27. fejezet

Toshiya pov

Halálra rémít, mikor Rei összeesik az öltőzőben. Még sikerül elkapom az egyik oldalánál, de Kai is

ugrik, így ketten le tudjuk fektetni az egyik padra.

- Rei, mi van veled? – rázogatom meg a vállát.

Megszűnik minden körülöttem, csak tompán érzékelem a hatalmas felfordulást magam körül.

Megjelenik két mentős, fogalmam sincs, ki hívta őket, de elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Tehetetlenül nézem, hogy felteszik kedvesen egy hordágyra és elviszik.

- Gyere – ragad karon Kai és magával rángat.

Csak egy ember ülhet a mentőbe, így Ruki azonnal beugrik. Nincs kedvem se erőm ezen felháborodni, inkább kocsiba ülök és követem a mentőt a legközelebbi korházig. A dokik ránk parancsolnak, hogy üljünk le és várjunk. Kicsit távolabb ülök Rukiéktól. A veszekedés nélkül is elég ideges vagyok, nem akarom még őt is hallgatni. Érzem, hogy egész testemben remegek, a gyomrom görcsben áll. Hányinger kerülget. Egek, mikor voltam én utoljára ilyen ideges? Talán az első fellépésemen.

- Könyörgöm, ne legyen semmi baja – motyogom.

- Toshiya, szerinted mitől készült ki ennyire? – áll elém Kai.

A hangjában nincs semmi vád, szemrehányás, csak kíváncsiság.

- Fogalmam sincs. Evett rendesen, arról gondoskodtam. Tudtommal aludt is.

- Ezt hogy érted?

- Én aludtam el előbb, ezért nem tudom. Talán a stressz és az idegesség. De elhiheted nekem, hogy próbáltam megnyugtatni, segíteni neki.

- Tudom, és elhiszem. Nyugi, nem vádollak semmivel – emeli fel védekezően a kezét.

- Bocs – simítok végig az arcomon – Csak aggódom érte.

- Ahogy mindenki. Rei erős, nem lesz semmi baja – ereszt meg egy mosolynak szánt valamit.

- Tudom – kicsit megkönnyebbülök.

Biztatóan vállon vereget és leül mellém. Nem szólunk egymáshoz, barátok se vagyunk, de azért jólesik, hogy itt van mellettem. Nem tudom miért, de kissé megnyugtat. Talán azért, mert nem vagyok egyedül. A feszült csendet a mobilom zavarja meg. Nem akarok senkivel beszélni, de mikor meglátom a kijelzőt, muszáj megtennem. Yoshiki az. Félre vonulok és megnyomom, a felvesz gombot.

- Szia, mi történt a verseny után? Hallottam, hogy volt valami felfordulás, és a mentő is kijött – kezdi azonnal.

- Reita összeesett, és be kellett hozni a korházba – erőltetek nyugalmat a hangomra.

- Komoly a baj?

- Nem tudom, a dokik vizsgálják.

- Jobbulást neki. Most mennem kell. Szia – köszön el.

- Szia – bontom a vonalat.

Mire visszaérek, látom, hogy egy doki távozik a fiúktól.

- Mi történt? – kérdezem aggódva.

- Minden oké, csak az a marha nem aludt és teljesen kimerült. A dokik ma még bent tartják, de holnap hazamehet, vagy haza lehet vinni, attól függ, hogy felébred-e – mesél Kai.

- Kami-sama, hála az égnek – könnyebbülök meg.

- Gondolom, nem fogsz elmenni, hanem itt maradsz – jegyzi meg Ruki.

- Még szép. Eszemben sincs magára hagyni.

- Akkor mi itt feleslegesek vagyunk. Menjünk – áll fel a székből Uruha.

Kai és búcsút int, és a többiekkel távozik. Fáradtan lerogyok a székre és várok. Egész éjjel fent vagyok, az automatából veszek valami vacsorának csúfolt kaját és valami ihatót. Ha magához tér, nagy fejmosásban részesítem, az már biztos. Miért csinálta ezt? Miért nem aludt? Miért nem szólt, hogy baj van? Egész éjjel ezen agyalok és egy szemhunyásnyit sem alszom, de nem érdekel. Valamikor kora reggel egy doki megy be kedvesemhez, hogy megvizsgálja. Feszülten várom, hogy kijöjjön. Amint ezt megtörténik, felugrom és elé állok.

- Hogy van? – kérdezem.

- Suzuki Akira hozzátartozója? – kérdi.

-Igen, az vagyok.

- Megkérdezhetem, hogy milyen hozzátartozó? – kérdi gyanakodva.

- Az élettársa vagyok – kicsit ferdítek, de ezt nem kell tudni.

- Értem – rökönyödik meg egy pillanatra – Nos, Suzuki-san jól van. Kapott infúziót, ami sokat segített. Nagyon kimerült, és sokat kell pihennie, de rendbe fog jönni – nézi meg a papírjait.

- Hála az égnek – könnyebbülök meg – mikor jöhet haza?

- Akár már most is, csak meg kell írni a zárójelentést. Haza tudja vinni?

- Szerintem megoldható – gondolkodom el.

A doki biccent és magamra hagy. Oké, hogy a jó francba fogom én haza vinni azt a hülye papagájt? A mentősök nem fognak segíteni, ők nem fuvarozók. Egyedül képtelen vagyok a vállam miatt, a barátaimat nem kérhetem meg. Jobb híján előkotrom Rei mobilját, amit még Kai adott a kezembe. Nem szívesen kutakodok benne, de szükség törvényt bont. Majd kiengesztelem valahogy. Pár csöngés után felveszi:

- Rei? – kérdi álmosan.

- Ne haragudj a korai ébresztésért, Toshiya vagyok – hadarom.

- Toshiya? Mi kéne?

- Reit haza lehet vinni, de még alszik. Egyedül nem tudom elhozni a vállam miatt. Kérlek, segítenél?

- Persze, fél óra és ott vagyok – azzal kinyom.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Végre, vége ennek a rémálomnak. Veszek két kávét az automatában, majd leülök és várok. Kai ígéretéhez híven megjön, és ledobja magát mellém.

- Köszönöm – nyújtom át neki a kávét.

- Miért kapom? – csodálkozva veszi el az italt.

- Ez nálunk amolyan békeajándék. Ha felhúzom Kaot, veszek neki egyet, és akkor szent a béke. Persze egy fejmosás és morgás után – kuncogok.

- Á, értem. Köszönöm – hálásan iszik bele.

- Tényleg ne haragudj. Jövök neked egyel. – nézek rá.

Csak legyint. Nem kell sokat várni, és megjelenik a doki és megkapjuk a zárójelentést. Rei egy tolószékben ül, amit Kai tol ki a kicsiig, én addig kinyitom a zárakat. Nehézkesen betuszkolja a basszerost a hátsó ülésre. Közös megegyezéssel, hozzám megyünk. Én mutatom az utat, Kai meg kicsit lemaradva követ. Mikor megérkezünk, még arra is hajlandó, hogy felhozza kedvesem. Felkapja a hátra és követ. A lakásba érve, nem foglalkozva a szokásokkal, cipővel megyünk be.

- Hova? – kérdi.

- A hálóba – mutatom.

Eltűnik az említett helyiségben, addig lepakolom a hozott holmikat a dohányzóasztalra.

- Megyek, mert a barátnőm morgott, mikor egyedül hagytam – áll elém.

- Oké, és még egyszer kösz. Ha bármivel meg tudom hálálni, szólj – kérem.

- Csak tedd boldoggá azt a marhát.

Összenevetünk, kezet fogunk és már megy is. Kiengedem, aztán mikor becsukódik mögötte az ajtó megkönnyebbülten sóhajtok fel. Szerencsére nincs baja, csak aludnia kell. Most érzem igazán, hogy mennyire fáradt vagyok. Teljesen kimerített az utóbbi pár óra. Elmegyek fürdeni, aztán a hálóba, ahol Rei békésen alszik. Befekszem mellé és elnyom az álom. Valamikor délután térek magamhoz. Nyújtózom egy nagyot, amibe belefájdul a vállam. Hiába a pihentetés, a kenőcs meg a merevítő, azért fáj. Csak a turnét bírjam ki. Végig nézek szerelmemen, békésen alszik.

- Még egy ilyen, és kicsinállak, világos? – morgok.

Kimegyek a szobából, és körbe nézek a lakásban. Lassan pakolni is kéne, meg ügyeket intézni. Hiszen egy hónapig távol leszek. Mindenek előtt kaját kéne főzni. Elég rég voltam itthon, szóval vásárolni kell. Kelletlenül összeszedem magam, és lemegyek a legközelebbi boltba. Sok mindent veszek, hiszen napokig otthon leszünk, és enni kell. Szerencsére fél kézzel is haza tudom vinni a holmikat. Otthon első dolgom megnézni, hogy Rei felébredt-e de nem. Nem akarok hangoskodni és zavarni, de éhes vagyok, és ő is az lesz, így becsukom a szobaajtót, és nekiállok főzni.  Remélem, az illatokra felkel, de sajna tévedek, mert nem. Szomorkásan megvacsorázom, aztán kicsit babrálok a laptopommal, amit a kocsiból hoztam fel. Nem tudom meddig ücsörgök a nappaliban, de félkómásan vánszorgok át hozzá az ágyba. Hozzábújok, és újra lenyom az álom.

Reggel korán kelek, és egy gyors kávé után összeszedem magam, és lemegyek a házi nénihez, hogy szóljak neki. Kedves öreg néni, és örül, hogy ha korábban kifizetem a lakbért, főleg ha hosszú ideig távol leszek. A postaládában várnak rám a csekkek, oké, azt is el tudom intézni. Haza sietek, megírom a csekkeket, aztán irány a posta. Legalább két órát távol vagyok, mert naná, hogy mindenki most akarja ezt intézni. Morogva megyek haza, de nem tudok piheni, Rei holmijait ki kell mosni, az enyémekkel együtt. Amíg megy a mosás, összeírom mit kell elintézni és elvinni a turnéra. Oké, a busz értem jön majd, szóval a kocsival nem kell számolni. Legszívesebben pakolnék, de nem tudok, mert Rei alszik, és minden a hálóban van. Jobb híján amennyire tudok takarítok. Elég nagy már a kosz. Egész nap takarítok, semmit nem tudok pihenni. De ez még mindig jobb, mintha ülnék és basznám a rezet. Végül este szerelmem is felébred. Mit ne mondjak, rendesen leordítom a fejét, de végül kiegyezünk egy döntetlenben. Mindketten tudunk hülyék lenni. Ahogy kell, a szokásos hülyéskedés sem maradhat el. Annyira jó végre beszélni vele, ölel, érezni ajkai ízét, ölelését. Nem tudom, hogy bírom majd ki nélküle. De az még odébb van, most kihasználok minden pillanatot, amíg még velem van. Másnap ő is velem kel, és segít összekészülni az útra. Letakarom egy nagy pokróccal az ágyat, és rá dobálom azokat a ruhákat, amiket vinnék.

- Szívem, menyi időre is mész? – kérdi.

- Egy hónap, miért?

- Ez a sok ruha fél évre is elég.

Végig nézek a kupacon, és igaza van. Így leülünk, és újra átnézzük, amiket kipakoltam. Fél nap ezzel megy el, persze a poénkodás sem maradhat el. Aztán jön a nagyobb feladat, mindent az utazótáskába tuszkolni. Ebben is kapok segítséget, így viszonylag hamar sikerül. Anyámékkal is beszélek, hogy elutazom, és ha keresnek, nem biztos, hogy elérnek. Késő délután végzünk minden előkészítésével. A táskák a nappali közepén állnak, és várják, hogy holnap elinduljak.

- Nem akarom, hogy elmenj – ölel magához Rei.

- Hidd el, én is maradnék – csókolom meg.

Magához húz, majd felkap és elvisz a hálóba, egy gyöngéd, forró és érzelmektől túlfűtött éjszakára.

Legnagyobb bánatunkra, az utolsó nap is eljött. Ez mindkettőnk hangulatára rányomta a bélyeget. Nem csinálunk semmit, csak egymást ölelve nézzük a TV-t, vagy heverészünk az ágyban. Igazán kedvünk sincs semmihez. Valahogy az egész nap kimarad, nem tudom mi történt, csak azt, hogy kartávolságnál távolabb nem kerültünk egymástól. Gyomorgörccsel fekszem, fejem Rei vállán és teljesen hozzá simulok. Valamikor a kora hajnali órákban jön a busz, ezért nem volt kedvem aludni, inkább minden percet kihasználok, hogy szerelmemmel legyek.

- Még el se mentél, de már hiányzol – töri meg a csendet.

- Te is nekem. Hívlak, ha tudlak.

- Oké, de inkább a neten, akkor nem megy rá a gatyánk a számlára.

- Rendben, de nem ígérem, hogy mindennap leszek.

- Tudom, de a válladra vigyázz. És ne feledd, amint hazajöttél, elmegyünk a dokihoz.

- Jó – sóhajtok.

Nem esik több szó köztünk. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de megszólal a telefonom.

- Itt vannak – kászálódok fel.

Még egyszer megcsókolom páromat, aztán megyek a táskáimért. Alig veszem fel a cipőm, mikor két erős kar fordít maga felé, majd éhes ajkak tapadnak az enyémekre. Felnyögök, de hasonló hevességgel viszonzom.  A falnak nyom, egyik keze a fenekemen és belemarkol.

- Ha előbb jut, eszedbe benne lennék, de kérlek, engedj el – kérem.

- Bár lenne még időnk.

- Tudom, de gyorsan elrepül az egy hónap – simogatom meg az arcát.

Még kapok egy csókot és mehetek. Szerencse, mert különben rávetem magam, és nem indulok el egy hamar. Rei nem kísér le, talán nem is baj. Így is nehéz az elválás.

- Készen állsz? – kérdi a főnök.

- Aha, menjünk – sóhajtok.

Kelletlenül beszállok a busznak és elfoglalok egy ablak melletti széket. Ahogy felpillantok a lakásom ablakára látom, hogy ég a villany, és egy alak sziluettjét is.

- Ég veled – suttogom.

A sofőr életre kelti a járművet és útnak indulunk.

Reita pov

Szombaton segítek neki bepakolni, jót nevetünk, hülyéskedünk, ahogyan szoktunk, de aztán eljön a Vasárnap és minden életkedvünk elmegyek. Nem megyünk el egymástól, kartávolságon belül maradunk. Este egyikőnk sem alszik, nem vesztegetjük arra az időnket. Megbeszélünk még pár dolgot, aztán amikor megszólal a telefonja összeszorul a torkom, hevesebben kezd verni a szívem, nagyon nem akarom elengedni. Mihez kezdjek most? Igyekszem az utolsó percben maradásra bírni a csókommal és egy szeretkezés ígéretével, de mennie kell. Ő is tudja ezt és most visszautasít. Váltunk még egy édes csókot, aztán kilép, az ajtón az pedig becsukódik mögötte. Nem kísérem le, nem azért mert nem akarom, hanem a bandája miatt, plusz, ha ott lennék, mielőtt beszállhatna a kisbuszba, felkapnám és visszarohannék vele. Ahogy elképzelem ezt a gondolatot, halványan egy röpke pillanatig megmosolyogtat, aztán újra lekókadnak az ajkaim. Az ablakhoz sétálva figyelem, ahogyan odaér, aztán beszáll a buszba.

- Várlak haza. – suttogom az ablakra tett balommal, míg jobbom zsebembe mélyesztve.

Nézem, ahogy a busz elindul, messze eltávolodik, befordul, egy sarkon aztán eltűnik szemeim elől. Elvitte kedvesem, de utána sem megyek el az ablaktól, onnan nézem meg a napfelkeltét. Mikor elég rendesen kiégette a retinám, a kávéfőzőhöz lépve csinálok ébresztő löttyöt. Megiszom úgy feketén, ahogyan van, aztán nekilátok takarítani. Még aludtam rendet csinált, de annál kétszer nagyobbat rakok. Muszáj lefoglalnom magamat valamivel, hisz még csak egy pár perce ment el, én meg máris unatkozom. Jézusom, hogy fogom kibírni ezt az egy hónapot?

A nap további részét a házában tengve töltöm, nem csinálok, semmit csak ülök vagy járkálok. A hálószobában megtalálom az ágyon az alvós pólóját, mosolyogva kezembe veszem, legalább az illata este is velem lesz. Megnézek még mindent elzártam-e, aztán este hazaindulok, gondosan bezárom a lakása ajtaját. Haza gyaloglok, az én lakásom sincsen jobb állapotban, de most nincs már kedvem takarítani. Letusolok, eszek valami gyors kaját, amit időközben rendeltem, pengetek egy keveset, aztán jobb dolgom híján leülök tv-zni. Egy órája tespedhetek ott, mikor megszólal a telefonom és azonnal fel is veszem.

- Szia. – hallom meg a hangját mire végre megnyugszom.

- Szia. Oda értetek épségben? – ez hiányzott nekem.

- Ja, csak hosszú volt az út nagyon.

- Aludj, majd ha tudsz.

- Nehéz lesz. – kuncog a telefonba.

- Miért is? – elmosolyodom én is.

- Mert nincs mellettem a hülye papagájom. – nyafogja, mire kirobban belőlem a nevetés.

- Ha papagáj kell, biztos vagyok benne, hogy van ott is kisállat kereskedés. – kezdek vele poénkodni.

- Nem is tudom, ez nagyon ritkafajta.

- És, hogy tudnék ebben segíteni? – lejjebb halkítom, a tv-t mikor egy csaj sikítani kezd a horrorfilmben.

- Te megcsalsz? – vált hirtelen.

- Ha horror filmmel meg lehet csalni, akkor igen, azt hiszem, azt teszem. – kuncogok.

- Bocsánat. – még telefonon keresztül is érzem, ahogy bokáig elpirul.

- Nem haragszom, ne aggódj. – bár erre a gondolatra elbizonytalanodom, hisz ott van vele Die.

- Hiányzol. – suttogja a telefonba.

- Te is nekem, hidd el. – hajamba túrok. – Nehezebb ez a távolság, mint hittem. – zavartan kuncogok bele a telefonba.

- Jah. – velem nevet.

Kínos csend következik, olyan rossz ez most hirtelen, erre nem voltunk még felkészülve.

- Mikor hívhatlak majd holnap? – töröm meg a csendet.

- Nem tudom, inkább megcsörgetlek, ha végeztünk.

- Ne érdekeljen hány óra van. – figyelmeztetem.

- Nem fog, ha ígéred, hogy aludni is fogsz.

- Muszáj? – nyafogós kis ötévest kezdek játszani.

- Igen, mert nem akarlak megint kórházban látni. Borzalmas volt.

- Rendben, fogok aludni. A válladra vigyázz. – mondom, mikor meghallom a háttérben, hogy szólongatják. – Menj nyugodtan, majd beszélünk.

- Vigyázok, szeretlek.

- Én is téged. – mondom, majd kinyomom.

A dohányzóasztalra dobom a telefonom, elfekszem a kanapén, a kispárnát rendesen összegyűröm még elég magas nem lesz. Nem hogy fognám a másik párnát és a másikra tenném, az túl egyszerű lenne. A kanapén alszom el a filmet nézve, reggel pedig a telefon csörgésére riadok fel. Alaposan elaludtam a hátam, a nyakammal együtt, sőt a tetejébe még le is esek a kanapéról a telefon miatt.

- Mi van? – morgok bele, fogalmam sincs, ki lehet az.

- Felkeltettelek? – nevet a telefonba Uruha.

- Ha tudod, minek nevetsz? –morgok tovább sajgó hátam fogva.

- Mert vicces vagy azért. – röhög.

- Nagyon jó, inkább mond el mi a fenének hívtál fel ilyen rohadtul korán.

- Ruki azt mondta hívjalak fel, hogy próbánk van és máris egy óra késésben vagy. – halál nyugodtan közli velem.

- Bocs, máris indulok. – összerezzenek, rohanok öltözni.

Ez gáz, totál elfelejtettem a próbát, pedig még Rukival is megbeszéltem. Francba, össze kell szednem magam hisz csak turnén van, ez pedig nem a világ vége. Egy fél óra alatt elfogadható kinézetet varázsolok magamnak, aztán már rohanok is. Alapos fejmosást kapok az ájulásért, egyben a késésért is. Egy ideig tűröm, csak nyelem a szidalmakat, viszont amikor megunom, csúnyán összeveszek Rukival. Duzzogunk egy darabig, idő kell mire megnyugszunk, de megbeszéljük a dolgokat végül pedig minden rendben van. Tovább megy a próba, Ruki kitalálja nekünk is kell egy turné, hisz, ahogy mondta:

„Olyan régen voltunk már bármerre is.”

Higgye csak ettől boldog lesz.

- Rei ezt figyeld. Tele van vele az internet. – mutatja Aoi a telefonján, hogy a versennyel van tele.

- Ne már, ez most komoly? – ledobom magam mellé.

Elveszem a telefonját, és tényleg. Minden velem van tele, még felvételt is raktak fel a játékomról. Ilyen nincs… Hát ez nem lehet igaz, tudtommal nem lehetett felvételt készíteni bent, és a szervezők sem engedélyeztek a döntő alatt semmi ilyet. A végeredményt persze ők is nyilvánosságra hozták, ellenben sem képeket sem felvételt nem raktak ki. A szervezőket nem ismerem viszont Yoshikit igen, remélem, nem fogom zavarni. Mivel ő is rajta van a videón, ez őt is érinti, nem is kis részben.

Előveszem a mobilom, kikeresem a számát, de megakadok.

- Te Kai. Nem azt mondtátok, hogy két napig teljesen ko voltam? Akkor miért hívtalak mégis egy nappal az ájulásom után?

- Nem te hívtál. Toshiya volt az. – közli nyugodtan.

- Toshi felhívott téged? – leesik az állam.

- Jah, valakivel haza kellett vinnie téged, nem bírt volna a vállával.

Nagyokat pislogok, de fontosabb az a tény, hogy még rám is vigyázott, a vállát sem hagyta figyelmen kívül. Ez gyengéd mosolyt csal az arcomra.

- Rendben van. – leintem, mikor magyarázkodni kezdene.

Tovább pörgetem a neveket, hamar megtalálom Yoshikit, aztán már hívom is.

- Igen? – szól a telefonba.

- Szia. Nem haragudj, hogy zavarok Reita vagyok és van egy kis gond.

- Á szia. Mond mi baj? – sóhajt.

- Felvétel készült a döntőről. Tudtommal nem lehetett ilyet csinálni, de bocsánat, ha mégis és én nem tudok róla.

- Nem… Jól tudod… Nem készülhetett volna felvétel. Ki van rajta?

- Mindenki. – közlöm, ez rossz.

A szervezők az elején leszögezték, egyik fordulóról sem készülnek felvételek, mégpedig azért, hogy védjék a zenészek jogait, akik – vagy hülyeségből, vagy egyéb ok miatt – jelentkeztek a versenyre. Ezt mindenki meg is értette, a győztes nevét persze nyilvánosságra hozzák. Ügynökségek is jelen vannak az ilyen eseményeken, hogy a potenciális jövőbeli zenészeket összeszedjék.

- Rendben, köszönöm, hogy szóltál. Intézkedni fogunk az ügy érdekében. – mondja.

- Majd szólj, mi van.

- Hívni foglak. – mondja és kinyomja.

Egyel kevesebb baj, jó csak amint megoldódik, de legalább Yoshiki már tud az ügyről. Nagyobb befolyása van, mint nekem, így gyorsabban meg tudja oldani. Írok Toshiyának is mi történt, meg azt is, hogy megoldóban van a dolog, nem kell aggódnia. Csak egy okét kapok vissza, ami rendesen letöri a jókedvem maradékát, viszont sejtem nincs sok ideje egy bővebb válaszra.

Szünet után folytatjuk a próbát, amivel csak úgy repül az idő, legalább addig nem agyalok vagy unatkozom. Olyan tíz körül érek haza, rohadt korán, inni pedig nem akarok elmenni most semerre. Amióta nincs verseny túlságosan sok szabadidőm van, egyenlőre azt sem tudom, mit kezdjek magammal, hogy Toshiya sincsen mellettem. Fürdés után, bekapok pár falatot. Járkálok, rohadtul unatkozom, tv-t nincs kedvem hallgatni, talán egy kis rádió. Twitterezek egy kicsit, a rádiót közben vadul csavargatom, most minden japán szám marhára idegesít. Valami amerikai kellene, de azok közül sem mindegy, hogy melyik. Na, nézzenek oda, Reitának mekkora dilemmái vannak, mikor már a párja sincsen a közelében. A szobában keringés alatt megtalálom az Xboxom, hát akkor játszunk. Valami hülye lövöldözős játékot sikerül beraknom és teljesen belemerülök. A telefon rezgése a farzsebemben zökkent ki. Toshi az. Kapok egy sms-t amiben képeket küld, hogy milyen jó szállodában vannak, viszont egyáltalán nem tetszik, hogy kivel került egy szobába. Die a szobatársa. Oké tudom bandatagok mind a ketten, ráadásul barátok, viszont ott az a tény, hogy láttam őket még anno a mosdóban. Valami megmozdul bennem, félredobom a telefont, anélkül, hogy válaszolnék, neki pedig kérdezi, hogy vagyok. Tovább játszok, dühöm is beleadom. Miért pont a gitárossal kellett egy szobában lennie? Jobban örülnék neki, ha mondjuk Shinya aludna vele egy légtérben. Nyugalom Rei, bízz a párod hűségében.

~Igen? Bízz benne? Tudod milyen…~ - szólal meg a kisördög a fejemben, teljesen jogosan.

Valóban, van okom kételkedni, de mégsem. Annyiszor bizonyított nekem, úgyhogy kuss… Igenis bízom benne, hogy semmi sem lesz. Na jó, azért nem veszem fel Toshinak a telefont, de mikor már ötödjére hív zsinorban felveszem.

- Most nem érek rá. – játszom tovább és a hangom közömbös.

- Ne haragudj próbán vagy? – bocsánatkérő.

- Nem, itthon, de akkor sem érek rá. Majd beszélünk. – fogom és kinyomom.

Istenem, de gyerekes vagy Suzuki Akira. Még a telefonom is kinyomom, csak ne kelljen vele beszélnem ma. Annak nem lenn jó vége, ha féltékenyen kérem szóvá, ha nem vagyok teljesen nyugodt, az csak veszekedéshez vezetni, ami viszont egyikünknek sem hiányzik. Majd holnap kiengesztelem valahogyan. Nem lesz könnyű meló, de elég fafejű tudok lenni. Ilyenkor pedig tökéletesen jön. Toshiya tudja mi a véleményem Diéről, igyekszem azért titkolni előle féltékenységem, ami azonban rettenetesen nehezen megy, tekintve mennyit vannak együtt a munka miatt. Ott verte ki nálam a biztosítékot, amikor inkább elment vele inni szó nélkül, minthogy hazajött volna. Nagy tüske az még nekem, nem is a császkálás, menjen, ha szeretne, amennyiszer csak szeretne, nem akarom korlátozni, csak szóljon, hogy ne aggódjak feleslegesen, ne kezdjek el komplikálni kivel lehet éppen együtt, kivel léphetne félre. Borzalmas vagyok, tudom nagyon jól, de nem hiszem, hogy akkora nagy kérés ez, én is mindig írok neki, ha kések, ha megyek valahova. Nem engedélyt kérek, csak közlöm vele, tőle ennyire azt hiszem nem nagydolog elvárni. Azt hittem eléggé tisztán a tudtára adtam mennyire nem szeretem, ha ennyire kettesben vannak a gitárossal. Ráadásul az a szoba túl intim hangulatot tud adni. Most egyedül csak bízhatok, bízhatok abban elég erős a szerelmünk ahhoz, hogy ne lépjen félre.

- Szeretlek Toshi, sose feledd.  – suttogom a plafont bámulva, fejem a kanapé háttámlájának döntve.

A játékot kinyomom, már ettől is elment a kedvem. Még csak a második nap külön, de már hülyeségeken gondolkodom. Tényleg le kéne nyugodnom sürgősen.

Toshiya pov

Még sose volt részem, ilyen forró éjszakában és szeretkezésben, mint most este. Istenem, sokkal jobban sikerült, mint hittem volna. Szinte azonnal elalszom szerelmem ölelő karjaiban.

Reggel egyedül kelek, ami kissé elszomorít, de finom illatok terjengenek. Ahogy kell, a viccelődések és csipkelődések sem maradhatnak el. Megreggelizünk és sikerül észhez is térni. A fenekem sajgása ellenére egész boldog vagyok. Rég volt, hogy bárkivel is játszottam volna. Gyors reggeli után elmosogatok, addig Rei összeszedi a ragacsos ágyneműhuzatokat.

- Van terved mára? - kérdezem.

- Igen, téged rábírni, hogy maradj a fenekeden.

Furcsán pillantok rá, mire elneveti magát. Megcsóválom a fejem.

- Az ágyhoz fogsz kötözni? - kérdezem.

- Az könnyen megoldható – kacsint.

- Ha emlékeim nem csalnak, én bilincseltelek ki – emlékeztetem.

- Igen, de miért ne tehetném én is ezt? - áll elém – Akár most?

- Azért szívem, mert ezek nem mossák ki magukat – mutatok a szennyesre.

- Na.... - nyafog.

- Nyomás, tessék kimosni – terelem a fürdő felé.

- Szörnyű vagy. Főleg, mikor húzod az agyam – csóválja meg a fejét.

- De ilyennek szeretsz – mosolygok.

- Ahogy mondod. Menj, keres valami filmet, amit megnézhetünk.

- Igenis! - katonásan szalutálok.

Jót kacag rajtam. Jobb híján betámadom a DVD gyűjteményét.

- Gondolom, a laptopomat is elkobozod – jegyzem meg, mikor megjelenik.

- Még szép – hallom a hangján, hogy vigyorog.

- Gonosz – duzzogok.

- Nem, csak próbálok vigyázni valakire – hangsúlyozza ki az utolsó szót.

Megadóan felsóhajtok és kerítek egy akciófilmet. Ahogy mindig, a kanapén bújunk össze és nézzük a filmet. Nagyon kellemes, a takaró alatt, Rei karjai közt pihenni. Annyira kellemes, a végtelenségig el tudnám viselni.

Egész nap henyélünk, annyi engedményt kapok, hogy kicsit segíthetek a főzésben, annyi abból áll, hogy kevergethetem az ételt. Este, mint midig összebújva alszunk el. Szinte elrepült a nap, amit nem bánok, de holnap munka.

Reggel én kelek ami, és úgy döntök, főzök egy nagy adag kávét. Nem sokkal ezután Rei is megjelenik.

- Azt ne mondd, hogy bemész – kezdi rosszat sejtve.

- Akkor nem mondom.

- Komolyan mondom, felrúgom a Holdig a törpédet.

Mosolyogva megcsóválom a fejem. Gyors reggeli után bemegyek dolgozni. Sajnos, ahogy kell, ki se látunk a munkából. Komolyan, néha osztódnunk kéne, hogy mindent meg tudjunk csinálni, és a feladatok végére érjünk. Mikor már tudom, mikor esek haza. Otthon persze Rei morog, hogy kikészítem magam. De sajnos a turné nem vár. Akirának is készülni kell a versenyre, így van, hogy csak leülünk és együtt zenélünk. Sajnos az idő elszalad mellettem, csak arról tudom, hogy Szombat van, mert akkor megy szerelmem a versenyre. Rei az utóbbi napokban nagyon ideges, mit meg tudok érteni, mert pár nap és vége a versenynek. Próbálom nyugtatni, de nem mindig sikerül. Jobb híján, olyan módszert választok, ami mindkettőnknek kellemes és gyönyörködtető. Néha csak zuhany, néha meg minden más. Hiába, soha nem unom meg vele. Szerencsére Kyo és Kao enyhítenek az erőltetett meneten, így kicsivel több a szabadidőm, a vállam is tud pihenni, aminek Rei kimondottan örül.

Mint mindig, most is sokáig bent vagyunk. Épp a cigiszünet van, mikor megszólal a mobilom. Kíváncsian kotrom elő azt a kis vackot, és mikor meglátom a kijelzőt, majdnem elejtem.

- Igen? - emelem a füzelmhez.

- Szia, tudunk beszélni?

- Persze, mondjad – nyögöm.

- Ráérsz egy fél óra múlva, a Food king étteremben?

- Oké, mindjárt indulok.

- Szia – bontja a vonalat.

- Ez meg? - nyögöm.

- Mi baj Totchi? - kérdi Kao.

- Biztos a pasija hívta – jegyzi meg Die.

- Yoshiki volt – nyögöm.

- Mit akar tőled? - kérdi Kyo.

- Meghívott ebédelni. Úgyhogy ha nem gond, indulok.

Összekapom magam, és elindulok. Meglep, hogy se Kyo és Kao nem marasztal, bár szerintem még ők sem mernek ellentmondani Yoshikinek. Míg a liftben vagyok, hívom Reit, és szólok neki, hogy később megyek, és kivel találkozom. Nehogy valami hülyeség megjelenjen az újságokban. Van elég baja, a holnapi verseny miatt. Ahogy kell, beragadok a dugóba, így sikerül elkésnem. Szerencsére, csak tíz percet. Kiugrom a kocsiból és sietek. Hamar kiszúrom, egy csöndes és eldugott sarokban ücsörög. Ha nem vele lenne találkám, hanem Reitával, akkor azt mondanám, hogy milyen romantikus.

- Bocsi a késésért, dugó volt – mentegetőzök.

- Szia, semmi baj. Ülj le, kérsz valamit? Csak most hozta a pincér az étlapot. Bármit kérhetsz, a pénz ne érdekeljen – legyint.

- Köszönöm – mosolygok – Miért vagyok itt? - térek a lényegre.

- A versennyel kapcsolatban akarok veled beszélni. Arról, amin te és Reita is indultatok.

- Ez hogy jön ide?

- Felkértek engem és Heath-t, hogy legyünk vendégbírák.

- Mi? - döbbenek meg – De én hogy jövök a képbe?

- Csak gondoltam szólok, mivel te is versenyeztél. Szerinted ki lesz a nyertes?

- Őszintén? Nem tudom – mosolyodok el zavartan.

- Ugyan Toshi. Komolyan.

- Tippem lenne, de nem akarom, hogy ez befolyásoljon.

- Nem fog. Hidd el, pont nem érdekel, hogy kivel lettél jóba. Csak kíváncsi vagyok.

- Szerintem Reita fog nyerni. Teljesen objetíven, persze – mondom.

- Könnyen lehet, nem tudom. Neki is lehetnek rosszabb napjai. Egyébként, ne hidd, hogy nem figyeltem a kis versengéseteket. Jó pofa volt.

- Örülök, hogy jól szórakozol – jegyzem meg.

Ő is elneveti magát.

- Hogy van a vállad?

- Fáj, de próbálom kímélni. A párom így is morog, mert szerinte túlzásba viszem a munkát. De ha nem dolgozom, akkor Kyo és Kao nyírnak ki – ironizálok.

- Hát igen. Nincs is rosszabb, mint egy haragos szerető. Rosszabb, mintha a haverok haragudnának.

- Ne is mondd, hidd el, ő rosszabb, mint Kyo és Leader-sama legrosszabb napjaikon.

- Hűha, tudhat valamit. Elég ijesztő lehet.

- Nem, csak szeret és aggódik értem – mosolygok.

Mosolyogva megcsóválja a fejét. Az est további részében jókat beszélgetünk és nevetünk. Yoshiki még annyit kért, hogy ne mondjam el senkinek, hogy ő ott lesz. Otthon sötétség és csönd fogad, tehát már alszik. Gyorsan lefürdök, és bebújok kedvesem mellé. Mintha csak érezné, hogy én vagyok az, szorosan magához ölel.

Reggel bánatomra egyedül kelek. Igaz, még korán van, de Rei már a konyhában van.

- Nem tudsz aludni? - kómálok ki hozzá.

- Nem, tiszta ideg vagyok – szív a cigijébe.

- Nyugi, menni fog, és nyerni is fogsz – mosolygok rá, és megsimogatom az arcát.

- Remélem. Azt mondják, hogy sztár vendégbírók lesznek, de azt nem, hogy kik azok.

- Számít az? - karolom át a nyakát.

- Nem, nem számít – magához húz, egy szenvedélyes csókba.

Nem szívesen titkolom el előle, de megígértem. Átkarolja a derekam és magához húz, egyik keze a fenekemre csúszik, és belemarkol a hátsómba.

- Na – ugrom meg.

- Mi van? - mosolyog.

- Elengedsz? Készülni kéne  – bontakozom ki öleléséből.

- Majd elmegyünk megünnepelni a győzelmem?

- Benne vagyok – mosolygok.

- Majd kitalálok valamit – simogatja meg az arcom.

- Már alig várom -  mosolygok pajkosan.

- Várhatsz, de nem sokáig. Amint nyertem, elrabollak, szóval készülj lelkiekben.

- Akkor kezdek félni.

- Jól teszed szívem – lop egy csókot – Viszont eljönnél velem? - néz rám árva kiskutya szemekkel.

- Kérned sem kell.

Kicsit még kedveskedünk egymásnak, aztán sajnos indulni kell. Hogy megyünk, görcsbe ugrik a gyomrom. Szerintem Reinek is feltűnik a szótlanságom, mert míg megyünk, folyamatosan rám pillant.

- Mi baj kedves? Nekem kéne idegesnek lennem, nem neked.

- Tudom, csak izgulok, ennyi – próbálok könnyed lenni, de nem igazán megy.

Csöndesen figyelem az utat, és várom, hogy megérkezzünk. Mivel én már nem mehetek hátra, elválnak útjaink. Még látom, hogy az egész Gazette itt van. Tehát nem sok ideje lesz rám. Nem akarom, hogy választania kelljen köztem és a bandája meg a barátai közt. Ilyet nem kérhetek tőle, pedig örülnék, ha mindig velem lenne. Elfoglalom a helyem, de nem tudok sokáig ott maradni. Idegesen nézem a fellépőket, akik rendre leblokkolnak, mikor meglátják Yoshikit és Heath-t. Nem tudom, mikor jön Rei, de felugrom, és hátra sietek. Sikerül kibuliznom, hogy beengedjenek. Rei épp a sorára vár.

- Hát te? - lepődik meg, mikor meglát.

- Figyelj, légy nyugodt, nagyon ügyes leszel. Ne érdekeljen kik a vendég bírák, Csak arra figyelj, hogy...

- Hé, mi a baj?

- Csak ideges vagyok, nagyon szurkolok neked.

- Figyelj, egész nap fura vagy. Miért kamuzol nekem?

- Oké, most már mindegy. Mikor találkoztam Yoshikivel, elég sokat beszélgettünk. Akkor mondta, hogy ő és Heath lesznek a vendégbírák.

- Mi? - nyúlik meg az arca – Miért nem szóltál?

- Mert Yoshiki megkért. Kérlek, ne haragudj – nézek rá kérlelőn.

Gyorsan körbepillant, sehol senki. Magához húz, és kapok egy csókot.

- Semmi baj kicsim. Legalább tudom, mire számítsak.

- Sok sikert, csak ügyesen – mosolygok biztatóan.

Biccent, vesz néhány mély levegőt, mert szólnak, hogy ő jön.

Reita pov

A döntő előtti napokban nem tudok aludni, semennyit, de ezt alaposan sikerül eltitkolnom Toshiya elől. Még csak az kéne, hogy balhézzunk. Tudom, el kéne neki mondanom, de most nem megy. Próbál nyugtatni, több-kevesebb sikerrel. A forrófürdő és a szeretkezés általában ellazít annyira, hogy nem akarok minden percben felrobbanni. Kedvesem nagyon furcsa, valamit elhallgat előlem, tisztán érzem, de csak talán én vagyok most paranoiás. Minden bajom van, ez tény.

Túl hamar eljön a verseny napja, borzalmas, mert túl nyugodt vagyok, ami sosem jó nekem. Valami lesz. Az sem segít, hogy Toshi nem jöhet velem hátra, ráadásul még a srácok is ott vannak velem. Nem lenne gát, ha nem tennének rám még nagyobb nyomást.

Már a soromra várok, mikor kedvesem megjelenik, hirtelen ér, de rettenetesen boldog vagyok tőle, aztán amit mond, teljesen lesokkol. Yoshiki és Heath itt vannak, ők a sztárvendégek… A fenébe, ennél rosszabb nem is lehetne, de nincs időm gondolkodni, fel kell mennem, hisz én következem. Hiába kaptam infót kik fognak velem szemben ülni, leblokkolok. Minden forogni kezd, pillanatok alatt lelassul minden. Látom, ahogy aggódva néznek még az X-esek is a Gazette-el és Toshival együtt. Feltartom a mutató ujjam, hogy egy másodpercet kérek… Lehajtom a fejemet, megtámaszkodom térdeimen.

- Jól van? – szólal meg Yoshiki.

- Igen. Csak sosem gondoltam ezt. – erőltetek magamra egy mosolyt és felegyenesedek. – Akkor kezdeném.

Hatalmas félelem van bennem, X-Japan számot kaptam, a Longing-ot, bele kell adnom mindent. Remegnek az ujjaim, ezt mindenki láthatja, még egy ismert zenész is lehet zavarban, ez tény. Viszont amint elindul a zene, megszűnik körülöttem a világ. Annyira furcsa, mintha valaki fogná a kezemet, megnyugtatna, azt súgná a fülembe, hogy menni fog. Egy gyors pillantást veszek a bírákra, nem ők, sem a szerelmem, sem a banda… várjunk… mit csinál Aoi? Kezei összetéve, szorosan lehunyja szemeit, látom, ajkai remegnek, imádkozik közben… jézusom, Aoi sír… Te átok macska, imádlak, köszönöm neked. Könnyeim kicsordulnak, elönt a boldogság, de nem csak ő sír, hanem mindenki más is. Még az X-esek is. Ez nekem több mint elég, hatalmas megtiszteltetés. A végére érve, a játékom lecsendesül, majd ahogy a zene leáll én is megállok. Megköszönöm, mélyen meghajolok, majd lemegyek a színpadról, helyet adok a többieknek is. Eltűnök az öltözőben, megmosom az arcomat, lehűtöm magamat. Egy hatalmas nyomás tűnt el a vállaimról, de még nem nyugodhatok meg. Nyernem kell mindenképpen vagy kereshetek valami más munkát magamnak.

Nagyon elhúzódik a vége, a bíráknak nehéz dolguk van, de más is van, aki nyerni akar nem csak én. Idegesen várunk mire hívnak minket. Kértem mindenkit, a verseny végéig hagyjanak, nem akarok balhét így is ideges leszek rettenetesen, nem kell, hogy még idegesítsenek.

- A versenyzők kérjük, fáradjanak fel a színpadra, az eredményhirdetésre.

Idegesen megyünk fel, nem nézek a nézőtér felé. Húzzák még az agyunkat, hogy nőjön a feszültség, majd belekezdenek. Hátulról haladnak, az eleje felé. Mikor már csak hárman vagyunk, a színpadon kissé megnyugszom, de innen jön a legnehezebb. Még egy, aki nem én vagyok, kiesik. Előrébb sétálunk, majd megállunk. Kezd minden forogni velem, de tartom magamat.

- A nyertes pedig…. – mondja a bemondó és elhallgat.

A nézők várakozóan elhallgatnak.

- Reita!!!! – kiáltja és mindenki felujjong.

Hatalmas boldogság fog el, kezet fogok a vetélytársammal, aki lemegy, majd fogadom Yoshikiék gratulációját is. Látom a szemeiben úgy döntött, hogy a zenei tudásom nézte és nem azt, hogy én ki vagyok.

- Köszönöm. – fogok vele kezet, csak mosolyogva biccent.

Ruki szó szerint a nyakamba ugrik én tudtam felkiáltással, a többiek hátba veregetnek. Amikor a kis chibi elenged, átölelem Aoit fülébe suttogva hálámat, ő pedig könnyes, de mosolygós szemekkel, hatalmas vigyorral az arcán ölel vissza. Végül, amikor békén hagynak, Toshi elé állok gyengéd mosollyal. Az ő gratulációja esik a legjobban.

- Elismerem, ez ellen még én sem nyerhettem volna. – biccent, látom, komolyan mondja.

- Köszönöm Toshi. – lopok egy csókot mikor senki sem látja.

- Menj, fürödj le totál le vagy izzadva. – kuncogva fogja be az orrát, mintha büdös lennék.

- Szóval azt mondod, büdös vagyok, te? – megcsipkedem az arcát.

- Azt… - fogdossa az arcát, de vigyorog. – Azért szeretlek.

- Ajánlom is. – megyek az öltözőbe.

Ben azonnal ledobálom a ruháimat és beállok a hűs víz alá. Lemosom magam, hogy ne ragadjak, a hajam is, aztán melegítek a vízen és csak folyatom magamra. Ha akarnék, sem tudnék most aludni. Ki tudja, meddig ázok, ott mire kimászok, megszárítkozom, megtörlöm a hajamat, felöltözöm. Kimegyek, iszok egy kis vizet, leülök az egyik padra, ott várom meg a többieket, akik bejönnek. Mosolyogva felállok, de erősen megszédülök, majd minden pontokká homályosul, aztán elsötétül. Látom még aggódó arcukat és Toshit, amint utánam kap, de semmit több. Most félhetek megint, így rá fog jönni semmit sem aludtam két napja. Sok volt ez a nyomás, a koncertek alatt sem érzem ezt. Már öreg vagyok én az ilyen versenyekhez, de bizonyítottam. Ruki bekaphatja, vagyok elég jó, hogy velük együtt zenéljek. Legközelebb én fogom elrugdosni egy hülye versenyre, azzal a szöveggel, ha nem nyer, kirakjuk a bandából. Kit érdekel, hogy ő a frontember? Néha hallok valami hangfoszlányt, kórházról beszélnek, meg sík idegek, valaki meg ki akar csinálni. Meg sem lepődöm, tuti Toshi az.

Amikor felkelek, arra számítok az öltözőben vagyok még mindig, de tévednem kell, kedvesem szobájának plafonja néz vissza rám. Fejemhez kapok, túlaludtam magam és most fáj. Nyöszörögve ülök fel, mióta vannak ennyire elgémberedve az izmaim? Toto sehol, meg kellene keresni. Na, akkor álljunk fel, ingatagan ugyan, de sikerül elindulnom és a fürdőben meg is találom.

Hatalmasat ugrik, mikor hátulról átkarolom, majd nyakába csókolok.

- Suzuki Akira, tudod, kit ijesztgess. – kap a szívéhez, karjaimban megfordul, aztán finoman megcsapkod.

- Bocs nem szándékos volt. – homlokom övének döntöm.

- Így csak feleslegesen elázol. – lefejti átnedvesedett boxerem.

- Toshi hol vannak a ruháim? – sóhajtok fel mikor tudatosul bennem csak alsóban voltam.

- Vasalásra várnak, kimostam őket még ko voltál.

- Meddig aludtam? – kérdezem rosszat sejtve.

- Két napot. – háborodik fel. – Még kórházban is voltál.

- Nem emlékszem. – vakarom meg a tarkómat.

- Naná, hogy nem te hülye papagáj. Mégis mikor aludtál utoljára? – kezd mérges lenni.

- Az előbb. – látom az arcán, hogy rossz válasz.

- Menj a fenébe te marha. Tudod mennyire aggódtam érted?

- Most miért? Mit csináltam? – kérdezem meglepődve.

- Mit is? Lássuk csak. Elájultál verseny után, be kellett vinni a kórházba, infúziót kaptál, most meg itt vagy nálam, egy napja húzod a lóbőrt.

- Bocs. – motyogom az orrom alatt.

- Bocs? BOCS? KOMOLYAN CSAK ENNYIT MONDASZ NEKEM? – akad ki teljesen.

- Miért akadsz ki ezen? – fújok egyet.

- Hogy-hogy miért? Neked elment az a maradék eszed is?

- Pontosan úgy viselkedsz, mint Ruki. – nyúlik meg az arcom.

- Aucs. Ez fájt. – szívja meg a fogát. – De most nem ez a lényeg.

- Hanem akkor mi?

- Mondjuk halálra aggódtam magam az elmúlt két napban, mert a szerelmem kikészítette magát.

- Üdv a klubban. – nézek, rá mire megakad.

Mondana még valamit, de inkább bölcsen visszafolytja. Jó darabig hallgatunk, ami kezd kissé kínos lenni, végül ő töri meg a csendet.

- Csak ne csinálj legközelebb ilyet.

- Ígérem kedvesem, ahogyan te is megígérted nekem már. – simogatom meg az arcát.

- Éhes vagy? Csináltam enni.

- Nagyon is. – mosolyodom el.

- Holnap dolgoznom kell menni reggel. – mondja.

- Meg ne próbáld. Ha tényleg eltelt két nap, akkor már csak két napig vagy velem.

- Szóval két nap múlva? – suttogja. – Rendben van, maradok.

- Hűha, baromi gyorsan belementél. – hatalmasra nyílnak a szemeim.

- Amúgy is szabadnapot kaptam erre a két napra.

- Ja, szóval nem miattam maradsz itthon. – adom a sértettet.

- Nem, nem úgy értettem. – tartja fel kezeit védekezően tekintetemet látva.

- Ó nem, ezt nem úszod meg ennyivel. – indulok el felé.

Meztelenül és vizesen fut ki a fürdőből én meg utána.

- Állj meg Toto-chan. – morogok, mikor kicsúszik kezeim közül.

- Meg egy nagy frászt. – ahogy csak tud, menekül előlem.

Megállok a szobájában, feltűnik a bilincs, amit múltkor áthozott nekem és a kellemes emlékre mosoly ül ki az arcomra. Hallom, ahogy visszajön.

- Valami baj van?

- Gyakrabban kéne játszanunk. – nézem továbbra is a kis szőrös fénygyűrűket.

- Ez nagyon jól hangzik, benne vagyok.

- De nem most.

- Kár, viszont megértem.

- Kissé el vagyok még fáradva.

- Kétnapi alvás után csodálom. – kuncog.

Kihasználom figyelmetlenségét, elkapom a derekát és az ágyra nyomom. Vigyázok azért a vállára, nem akarom, hogy bármi baja legyen.

- Jó szerencsétlenek vagyunk. Nekem a vállam, neked meg ez. – neveti el magát.

- Ja, a két rokkant. Mit fogunk mi csinálni öreg korunkban?

- Szeretkezni természetesen. – vágja rá.

- Olyan vén rozzantként? – pislogok nagyokat.

- Miért ne? Plöttyedt leszek és pocakos. – imitálja.

- Akkor is szeretni foglak szívem? – csókolom meg.

- Biztos vagy te benne.

- Igen biztos. – magához ölel.

- Alig hiszem el, hogy nyertem. – suttogom hirtelen témát váltva.

- Mert jó vagy.

- Hiába mondtad el kik a zsűrik, azt hittem ott halok meg, főleg mert X-Japan számmal kellett indulnom.

- Ennyire nagy stressz volt?

- Szerinted? Végülis két X-esnek kellett eljátszanom úgy egy X számot, hogy az mindenképpen jó legyen, és ne hozzak rájuk szégyent. Aoi ki is csinált volna, ha elrontom.

- Ahhoz nekem is lett volna egy-két szavam. Viszont értem mire célzol.

- Szóval ez így hatalmas megtiszteltetés, de veled akkor is akarok még egyszer versenyezni.

- Mégis minek? – döbben meg.

- Mert csak úgy kiléptél. – nyújtok rá nyelvet.

Mire észbe kapok a nyelve már a számban, ő pedig szerelmesen és hevesen falja ajkaimat. Megszeppenek, viszont hamar magamhoz térve viszonzom ajkai játékát majd nyelve kutakodását, hogy aztán magam felé fordítva teljes testét mellkasomhoz húzom övét.

Nem akarjuk most túllépni a határt, csak kedveskedésre megy az egész, bocsánatkérés féleség is van benne mindkét részről, hiszem mostanában voltak összezörrenéseink, kisebb nagyobbak, de a végén mindig sikerült helyretenni a dolgokat szerencsére. Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküle.

- Legyen ennyi elég. – zihálva szakad el tőlem.

- Rendben van, nem bírnék én sem többet most anélkül, hogy felizgulnék.  – megsimogatom az arcát.

- Fel kéne öltözni, mert, ha megfázol, kicsinállak.

- Jó tudni. – kuncogok.

Felveszünk valamit, aztán bebújunk, de még nem tudunk aludni. Beszélgetünk mindenféléről, kell az ilyen is, ha sosem beszélnénk meg semmit, elhidegülnénk egymástól, ami rosszabb bárminél.

Megfogom a kezét, összefűzzük az ujjaink, majd szép lassan mind a ketten átlépünk az álmok birodalmába. Annyira más ez, Toshiya nem kéri, hogy legyek mindig erős, nyugodtan kiborulhatok neki, ha olyanom van. Nem szidom a nőket, ne ez jöjjön le belőle, hiszen baromi erősek tudnak ők is lenni, ez inkább az exeimre korlátozódik.

- Köszönöm, hogy vagy nekem Toto. – suttogom még, de már nem vagyok észnél.