el megint járni. Kezdem úgy érezni, minden rendben lesz. Egyik este megemlített valamit, amitől nagyon is kiakadtam én is. Miyuki várandós Rukitól. Az énekes amúgy is pörög, de mikor rákérdeztem mi a boldogságának a tárgya be nem állt a szája, csak tolta a rizsát, majd a végén kinyögte, hogy kedvese tőle vár gyereket. Ettől kezdve, mintha dupla annyi duracell elemet reggelizett volna. A próbán kikészít minket, de utána sem hagy nyugtot, folyamatosan pattog, le sem lehet csapni. Végül pedig csak eljön az is, hogy Toshiya hazajön. Ruki is ott van, hisz rettenetesen várja Miyukit. Unottan állok mellette és úgy teszek, semmi sem érdekel, mikor leszállnak a buszról. Toshi pont Diével együtt száll le, mire megremegek, jót rötyögnek, de mikor Toshi meglát, lefagy a mosoly az arcáról. Sejti… Nagyon is sejti, hogy mennyire mérges vagyok most. Miyuki Ruki karjaiban, szerelmes csókot váltanak. Látom szemem sarkából Kyo tekintetét, ellenben nem nagyon érdekel. Az egész Dir en Grey feszült. A basszeros is odajön hozzánk, halkan köszön, amit csak egy biccentéssel viszonzok. Beszállnak mind a hárman a kocsimba, a biztonság kedvéért Ruki ül mellém, hogy még véletlenül se legyen közel hozzám a basszeros. Hazaviszem Rukiékat, addig Toshi a kocsiban vár rám.

- Te biztos minden rendben lesz? – kérdezi aggódva Ruki.

- Ne nézz, már ennyire gyengének kérlek. – mordulok rá.

- Jó, na… - tartja fel a kezeit védekezően.

- Taka beszélhetek Reitával négyszemközt egy kicsit? – kérdezi kedvese és nagy nehezen, de belemegy.

- Bent várlak, de ne maradj sokáig, pihenned kell. – szól féltőn, de annál több szerelemmel hangjában.

Hát ilyen is tud lenni az énekes? Mármint persze, hogy tud, de utoljára gimiben láttam ilyennek. Örülök, hogy ennyire szereti Toshi húgát. Amikor aztán bemegy, Miyuki felém fordul, gyönyörű arcán düh veszi át a helyét és egy határozott mozdulattal felképel. Meglepetten pislogok és fogom meg arcomat ott ahol megütött.

- Miyuki?

- Te barom. Miért kell ennyire bántanod Toshit? Tudom, hogy újra együtt vagytok, ahogy azt is, hogy miket csinálsz. Tudom, hogy nem szent, ahogy azt is, hogy megcsalt, de ez már túlzás. Egy bizonyos fokig megérdemelte, de most már elég. Ezzel csak nagyobb fájdalmat okozol neki. – hadarja dühösen.

- Semmit sem tudsz. – igyekszem visszafogni magam, nem akarok üvölteni, sem dühös lenni igazán.

- Mégis mit nem tudnék? Toshi már mindent elmondott… - közli hűvösen.

- Igen? Akkor azt is tudod az milyen érzés, mikor darabokra hullasz, mert a kedvesedre rányitsz, aki kéjesen szeretkezik azzal, akitől amúgy is félted? Mert nem hiszem. Nem szórakozásból bántom Toshit, nekem is ugyanúgy fáj, de nem tudom csak úgy elfelejteni mindazt, amit tett. – mondom, aztán ott hagyom, a levegőért kapkodó lányt mielőtt nagyon összevesznénk.

Lemegyek, majd beszállok a kocsiba és indítok. Nem mondok semmit sem a basszerosnak, érzi mennyire feszült vagyok. Legnagyobb meglepetésére magamhoz viszem. Szólna, de kifejezésem látva inkább nem teszi. Feljön velem, kinyitom, előtte az ajtót majd mikor becsukom magunk mögött, megszólalok.

- Megint?  - mordulok.

- Nem. – mondja őszintén, de már könnyesek a szemei. – Hidd el nekem, hogy nem. Végig Miyuki volt a szobatársam.

Csak bólintok, viszont már annyira ideges vagyok, hogy szólni nem akarok, mert abból nagyon csúnya veszekedés lenne megint. Inkább csak elmegyek fürdeni, majd csinálok valami vacsorát. A húst alaposan kiklopfolom ezzel levezetve feszültségem egyik részét, amíg Toshi fürdik. Lassan elkészül a vacsora, ő is előkerül, de továbbra sem szólunk egymáshoz. Mikor befejezzük az evést, átmegyünk tv-zni, nagy a távolság közöttünk. Majd kint a kanapén ágyazok meg neki. Napokig ezt játsszuk, egyszer alaposan meg is bántom, az egyik szeretkezés alkalmával mikor utána olyat kérdezek, ami amúgy is kíváncsivá tett. Persze napokig nem jön, aztán megint nálam alszik, de reggel mikor felkelek és mennék ki kiadni magamból a szokásos adagot meghallom Toshit. Beszélget valakivel telefonon és… és… sír… Szemeim hatalmasra kerekednek.

- Nem bírom ezt már. Rettenetesen szeretem, de ezt már nem bírom így. Tudom mekkorát hibáztam, amit az óta is minden egyes nap mélyen bánok, mégsem fogadja ezt el. Folyamatosan belém rúg a tetteivel. Egyszer közel enged magához, másszor pedig nagyon messzire taszít el. Talán jobb lenne nekünk egymás nélkül. Vagy nem is tudom. De ez már nem maradhat így. – hallom, hogy zokog.

Hallgat egy darabig, hümmög, gondolom, a vonal másik végén beszél az illető. Lehajtom fejemet, hátam a falnak támasztom. Még inkább elfog a rosszullét. Borzalmas ember vagyok. Nem bírom tovább és kirohanok a fürdőbe. A wc felé görnyedve adom ki a tegnap esti vacsorám egy részét, aztán már egészen ott vagyok, hogy epe is jön. Rosszul vagyok magamtól, könnyeim is kicsordulnak miatta.

- Le kell tennem majd, beszélünk. – hallom a hangját, majd félve bekopog. – Rei jól vagy? Ez rosszabbul hangzik, mint szokott…

- Meg…. meg… vagyok… - nyögöm ki nagy nehezen, amikor levegőt kapok.

- Bemegyek. – jelenti ki határozottan.

- Ne… - erőtlenül tiltakozom, de már be is nyit.

Hajam szerencsére takarja arcom nagy részét, így csendben tudok sírni is közben. Letérdel mellém, hátam kezdi dörzsölgetni. Ez a kis törődés túlságosan jól esik… Mikor végre nem jön ki több felzokogok.

- Akira? – Toshi nem tud mit kezdeni ezzel.

- Utállak. Utállak mert megcsaltál… de a legjobban azért utállak, mert még mindig kurvára szeretlek… - vágom az öklöm a fehér istennő oldalába, ami nem a legjobb ötlet, hiszen így csak az ujjaimnak ártok.

Nem tud megszólalni, csak hagyja, hogy kiadjam magamból.

- Utállak. – mondom erőtlenül rekedtes hangon, nagy nehezen lehúzom a művem, de odáig már nem jutok el, hogy fel tudjak állni és kimossam a szám, csak Toshi ölébe hajtom a fejemet.

- Tudom. – suttogja és hajam kezdi simogatni.

- Miért Toshi? Mi rosszat tettem, hogy nem tudtál akkor megvárni? – kapaszkodok nadrágjának zsebébe. – Rendbe akartam tenni mindent, meg akartalak lepni azért csináltam, amit…

- Nem tudom.

- Ráadásul pont vele? Azóta minden egyes nap rémálmaim vannak miatta. Nincs nap, hogy ne álmodnám újra, ami akkor történt. – hirtelen felülök, a földre nyomom és csípőjére ülve tartom lent, na, nem mintha ellenkezne.

- Kurvára szeretlek. Hát nem mutattam ki neked eléggé? Mit kellett volna tennem? Mit kellene tennem, hogy többé ez ne forduljon elő? – könnyeim csak úgy záporoznak.

Minden egyes fájdalmam kiül arcomra. Szemei hatalmasra kerekednek, látom bennük, végre felfogja, mit érzek. Megremegnek ajkai, az ő könnyei is kicsordulnak. Sosem láthatott még ennyire összetörve engem.

- Sajnálom. – suttogja.

- Szeretlek te barom. – motyogom, lehajolok, majd homlokom övének támasztom, elengedem kezeit is.

Felnyúlva karjait nyakam köré fonja. Mind a ketten sírunk egy sort, majd nagy nehezen feltápászkodom és fogat mosok. Addig felül, de továbbra sem áll fel, csak onnan figyel. Megmosom az arcomat, nagy nehezen összeszedem magamat.

Mikor ezzel megvagyok, felé fordulok és felhúzom a földről. Szorosan magamhoz ölelem, és szinte kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta, hisz az is múlik.

- Bocsáss meg kérlek. Rettenetesen viselkedtem veled. Túlzásba estem. – suttogom fülébe.

- Nem mondom, hogy a legnagyobb részét nem érdemeltem meg, de meg van bocsájtva. – hozzám simul.

Mardos a bűntudat tetteim miatt, hogyan is tehetném ezt jóvá? Gyengéden eltolom magamtól, de csak annyira, hogy szemembe tudjon nézni. Tekintetemben újra van élet, szerelem ég benne, csakis iránta érzett szerelem. Megint megremegnek ajkai és újra kezdenek folyni könnyei.

- Szeretlek. – suttogom mérhetetlen szerelemmel.

- Én is téged. – mosolyodik el végre, aztán megcsókolom gyengéden.

Nem fekszünk le egymással, mert most azzal csak elrontanánk mindent, inkább csak pihenünk, bár egy pillanatra sem tudom lehunyni szemeimet. Egész éjjel karjaimban tartom, nyugodtan alszik mellkasomon, szorosan bújik hozzám. Megmosolyogtat. Végre megint boldognak érzem magam, hihetetlenül könnyűnek. Eszméletlen. Bár ott motoszkál bennem az a kis dolog, hogy jóvá kell tennem azt a fájdalmat, amit neki okoztam. Még nem tudom, hogyan, de ki fogom találni.

Reggel óvatosan kimászok mellőle, kimegyek reggelit csinálni, hozzá kávét is készítek, majd mindent az asztalra teszem egy üzenettel együtt, hogy sajnálom, de dolgoznom kell, de sietek majd vissza. Kiszaladok miután felöltöztem, van a közelben egy virágárus. Kell valami újítás is. Veszek egy szál vörös rózsát, visszaosonok a szobámba, addigra már párnámat öleli. Hatalmasat dobban a szívem, iszonyatosan boldog vagyok tőle. Gyengéd mosollyal az arcomon leteszem a másik párnára a rózsát, gyors érzéki csókot lehelek, ajkaira aztán már ott sem vagyok. Még időben beérek, bár nem nézek ki a legjobban a sírás és a rosszullét után, de legalább újra boldog vagyok, minden más mellékes.

- De korán bent vagy megint. – mondja Ruki.

- Te is. – jegyzem meg mellékesen, durván is, hogy ne tűnjön fel neki semmi.

Leülök a kanapéra, a telefonom a térdemre teszem, hogy szem előtt legyen, aztán szeretett gitárommal kezdek foglalkozni. Lassan pedig mindenki megérkezik. Alig kezdjük, el a próbát jön az sms kedvesemtől. Suttyomban visszaírok neki, mikor Ruki Aoit szidja, amiért nem úgy játszik, ahogy kellene.  Elrakom a telefonom, aztán folytatódik a próba. Egész nap a legjobbat hozzuk ki magunkból, de az énekesnek az sem jó. Nagyon pörög mióta kiderült Miyuki terhes. Szünetben kimenekülök bagózni és felhívom a basszerost.

- Szia. – mondom kedvesen.

- Szia. Mikor végzel? – kérdezi azonnal.

- Nem tudom Ruki rosszabb, mint egy duracell nyuszi és egy hiperaktív kissrác keveréke, igyekszem hamar elszabadulni.

- Átjössz? – azért félve kérdezi még mindig.

- Szívesen átmennék, ha lehet. – szívok egy nagyot a cigiból.

- Persze, hogy lehet. – lelkesedik fel. – Mit főzzek?

- Mi lenne, ha semmit és inkább elmennék egy étterembe? Én fizetek. – ajánlom neki.

- Ha szeretnél.

- Szeretnék. Randizzunk egyet. – mosolyodom el féloldalasan.

- Nem tudom anyáék elengednek-e. – kezd bele játszani.

- Jó fiú leszek, tízre hazaviszlek.

- Akkor nyolcra gyere értem. – kuncog és kinyomja.

Megmosolyogtat a dolog.

A napok egyre inkább telnek, Toshival pedig egyre jobban kezdenek visszatérni a dolgok a régi kerékvágásukba. Alig lehet levakarni a mosolyom, mikor együtt vagyunk. Segít takarítani is. Közben megtalálja a cuccait a dobozban is, amiket nem akartam kidobni. Megdöbben, mert azt hitte megszabadultam mindentől, ami az övé. Persze erre nem mondtam semmit, inkább folytattam a porszívózást. Egyre kevesebbet alszom megint, folyamatosan azon gondolkodom éjjelente, hogy mivel tehetném jóvá a dolgokat. Ez pedig kedvesemnek is feltűnik.

- Rei… Miért nem alszol? – kérdezi, mikor hajnalban felriad.

- Csak gondolkodom. – mondom.

- Nem ráér reggel gondolkodnod? Pihenned is kellene. – köröz ujjaival meztelen mellkasomon.

- Nem ér rá. – mondom nyugodtan.

- Mégis miért? – néz fel rám.

- Mert még nem tettem jóvá a sok bántalmat, amit kaptál tőlem. – vallom meg.

- Akira hagyd már abba ezt a hülyeséget. – mordul kedvesem. – Ezt már megbeszéltük.

- Nem fogom, amíg nem tettem jóvá. – makacsolom meg magamat.

Mordul, fújtat kicsit és felül. Mérgesen néz szemeimbe. Ahogy ott támaszkodik, bevillan valami, ami elég nagy áldozat felőlem, de jó lesz.

- Rendben, alszom, de csak ha visszabújsz. – emelem fel védekezően kezeimet.

Elégedetten elmosolyodik, mellkasomra telepszik, majd már alszik is. Elnehezülnek az én szemhéjaim is és elalszom vele együtt. Reggel kegyetlenül kelt minket a telefonja. Ma nekem nem kell bemenni, mert Ruki és Kai interjún lesznek, Aoi meg rádió felvételen. Uruhával meg úgy döntöttünk ellógjuk a napot, nem kell megtudniuk. Nagy nehezen kimászik mellőlem, megy készülődni addig, csinálok neki reggelit és kávét. Hamar elkészülök, de csak pár falatot eszik. Siet.

- Estére várlak. – kapom, el derekánál fogva mielőtt elmehetne, és egy csókot kap tőlem.

Azonnal elpirul, aztán már megy is. Addig elkészítem az esti dolgokat, beszerzem, ami kelleni fog, aztán csak lézengek a lakásban.

Nagy sokára betoppan. Megvárom, még megvacsorázik, közös fürdő, aztán egy heves csókcsata. Az ágyban pedig magamra húzom.

- Tudom, mivel tegyem jóvá. – mosolygok rá.

- Már megint itt tartunk? – morog.

- Neked adom magam. – mondom ki egyenesen és bele is pirulok.

Szemei hatalmasra kerekednek, erre nem számított.

- Re…iii…- súgja nevemet.

- Csak neked Toshi… A tiéd vagyok… - suttogom fülébe.