57.fejezet

Reita pov

Toshiya is tudta, hogy bejárok hozzá. Ég a pofám rettenetesen. Keserűen elmosolyodom és hajamba túrok.

- Barom vagy Akira…

- Miért is lennél az? – hallom meg az énekes hangját.

- Miért ne lennék az?

- Nem tudom… Te mondtad magadra, barom vagy. Én csak kíváncsi vagyok miért… - néz rám.

- Szerintem nagyon is jól tudod. – visszamegyek a próbaterembe.

Nem mondok többet, újra felhangolom a gitáromat. De olyan durván, hogy elpattan két húr is, alaposan elvágva a kezemet. Ennél átlátszóbb nem is lehettem volna. Olyan nyílván valóan a tudtára adtam, még igenis szeretem. Bolond vagy Reita. Ezt a gyökérséget más még gyógyszerekkel sem éri el, te pedig egyetlen egy kedves gesztusoddal kiütötted a mérce higanyát.

Mivel póthúr nincs nálam, kénytelen vagyok a mai próbát napolni. A srácokat hallgatom, miközben hol dühöngök, hol mélyen a gondolataimba vagyok merülve. Úgy érzem magam, akár a haldokló, akibe számtalanszor beleharapott már a nagy fehér cápa, mégis még él, a feje a víz felett és kétségbe esetten vágyik a magasba ahonnan lezuhant. A próba végeztével összeszedem a cuccaim, szegény elnyűtt basszerom és elmegyek egy hangszerboltba húrokért. Hosszadalmas lesz, ugyanis nem szeretek akármilyen húrokon játszani és a basszerom is egy kényes kis kurva, aki nem visel el akármilyet magán kifeszítve.

Mikor berontok az eladó alaposan megnéz magának, de igyekszik figyelmen kívül hagyni a morgásomat, gyorsan kiszolgálni, hogy aztán mehessek is el innen. Nekem sincs több kedvem itt lenni, mint neki. Ráadásul eléggé labilis vagyok még mindig. Toshiya tudott a kis titkomról… Francba már… De akkor miért mondta, azt, hogy boldog volt tőle? Ezt annyira nem értem. Úgy tudtam megcsalt, akkor mégis… Azt gondolná az ember csak egy játék voltam neki, bár úgy is érzem most magam miatta, de akkor miért akarja ennyire megbeszélni a dolgokat? Túl sok a miért, én pedig egyikre sem tudom a választ. Túl egyszerű lenne csak úgy meghallgatni, elfelejteni az egészet és menni tovább. Túl mély az a seb a szívemen. Képes lenne begyógyítani… talán… ha hagynám… de akarom én azt? Feláldoznék ezért mindent? Kockáztatnám a barátságom Rukival és a többiekkel? A válasz az, hogy igen… Képes lennék rá, ha látnám, komolyan gondolja. Nagy sokára megtaláljuk a megfelelő húrokat, kifizetem és megyek is. A lakásban pedig engedem, hogy könnyeim szabadon folyjanak… Közben kipakolok, csinálok egy bögre teát, majd leülök cigizni. Könnyeim pedig szakadatlanul folynak tovább. Túlságosan ragaszkodom ahhoz a kanos macskához. A múltban ragadtam, ami még nem teljesen veszett bele a homályba, de olyan dolgokat zár el, miket már nem lehet semmisé tenni. Az idő begyógyítja a sebeket? Egy nagy fenéket. Az idő nem gyógyít be semmit sem. Csak tompítja. Bár azt sem értem minek. Ha fájni akar fájni fog, ha el kell múlni nyom nélkül eltűnik az ember életéből. Nehéz ez… Főleg a bizonytalanság. Nem tudom bízhatok-e ezek után a szavában, pedig tényleg jobb lenne ezt az egészet tisztázni, ezt már belátom. Fogalmam sincs, most mit tegyek. Ezt a csatát nem tudom egyedül megvívni, ehhez nem vagyok elég erős, hiszen teljesen megtörtem. Összeroppantam a súly alatt, amit a vállaimra rakott. Jönnek az újabb hívások és sms-ek. Megint nem reagálok egyikre sem. Miután megiszom a teámat, az összes függönyt elhúzom, ajtókat és ablakokat is bezárom, teljesen kirekesztem a külvilágot. Kikapcsolom a telefonom, kihúzom nagy nehezen a csengőt is és a hálóba megyek. Befekszem az ágyamba, összébb húzom magam, igyekszem pihenni. Még a fülest is bedugom a fülembe, semmit sem akarok hallani csak a mély csendet. A komor, fekete, végtelen csendet, ami most magával ragad. Édesgetve becézi fáradt lelkem, hamis ígéretekkel ámít, az álmok közé taszít, kiránt onnan, majd újra visszalök. Kinek kell ez? Hát nekem. Most mindennél jobban. Ez az utolsó. Ma engedem utoljára szabadjára minden egyes érzésemet, utána elzárom őket, a lelkem egy olyan részére ahová sosem mennék. Erősebbé kellene válnom, kitartanom minden helyzetben. Reggel ettől függetlenül iszonyatosan fáradtan kelek fel. Valamilyen okból kifolyólag egyre többet gondolok arra a majomra. Már meg sem lepődöm azon, ha csak szóba kerül a neve vagy a bandája meglódul a szívem. Nagyon bele szerethettem, ha ennyi idő után is képtelen vagyok elfelejteni és még mindig ugyanolyan hatással van rám, mint az elején.

Eldöntöttem magamban, amit sosem akartam. Talán kellene adnom neki egy esélyt? De minek? Akarom, én azt hallani mennyi mindent összehord? Hogy szabadkozik? Lehordaná nekem még a csillagokat is? Részben igen, részben nem. A fenébe is már, annyira össze vagyok zavarodva, még magam sem tudom, hogy mit akarok. Vagy minek örülnék igazán.

- Reita jössz velünk egyet inni? – teszi a vállamra a kezét Aoi.

- Persze. – sóhajtok fel.

- Minden oké? – aggódva fürkészi az arcomat.

- Igen, csak egy kicsit elgondolkodtam. – megnézem a telefonom, egy csomó üzenet megint Toshitól.

- Hű anyám a srác nem adja fel. – nyílnak nagyra a szemei.

- Nem bizony. – egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon.

- Megbocsájtasz neki? – vigyorogva néz rám.

- Nem tudom. – hazudom, pedig nagyon is tudom.

- Jól van, akkor menjünk, majd ezt lerendezitek máskor, most inni akarok. – kezd el kifelé rángatni.

- Mondták már neked, hogy borzalmas vagy? – mordulok rá.

- Ne bókolj, mert a végén elbízom magam. – kuncog.

Tarkón csapom, aztán csatlakoznak hozzánk a többiek is. Nagy munkán vagyunk túl így most itt az ideje egy kicsit ünnepelni mielőtt folytatjuk. Ez a nagyszabású project mindenkit kikészít, de nagyon élvezzük. Kiélhetjük magunkat, nem kell annyira sietnünk, hiszen megmondtuk: Minőségi munkát akarunk kiadni a kezeink közül.

A legutolsó két albumunkat kapkodva dobtuk a piacra. Ruki is nagyon szeretné, ha ez most jobb lenne, valami más is. Úgy néz ki sikerülni fog. Alig harangoztuk be a Dogmát, alig kerültek ki a previewek, meg az egyik szám máris hatalmas sikere van. Azért félünk tőle, mert mi van akkor, ha mégsem olyan, mint elképzelik és hatalmasat bukunk? A kiadó azt nem hagyná, addig dolgoztatna minket, míg bele nem döglünk, sőt még azután is. Túl sok pénzt öltek belénk, amit nekünk muszáj visszahozni és még rá is kontrázni.

- Srácok sárga földig. Nem akarok tudni magamról még holnap sem. – mordulok már a kocsiban duzzogva.

- Én benne vagyok. – röhög Uruha.

- Mióta veszed ennyire komolyan a piálást? – hűl el Ruki.

- Amióta kitaláltad azt a hülye projectet.

- Ne izélj. Te is úgy hangoztattad, hogy Heath miatt ne aggódjunk.

- Nem is aggódom miatta. – vágok vissza.

- Akkor mi bajod?

- Az, hogy nincs életem miattad. – bukik ki belőlem.

- Miért én lennék a hibás? – kel ki magából az énekes.

- Lássuk csak. Alig tudok hazajárni, akkor is csak aludni. Enni már csak gyorskajákat eszünk és hahóóóó Aoi alig jön ki a csajával, mert ő sem tud hazajárni.

- Engem ne keverj bele. Jól megvagyok az asszonnyal. – szól közbe az említett.

- Valóban? Mikor fárasztott ki utoljára? – vonom fel egyik szemöldököm.

- Érdekeljen inkább a saját szerelmi életed ne az enyém. – vicsorog szinte.

- Jól van srácok elég. Mindenki ideges, de ezért ne ugorjunk egymás torkának. – csitít minket Kai.

- Akkor ne hozza fel az otthoniakat. – mordul Aoi.

- Uhm. – ennyi az értelmes válaszom és elfordítom a fejemet.

- Jó lehet, ha vár valaki haza. – motyogom az orrom alatt, mire mély csend telepszik a kisbusz belsejébe.

Ma a menedzser is velünk tart, ő fogja furikázni a részeg seggünket hazafelé. Még jó, mert ezek után nem két lábon jutok, majd haza abban biztos leszek. Tudni sem fogok magamról, annyi szent. Amíg a kocsmába nem érünk Toshi jár a fejemben, az egyre kétségbe esettebb könyörgései, hogy hallgassam meg, legalább beszéljük meg. Az sms-ei is erre korlátozódnak. Mindegyik egyre rövidebb, egyre fájdalmasabb. Most már kezdem érezni, lassan teljesen leesik neki mit is tett. Ha végleg megbánja, talán beszélek vele. Akkor leülhetünk egy kávé mellett átbeszélni mindent, de addig nem. Mikor Kaoru-val beszéltem biztos vagyok benne, tudta mit érzek hiába hazudtam neki. Aztán Toshi balesete. Ha közömbös lenne már irántam, egyszer sem mentem volna be, akkor simán behúztam volna neki mikor Kyoval összeverekedtünk. Szerintem Die-t sem bántottam volna. De ez mind feltétel, ezek pedig azt bizonyítják, több minden van a szívemben, sem, mint gondolom.

- Aoi, bocs. – mondom ki nagy nehezen.

- Nem. Te ne haragudj, nem kellett volna zokon vennem.

Hamar kibékülünk, aztán kiszállunk a kisbuszból és már bele is vetjük magunkat az ivásba. A kocsma dugig van, jrockerek mindenhol, itt nyugalom van. Legalább is olyan szinten, hogy nem kell azon aggódni a következő percben a nyakunkba ugrik egy random fan, vagy kikerül rólunk egy igencsak ciki kép, miközben illuminált állapotban szórakozunk vagy vállalunk be olyasmit, amit nomrális esetben nem tennénk meg.

Nem aprózzuk el a macskával, rögtön töménnyel kezdünk. Lazítani akarunk, rendesen kikapcsolni. Ami megy is, mert a harmadik kör után már igencsak vigyorgunk és a többiek legnagyobb örömére, hülyülünk is rendesen. Mindenből viccet csinálunk.

- De ez egy szék. – nevet a gitáros.

- Szék bizony. – hahotázok mellette, majd lefordulok a székről.

A macska annyira röhög, hogy ő is leesik, és a földön fetrengünk tovább. Az este további része pedig kieesik, még ami rémlik utoljára, hogy Uruha húz fel a földről és ültet vissza a székbe, de ennél több nem. Sem arra meddig voltunk ott, sem arra, mit ittam még, sem a zenékre, sem pedig, hogy ki és hogyan juttatott haza. De valamilyen úton, módon ágyba kerülök, takaróval magamon. Reggel pedig borzalmas fejfájásra ébredek, két pirula sem segít. Csak fetrengek és szenvedek.

- Soha többé nem iszom alkoholt. – nyafogom a fejemet fogva.

Senki sem válaszol, hisz ki tenné? Egyébként pedig fogok még így inni, ismerem magam, mindig ezt mondom egy ilyen után.

- Toshi… - suttogom nevét és belefúrom a fejem a párnába.

Hiányzik a basszeros… Nagyon…

Toshiya pov

Az interjú Booval maga a pokol. Próbálok mosolyogni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Megkapom a rajongók jókívánságait aztán még egy óra beszélgetés. Legszívesebben bebújnék a sarokba és sírnék. Minden erőm felemészti, hogy mosolyt és jókedvet erőltessek magamra. Végre valahára letelik a műsor idő.

- Végre – nyögöm és hátara dőlök.

- Fáradt vagy, Totchi-chan? - kérdi aggódva Boo.

- Az nem kifejezés.

- Megiszunk valamit? Én fizetem – mosolyog pajkosan.

- Bocs, de kihagyom. Fáj a karom és pihenni szeretnék – füllentek.

Tény, hogy fáj a kezem, de leginkább egyedül akarok lenni.

- Ahogy gondolod – von vállat – Ne hajtsd túl magad.

- Igyekszem.

Elbúcsúzunk és megyek. Otthon még felhívom Reit, de nem veszi fel. Nem is tudom miért próbálkozom. Eszem pár falatot, fürdök és mielőtt lefeküdnék, újra hívom, persze sikertelenül.

Egész éjszaka forgolódom, nem tudok aludni, csak arra tudok gondolni, hogy most végleg elveszítettem Reit. Ha nem mondom el neki, hogy tudok a látogatásokról és a csókokról, talán még lenne esélyen rá, hogy meghallgasson és talán kibéküljünk, de így... Most már tényleg nem tudom mi tegyek, vagy higgyek. Ha utál, miért látogatott és csókolt meg minden este? Miért csak akkor, mikor aludtam? Talán érez irántam még valamit? De akkor miért csapta rám a telefont? Mire mondta, hogy ne adjam fel? Nem értem őt. Mintha ő se tudná mit akar. Én őt akarom, de nem kellek neki. Ez nagyon fáj. Az a néhány csók amit kaptam tőle a kórházban, még most is égetik az ajkaimat. Még most is érzem puha ajkait, édes ízét... az emlékre könnyen gyűlnek a szememben, hogy végig folyjon az arcomon és felszívja a párna. Azt hittem még szeret, és helyre hozhatom a dolgainkat, de ezt is elszúrtam. Mindent csak elrontok.

Az egész éjszakát végig sírom, így semmit sem alszom, ami meg is látszik. Vörösek és táskásak a szemeim, és nagyon nyúzott az arcom. Nincs kedvem bemenni, de nincs választásom. Nagyon kellemetlen, hogy megint miattam áll a banda. Oké, most Heath húz ki minket a szarból, de azzal, hogy be kellett szervezni, csak még több gondot okoztam. Biztos lenne jobb dolga, mint nálunk dekkolni. Ahelyett, hogy pihenne vagy mit tudom én, jöhet hozzánk. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért történnek ilyenek velem? Mi rosszat tettem, hogy ezzel büntetnek a kamik? Nem tudom, de nagy lehet a bűnöm. Nem kell sokat agyalmon, hogy legyen tippem, hogy mi az. Lefeküdtem Dievel és megcsaltam a páromat. Ennél nagyobb bűnt el se követhettem volna. Minden rosszat megérdemlek, de a banda nem. Ők semmi rosszat nem tettek.

Ezen agyalok, miközben ülök a buszon és bámulok ki az ablakon. Szürke és esős nap, pont illik a lelkiállapotomhoz. Nem tudom mihez kezdjek. Lehet el kéne engednem Reit. Szeretem őt, de csak mindkettőnket kínzom azzal, hogy állandóan hívogatom. Egyikünk se tud így tovább lépni. Talán tényleg ezt kéne tennem. Fáj lemondani róla, de talán jobb így mindkettőnknek. Ő végre megszabadul tőlem, és én se csalódok annyiszor. Mindig reménykedem benne, hogy felveszi, de sose teszi. Az állandó reménykedés és csalódás nagyon fáj. Hiába nem akarom feladni, mégis be kell látnom, nincs értelme tovább küzdenem. Nem vagyok hülye, tudom mikor nincs értelme küzdeni. Most is ez a helyzet. Rei nem fog meghallgatni, nem hogy megbocsátani. Könnyű azt mondani, hogy elengedem őt, de ha csak erre gondolok, majd' megfulladok úgy el szorul a torkom. Talán ha megteszem ezt a nehéz lépést, később jobb lesz. Akkor nem áltatom magam, hogy talán tartogat számunkra valamit a jövő.

Alig érek a gondolatmenet végére, megérkezek. A hűvös szél felfrissít és kitisztítja a fejem. Széthúzom a kabátom, hogy átjárjon a hideg. Jólesik ez a borzongás. Sétálnom kell pár utcát, és mire elérek a kiadóhoz, teljesen áthűlök, de nem érdekel. A portán köszönnek a lányok és jobbulást kívánnak. Mosolyt erőltetek magamra és megköszönöm. Szinte egy örökkévalóság, mire felérek az emeletünkre. Magam sem tudom miért, de megint megpróbálom felhívni Reit. Kopogás nélkül nyitok be a próbaterembe. Ahogy kell, Die és Kyo még nincsenek itt. Miért nem tudnak kimászni egymás seggéből? Legalább Heatht tisztelhetnék meg azzal, hogy pontosak.

- Sziasztok! - köszönök.

- Csá, hogy s mint? - kérdi Heath.

- Fájósan, de élek.

- Toshi, gyere csak! - int Kao.

- Ó jaj, féljek? - kérdezem.

- Nem kell, egy koncertről van szó.

- Milyen koncert? - ijedek meg.

- Ezek szerint elfelejtetted – sóhajt Leader-sama.

- És nem is vetted észre, hogy ezzel van kiplakátolva a fél város – mosolyog Heath – Holnapután lesz – homályosít fel.

- Majd jó lenne, ha feljönnél a színpadra és üzennél a rajongóknak – mondja Kao.

- Oké – bólintok.

A hiányzó duó ekkor jelenik meg, így végre mindenki kezdheti a munkát. Én kapom a papírokat és hogy irányítsam a STAFF munkáját. Fárasztó, és akkora a káosz, amin úrrá kéne lennem, hogy egész nap nem tudok enni, és valakit mindig elkapok, hogy hozzon nem egy kávét. Azt se tudom mennyi az idő, mikor megjelenik Nora.

- Hoztam ebédet – ad a kezembe egy dobozt.

- Köszi, mi ez? - kérdezem.

Válasz helyett csak kinyitja és a kedvencem van benne, hamburger és sült krumpli.

- Imádlak – ölelem magamhoz.

- Jó étvágyat – és már megy is.

Nagyon bírom a csajt. Megkérem, Nobut, hogy intézkedjen helyettem, míg kajálok. Egy csöndes helyet keresek, hogy végre nyugtom legyen. Most SMS-t írok Reinek, de már csak megszokásból. Gyorsan megkajálok. Nora a kóla mellé még kávét is hozott. Igazi angyal. Alig eszem meg a kajám, szól a telefon. Kao az, hogy menjek már fel hozzájuk. Morranok egyet, szólok Nobunak és megyek. Komolyan, egy perc nyugtom sincs. A főnökkel van találkánk. Leginkább koncert megbeszélés. Nincs beleszólásom, így nem tudom mit keresek itt. Jobb lenne, ha valamit tudnék segíteni.

- Toshiya, te dolgod lesz, hogy majd a pakolásnál és a helyszínen irányítsd a csapatot. Figyelj a dobozok kirakodására és a hangszerek összeszerelésére. A hangosításnál már a többiek is ott lesznek – mondja főnök.

- Oké – bólintok.

Még meghallgatjuk a szokásos fejtágítást, és az udvarlást Heathnek. Szegény, már biztos unja, hogy ennyit nyalják a seggét. Mikor végre vége, mehetünk vissza a próbaterembe. Figyelem a többieket és hallgatom őket. Hiába játszik Heath ugyanabban a hangolásban mint én, mégis hallani lehet a különbséget. Az albumon fel is lesz tüntetve, hogy mely számokat játszotta fel ő. Biztos örülni fognak a rajongók. Mondjuk, Kyo és Toshi duettje után szabadon. Csak este tudunk haza menni. Igazából korábban eljöhettem volna, a fejtágítás után is, de nem volt kedvem. Érdekes volt, hogy Heath kérte ki a véleményem a játékáról, és ha nem tetszett valami, nem harapta le a fejem, ha megmondtam, hanem igazodott hozzám. Nem is hinné az ember, mennyire nem szállt el a sikertől. Ahogy hazaérek, első utam a fürdőbe vezet, egy forró zuhany reményében. Lekéstem a buszt, és negyven percet fagyoskodtam, ami nem volt jó. Sokáig áztatom magam, mire felmelegszem. Megszárítkozom, felveszem az itthoni kinyúlt pólóm és nadrágom és ledobom magam a kanapéra. Ma is számtalanszor hívtam már Reit, de sose vette fel. Azt se tudom, hogy meghallgatta-e az üzeneteimet. Bár kétlem, szerintem látni se akar. Azért reménykedem, de már kezdem feladni. Most felhívom utoljára. Már nem látom értelmét, hogy próbálkozzam, mikor láthatóan nem hajlandó tudomást venni rólam. Elkeseredetten ülök le, és hívom. Mint mindig, most se veszi fel, csak az üzenetrögzítő válaszol. Megvárom a sípszót.

- Szia, megint én vagyok. Már biztos rohadtul eleged van belőlem, amit meg is értek. Ne haragudj, de nagyon szeretlek, és vissza szeretnélek kapni, még akkor is, ha nem érdemlem meg. Tudom, amit tettem, arra nincs mentség. Az, hogy részeg voltam nem mentség, csak mentegetőzés. Megérdemlem, hogy elhagytál, de nem bírom ezt elviselni. Ez maga a pokol. El se tudom mondani mennyire fáj a hiányod. Hogy nem vagy velem... el se tudom mondani mit érzek. Élem az életem, de teljesen üres vagyok, semmit nem érzek, csak az űrt, amit a hiányod okoz. Még semmi sem fájt ennyire. Tudom, szerinted ez is kevés. Már nem tudom mit tehetnék, hogy legalább meghallgass, de mást nem tudok mondani, minthogy sajnálom, kérlek bocsáss meg, és mindennél jobban szeretlek. Hidd el, ha visszacsinálhatnám, megtenném. Kevés dolgot bánok az életben, de azt igen, hogy megcsaltalak. Te sokkal jobbat érdemelsz, mint én. Tudom, soha nem tehetem jóvá, amit tettem, de könyörgöm adj még egy esélyt. Könyörgöm, legalább beszéljük meg – kicsit elhallgatok, veszek pár mély lélegzetet, hogy ne sírjam el magam – Nem tudom hajlandó vagy-e még szóba állni velem ebben az életben, és nincs is jogom ilyet kérni, mégis reménykedem. Ha nem akarsz látni, kérlek tudasd velem. Ha végleg elveszítettelek, abban reménykedem, hogy majd tovább tudsz lépni. Nem tudom, hogy férfi vagy nő oldalán találod meg a boldogságot, de remélem az leszel. Ha te boldog vagy, az nekem elég. Ennyit szerettem volna mondani. Megígérem, többet nem zaklatlak, most hívlak utoljára. Gondolom már így is utálsz, már ha ez lehetséges. Kérlek légy boldog, mindegy kinek az oldalán találod meg. Minden jót kívánok neked. Szeretlek, és ég veled – csuklik el a hangom.

Szinte fuldoklom a visszatartott sírástól. Kinyomom a telefont és ledobom az asztalra. Eldőlök a kanapén, magamhoz ölelem az első kézközelben lévő párnát, és belefúrva az arcom zokogásban török ki.

56. fejezet

Reita pov

- Akira. – suttogja, álmában nevem egyik este miután távoznék.

Ijedten kapom arra a fejemet. Lebuktam volna? De nem. Nyugodtan alszik tovább, mire elmosolyodom, majd kilépek. Becsukom magam mögött az ajtót és nekitámasztom a hátam. Jobb kezemmel eltakarom arcom, hogy senki se lássa könnyeimet.

- Minek csaltál meg, ha rólam álmodsz? Mire volt ez jó? – motyogom csendesen.

Összeszedem magam, aztán indulok is haza. Gyorsan hajtok, mert le kell nyugodnom. Ennyi boldogság jutott csak nekem. Toshit nemsokára ki fogják engedni, ezzel az esti titokban történő látogatásaim is abbamaradnak. Étvágyam sincs mostanában. Csak lefürdök és beájulok a hideg ágyba. Reggel pedig kegyetlenül kelt az ébresztő. Irány dolgozni. Egy gyors kávé, cigi, aztán már mehetek is.

Bent Ruki pattog ezerrel, Kai kis híján elalszik, Aoi meg a halálán. Uruha még nincs bent, legalább nem én érkezem így utoljára. Egy „jó reggelt” féle morgás után a kanapén fetrengő náthás macska mellett foglalok helyet.

- Ezt nem hiszem el! Pedig már kezdtem örülni… - morog megállás nélkül.

Egy ideig hallgatom, figyelem miközben a köröket rója a próbateremben.

- Ennek meg mi baja? Kilométer hiánya van? – kérdezem a kékecskétől és válaszban reménykedve egy csomag zsepit adok fizetségül.

- Kösz. – veszi el hálásan és azonnal kifújja az orrát.

- Nos? – próbálom beszédre bírni.

- A basszeros sérülése miatt azt hitte kifoghatja a szelet a Dirusok vitorlájából és előnyre tehet szert.

- Igen, és? – vonom meg a vállamat, Rukiból ezt amúgy is kinézem.

- Két hónapos előnyben lennénk, ha jól értettem.

- Akkor mi itt a probléma? – kezdem elveszteni a fonalat.

- A párja kikotyogta neki, hogy felkérték Heath-t addig, míg Toshi fel nem gyógyul. – magyarázza.

- Azt a Heath-t? – kerekednek el a szemeim.

- Igen azt. Az X-eset, aki ott volt a versenyen zsűriben is. – vigyorog Aoi.

- Kihívás mi? – nekem is egy hatalmas vigyor jelenik meg az arcomon.

- Hatalmas. – teljesen fel van villanyozva.

- De nem adjuk fel! – lobban fel bennem a harci szellem.

- Nem is engedném! – vág közbe Nori.

- Nyugi van Taka. Mindent megoldunk. – csitítom.

- Mégis, hogy? – háborodik fel.

- Kezdetnek mondjuk magunkkal kellene foglalkoznunk nem más banda ügyeivel. – mordul leader-sama.

Ruki pufogva ül le az egyik fotelba és bevágja a durcit, legalább csend lett. Nagy sokára befut a gitáros is, megkapja a fejmosást, meg a legújabb híreket az énekesünktől, ami lesokkolja először, de harci módba kapcsol ő is. Csak a kis pöttöm van ezen így fennakadva, mi nem. Ennek örömére hajnalig vagyunk nyúzva. Száztíz százalékot teljesít mindenki hisz nagy embernek kell megmutatnunk mennyire jók, vagyunk. Mikor aztán elszabadulunk, egyből a kórházba megyek. A basszeros biztos alszik, így nem kell attól tartanom, esetleg ébren találom. Halkan mesélek neki, majd lopok egy csókot és megyek is.

Egy hét gyorsan eltelik. Agyon vagyunk dolgoztatva, Őt hazaengedték, így nincs más dolgom, mint a mostanában szokásommá vált ágyba ájulás vagy ahol éppen sikerül kidőlnöm. A hívás arzenál újra kezdődik, mi egy kicsit megnyugtat, mert legalább tudom, azért mégiscsak számítok, ha nem is sokat. Persze továbbra sem vagyok hajlandó felvenni. Nem, mintha akartam volna, de időm sem maradt semmire, nem hogy rá. Ruki tett róla. Az egész banda egy agyhalott zombi lett. Elképesztő Miyuki is, amiért eltűri ezt és nem szól rá. Azt hiszem, beszélnem kell vele.

Holnap szabadnapunk van interjú miatt, amin a pöttöm vezetésével Uruha és Kai vesz részt.

Dél körül indulok el. Remélem segít nekem, mert, ha mégsem akkor sajnos kénytelen vagyok másképp intézkedni. Motorra ülök, elhajtok hozzájuk, felrohanok a megfelelő emeletre és bekopogok. A szokásos fekete szerelésemben vagyok. Fekete bőrdzseki, ülepes fekete farmer, acélbetétes bakancs és az elmaradhatatlan orrkendő, ami kivételesen fekete. Mivel a kopogásra senki sem jön elő, rátenyerelek a csengőre. Miyuki meglepetten nyit ajtót, majd elmosolyodik mikor meglát.

- Rei. Mi járatban? Ruki nincs itthon.

- Szia. Tudom, hozzád jöttem. Van egy perced beszélni? – kérdezem, de olyan határozott vagyok, hogy szerintem, ha akarna, sem tudna nekem most nemmel válaszolni.

- Persze. Bejössz? – áll arrébb az ajtóból.

- Nem kösz. – mondom, mikor meglátom a bátyja cipőjét.

- Akkor mond nyugodtan.

- Leütnéd kérlek Rukit? Kikészíti a bandát. Ha te nem fogod, majd megteszem én. – mondom, hogy ne tudjon ellenkezni.

- Beszélek vele. – mosolyog. – De gyere már be legalább egy teára, ha eljöttél ezért idáig.

- Sietek. A szabadnapomon sem hagy élni az énekesed. – hazudom.

- Oh, rendben. Majd beszélek vele, ígérem. – villantja meg újra mosolyát.

- Miyuki kivel beszélsz? – hallom meg a hangját, de olyan, mintha tudná, én vagyok az.

- Kösz. Jövök neked egyel, ha sikerül. – mondom sietve és már megyek is.

Nem hiszem, hogy tudnék vele így találkozni, főleg a hallgatóság miatt. Az egy dolog, hogy bent voltam nála a kórházban, de akkor is mindig aludt. Most viszont ébren van és mentegetőzne, viszont én nem vagyok arra kíváncsi. Hamar eluralkodnak még az indulataim rajtam, miket egyre nehezebben tudok befolyásolni vagy kalitkába zárni. Nem hazudtam olyan nagyot, hiszen tényleg kell vennem pár dolgot a miniatűrizált életformának. Bár azt mondta ráér, én viszont minél előbb túl akarok lenni rajta, mert annál kevesebbet kell aztán hallgatnom miért nincs még meg. A lift hamar levisz, felpattanok a motoromra, életre keltem és padlógázzal indulok el szalonozva a kocsik között. Sokan rám dudálnak, de élvezem a sebességet most.

Az egész várost végig járom, kétszer is, mire megtalálom egy nagyon kis eldugott helyen azt, ami kell. Halálos gyorsasággal fizetem ki, aztán már ott sem vagyok. Az egész napom elment erre a kis szarra. Most már pihenni akarok, enni egy jót, aztán talán nézni még egy filmet is. Rendelek kaját, addig lefürdök, aztán mikor kész vagyok, és meg is jön a vacsorám kifizetem, már megyek is a kanapéra. Valami horror van most repertoáron, igazából nem is érdekel annyira, a sok vért leszámítva.

Nyugodtan megvacsorázok, megiszok egy jó hideg sört és az öldöklés kellős közepén bealszok.

Reggel igencsak sajgó nyakkal kelek, a hátam is beállt, fájnak az izmaim is. Francba, elkaphattam Yuu-tól a nátháját. Még sincs mit tenni, menni muszáj dolgozni, másképp pénzem sem lesz. Szeretek zenélni, csak olyankor nem, mikor már kényszer és most Ruki révén nagyon is az.

Útközben veszek magamnak egy pékségben reggelit, meg valami jó erős kávét. Kivételesen gyalog megyek be a kiadóhoz, hogy kiszellőztessem a fejemet. A város is kezd nyüzsögni, míg én mindent leszarva menet közben eszem meg a kajámat. A kávém is gyorsan elfogy, közben be is érek. A recepción ülő lányok mosolyogva integetnek, amit egy unott biccentéssel viszonzok. Szegények, biztos baromi fáradtak mégis muszáj mosolyogva fogadniuk minket minden egyes nap. Az sem lehet egy igazán könnyű munka, sőt, nagyon is unalmasnak tűnik. Lehívom a liftet és még várok, rá lehalkítom a mobilom. Toshitól egy olvasatlan üzenet. Morogva nyitom meg.

„Kérlek.”

Egyetlen egy szó, mégis annyi érzelmet átad ezen keresztül. Megremegek, az órámra nézek, még nagyon korán van. Semmi kedvem pötyögni, inkább csak zsebre vágom a telefonom. Beszállok a liftbe, megnyomom a megfelelő emelet gombját és már indulhatok is. Fent kiszállok, bemegyek a terembe, leveszem a kabátom aztán leülök, kézbe veszem a basszerom és pengetni kezdek. Senki sincsen még bent, így legalább tudok gondolkodni. Közben hatszor át-vissza hangolom szegény hangszert. Megdolgoztatom ebben a pár percben, amíg egyedül vagyok. Mit megdolgoztatom? Inkább kínzom. Nem igazán kell sokat várnom, sorra jön mindenki. Legutoljára Ruki, akinek most igencsak jóllakott óvodás feje van. Gondolom ki lett fárasztva az este. Jó neki…

- Na, akkor kezdjük. – csapja össze a kezeit.

Lelkesedése és jókedve hamar átragad ránk is, aminek köszönhetően a próba igencsak gördülékenyen megy. Pár számlistát eljátszunk, variálunk, újakat hozunk össze. Érzem azt is, hogy rezegni kezd a telefonom, szinte megállás nélkül. Nem zavar, nem is idegesítem magam rajta.

A menedzser beront, elkapja Rukit és papírköteget nyom a kezébe, mondván ezt mind holnapra. Az énekes panaszosan felnyög, mire bíztatóan hátba veregetem, rá mosolygok. Megereszt egy mosolyt ő is, gyorsan átnézni mi életbe vágóan fontos és mi az, amit este is ráér kitölteni. Egy vállrándítással az egészet a táskájába gyűri és folytatódhat a próba. Belekezdünk az új számokba, ezeket már többször kell elpróbálni, mert valaki mindig bakizik. Nem akadunk fent rajta, csak nevetünk egy jót, aztán folytatjuk.

- Na jó, kell egy kis szünet. – fekszik a dobfelszerelésére Kai.

- Rendben. – teszi le a mikrofont Takanori.

- Cigit. – halászom ki a kabátom zsebéből és határozott léptekkel elhagyom a termet.

Felbattyogok a tetőre, ki a hidegbe és rágyújtok. Egy ideig nézelődöm, a várost majd a lent rohangáló embereket. Végül egy nagy sóhajjal előveszem a telefonom. Több tucat nem fogadott hívás Toshitól. Nem is értem miért nem tiltottam még le, de most nem fontos. Kitörlöm az előzményekből a legtöbbjét, csak egyet hagyok meg. Elnyomom a csikket, rágyújtok, egy másikra majd megnyomom a hívásindítást és a fülemhez emelem a készüléket. Rég paráztam ennyire egy telefonhívástól.

- Rei? – hallom meg döbbent hangját mikor felveszi.

- Jah. – mondom közömbösen. – Hallottam kórházban vagy. – mondom direkt jelen időben.

- Már kiengedtek. – remeg a hangja.

Szinte látom magam előtt, ahogy mosolyogva, könnyei patakokban folynak, mert felhívtam. Ez biztos nincs így, csak én szeretném, azt hiszem.

- Mindegy…. – hosszú csend következik. – Örülök, hogy jól vagy. – jegyzem meg morogva.

- Rei?

- Mi van? – magamat is kellemetlen helyzetbe hoztam ezzel.

Aztán amit mond a telefonba… Hatalmasra kerekednek a szemeim és kiesik a cigi a számból. Azonnal kinyomom.

Toshiya pov

Végre valahára megszabadulok a gipsztől, és pár nappalkésőbb mehetek is haza. Na igen, csak hogyan? Nincs kocsim, a húgomnak sincs, a banda elfoglalt. Ha más nem, fogok egy taxit. Már csak a zárójelentésre várok. Örülök, hogy végre haza mehetek, de ez azt is jelenti, hogy Rei már nem fog bejönni hozzám, és nem fogom érezni a közelségét, édes csókját az ajkaimon. Tudom, nem volt szép tőlem, hogy alvást színleltem, de mindennél jobban vágytam rá. De ennek vége. Nem tudom hogyan tovább. Mit értett azon, hogy ne adjam fel? Még most se értem, miért járt be hozzám, ha utál. Talán szeretné, ha megpróbálnám felhívni? De miért tenne ilyet? Egyre kevésbé értem őt.

- Hékás! Meddig akarsz még ott ücsörögni? - szakít ki a gondolataimból Kyo.

- Hm? Mi? - pillantok rá.

- Gyere, haza viszlek – lobogtatja meg az zárójelentést.

Nem vár választ, csak felkapja a táskám és elindul. Nehézkesen bicegek utána. Kivételesen engedi, hogy a vállára támaszkodjak.

- Bírsz jönni? - kérdi, mikor várjuk a liftet.

- Igen.

Szerencsére Kyo a közelben parkol. Míg én beülök az anyósülésre, ő hátra dobja a táskám, majd beugrik mellém.

- Kao mesélte, hogy Heath beugrott helyettem – töröm meg a csendet.

- Igen – bólint – de ne kényelmesedj el. Amint lehet őt visszaadjuk – mosolyog.

- Sejtettem – eresztek meg egy mosolyt – Meglep, hogy haza viszel.

- Mert? Barátok vagyunk – von vállat.

- Nem inkább csak lógni akarsz? - nevetek.

Felmordul és a combomra csap. Feljajdulok, ő meg tüntetően nem szól hozzám. Tehát eltaláltam. Sejthettem volna, de nem érdekel. Nem mondaná ki, de azért megviselte ami velem történt, és kivételesen nem csak a lazsálás kedvéért fuvaroz. Hazáig nem szól hozzám. Nem szabadulok meg tőle a kapuban, hanem feljön velem. Meglep, hogy rend és tisztaság van itthon.

- Mi a... ? - nyögöm.

- Miyuki feljött és rendet rakott. Többször megjegyezte, hogy nagyon elhagytad magad.

- Tudom – fintorgok.

- Remélem összeszeded magad – jelentőségteljesen néz a szemembe.

Azok a fekete szemek.... olyanok mint két fekete lyuk, ami magába szippant. Képtelen vagyok sokáig beléjük nézni, pedig vonz.

- Azon vagyok – motyogom.

- Helyes. Szeretném visszakapni az igazi Toshiyát – elindul és mikor mellém ér, megszorítja ép vállamat.

Annyi minden van ebben az érintésben. Annak ellenére, hogy egy gonosz manó látszatát akarja kelteni, nagyon jó ember a maga módján. Szavak helyett inkább a tettei beszélnek. Nem arról híres, hogy finomkodik másokkal, de sose akar rosszat nekünk. Szerintem gondolkodás nélkül nekimenne valakinek, ha arról lenne szó. Ő a mi védő démonunk.

- Jut eszembe! Ne lustálkodj sokáig, mert majd be kell jönnöd, hogy megmutasd, élsz még, meg jelenésed van Boonál egy interjúra – hadarja.

- Mikor? - kérdezem.

- Holnap után. Holnap azt csinálsz, amit akarsz. Előbb bejössz hozzánk, aztán délutánra meg Boohoz – jelenti ki.

- Oké, akkor holnap még szabad vagyok.

- Igen, úgyhogy élvezd ki a szabadság utolsó pillanatait.

- Kösz – fintorgok.

Csak int, és távozik. Lemondóan sóhajtok. Jobb híján bepakolom a mosógépbe a szennyest és leülök a TV elé. Nem tudom mihez kezdjek. Írok egy SMS-t Reinek. Tudom, hogy nem fog válaszolni, de azért reménykedem. Felhívom a szüleimet, hogy megmondjam, már otthon vagyok és minden rendben. Húginak is szólok, és meg is hív magához, azaz Rukihoz kicsit beszélgetni. Jobb dolgom nem lesz, így beleegyezem. Leginkább nem csinálok semmit, csak ülök és bámulom a TV-t. Sokkal többet úgyse tudnék csinálni. A járkálás nehezen megy, a karomat meg alig bírom mozgatni. Így a teregetés nehézkes, de megoldom. Nem vagyok annyira tehetetlen. A kaja viszont már nehezebb. Rendelek egy pizzát, azt kézzel meg tudom enni. Kezdenek komoly zeneelvonási tüneteim lenni, így valami éneklős tehetségkutatót nézek. Vannak jók és kevésbé jók. Leginkább csak a zene miatt nézem. Mikor megunom elmegyek fürdeni, aztán aludni. Az ötlet jó, de megvalósítani már nem olyan könnyű. Ahányszor csak lehunyom a szemem, mindig olyan érzésem van, mintha a kórházban lennék, és várom, hogy Rei meglátogasson. Tudom, hogy itthon vagyok és valószínűleg többet nem is fog meglátogatni, és ez nagyon fáj. Megint elerednek a könnyeim. Hagyom, hadd folyjanak és áztassák a párnát. Valamikor hajnalban sikerül aludnom egy kicsit. Mikor nem bírok már az ágyban maradni, kimegyek a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Míg várok, elszívok egy cigit. Mikor elkészül a koffeinbomba, jólesően kortyolom. A kórházban nem kaptam ilyet. Nyugodtan megiszom, majd összeszedem magam, és elindulok Ruki lakására. Nem szívesen megyek, de ha már megígértem a húgomnak. Csak tudnám miért nem ő jön énhozzám. Semmi kedvem felmenni annak a piperkőcnek a kéglijébe. Sose hittem volna, hogy egyszer átmegyek ahhoz a kis görcshöz. Hát, vannak még csodák. Sokáig kell a csengőn tenyerelnem, mire ajtót nyit.

- Bocsi, ki se látok a takarításból – mosolyog.

- Akkor minek hívtál? - morgom.

- Mert látni akartalak, és még mindig jobb, mintha otthon ülnél.

- És ha nem ülnék otthon?

- Akkor nem egyeztél volna bele.

Ez igaz. Leveszem a cipőm, majd követem őt a konyhába. Kezembe nyomja a receptet, hogy olvassam fel. Leülök és eleget teszek az utasításnak. Amiben tudok segítek, amiért nagyon hálás. Így gyorsabban megy a főzés, és a takarítás is. Mondjuk abban nem veszek részt. Inkább a kutyával játszom. Aranyos kis szőrpamacs. Igazi díva, mint az apja. Szegény kutyus a porszívózást nem szereti, így az ölembe menekül és elbújik. Mikor vége a hangzavarnak, Koron eltűnik a hálóban. Miyuki jön, kezében két bögrével.

- Kösz, hogy átjöttél – megkapom az egyiket.

- Ugyan – legyintek.

- Mesélj, mi lesz most? Mármint, ameddig nem dolgozhatsz – telepszik mellém.

- Heath beugrik helyettem. Nem tudom a srácok, hogy vették rá. Nem csak őt, hanem Yoshikit és Toshit.

- Heath? - hökken meg – Komoly?

- Igen, Kaoru mondta. Nem tudom, hogy lesz, de a lemezfelvételeket vele fogják befejezni – csóválom meg a fejem.

- Szerintem nagy siker lesz. A legnagyobb bandák közé tartoztok.

- Igaz – bólintok és önelégülten elvigyorodok – Kíváncsi vagyok mit alkottak eddig. Holnap megtudom.

- MI? Holnap már melózol? - hűl el.

- Nem, csak be kell mennem, aztán interjú Booval.

Hirtelen valaki rátenyerel a csengőre. Miyuki ugrik egyet, majd megy ajtót nyitni. Addig elfoglalom magam valamivel. Jobb híján az ablakhoz megyek és kibámulok. Hirtelen egy túlon túl ismerős hang üti meg a fülem. Ezer körül is felismerem, és bele fájdul a szívem. Újra felszakadnak a sebek, amik még be se gyógyultak. Legszívesebben azonnal odarohannék hozzá, hogy a nyakába vessem magam, és könyörögnék azért, hogy legalább hallgasson meg. De mi van, ha elküld a francba? Ha megint csak veszekednénk? Miyuki tud mindenről, de nem akarom túlzottan belekeverni. Neki ehhez nincs sok köze. Előtte még tartanom kell magam, én vagyok a bátyja, nekem kell erősnek lennem.

- Miyuki, kivel beszélsz? - kérdezem, pedig tudom, hogy ki.

Az a férfi, akit mindenkinél jobban szeretek. Remélem Rei elmegy, nem bírom már sokáig tartani magam. Szerencsére elmegy, így végre magamba roskadhatok. Most nem bírtam volna a szemébe nézni. Nem csak a hűtlenség miatt, hanem mert a kórházban is becsaptam. Nem sokkal később látom, ahogy kilép a házból, felszáll a motorra és elhajt.

- Akira... kérlek bocsáss meg – suttogom magam elé.

Miyuki visszajön, de kimentem magam és haza megyek. Egyedül akarok lenni, és magamba roskadni. Nem lehetek ennyire gyáva. Nem tudom, hogy keveredek haza, de nem is érdekel. Csak az ágyamat akarom. Otthon nehézkesen lefürdök, aztán irány az ágy. Ahogy kell, most is könnyek közt alszom el. A sírás minden erőm felemészti, így végre a jóleső feketeség vesz körül. Nem kísértenek az álmok, végre kipihenem magam.

Reggel nyúzottan kelek, fáj a fejem. Iszom egy kávét és első dolgom írni Reinek egy újabb SMS-t. Nem írok regény, csak egyetlen szót: „Kérlek”. Összeszedem magam, és indulok. Megpróbálom lelkileg megerősíteni magam, most a munkával kell törődnöm. Sikerül elkerülnöm a dugót és késés nélkül beérni a kiadóhoz. A próbán már mindenki ott van, a vendéget is beleértve. Mindenki örül nekem, és óvatosan megölelgetnek.

- Nagyon köszönöm, hogy segítesz nekünk – hajlok meg a legenda előtt.

- Ugyan, semmiség – legyint.

- Na gyere, néz meg miről maradtál le – int Kao.

- Ha nem szeded össze magad, lehet lecserélünk rá – vigyorog Die, és int a basszeros felé.

- Inkább téged kéne – jegyzem meg.

Hatalmasra nyúlik bandatársam arca, ami elég mókás. Kao is mosolyog a bajsza alatt, Heath meg felkacag. Ha tudom, megpróbálom felhívni Reit, de a változatosság kedvéért nem veszi fel. Kezdek nagyon kétségbeesni és csalódni, de szerencsére a zene valamennyire eltereli a figyelmem. Heath nagyszerű munkát végzett eddig. Hiába tudom mit kellett volna eljátszanom, ő teljesen máshogy keltette életre. Azt játssza amit kell, mégse lehet összehasonlítani az én játékommal. Fantasztikus ez a fickó. Nem hiába játszik ott, ahol. Nem igen tudok hozzá szólni, csak dicsérni vagyok képes. Hosszas megbeszélés után tartunk egy ebédszünetet. Nem akarok a fiúkkal menni, inkább iszom egy kávét. Kávé elvonási tüneteim vannak. Alig iszom meg, csöng a telefonom. Elakad a lélegzetem, mikor meglátom, hogy ki keres.

- Rei? - nyögöm.

- Jah. – mondja közömbösen. – Hallottam kórházban vagy.

- Már kiengedtek. – remeg a hangom.

Alig hiszem el. Mosolygok, alig bírom visszatartani a nevetésem, és a könnyeim. Annyira boldog vagyok, végre hallhatom a hangját, végre szóba áll velem. A bűntudat óriási súllyal nehezedik rám. El kell neki mondanom.

- Mindegy…. – hosszú csend következik. – Örülök, hogy jól vagy.

- Rei? - nem bírom magamban tartani.

- Mi van?

- Tudom, hogy bejöttél hozzám. A doki elmondta. Alig akartam elhinni, de mikor egyik este bejöttél és megcsókoltál... én... annyira boldog voltam. Annyira jól esett a közelséged, hogy végre velem vagy. Utána szinte minden este vártam, hogy be gyere, hogy arra a kis időre, végre velem vagy. Végre úgy érzem fontos vagyok neked, hogy megcsókolsz... kérlek, ne haragudj – csuklik el a hangom.

Alig fejezem be, megszakad a vonal. Talán nem is baj, nem bírtam volna többet mondani. Most biztos gyűlöl. Te jó ég, mit gondolhat rólam... Ha eddig nem, most már biztos gyűlöl.

- Akira, kérlek bocsáss meg – nyögöm.

Írok egy SMS-t Kyonak, hogy lelépek. Haza megyek, hogy lenyugodjak.

55. fejezet

Reita pov

Furcsa mennyire felkavart, az, hogy Toshiyának balesete volt. Haragszom rá, de sosem kívánnék neki ilyet. Azért olyan elvetemült nem vagyok. Egy pár napig kibírom, de aztán mégiscsak bemegyek hozzá megint. Az orvostól kérdezem meg, mi van vele. Csak akkor nézem meg személyesen is, amikor alszik.

- Mondja doki, hogy van? – kérdezem mikor már sokadjára vagyok bent, már csak mosolyogva int nekem.

- Jól uram. Még pár hét, de aztán kiengedjük.

- A lába?

- Gyógyul. Jövő héten a gipsz is lekerül róla. – mosolyog.

- Ezt jó tudni. – könnyebbülök meg.

- Bemegy hozzá? – kérdezi.

- Alszik? – kérdésre kérdéssel válaszolok.

- Pár perce aludhatott el. – mondja.

Bólintok egyet és már megyek is. Gyávaság vagy sem, de nem fogok bemenni hozzá, amikor fent van. Így legalább a nélkül láthatom, hogy tudna róla és nekem épp elég. Ha kikerül a kórházból ezek a látogatások is abba fognak maradni. Addig meg kiélvezem ezt a röpke kis boldogságot, ami megadatott.

Békés arccal alszik, mikor belépek a kórteremben. Halkan igyekszem odamenni mellé, még a láncaim is lefogom a nadrágomon, hogy azok se zörögjenek. Megsimogatom az arcát, megnézem, a gépek mit mutatnak, majd mikor biztos vagyok benne, hogy ez a majom tényleg alszik, lehajolok, és az ajkaira lehelek egy csókot.

- Utállak, hogy ennyire szeretlek. – motyogom fojtott hangon, majd felegyenesedem és kimegyek.

A lelki állapotom javult valamennyire, hogy látom mindennap és tudom, jól van. Így már könnyebben túl fogom tudni magam tenni a szakításunkon és továbbléphetek. Ez nem azt jelenti, hogy képes leszek máris új kapcsolatot kialakítani, de legalább már nem akarok olyan kétségbeesetten menekülni az érzéseim elől. Csak engedem, folyjanak keresztül rajtam, elárasszanak, leromboljanak, majd újra összerakjanak.

A srácoknak is feltűnt, hogy sokkal jobb a kedvem, csak az okát nem tudják, bár nem is kérdezik. Nekik édes mindegy mitől vagyok jobban, csak ne essek újra depresszióba. Ha Ruki tudná ezt, azon nyomban bemenne a kórházba és kinyírná a basszerost, vagy engem kötözne oda valamihez, hogy ne tudjak többé bemenni hozzá.

- Rei elmegyünk inni? – kérdezi Kai próba után.

- Ja, miért ne? – szedem össze a cuccaim.

- De fel van dobva valaki. – nyúlik meg a képe.

- Ha jobb a kedvem máris ennyire ki kell akadni? – mordulok.

- Bocs, csak ez szinte csodaszámba megy mostanság. Van valami oka?

- Nem különösebben. – hárítom azonnal a kérdést.

- Nekem elmondhatod. Nem kell titkolnod. – csillogó szemekkel méreget.

- Jól van Kai, de semmi sincsen, ami miatt ilyen lehetnék.

- Találtál valakit? – próbálkozik tovább.

- KAI!!! – szólok rá erélyesen, rossz pontra tapintott most.

- Jó bocs, tudom, ez nem megy olyan könnyen. Azt hittem…

- Hinni a templomban kell. – szakítom félbe.

- Visszatért a régi Reita. – motyog, majd felveszi a kabátját.

- Haladjunk már, nem akarok egész nap itt dekkolni. – sóhajtok fel.

- Hova menjünk? – kérdezi, és már indulunk is a lift felé.

- Reméltem, hogy te tudod, hova akarsz menni, inni. – forgatom meg a szemeimet.

- Hogy van Toshi? – váratlanul ér a kérdése.

- Mit tudom én. Biztosan jól. – vonom meg a vállam és tetettek semlegességet, még épp időben szedtem össze magam.

- Ugyan Rei. Bejársz hozzá nem?

- Be kellene? – nem akarom, lássa mennyire fején találta a szöget.

- Láttalak múltkor bemenni a kórházba.

- És ez rögtön azt jelenti, hogy meglátogattam? Azt sem tudtam, hogy még bent van.

- Tehát tudtad… - mosolyog.

- Mivel Rukit bevittem a kórházba, mert Miyukinak balesete volt így ezt is megtudtam. – erre nem tud mit mondani.

- Akkor nem nála voltál? – kérdezi csüggedten.

- Nem. – hazudom szemrebbenés nélkül.

- Szabad megtudom, mégis mit kerestél ott?

- Kai! Lehetnek olyan dolgok, amikről nem kell tudnotok. – morgok rá, utálom, ha faggat.

- Jó, jó, nem kérdezek többet.

- Csak ezért hívtál el inni mi? – morcos lettem.

- Nem csak ezért. Inni is akarok, de tudni is mi van veled. – adja meg magát.

- Mondhatom szép kis barát vagy.

- Te is ugyanezt tennéd a helyemben, ismerd el. – most már ő is morog.

- Úgy ismersz, mint aki hátsó szándékkal elhívna inni?

- Hát nem éppen jó szándékkal. – nyújtja rám a nyelvét.

- Megfojtalak. – morgok.

Közben megérkezik a lift és beszállunk, csendben megyünk le, majd mikor kinyílik a parkolóban kirobban, mind a kettőnkből a nevetés. Vállon veregetem, ő meg bele boxol játékosan a hátamba. Kivételesen nem az én kocsimmal megyünk, hanem az övével. Nincs kedvem vezetni, le akarom inni magam teljesen. Ha Kai arra számít, részegen beszélni fogok, majd csalódnia kell. Ezúttal még részegen sem fogok semmit sem elmondani.

Az este további része teljesen kiesett. Csak az maradt meg, hogy bemegyünk egy kocsmába, de hogy onnan mi történt teljesen homály. Reggel a szobámban kelek fel. Olyan hűvös van, az ablakom tárva nyitva. Mi a fene? Azonnal becsukom, másnapos vagyok, de nem olyan elviselhetetlen. Kimegyek és a nappaliban is nyitva az ablak, Kai pedig egy vödörrel a kanapé mellett alszik. Szörnyen fest. Megnézem van-e láza, de szerencsére nincs. Gondolom többet ivott, mint én. Hozok egy vizes borogatást a fejére, a dohányzó asztalra odakészítek egy aspirint meg egy pohár vizet aztán elmegyek lezuhanyozni. Toshiya jár már megint a fejemben. Remélem, jól van, be kellene majd mennem megint megnézni, de a sorsot kísérteném. Megint teljesen tehetetlennek érzem magamat. Kiszakította a lelkem a szívemmel együtt és magával vitte. Nem akarom visszakapni egyiket sem, mert még mindig szeretem, csak a felejtés ajándéka kellene, hogy legalább nem akarjon elemészteni ez a mérhetetlen fájdalom. Képes lennék neki megbocsájtani, ha nagyon próbálkozna. Érzem…

Ha nem adja fel, azért amit mondtam neki a telefonba és tovább zaklat, előbb utóbb képes leszek, neki megbocsájtani, tudom. De miben is reménykedem? Elküldtem a halál faszára konkrétan. Hiába voltam a kapcsolatunkban a domináns fél, most nem nekem kell küzdenem, hisz nem én követtem el ekkora hibát. Most neki kell mindent megtenni, hogy jóvátegye a bűnét, persze csak ha akarja. Mert választhatja azt is, neki nem volt olyan fontos a kapcsolatunk, ő nem volt annyira szerelmes belém, mint állította és nem próbálkozik tovább. Ebben az esetben, szart sem érek a szerelmemmel és a reményeimmel. De ha igazat mond, addig fog próbálkozni még meg nem beszéljük a dolgokat. Onnan már az én kezemben van a döntés, elküldöm vagy visszafogadom.

Toshiya pov

Nem tudom meddig voltam eszméletlen, de mikor magamhoz tértem a kórházban voltam, és mindenem fájt. Mozdulni se bírtam, még a levegő vétel is fájt. Egy doki közölte, hogy súlyos autóbalesetem volt. Miyukinak szinte semmi baja nem esett, csak megijedt, engem viszont telibe kapott az autó. A lábam, térdem megrándult, a dokiknak kellett helyre rakni, a könyököm kificamodott, számtalan zúzódásom van, és a törött üveg megvágta pár helyen az arcom. Az első hét maga volt a gyötrelem. Kellett pár nap mire tisztán tudtam gondolkodni. A sok morfium miatt biztos aludtam pár napot. Miyuki szinte egész idő alatt velem volt. Az első hét így telt, de azóta végre meg tudok mozdulni, sőt! Fel tudok ülni és már egész jól vagyok. Igaz a lábam és a karom fáj, fájdalomcsillapítót szedek, de a körülményekhez képest jól vagyok. Kao volt szíves és magára vállalta, hogy intézi a biztosításomat. Mondjuk jelen esetben ez az utolsó dolog ami érdekel. Csak annyi érdekel, hogy Miyuki jól van.

- Hogy van? - jelenik meg Isawa, az orvosom.

- Egész jól, köszönöm – mosolygok.

- Ez remek. Szüksége van még fájdalomcsillapítóra?

- Már nem. Még fájok, de elviselhető. Jobb ha nem mozgok.

- Sok pihenésre van szüksége.

- Leginkább csak nyugalmat szeretnék.

Mosolyogva megcsóválja a fejét.

- A gyomra, hogy van? - tereli a szót.

- Már tudok enni.

- Remek. Igazán magára fér – mosolyog – Nagyon szerencsés, hogy ennyien látogatják és aggódnak önért – int az ablakban lévő számtalan virágra.

Sok barát küldött csokrot, jókívánságot és látogatott meg. Miyuki két naponta jön, a fiúk ritkábban, hiszen ki se látnak a munkából.

- Mondja doki, mikor mehetek vissza dolgozni? - kérdezem reménykedve.

- Nos, a gipszet már jövő héten le vesszük, de utána is kell majd merevítőt hordania. Viszont a karja miatt még sokáig nem tud majd dolgozni.

- Mégis meddig? - szörnyülködök.

- Sokat kell pihennie, de szerintem legalább két hónapig.

- Mi? - sokkolódom – De... De nekem dolgoznom kell.

- Mit dolgozik?

- Zenész vagyok.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a karja jelen állapotában képtelen lesz tartósan zenélni. Próbálják megoldani az ön helyettesítését.

- Rendben, köszönöm – morgok – Azt megengedi, hogy a laptopom behozassam? Megesz az unalom – nyafogok.

- Azt lehet – mosolyog.

Még megnézi az orvosi jelentéseket és kimegy. Lemondóan sóhajtok és magamhoz veszek egy magazint, amit még Kyo hagyott itt. Legalább nem unatkozom annyira. A telefonom játszom, de hamar megunom. Végül felhívom Miyukit.

- Kérlek mentsd meg az életem – kezdem.

- Miért?

- Baromira unatkozom – nyafogok.

- Nyűgös is vagy.

Méltatlankodva morgok.

- Oké, nemsokára megyek. Kell még valami? - egyezik bele.

- Nem, más nem.

- Hé! Mi-chan, gyere már. Velem is foglalkozz! - kotyog közbe Ruki.

- Húgi, mondd meg annak az egérkének, hogy fogja be a pofikáját. Ha nem megy, vigyél haza egy macskát - jegyzem meg.

- Ne légy undok – nevet.

Nem köszön el, csak kinyom. Lemondóan sóhajtok és a telefonomon kezdek játszani. Már megenne az unalom, mikor megjelenik Kao.

- Hogy s mint? - kérdi és leül mellém.

- Unatkozom, és szarul érzem magam.

- Miért, mi baj? - ijed meg.

- A doki szerint pár hónapig nem tudok zenélni. Arról nem is beszélve, hogy alig tudok lábra állni. Pont most kellett ennek történnie, mikor ki se látunk a munkából – szörnyülködök – Ne haragudj.

- Emiatt ne aggódj. Kyo intézkedett ez ügyben. Hívott egy kis segítséget – mosolyog.

- Vendéget? Kit? Ki segít?

- Heath.

- Mi? Az a Heath? - majdnem leesek az ágyról – Hogy tudtátok rávenni? Simán igent mondott?

- Igen. Mikor Kyo beszélt vele, azonnal belement. A felvételekben és a koncerteken is segíteni fog. Szóval emiatt nem kell aggódnod. Te csak gyógyulj meg.

- Igyekszem – fintorgok.

Sajnos nem tudott sokáig maradni, mert vissza kell mennie dolgozni. Újabb unalmas órák elé nézek. Itt még TV sincs. Lehet, kicsit elbóbiskolok, mert arra riadok, hogy Miyuki bejön.

- Micsoda illatok – jön be.

- Megtennéd, hogy haza viszed ezt a sok virágot? A végén ebbe fogok belefulladni – kérem.

- Még jó, hogy kocsival vagyok – sóhajt.

- Azok után ami történt, kocsiba ülsz? - csodálkozom.

- Taka-chan hozott el. Nem enged kocsiba ülni, így mindenhova ő visz annak se örül, ha tömegközlekedéssel akarok menni. Nagyon aggódik értem.

Felmorranok. Hallani se akarok arról a gonosz manóról.

- Ne légy ennyire undok – kéri és előszedi a laposom – tessék, ne nyafogj – kapom meg a gépem.

- Kösz.

- Hoztam még pár apróságot. Anyáék nagyon aggódnak. Majd holnap bejönnek.

Miyukit hozott nekem kaját és nasit, meg üdítőt.

- Hogy telt a napod? - ül mellém.

- Itt volt Kaokao. Mondta, hogy beugrott a helyemre Heath.

- Hűha! - csodálkozik.

- Én is ezt mondtam.

- Mit mondott a doki?

- Hogy hónapokig parkoló pályán leszek.

- Jaj – szörnyülködik.

Szomorú fintort vág és megsimogatja az arcom. Kicsit még fecserészik, amit kivételesen nem bánok.

- Jó estét – jelenik meg a doki – Kisasszony, sajnálom, de mennie kell, vége a látogatási időnek.

- Máris – biccent – Majd jövök – kapok egy puszit és megy.

- Igazán szerencsés, hogy ennyien látogatják – mosolyog.

- Csak a húgom és a barátaim. Nem olyan sok ez – megeresztek egy szomorú mosolyt.

- És a szőke fiatalember?

- Ki? - csodálkozom – Félhosszú szőke haj, vékony testalkat és nőies arc? - írom le Shinit.

- Nem. Neki rövid a haja, és nagy vagány.

- Egy ilyen embert ismerek, de már nem tartjuk a kapcsolatot – szomorodom el.

- Ahhoz képest, hogy minden este bejön önhöz.

- Mi? Ez biztos? De hát.. de hát mikor legutóbb beszéltünk, elküldött a francba – nyögöm.

- Azt nem tudhatom, de minden este bejön, mikor ön már alszik.

Kicsi hiányzik, hogy leesek az ágyról. Rei be szokott jönni? De miért? Hiszen.... szakítottunk és azóta... és legutóbb elküldött a halál faszára. Akkor miért jön be? Ha meg akar látogatni, akkor miért csak akkor jön, mikor alszom? Nem értem.

A doki megvizsgál aztán magamra hagy. Amennyire lehet, kényelemesen fekszem a hátamon és a plafont bámulom. Miért? Nem értem ezt az egészet. Mi történik körülöttem? Nem tudom meddig fekszem, és pihenek, mikor nyílik az ajtó. Nem tudom ki az. Nem is érdekel különösebben. Megcsapja az orrom az a felejthetetlen illat, ami csak neki van. Ez ő!

- Szia – suttogja.

Alvást színlelek, hogy legalább egy kicsit velem legyen. Legszívesebben a kinyitnám a szemem, hogy lássam. Léptek közelednek, majd besüpped mellettem az ágy. Óvatosan félre simítja a hajam, és megérinti az arcom.

- Ne add fel – suttogja.

A következő pillanatban puha ajkak érintik az enyémet. Épp csak egy pillanatig, mégis nekem egy örökkévalóság. Hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy ne ugorjak fel és húzzam magamhoz egy csókra. Szinte azonnal távozik. Talán jobb, mert alig tudom visszafogni magam.

- Akira – suttogom.

Nem tudom hallotta-e, de amint bezáródik mögötte az ajtó, ülésbe lendülök. Sérült karomba fájdalom hasít, de nem tud érdekelni. Miért? Miért volt itt? Miért jár be hozzám? Miért csókol meg, mikor utál? Mit értett azon, hogy ne adjam fel? Mi ez az egész? Semmit sem értek. Korábban azt mondta utál és látni sem bír, akkor miért jött be ide?