50. fejezet

Reita pov

Nem is tudom mennyi telhetett el a szakításunk óta. Talán négy hónap? Lehet, vagy akár több is. A lényegen nem változtat. A srácok azt hiszik már túltettem magam a dolgon, kívülről talán úgyis tűnik, de belülről felemészt ez az egész. Próbákon nem tévesztek, felvételeknél jó hangulatú vagyok, de amint hazaérek, magamba zuhanok. Én igazán szerettem azt a majmot ő pedig annak ellenére, amit mondott nekem megcsalt. Ráadásul pont Diével… Akire amúgy is féltékeny voltam, ezt ő is tudta mégis… Mióta csalhatott már vele fogalmam sincs, ennek ellenére is hatalmas sokk volt. Főleg mert pont az évfordulónkon tette ezt, amikor még fájdalmasabb az embernek. Még most is magam előtt látom, ahogy kéjesen egymásba fonódva basznak, még az sem különösebben izgatta, hogy ott vagyok, rám is mosolygott, mintha azt mondaná, látod vele is ugyan olyan jó. Elismerem telefonon dobni őt nagyon igazságtalan volt, de képtelen vagyok ránézni, undorodom most már tőle. Semmit sem tudok elhinni neki most már, még, ha akarnám se. Párszor keresett, otthon, a munkahelyen és még telefonon is, de az még nagyon az elején volt. Talán jobb is így, hogy ezek is elmaradtak mára, nem könnyebb nem azt mondom, csak nagyobb a felejtés esélye. Vagy nem… A cuccai, ami nálam voltak egy dobozba kerültek azzal a temérdek közös képpel együtt is, amit a nyaralások alkalmával lőttünk. Fel akartam gyújtani az egészet, de mégsem tettem. Macsó vagyok nem egy hisztis sértett, bár eléggé a lelkembe gázoltak. Sebaj, csendben kiszenvedem magam, egyszer csak el fog múlni. A legrosszabb az egészben, bárkire nézek rá, csak őt keresem az illetőben, így új kapcsolatot sem tudok teremteni magamnak. Apámmal nem beszélünk, anyával nem lehet megbeszélni ezt,  a nővéreim meg… na velük meg még inkább nem. Pedig már mindannyian elfogadták egy férfival élem mindennapjaim, vele osztom meg az ágyam, a testem… Jó én dugtam őt, de a lényeg érthető belőle. Teljesen eluralkodik mostanában rajtam ez a depresszió, egyre inkább hajlok afelé, öngyilkos legyek, viszont nem fogom megtenni, nem adom meg az örömöt annak a kettőnek, hogy lássanak teljesen összezuhanni. Ezért fogom, vissza magam mindenhol ahol vagyok. Nem láthatja ezt más. Teljesen kihalt a lakás, próbálok kaját csinálni, de folyamatosan csak elvágom az ujjamat.

- Francba már. – inkább bekapcsolom, a rádiót valami szóljon.

Mégsem jó ötlet, mert olyan dal csendül fel, ami csak jobban elkezd marcangolni.

~Nem létezik többé az az út, ahol akkor sétáltunk,
Mégis folytatom utamat, hátha találkozunk.

A lankás hegy tetején havazik.
Rájövök lassan, hogy nem foglak elérni.
Most a szobádban a kedvenc virágod a...

Tavaly ilyenkor, mikor utoljára havazott, tettünk egy maradandó ígéretet.
Ha visszaemlékszem rá, a hó olvadni kezd és kifolyik markomból.

A lankás hegy tetején havazik.
Rájövök lassan, hogy nem foglak elérni.
Most a szobádban a kedvenc virágod a...

Míg egyedül álltam az ablaknál, csak bámultam a havat; ez a te emléked.
Megjelensz az üvegen keresztül, ajkadra hintek egy utolsó csókot.

Hé... mosolyogj, ne sírj többé!
Mostantól mindig figyelni foglak.

A lankás hegy tetején havazik.
Rájövök lassan, hogy nem foglak elérni.
Most a szobádban a kedvenc virágod a...

A fény lassan elhal a fehérlő városban.
Az utolsó évszak színeit láttad.

A könnyek hullanak, a valóság szörnyű, nemde?
Az utolsó évszak színeit láttad.

Talán színeid eltűnnek majd a négy évszakkal együtt.
A hó olvad, az útmenti virágok kinyílnak.

Láttad a "színek" lassú olvadását
Az év utolsó havazásánál.

(Egy magányos virág az utca szélén...
Ahogy felnézek az égre, az utolsó hópehely kezemben elolvad.)~

Csak ezt ne… Mire a végére ér a daluk, a Dir en Grey - Ain't Afraid to Die, addigra könnyeim patakokban folynak, a földre rogyva igyekszem magamon uralkodni mindhiába. Gyerünk Akira, nem hagyhatod, hogy ez ennyire megviseljen… Állj fel… Kellene… Fel kellene állnom, de nem megy, a szívem darabokban, ez még kurva sokáig el fog tartani, főleg mert nincs segítségem, hogy túltegyem magam ezen az egészen. Ellenben azt is tudom, nem fogok senkihez sem fordulni ezzel pedig a miniatürizált énekesünk nagyon is szívesen segítene nekem, csak nem hagyom. Bezárkózom végleg, nem engedek közel többé magamhoz senkit sem abból csak bajom származik.

Ahogy mostanában egyre többször, alvás helyett inkább sétálni megyek. Képtelen vagyok pihenni, úgy csak újra élem az egészet, arra pedig semmi szükségem köszönöm. Az emberek azt hiszik, a férfiak érzéketlenek, hogy őket nem viseli meg annyira egy szakítás, mint egy nőt. Pedig de… Nagyon is, csak mi teljesen elrejtjük az érzéseinket inkább. Az erősebbik nemnek lettünk titulálva, ki tudja miért, éppen ezért el is várják tőlünk, maradjunk erősek, sose rendüljünk meg semmitől se, tartsunk ki a legrosszabbkor is. Ez mind szép és jó, de így magunkat emésztjük fel belülről, ilyenkor leszünk a legtöbben öngyilkosok.

Csillagos az ég, ahogyan a parkban megyek. Fogalmam sincs merre haladok, a lábam vezette úton, ami elvinne akár a végtelenbe. Amikor már nem bírok tovább menni, megállok, leülök, ott ahol vagyok, majd egy kis erőgyűjtés után hazamegyek, lefürdök, és már mehetek is dolgozni. Hosszútávon ez nem fog működni, most viszont rettenetesen jól esik a zsibbadás a testemben, ami elnyom minden fájdalmat, ámbár tompítja az érzékeim eléggé rendesen. Bár visszaforgathatnám az időt arra a napra mikor összejöttünk, hogy meg tudjam állítani magam mielőtt még fatális hülyeséget csinálnék. Akkor talán nem fájna, lenne egy aranyos barátnőm, mennének rendben a próbák, minden normális lenne. Bár ilyen könnyű lenne.

- Utállak Toshiya. – halkan sírok az egyik szünetben a tetőn cigizve.

Kell ez a magány, vissza akarom kapni önmagam, de sosem fogom. Őt pedig végleg elveszítettem, talán nem is kár. Ha tényleg lehetne egy kívánságom, az lenne, ne csaljon meg, inkább dobjon még előtte, csak ezt ne kelljen átélnem… A szerelem egy halálos méreg… Elszívom az egész dobozzal, egyre többet bagózok is. A szünet végével visszamegyek a próbaterembe, hamis mosolyom ott díszeleg az arcomon, könnyeim a végletekig visszafojtva, szemem vörössége eltűnt amint megmostam az arcomat. Hálás vagyok, amiért az ütős, igencsak pörgős számokat próbáljuk el. De a pöttöm énekesünk gondol egyet és az egész számlistát pillanatok alatt felcseréli. A legdepisebb, leginkább az idegeimen táncoló számokat veszi elő. Oké, csak el kell játszanom nem pedig gondolkodnom. Bár ez is hamar kudarcba fullad, amint Takanori olyan fájdalmasan kezd énekelni, hogy még a lelkem is beleremeg. A fránya emlékképek pedig azonnal elő is tőrnek.

- Hé Rei minden rendben? – döbbenten néz rám Kai.

- Igen. Miért? – kínosan érzem magam, amiért mindenki leesett állal figyel.

- Mert sírsz. – Uruha bambán bámul.

Arcomhoz kapok és valóban, nedves. Francba, gyorsan megtörlöm szemeim, de nem segít.

- Biztos valami allergia. – törölgetem a szemeim.

- Akkor fújnád az orrod.  – vágja csípőre a kezeit Aoi.

- Hidd, el én sem tudom, miért könnyezek, talán valami irritálja a szemem. – vonom meg a vállam, két zsebkendőt nyomva szemeimre.

- Biztos nem allergia miatt. – mondja Aoi.

- Rei mit nem mondasz el nekünk? – lép elém Ruki.

- Mindent tudtok, amit tudnotok kell. Ne nyaggass már. – jobbnak látom hazamenni mielőtt ez az egész a felszínre, törne.

Mint aki meglőttek viharzok ki a próbateremből, egyenesen a parkolóba, felpattanok a motoromra, életre keltem, aztán már húzok is a fenébe. Merre? Minél messzebb a bandatársaimtól, a várostól. Három várossal arrébb a tengerparton kötök ki. Leállítom a motort, lesétálok a partra, leülök egy hatalmas sziklára és onnan bámulom a nyugodt tengert. A természetnek milyen könnyű, akármikor lehet szeszélyes, mindig lesz, aki szereti őt. Kissé irigykedem is rá.

Egy idő után hangokra leszek figyelmes, de nem törődöm velük, gondolom valami random kölykök, akik lejöttek a partra szórakozni. Nem fognak felismerni, orrkötő helyett ma maszk van rajtam. Majd elmennek, nem lesz velük gondom… Legalábbis ezt hittem, aztán, mint kiderült se nem kölykök nem voltak, se nem szórakozni jöttek ide.

Amikor közelebb érnek hamar felismerem Kyo hangját. Ebből semmi jó sem sülhetne ki, el kell innen tűnnöm. Felállok, szerencse a pulcsi kapucnija a fejembe húzva. Félig lehajtott fejjel lépkedek vissza a motoromhoz. Már épp ülök fel, a sisak is a fejem mikor valaki megkocogtatja. Felnézek, aztán olyan düh önt el, amit képtelen vagyok megfékezni. Die az. Kezem automatikusan ökölbe szorul, előre lendül, becsapódik arcába, mire hátra tántorodik és elvágódik. Felélesztem motorom, ami mérgesen felbőg, aztán gázt adok és elviharzok. Hát sehol sincsen nyugtom? Ezúttal hazamegyek inkább, ahol sikerül kidühöngenem magam, ami egy bőgésbe torkollik. Szerencsére Toshiyát nem láttam, így kevesebb kár esett megmaradt lelkemen. Az isten verje már meg őket, nem tudok a nélkül bárhol nyugton lenni, hogy fel ne bukkanjon abból a bandából valaki. Ezek nyomkövetőt raktak rám? Vagy valami beépített radarjuk van, ami rám igazodik, így teszik tönkre folyamatosan az életemet. Hogy a fenébe kaparjam akkor össze magamat, ha ezek mindig lerombolják azt a keveset, amit nagy nehezen sikerült felépítenem? De leginkább magamra haragszom, amiért hagyom ezt az egészet ennyire rám ülni. Nem így lettem nevelve, mindig sikerült megoldanom a gondjaimat egyedül, ezután is mennie kell csak akarnom kéne, ami már nehezebben megy. Vagy egyszerűen csak meg kéne szoknom, a fájdalom is az életem része. Ha nem foglalkozom vele, akkor nincsen is ott. Igen ez talán könnyebben fog menni. Esetlegesen… A mobilom felordít, ismeretlen szám hív. Lehalkítom, nem fogom felvenni, akárki lehet, nekem meg amúgy sincs kedvem bárkivel is beszélgetni. Hagyjon mindenki békén a fenébe. Megoldom egyedül…

~De biztosan menni fog?~ - jelenik meg az a kisördög, aki akkor mikor a Dirusok elmentek turnéra a verseny után nem sokkal.

Akkor még nem láttam előre mi fog következni, most viszont figyelni fogok, mert biztos vagyok benne, hogy okkal szólalt meg bennem megint. Rosszba fog vinni… Érdekel ez engem? Kicsit sem… Bánni fogom? Annál inkább… Mindenkinek mindent szabad, ergo én is azt tehetem, amit csak akarok. Ráérek foglalkozni majd utána a következményekkel. Kezdetnek mondjuk nem volt rossz az a jobbos annak a féregnek a képébe. Mennyire jól esett te jó ég, nem old meg semmit sem, tudom jól, de legalább kapott egy keveset abból a fájdalomból, amit nekem okozott a tettével. El kéne mennem, valakivel tölteni az éjszakát, csak az a bökkenő, hogy még mindig szeretem azt a barom majmot és képtelen vagyok másra ránézni emiatt. Átok rád szerelem, de tényleg. Minek kellett ez nekem ennyire? 34 évesen még mindig gyerek vagyok, úgy érzem. Túl sebzett vagyok bármihez is, csak vissza akarom kapni a régi énemet. Miért olyan nagy kérés ez?

Megint zokogásban török ki, sok ez nekem, nem bírom el ezt a súlyt magamon. A nyugtató sem segít már, próbáltam, még azzal is képtelen vagyok legalább aludni kicsit.

Toshiya pov

Kaoru ígéretéhez hívem elvitt a dokihoz, akitől kaptam gyógyszer. Mivel szerinte a hajszolt életmódom miatt nem tudom kipihenni magam, amire csak rátesz egy lapáttal a szakítás. Felírt valami nyugtatót és a gyomromra is valamit, ami segít, hogy megmaradjon bennem a kaja. Nem sokat segít, de legalább tudok egy vagy két órát aludni éjszakánként. Ami az evést illeti, csak a könnyű kaják maradnak meg bennem, saláták, joghurt, könnyebb főtt ételek. Nem sokat tudok enni, de ami néha ki is jön belőlem.

Teljesen elvesztem az időérzékem. Alig ér véget a turné szervezése már a repülőgépen ülök. Amint  megérkezünk Amerikába nincs megállás. Két-három naponta fellépés, egész estés koncert vagy fesztivál. Igaz, hogy estére majdnem összeesek úgy kimerülök, de mégse tudok aludni, csak forgolódok egész este. Hiába vagyok egy szobában Shinivel, mégis teljesen egyedül érzem magam. Szerencsére belement, hogy párszor velem aludjon egy ágyban. Nem történik semmi, csak szükségem van valakire, aki magához ölel és úgy érzem szeret. Nem tudom mi lenne, ha Shini nem tenné meg nekem ezt a szívességet. Valahogy nyugodtabb vagyok, ha együtt alszunk. Nem kísértenek a rémálmok, viszont a gyomrom továbbra is háborog, és folyamatosan hányingerem van. A folyamatos hajszoltság miatt kezdek egyre kedvtelenebb lenni. A színpadon mosolygok, flörtölök a rajongókkal, de mikor magam vagyok, fásultam nézem a körülöttem lévő világot. Ugyan meglepett, hogy Kyo és Die összejöttek, de nem sokkolt le annyira, mint hittem. Fogalmam sincs mikor melegedtek össze, vagy Kyo mióta pályázott a gitárosra, de nem is érdekel igazán. Nem semmi Kyo, hogy annak ellenére szereti Diet, hogy mi ketten.... Nem baj, legalább Die leszáll rólam. A szoba kérdések is végleg megoldódtak. Hiába próbálom a fiúkat becsapni, hogy jól vagyok, ennél jobban ismernek.

Már nem is tudom, mikor és hol vagyunk, csak annyit tudok, hogy hány nap múlva van a következő fellépés. A hosszas utazás, és fellépés teljesen kikészít. Szinte egy örökkévalóság után elindulunk haza.  Mint mindig, most is kapunk egy hét pihenőt, amit munkával töltök. Egyik haverom megkért, hogy a bandájának az egyik zenéjét dolgozzam át, így semmit se pihenek, csak dolgozok. Az étkezéssel még mindig hadi lábon állok, ahogy az alvással is.

Mintha kívülről nézném magam és a világot. Mintha egy kő lennék az idő sodrába, ami nem mozdul. Gépiesen teszem a dolgom, reggel felkelek, elmegyek a kiadóhoz, este lefekszem. Ebből áll a napom. Amióta szakítottunk teljesen elvesztettem önmagam. Már nem tudok nevetni, szórakozni, de még mosolyogni sem. A srácok látják, mi van velem, de nem tudnak segíteni, pedig akarnak. Sokat jelent a családom támogatása, de ők se tehetnek semmit. Ebből a gödörből egyedül kell kimásznom. Próbálok sokat dolgozni, az legalább lekötné a figyelmem, de Kao nem engedi. Nem akarja, hogy túlhajtsam magam, pedig azt akarom. Így otthon inkább zenét írok, rajzolok, mindent csinálok, csak ne kelljen gondolkodnom. Vagy munka közben alszom el, vagy a piától. Rossz szokásom lett, hogy piálok, de csak otthon és egyedül. Abból nem lehet baj. Ugyan szörnyen másnapos vagyok utána, de legalább nem álmodom, és a fejfájás elvonja a figyelmem a szívem fájdalmáról. Nem tudom mit tehetnék, de őszintén szóval nem is akarok semmit sem csinálni. Csak zenélni akarok, aztán otthon elsüllyedni az önsajnálatban. Na igen, a zene és a banda… Az eset után Dievel beszéltem, és úgy döntöttünk, hogy ő visszább vesz magából és békén hagy, én meg nem lépek ki. Mondhatnám, hogy őt hibáztatom, mert lefeküdtem vele, de a hazugság lenne. Mindketten részegek voltunk, és végül is én hívtam el inni, ahelyett, hogy otthon maradtam volna, hogy megvárjam Reit és helyrehozzuk a kapcsolatunkat. De nem így történet. Most már elfelejthetem, hogy Rei nem hogy kibéküljön, de hogy egyáltalán szóba álljon velem.

Sötét gondolataimból a busz hirtelen fékezése ránt ki, és hogy koppan a fejem az ablakon. Lustán körbepillantok. Még csak délután van, és egy hotel felé tartunk. A közeli tengerparton fogunk egy klipet forgatni. Biztos jó lesz majd kiszakadni kicsit Tokyo megszokott nyüzsgéséből és talán el tudok lazulni kicsit. Nem tudom Kyo miért választotta ezt a helyszínt, de nem is érdekel különösebben. Lényeg, hogy távol legyek Tőle egy kis időre.

- Mi a terv mára? – kérdem a mellettem ülő Kaot.

- Elfoglaljuk a szállást, egyeztetünk a rendezővel és a többiekkel, aztán majd holnap kimegyünk a helyszínre és munkához látunk – gondolkodik.

- De gondolom semmi extrát nem akarsz.

- Nem, csak annyi hogy a háttérben van a tenger. Esetleg annyi, ha olyan a helyszín, akkor mi sziklákra állhatunk.

- Kivéve Shinit – teszem hozzá.

- Mi van velem? – jelenik meg a dobos.

- Semmi, a klipről beszélgetünk. Téged igen bajos lenne sziklákra állítani a cuccaiddal – mondom.

- Arról nem is beszélve, hogy egy kis szellő azonnal elfújja - vihog Die.

Shini szeme megvillan, és erősen rácsap a gitáros combjára, mire az feljajdul. Mosolygok rajtuk, de ez a mosoly is élettelen, mint ahogy a színlelt jókedvem az utóbbi időben. Shini és Die kicsit kötekednek, de nem foglalkozom velük. Kibámulok az ablakon és a fejemből. Próbálok nem gondolkodni, és nem emlékezni. Sok hibát követtel el életem során, de a legnagyobbat alig pár hónapja. Nehéz lesz, de muszáj talpra állnom, de nem akarok. Jó ez így nekem. Nem tudom honnan van erőm folytatni az életemet. Talán a barátaim és a rajongók adnak erőt, nem tudom. A két rendetlenkedőre Kyo is felébred, morog egy sort és ő is kibámul az ablakon. Talán egy óra elteltével megérkezünk. Kiugrom a buszból, és vállamra kapom a táskám. Megvárom a többieket és együtt megyünk be. Kao intézi a papírmunkát és a szobabeosztást. A változatosság kedvéért Shinya a szobatársam. Felmegyek az első emeletre a szobánkba és elnyúlok az ágyon. A plafont bámulom, mikor megjelenik Shini.

- Hogy vagy? – kérdi és leül mellém.

- Szarul, és egyre szarabbul – mondom.

- Tudom, hogy fáj, de próbáld meg összeszedni magad. A végtelenségig nem csinálhatod ezt.

- Miért nem? – nyafogok.

Nem akarok lelkizni, eleget tépelődök dobosom nélkül is. Megforgatja a szemeit, és morran egyet. Az oldalamra fordulok, neki háttal, és nézek a semmibe. Shinya tesz-vesz, nem igen foglalkozom vele. Nincs kedvem semmihez. El akarok tűnni a világ és a fájdalom elől.

- Lejössz, vagy itt maradsz? - kérdi Shinya.

- Maradok.

Hümmög, de nem szól semmit. Kimegy és én egyedül maradok keserű gondolataimmal. Nagyon fáj még mindig.

- Akira – nyögöm.

A párnába fúrom az arcom, és elsírom magam. Mikor elfogynak a könnyeim, kicsit összeszedem magam és elmegyek a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. A hideg víz felfrissít, nem látszik, hogy vörösek a szemeim. Alig megyek ki a szobából a folyosóra, mikor Kyo és Die fordul be a folyosón. Die egy nagy marék papírtörlőt szorít az arcához, Kyo meg támogatja.

- Mi történt? - nyögöm.

Kyo nem mond semmit, csak int, hogy nyissam ki a szobám ajtaját. Eleget teszek kérésének. Besegítjük a gitárost és Kyo leülteti az ágyra. Csak most látom, hogy a kéztörlő tiszta vér.

- Jézusom, Die! - térdelek elé.

Kyo kisiet a szobából, én meg a fürdőbe. A kéztörlő törülközőt bevizezem és visszasietek barátomhoz. Elveszi az átvérzett anyagot az arcától. Az orra és a szája vérzik.

- Mi történt? - kérdezem, és gyengéden törölgetem az arcát.

- Az a rohadék! - szitkozódik – Behúzott egyet – nyögi.

- Ki? - kérdezem.

Mielőtt válaszolna, a többiek is berontanak. Kaoru káromkodik, mikor meglátja Diet.

- Mi történt? - kérdi Leader-sama.

Die elveszi tőlem a törülközőt és a szájára szorítja.

- Reita behúzott egyet – mondja dühtől remegő hangon.

- Mi? - sokkol a hír.

Rei itt volt? Mégis mikor, hol, miért?

- Mikor lementünk a partra, ott volt. Láttam mikor felvette a sisakját, odamentem, hogy beszéljek vele, erre behúzott – morog.

- Mit akartál attól a seggfejtől? - kérdi Kao.

- Beszélni vele – morran Die.

Sokatmondó pillantással néz rám. Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Magam se tudom miért, de megölelem.

- Toshi, őszintén válaszolj, valaha kezet emelt rád? - Kyo remeg a dühtől.

- Nem, soha – nézek rá.

- Mit akarsz csinálni? - kapja el a chibi pólóját Kao.

- Kezdetnek a szart is kiverem belőle! Senki nem emelhet kezet a barátaimra! - azzal kiviharzik a szobából, Kao meg utána.

Leülök Die mellé és óvatosan magam felé fordítom az arcát. Az orra vérzik, az ajka feldagadt.

- Mit akartál tőle? - kérdezem gyengéden.

- Beszélni, arról, ami történt. Helyre akartam hozni. Egyszerűen nem bírom látni mennyire kikészített téged. Segíteni akartam. Megpróbáltam tisztázni, hogy legalább beszéljetek egymással.

Hitetlenkedve hallgatom. Mindezt értem tette volna?

- Mikor találkoztál vele? Hol volt? Azonnal látnom kell! - ugrom fel az ágy mellől.

- Nem, mehetsz oda! - kapja el a karom.

- Mégis miért nem? Most tudnék vele beszélni! - akadok ki – Látnom kell őt, végre tisztázhatnánk mindent, és... - hadarom.

- Mégis mit gondolsz, mi lenne? - kapja fel a vizet.

- Talán meghallgatna.

- Talán, de nem hiszem. Ugyan nem láttam az arcát, de szerintem simán nekem ugrott volna. Ha rám ennyire pipa, akkor szerinted rád?! Szerintem te rosszabbul járnál.

- Leszarom, látnom kell! - fakadok ki.

- Nem mész sehova! Már elhajtott, franc tudja hova, de nem is érdekel. Lényeg, hogy takarodjon el a közelünkből.

- Te ezt nem érted. Engem nem bántana.

- Ne álmodj Toshi! - morran.

- Miért? Talán üljek tétlenül?

- Igen, nem tehetsz semmit, értsd már meg!

Hirtelen ugrik fel és érzem meg erős karjait magam körül. Leblokkolok, ismerős ez az ölelés és gyengédség, mégis eltaszítom magamtól.

- Ne érj hozzám! - sziszegem és ellököm magamtól.

Hátrál pár lépést és biccent.

- Oké, hozzád se érek – emeli fel a kezét.

Veszek pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak valamennyire. Reita itt volt, és megütötte Diet. Láttam már mérgesnek, de nem hittem volna, hogy eddig fajulnak majd a dolgok. Veszekedésnél ugyan kiabált velem, de soha nem emelt rám kezet. Mivel Dieről van szó, nem csoda, hogy ennyire elpattant valami benne, és ilyen messzire megy. Lehet engem is megütne, ha találkoznánk? Azt nem hiszem, nem olyannak ismerem. De most... nem tudom mit higgyek. Nem félek Reitától, de nem tudom, mit tenne ha meglátna. Lehet engem is megütne, mint Diet? Nem, azt nem hiszem. Ő nem olyan.

- Kérlek – csuklik el a hangom.

Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Érzem, hogy forró könnyek folynak végig az arcomon.

- Menj ki, szeretnék egyedül maradni – kérem.

- Toshi, biztos ezt akarod? - kérdi.

- Csak menj – ismétlem meg.

Megvárom míg, kimegy, addig tartom magam. Amint bezáródik mögötte az ajtó, nem bírom tartani magam, és elerednek a könnyeim. Lerogyok az ágyra, és utat engedek minden bánatomnak. Eldőlök az ágyon és a párnát magamhoz ölelve belefúrom az arcom.

- Akira – szipogom.

49. fejezet

Reita pov

Sokáig bámultam az éjszakai eget, még a csillagok is sápadtan fénylettek fent. Legalább is nekem nagyon úgy tűnt. Aztán a merengésemből a telefonom hangja ránt ki. Egy darabig ülve nézem a futonra dobott világító kis készüléket, majd nagy sóhaj kíséretében felállok és odamegyek érte, hátha egy családtag, vagy a srácok szórakoznak… Amikor viszont meglátom, ki keres…

Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy felveszem, de aztán egy laza mozdulattal kinyomom. Semmi kedvem beszélni vele, miről is tudnánk társalogni? Hogyan és miképp csalt meg? Nem akarom azt a tőrt forgatni a szívemben, ahhoz nincs elég akaraterőm. Inkább kikapcsolom teljesen a mobilom, a táskám mélyére süllyesztem, majd egy nagy levegővétel után kimegyek a szobából. Legalább a srácok kedvéért megjátszom magam, ha már megszerveztek mindent.
Ugyan mosolyogni nem megy, de egy fintort erőltetek magamra, azzal hagyom hadd rángassanak mindenhova, amit ebben a fürdő városban találni lehet.

Amikor újra a fogadóban vagyunk, úgy döntök, elmegyek, lemosdok sokadjára a nap folyamán, és elteszem magam másnapra. Már épp másznék bele a vízbe, miután ledobáltam a yukatát, mikor realizálódik, hogy miért volt olyan ismerős ez a hely. Bár akkor sokat nem láttam belőle, de voltunk itt Toshiyával. Végig szeretkeztünk egy egész hetet, még ebben a fürdőben is csináltuk, ahol most állok.

Ilyen nincs. Komolyan minden ennyire összejátszik ellenem? Azért bemegyek a vízbe, ázok egy kicsit, bambulok magam elé, ahogy megjelenik lelki szemeim előtt az akkori történések. Az a túlfűtött szenvedély, mély vágyak, a szerelem. Nos, igen, akkor még azt hittem minden rendben van. Ki tudja mióta csalt, talán már akkor is. Legalább lett volna annyi gerince, hogy elmondja, nem én vagyok neki az egyetlen, de mit is vártam pont tőle? Még a családommal is feldobtam a kapcsolatom, érte… Mindent feladtam érte… Szó szerint mindent… A Rukival való komoly barátságom, ami az óta sem olyan, mint volt, a családommal való kapcsolattartást, az életem. Mert ez minden csak nem élet így. Gyengeség lenne, öngyilkosnak lenni, nem egy macsóhoz való viselkedés.

Rukiék egész héten nyüstöltek, a végére a tököm tele volt velük. Mindenhol ott voltak, lépten nyomom körülöttem lebzseltek, jó végre visszatérni a lakásomba és végre egyedül lenni. Elfoglalom magam, bekapcsolom a gépem és találomra beteszek valami zenét, aztán folyamatos lejátszásra állítom. Nekiállok takarítani is, kitárom az összes ablakot, hogy jól átszellőzőn a lakásom, minden olyan illatot kivigyen, amit Toshihoz köthetnék. Az elején egész jól megy a takarítás, még halkan dúdolok is repedt fazék hangommal, amikor aztán a sok, zúzós szám után, egy Dir en Grey számot dob be a lejátszó. Azonnal kikapcsolom a gépem. Itt megy el minden aznapi jókedvem. Próbát Ruki ma nem akar tartani, nekem azonban le kell foglalnom a gondolataimat. Hát a basszeromért nyúlva kezdek pengetni. Össze vissza, ami éppen csak eszembe jut, próbálok új dalt alkotni, hogy a kis pöttöm torpedó is örüljön. A végén persze nem lesz belőle egy elfogadható szám sem, de kit érdekel, legalább addig is elvoltam.
Viszont így most, nincs, ami lekössön, semmi, ami elvonhatná a figyelmem gondolataimról. A takarításhoz már nincs kedvem, azt ott hagytam abba, ahol meguntam. Enni… Hát eléggé éhes kezdek lenni, egy falat sem ment le a torkomon még ma, de főzni sem akarok. Ez olyan tevékenység…

- A francba már veled Akira szedd össze magadat! – szidom össze magamat.

- De mégis hogyan? Egyáltalán nem megy. – túrok a hajamba.

Kintről hangokat hallok, a többiek nagyon elvannak, ahogy pedig elhallgatom a társaság már igencsak ittas. Talán nekem is ezt kellene, kirúgni a hámból, leinni magam a sárga földig, egyéjszakás kalandokba fejest ugrani, hátha segítene. Egy a bökkenő, én nem ilyen vagyok. Végre úgy éreztem lehet egy rendes kapcsolatom, ahol engem szeretnek, nem pedig a munkám és az azzal járó pénzt, de megint tévedtem. Senkinek sem kellek, sem Akiraként, sem Reitaként.

Teljesen el vagyok veszve, sosem volt még ilyen. Nagyon kell az az alkohol most.

Fogom magam, felveszek valami rendes ruhát, berontok a chibihez és Kaihoz majd kirángatom őket.

- Hééé Reita mi a fene bajod van? – igyekszik menekülni leader-sama.

- Mikor nincs valami baja? – nevet Ruki aki már elég részeg.

- Most szépen eljöttök velem inni. – morgok.

- Akkor minket se hagyj itt! – kiált utánunk egy igencsak ittas kacsa.

- Egye fene gyertek. – intek nekik, aztán trappolok tovább.

- RÚGJUNK KI A HÁMBÓL!!! – kiált Aoi és nevetve előre rohan.

Mosolyt erőltetek magamra és megyek utána. Szemem sarkából látom, a srácok megkönnyebbülnek, hogy erőt vettem magamon, még ha meg is kell játszanom magam, érezhetem jól magam egy kicsit.

Na, nem azt, mondom nagyon, egy induri pindurit.

Sorra járjunk az italozókat, mindent végig kóstolunk, a végére már olyan taj részegek vagyunk, hogy minden bajunkról megfeledkezünk. Voltak hullámvölgyeim, amikor hangosan zokogva ordítoztam Kaival és magyaráztam mennyire szar életem van, aztán egy másik percben már Uruhával röhögünk, és rögtönzött ivóversenyt tartunk. Ő nyer, én kidőlök.
Legközelebb, amikor magamhoz térek, a srácok között alszom teljesen kiterülve, Ruki Kain, Uruha feje a lábamnál, Aoi pedig félig lelógva alszik a verandán. Durva egy esténk lehetett, nem sokra emlékszem, és a fejem is szörnyen hasogat. Nagy nehezen feltápászkodom, másnapos vagyok. Kell sürgősen valami fájdalomcsillapító. Visszavánszorgok a szobámba és a táskámba kezdek kutakodni. A pirulás doboz helyett a telefonom akad a kezembe, amit nézek egy darabig. Majd nagy nehezen visszakapcsolom és várom, hogy megkapjak egy halom üzenetet. A többségük a családomtól van, igen bosszúsak, mert nem tudnak elérni, de igazából, egy hangot várok, viszont az övé nem csendül fel.

Minek is reméltem, hogy Toshiya hagy nekem üzenetet. Egyáltalán minek is vártam? Talán reménykedtem egy rövid kis ideig, de mindhiába.

Toshiya pov

Napok teltek el mióta átmentem Akirához. Minden reményem szerte foszlott, hogy helyre hoztam azt, amit elcsesztem. Egész nap nem csinálok semmit, csak fekszem az ágyban. Miyuki továbbra is mellettem van. Néha azt kívánom, hogy hagyjon magamra, de ugyanakkor mindennél nagyobb szükségem van rá.

- Hé Toshi! Ki az ágyból! - húzza fel a redőnyöket.

- Ne már! - nyafogok.

- De! Megígérted, hogy lerajzolsz! Most van időd rá. Legalább lekötöd magad – rángatja a karom.

- Nem lehetne később?

- Hónapok óta csak ígérgeted! Gyerünk! Addig nem hagylak békén!

- Jól van na – morgok és felkelek.

Miyuki kiszalad a nappaliba. Kint összeszedem a rajztáblám, a ceruzákat, filceket és mindent amire szükségem lehet. Húgom a kanapé közepére ül és elhelyezkedik. Vékony karjait a háttámlára teszi, lábait keresztezi. A fotelt a kanapé elé húzom és elhelyezkedem.

- Ne kapcsoljak zenét? - kérdi Miyuki.

- Jó ötlet. Valami klasszikusat.

Felugrik és a lemezeim közt kezd keresni. Végül talál valamit és elindítja. Megnyugtat, ahogy felcsendülnek a vonós hangszerek, majd a fúvósok.

- Hogy helyezkedjek? - ül vissza idegesítő húgom.

- Ahogy az előbb.

Eleget tesz kérésemnek és leül. A lábamra támasztom a hatalmas fatáblát és rajzolni kezdek. Gyorsan felvázolom a vonalakat, a hátteret. Mikor ez megvan, elkezdem jobban kidolgozni. Elsőnek Miyuki arcát vázolom fel, majd a többi apróságot. Egykedvűen készítem a rajzot, majd lelki szemeim előtt megjelenik egy kép. Ez már sokkal jobban tetszik. Inkább passzol a hangulatomhoz, mint egy csendélet. Sokkal lelkesebben kezdek rajzolni. Az éppen nem kellő ceruzát vagy a számba fogom, vagy a fülem mögé tűzöm, hogy ne kelljen mindig keresgélni.

- Jó nézni téged – töri meg a hosszú csendet Miyuki.

- Mert?

- Végre van élet a szemedben.

- Csak megszállt az ihlet – vonok vállat.

Kuncog és tovább ücsörög. Mikor a ceruzával készen vagyok, jöhet a filc, hogy életre keltsem a rajzot. Kihúzom a vonalakat, színezek és árnyékolok.

- Toshi, mikor végzel? Nagyon kéne mosdóba mennem – kérdi nagy sokára.

- Mehetsz, már csak pár vonal.

Felugrik és elsiet. Még kiemelek pár részletet és kész is vagyok. Szignót firkantok a sarkára és elégedetten nézek végig rajta.

- Végre megcsináltad. Alig várom, hogy lássam. Olyan gyönyörűen rajzolsz – jelenik meg húgom.

Vigyora azonnal eltűnik, mikor meglátja mit rajzoltam. Hát igen, kicsit más, mint a valóság. Húgom portréja helyett egy félbe tépett, megkínzott és megcsonkolt lány kiláncolt felsőteste van a papíron. A lány egyik szeme helyén csak egy fekete lyuk van, a karjai kiláncolva, és a hasából lógnak a belei a földre. A háttérben lévő falon véres kéznyomok, vérrel írt szöveg és kifröccsent vér. A falat repedések, és potyogó vakolat is díszíti. Az egész nyomasztó és hátborzongató.

- Ez... ez... - nyögi.

- Bocs, nem tudtam megcsinálni a portréd. Most ne akard, hogy valami nyugtató és kellemes képet készítsek. Mindenből ez lenne – sóhajtok lemondóan.

Felállok és kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Elpakolom a cuccaimat, addig Miyuki leteszi az asztalra a képet és a hátamra simítja a kezét.

- Ne haragudj, hogy erőltettem. Azt reméltem, hogy ezzel kicsit elterelem a figyelmed – sajnálkozik.

- Semmi baj – legyintek.

Kicsit teszek veszek, aztán elmegyünk aludni. Holnap már be kell mennem melózni, aminek örülök. Az biztos leköt majd, főleg, hogy Kyo bevállalt egy két napos koncertet. Egész éjszaka forgolódom, nem jön álom a szememre, a gyomrom is görcsben áll. Valamikor hajnalban kikelek az ágyból, és kimegyek az erkélyre, hogy elszívjak egy cigit. A hideg levegő segít kicsit, de ugyanúgy hányingerem van.  Próbálok nem gondolkodni, nem emlékezni, de nagyon nehéz. Hiába van itt a húgom, holnap találkozom a barátaimmal, de vannak dolgok amiket ők nem tudnak megadni.

A napkeltét végignézem, aztán elkezdek készülődni. Nem tudom Miyuki mikor megy haza, de van kulcsa, így elmegyek a kiadóhoz. Mielőtt belépnék a próbaterembe, veszek egy mély lélegzetet. A szakítás óta most fogok először találkozni Dievel. Mielőtt meggondolnám magam, benyitok. Már mindenki itt van.

- Végre itt vagy. Na emberek, szedjük össze magunkat! - ugrik fel Kyo.

- Mit találtál ki? - kérdezem, és kézbe veszem a hangszerem.

- Két napos koncert, naponta harminc szám. Lesz amit ismétlünk, de a legtöbbet nem. Ma összeállítjuk a számlistákat, aztán elkezdünk próbálni – dirigál a törpe – Ja, és három hónap múlva megyünk Amerikába turnézni.

- Amcsi turné? Mennyi időre? - kérdi Die.

Ahogy meghallom a hangját kiráz a hideg.

- Két hónapra – jegyzi meg Kao.

Az hosszú idő, viszont szerintem segítene lekötni magam. Turnén nincs se időm, se erőm semmihez. Az lehet segítene túllépni.

- Jut eszembe! - kapok észhez.

Leteszem a gitárom, és a táskámból előszedem a tegnap elkészült rajzomat.

- Mi az Toto? - kérdi Kao.

- Tegnap ezt rajzoltam. Mit szólnátok, ha felhasználnánk? - mutatom meg a képet.

- Ez király – vigyorog Die.

- Legyen a turné pólókon, sőt, albumborító – vigyorog a kis chibi démon szeme.

- Albumot is akarsz? - hörren Shinya.

- Persze – vágja rá.

- Ó jaj – fogja a fejét Leader-sama.

Ez kurva sok munka lesz, de nem érdekel különösebben. Legalább leköt. Egész nap a számlistán dolgozunk, és amennyire lehet, próbálok a legtávolabb kerülni Dietől.

Az elkövetkező időszak teljesen összefolyik előttem. Rengeteget próbálunk, hulla fáradtan esem haza, de most már Miyuki nem vár rám. Haza ment, mert Ruki hazajött. Teljes súllyal rám nehezedik a magány. Éjszakánként hiába vagyok fáradt, nem tudok aludni. Csak fekszem az ágyban és elmélkedek. Mindig csak egy valaki jár a fejemben. Szinte az egész éjszakát végig sírom. Reggel pedig mehetek melózni. Érzem, hogy valami nem stimmel, mert a gyomrom folyamatosan fáj és görcsöl. Nem bírok enni. Egyre kimerültebb vagyok, nem tudok pihenni, ahogy enni sem. A hajtás és a stressz csak ront a helyzeten az idő múlásával. A gyomorgörcs addig fajul, hogy visszajön a kaja. Csak a leves, a joghurt és a zöldség meg gyümölcslevek maradnak meg bennem.

- Toshi, mióta van ez? - kérdi Kao, míg én a wc fölé görnyedve adom ki magamból az ebédet.

- Nem rég óta – nyögöm, és lehúzom alkotásom.

- Voltál dokinál?

- Nem.

- Ha vége a koncertnek, elviszlek - jelenti ki.

Nem mondok semmit, csak kint kiöblítem a szám, és megyünk vissza próbálni. Úgy érzem, kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Egyre kimerültebb vagyok, enni nem bírok, az ideg kikészít. Állandóan hányingerem van, remeg a gyomrom, és a kezem is kezd. Valamikor a holtponton is átlendülök, így újult erővel vetem bele magam a munkába.

Nagy örömömre eljön a koncert napja és végre tombolhatok. Hatalmas a sikerünk van, mindenki tombol és énekel. A rajongók megőrülnek értünk, majdnem összedől a ház. Végre felszabadultan és szívből tudok mosolyogni és nevetni. Az koncert okozta extázis segít feledtetni minden problémát, fájdalmat, bánatot. Miyuki is el tudott jönni, ami még több erőt ad. Ez a két nap maga a mennyország, tökéletes a boldogságom.

48. fejezet

Reita pov

A srácok alaposan megleptek. Határozott tiltakozásom ellenére is elcipeltek az állomásra. Fogalmam sincs mire készülnek, de nagyon nem tetszik, mert én csak az ágyamat akarom, esetleg egy bögre jó erős koffeint, mást viszont nem. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy császkáljak mindenfelé velük. Szeretnék egy kis nyugalmat, amit úgy látszik, nagyon nem fogok megkapni. Játszhatom meg magam mindenki előtt mennyire boldoggá tesz a gondoskodásuk, mennyire élvezem az egészet, hogy pont ez hiányzik nekem. Igazából csak púp a hátamra semmi több. Tudom, jót akarnak, mégis ezzel csinálják a lehető legrosszabbat. Fogalmam sincs, hogyan reagálnék, ha összefutnánk a Dir en Grey-el. Tisztában vagyok azzal, hogy nem bujkálhatok a végtelenségig, ellenben azt senki sem tiltotta, hogy megpróbáljam. Jelen pillanatban az életem darabokban van és kétséges, össze fogom tudni majd újra rakni. Egyáltalán akarom én ezt? Ki tudja… Egyet viszont nagyon is jól tudok:

- Otthon akarok lenni…- mondom ki hangosan a gondolatmenetem végét.

- Ne nyafogj! Jó lesz. – vigyorog az énekes.

- Mégis kinek? Nektek vagy nekem? – szívom a fogam.

- Mindenkinek. Kell a lazítás, teljesen ki vagyok készülve. – melodrámázik Aoi.

- Na! Épp ezért kéne mindenkinek a Saját otthonában léteznie! – nyomom meg a saját szót, hogy értsék, mit akarok.

- Ne is álmodj Akira! Nem hagyunk most egyedül. – Uruha.

- Pedig épp arra lenne szükségem! – nagyon morcos vagyok.

Közben a vonat is megérkezik, a srácok pedig feltuszkolnak rá. A menedzser is velünk utazik, de közben folyamatosan telefonál valakivel és igen intenzív lelkesedéssel adja az instrukciókat, ami aggodalomra ad nekem okot. Biztos vagyok benne, hogy ezek öten  valami nagy dologgal rukkolnak elő és az is biztos, hogy semmi kedvem sem lesz hozzá. Előre utálom az egészet. A jármű pedig elindul velünk.

Teljes sebességgel száguld a célja felé, amit csak én nem tudok, merre van. Rendesen be van borulva, pont illik a komor hangulatomhoz. Figyelem, ahogy a táj elsuhan mellettünk, engem pedig elragadnak a gondolataim. Az együtt töltött percek… Azok a boldog percek… A ki nem mondott szavak, amiket már sosem fogunk a másik tudtára adni.

- Toshiya. – suttogom nevét, mielőtt teret engednék az álmoknak.

Még látom a srácok aggódó tekintetét, aztán a képek peregni kezdenek.

Először minden rendben megy, mármint az álmok földjén, de ahogy a kanos macska belopja magát oda is, rosszra fordulnak a dolgok. Újra élem azt, ami az évfordulónkon történt. Összeszorult torokkal térek magamhoz. Csak egy tíz perc volt nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt.

- De Ruki látom rajtad, hogy te nagyon is jól tudod… - hallom meg a beszélgetésfoszlányt.

Nem akarom tudni mi a téma, inkább bedugom a fülhallgatómat, maximumra állítom a hangerőt és hagyom, hogy a zene dübörögjön a fejemben, már-már kiszakítva a dobhártyámat.

Tekintetemet megint a kinti tájra fordítom, ahol a város beton hegyeit felváltották a mezők, a rizsföldek, mik zölden pompáznak, tökéletes kontrasztban a felhők mérges kékjével, melyek a fellegeket takarják el és a mögöttük lévő napot, aki viszont vitézül süt keresztül minden egyes kis résen, ott, ahol csak fellelhető a felhők között. Isteni jel? Nem hiszek az ilyesmikben, viszont a természet eszméletlenül gyönyörű.

A nap sugarai oszlopokként állnak ég és föld között, mint az érzéseim utolsó épen maradt pillérei.

Talán most még nem látom az utat, de a választ a kérdésemre megkaptam. Össze akarom szedni magam. Boldog időként visszatekinteni a Toshiyával való kapcsolatomra.

Fújok egy nagyot, mert fogalmam sincs, hogy fogom ezt összehozni. Az elképzelés szép, de a fájdalom gigantikus ökleivel ütlegel minden egyes percben. Jézusom mikor lettem én ennyire gyenge? Míg én elmélkedem, a vonat beér az állomásra.

- Na, jó mi a fenét keresünk mi Hoshin? – szegezem a kérdést a többieknek miután leszálltunk.

- Szerinted? A meleg vizes fürdő miatt. – vigyorog a mini majom.

- Tökéletes hely az elgémberedett izmaimnak. – masszírozza a vállát a kacsa.

- Meg az összetört szíveknek. – vereget hátba Aoi.

Visszakézből és teljes erőből vágom tarkón a gitárost erre a kijelentésére.

- Haza megyek. – fordulok a vágányok felé.

- Na, nem! Sehová sem mész! – kap el egyszerre a menedzser és leader-sama.

- Eresszetek. – sziszegem, de meg sem hallgatva kezdenek vontatni.

A srácok amennyire csak tudják, takarják az arcukat, igyekeznek láthatatlanok maradni, miközben én fennhangon, kapálózva szidom őket. Olyan szavak is kiszaladnak ajkaim közül, amik már nyomdafestéket sem tűrnek el, de semmi hatása.

Utálom, ha ennyire erőltetnek valamit. Teljesen lekorlátoznak mióta Toshiyával szakítottam, ami ugyan nem volt olyan régen, mégis, mintha csak tegnap lett volna.

- Ruki, kérlek, csak egyedül akarok lenni. – folyamodom teljesen más taktikához.

- Bocs Aki, a te érdekedben. Hidd el jó lesz, ne ellenkezz ennyire. – kérlel.

- De nem értitek mennyire rossz ez most nekem?

- Mert, ha bezárkózol, az segít valamit? – szólal meg kedvesen a menedzser, amitől nekem elpattan az agyamban valami, bal szemem tikkelni kezd, majd újfent szitkozódni kezdek, alapos szentségeléssel karöltve.

- MOCSKOS ÁRULÓK! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.

Kouyou és Yuu lemondóan felsóhajt, a kis chibi előre rohan, a két átokverte meg húz tovább. Az egész városon végig vonuló rögtönzött műsorunkat a fogadóból kilépő mosolygós lány szakít félbe, mikor odaérünk. Elhallgatok. Milyen jó kedve van. Jó neki… Bár én is ilyen boldog lehetnék még… Mennyivel könnyebb lenne minden…
Abbahagyom a tömény ellenállást, ismét gondolataimba merülve követem a lányt a többiekkel együtt.
Ismerős a hely, talán jártam már itt korábban, vagy őt akartam elhozni ide valamikor. Ki tudja? A vele kapcsolatos terveim a homályba vesztek.

- Rosszabb, mint egy karó a szívembe. – suttogom magamnak választ nem is várva.
Bár a fogadó igen szép, régies stílusa megkapó, a lágy tradicionális zene, ami közben szól a hátterébe elragadó, de az összehatás ellenére is idegenként mozgom társaimmal ellentétbe.
A többiek heves tiltakozása sem akadályozott meg abban, hogy kibumlizzak magamnak egy külön szobát. Parányi boldogság járt át eme aprócska győzelem miatt. Büszkén foglaltam el a hatalmas teret, de örömöm hamar szerte illant, mikor meghallottam a kintről beszűrődő párocskák kacagását.
A tömény szerelem, ami áradt belőlük, egy újabb darabot ölt meg belőlem.
- Ennyire ne legyek már ilyen. – remegő hangon utasítom magam fegyelemre, ám mit sem ér.

Ha csak kinézek a teraszon és a szemem elé táruló gyönyörű tájat figyelem, émelygés veszi át a helyét. Lerogyok a földre, mély levegőket véve próbálom a rosszullétet tovább hessegetni. Bal kezemet felemelve megmarkolom pólómat szívem felett, szemeimet égetik a könnyek, a torkomban hatalmas gombóc és a gyomromban megannyi madár verdes. Komolyan, mint egy szűz kislány, viszont ez már korántsem olyan ártatlan.
- Hát ennyire utálsz engem? Mond Toshi miért voltál ilyen kegyetlen? Mi rosszat tettem, amiről nem tudok? – suttogom a tataminak.

Valahol kint koton kezdenek játszani egy igen fájdalmas zenét. Akár csak a szívemben feszülő érzelmek megtestesülése.
- Reita bejöhetek? – hallom meg a kopogást és a tétova szavakat.

- Gyere. – megtörlöm azonnal a szemeimet és felegyenesedem, mintha csak jót ülnék és gyönyörködnék a tájban.

- Biztos nem kell egy szobatárs? – bocsánatkérő mosoly leader-samától.

- Megvagyok egyedül, köszönöm. – méreg fut el, ha rá nézek.

- Ne haragudj a korábbiért.
- Ne haragudjak? Komolyan? Konkrétan elrángattatok otthonról, ide, aztán végig az utcán, mint valami elmebeteget és miért? Mert ti azt hiszitek ez a jó nekem… - morgok rá.

- Mi tényleg csak jót akarunk… - emeli fel védekezően mind a két kezét.

- Ha békén hagynátok, az lenne a jó. – rá sem nézek.

- Akkor meg hülyeségeket csinálnál. – jegyzi meg mellékesen.

- UKE YUTAKA MENJ A FRANCA!!! Úgy ismersz, mint aki felad mindent egy szakítás miatt? Komolyan azt hiszed, öngyilkos lennék? – szikrákat szóró szemmel nézek rá, mire összehúzza magát.

- Én… - hebeg.

- Jól leszek, csak hagyjatok békén. Akkor hamarabb össze tudom szedni magam, mintha rontotok az egészen. – felállok.

- Rei… de mi… - kezd bele, azonban leintem.

- Elég. Fogjátok fel, nem kell segítség! Hagyj magamra és ugyan ez az üzenetem a kint hallgatózó majmoknak. – morogva nézek szegény dobosra.

Kai rám néz, majd bólint és kimenekül. Nem akar rontani tovább, szorult helyzetén. Nagyot sóhajtva ülök vissza a terasz bejáratához, amint végre egymagam vagyok megint.

~ Csak jót akart. Nem kellett volna így leteremtened… Főleg nem levezetned rajta a dühödet… - szólal meg belső idegesítő kis hangom.

- Kuss! – hallgattatom el őt is.
Imádom a srácokat, de ezen nem tudnak segíteni. Nekem kell túltennem magam a dolgokon és megemészteni azokat, nem pedig nekik. Előveszem a telefonom majd megnézem a képernyőjét, hátha kaptam valamit amit eddig nem vettem észre, mert lehalkítottam ezt a ketyerét, de semmi. Ez megnyugvással, ugyan akkor még nagyobb fájdalommal is eltölt.
Talán az agyam valamelyik kis zugában arra vágytam keresni fog és megpróbálja ezt az egészet helyre tenni, de hiú remény. Egyébként sem vagyok kíváncsi a magyarázkodására.
Összehúzom magam egészen apróra, térdeimet átölelve tartom egyben magam.

- Gyerünk Reita menni fog. Szedd össze magadat. Ez csak egy szakítás volt. – győzködöm magam lehetetlenül.

Könnyeim pedig alattomban újra kifolynak. Hosszú lesz ez a „lazítás” már előre látom. Csak lenne már végre vége és hadd dolgozhassak újra, elfeledve mindent, ami gátol a munkámban.

Toshiya pov

Nehezen, de sikerül annyi erőt gyűjtenem, hogy felhívjam Kaot. Hallhatta a hangomon, hogy nem vagyok jól, vagy nem tudom, de azonnal elengedett egy hét szabira. Szükségem van erre, most képtelen lennék bemenni és tenni a dolgom. Arról nem is beszélve, hogy Diet látni sem akarom.

Teljesen elhagyott minden erőm, csak fekszem az ágyban, és elsüllyedek az önsajnálatban. Talán napok teltek el nem tudom, de még mindig nem bírom felfogni Ruki szavait. Állandóan a fülemben cseng az, amint mondott: megcsaltad... megcsaltad... megcsaltad... Összeszorítom a szemeim és a párnába fúrom az arcom. Nedves a könnyeimtől, amik megállíthatatlanul folynak. Érzem, hogy besüpped mellettem az ágy és egy apró kéz kezdi simogatni a hátam.

- Toshi – suttogja a nevem.

Erőt veszek magamon és oldalra fordítom a fejem, hogy rá tudjak pillantani. Miyuki tekintete lágy és számtalan érzelmet türköz. Aggodalmat, együttérzést, fájdalmat és még sok mást.

- Annyira fáj – nyögöm.

- Tudom, de el fog múlni – próbál csitítani.

- Úgy érzem, mintha kitépték volna a szívem. Annyira hiányzik. Vissza akarom kapni – újabb zokogás tör rám.

Miyuki erre nem tud mit mondani, nem is lehet. Inkább a hátam simogatja. Mikor nem csillapszik a zokogásom, egy dalt kezd dúdolni. Azonnal felismerem. Anya mindig ezt dúdolta gyerekkorunkban. A dal és a simogatás megteszi a hatását, sikerül megnyugodnom. Mikor elfogynak a könnyeim, úgy érzem teljesen kiürültem. Üres vagyok, mégis mázsás súlyok nehezednek rám, és majdnem összeroppanok.

- Jobban vagy? - söpri félre kócos tincseimet.

- Talán – krákogom.

Alig van hangom, az is rekedt. Veszek pár mély lélegzetet és megpróbálok felülni. Ez sikerül, ahogy az is, hogy talpra álljak. Nagyon nehéz, de sikerül elbotorkálnom a konyhába. Gépies mozdulatokkal főzök magamnak egy kávét, és gyújtok cigire. Kibámulok az ablakon. Az eget szürke és fekete fellegek borítják. Azt se tudom milyen napszak van, de nem is érdekel.

- Toshi – szólít meg bizonytalanul Miyuki.

- Miért vagy még mindig mellettem? Ruki nem fog hiányolni?

- Ő most elutazott, szóval nem, nem fog hiányolni. Talán el akarsz küldeni?

- Nem, csak nem akarok a terhedre lenni.

- Buta – magához ölel – Annyira buta vagy. Te is megtennéd értem.

Megborzolom a haját, és nyomok egy puszit a feje búbjára.

- Miért nem hívod fel? - töri meg a csendet.

- Mi? - nézek rá meglepetten.

- Miért nem hívod fel, és beszélsz vele?

- Szerinted azok után, ami történt, még felvenné nekem a telefont? Ha így is lenne, miért hallgatna meg? Elküldene a bús picsába és rám baszná a telefont. Nem hogy nem hinne nekem, de végig se hallgatna – emelem fel a hangom.

- Miből gondolod? Szeret téged. Szerintem meghallgatna.

- Tévedsz, gyűlöl engem. Te nem láttad milyen, mikor igazán dühöng. Én igen. Akkor nagyon nehezen hitt nekem. A mostani, meg se közelíti azt a helyzetet – halkul el a hangom, miközben visszaemlékszem Rei tombolására a DVD miatt.

- Legalább próbáld meg – kérlel.

- Te hinnél annak, akire rányitsz úgy, hogy mással kefél? - nézek a szemébe.

Erre elakad a szava. Gondolkodik, de nem tud mit mondani.

- Nem Miyuki, végleg elveszítettem őt – elcsuklik a hangom.

Könnyek égetik a szemem, és inkább szívok a cigimből, hogy lekössem magam. Épp most készül el a kávé, így elkészítem magamnak. Próbálok lenyugodni, és visszatartani a könnyeim. Veszek pár mély lélegzetet, és sikerül kicsit lenyugodnom.

- Mihez akarsz kezdeni? - kérdi húgom, és a vállamra teszi a kezét.

- Kicsit összeszedem magam, aztán visszamegyek dolgozni. Mást nem tehetek. Nem áll meg az élet csak azért, mert magam alatt vagyok.

- Igaz, a munka talán majd leköt, és segít.

- Ha más nem, összeesésig dolgozom.

- Barom, az nem megoldás.

- Nem érdekel – vetem oda.

Tehetetlenségében felnyög. Tudom, hogy csak segíteni akar, de ebben nem tud, csak úgy, hogy mellettem áll és szeret.

- Csak ne csinálj hülyeséget – kér.

- Nyugi, nem fogok. De még nincs erőm talpra állni.

Ellököm magam a konyhapulttól, és beízesítem a kávémat. Elszívok még egy cigit. Próbálok semmire sem gondolni, főleg arra nem, hogy mennyire fáj a szívem és a lelkem. A hatalmas bűntudatról nem is beszélve. Sok hülyeséget csináltam, és sok mindent megbántam, de ez volt életem legnagyobb hibája. Félek, hogy ezt már nem tudom helyre hozni, és végleg vége. Nagyon kevésszer voltam szerelmes, de senkit nem szerettem úgy, mint őt. Még mindig szeretem, és bármit megtennék, hogy visszakapjam. Ha kell, térdre borulnék, és könyörögnék a bocsánatáért. Nem érdekel a büszkeségem sem.

- Lenne kedved elmenni valahova? Biztos jót tenne – próbálkozik.

- Nem tudom. Igazából egyedül akarok lenni – sóhajtom.

- Azt nem hagyom – jelenti ki határozottan.

Megeresztek egy féloldalas mosolyszerű fintort.

- Haza mész majd karácsonyra? - terelem a szót.

- Igen. Anya megkért, hogy vigyem Taka-chant is és mutassam be.

- Akkor én nem megyek – jelentem ki.

- Mi? Miért?

- Rukival soha nem bírtuk egymást, szerinted ezek után meg tudnánk lenni egy légtérben? Azt is vedd számításba, hogy Akirával barátok.

- Jó, oké, értem – visszakozik.

- Ha nem haragszol, megyek sétálok egyet. Ki kell szellőztetnem a fejem – nyomom el a csikket, és megyek a hálóba.

- Veled menjek? - követ Miyuki.

- Ne, egyedül akarok lenni.

Felöltözöm, magamhoz veszek pár apróságot, és megyek. Nem tudom merre, de nem is érdekel. Nem bírok most megmaradni itthon, így is majdnem megfulladtam. Amint kilépek az utcára, mellbe vág a hideg, de nem érdekel, legalább kitisztítja a fejem. Csak úgy találomra elindulok valamerre. Csak bambulok magam elé. Hagyom, hogy a lábaim vigyenek valamerre. Elég sokan mászkálnak az utcán, leginkább családok és szerelmes párok. Mikor meglátom őket, annyira összeszorul a torkom, hogy alig kapok levegőt. Nem rég még mi sétáltunk így, kézen fogva, a szerelemtől a levegőben lebegtünk. Izzott körülöttünk a levegő. Mintha csak tegnap lett volna. Akkor még minden szép és jó volt, nem számított semmi és őrülten szerettük egymást. De sajnos az óta minden megváltozott. Amennyire a fellegekben jártam, olyan csúnyán estem pofára. Tudom, én tehetek róla, de akkor is. Nem tudom, mit hoz a jövő, csak azt, hogy ezt életem végéig bánni fogom. Alig érek a gondolatmenet végére, egy túlságosan ismerős ház előtt állok.

- Miért? - kérdezem.

Legszívesebben elmennék, de mégse tudom rávenni magam, hogy megforduljak és lelépjek. Megint a fülemben csengenek Miyuki szavai, hogy beszéljek Reitával. Sokáig toporgok a kapu előtt. Bemenjek? Mi lesz, ha felmegyek hozzá? Rám csapja az ajtót vagy meghallgat? Egyáltalán kinyitná nekem? Ha tudnánk beszélni helyre tudnánk hozni, amit elcsesztem? Mielőtt meggondolnám magam, elindulok. Egy néni épp ekkor jön ki, így nyitva a kapu. Őrülten kalapál a szívem, és kezd görcsbe rándulni a gyomrom miközben felsietek a megfelelő emeletre. Nagyon izgulok, látni karom, beszélni vele. Legszívesebben a nyakába vetném magam, megcsókolnám és bocsánatért könyörögnék neki. Futva érkezem az ajtajához, és kifújom magam. Egész testemben remegek, úgy izgulok és kopogok. Semmi válasz. Újra próbálkozom, ezúttal hangosabban.

- Rei, kérlek, nyisd ki – rimánkodok.

Mikor már fáj a kezem a dörömböléstől, rátenyerelek a csengőre.

- Könyörgöm – préselem ki magamból.

Mielőtt felfoghatnám, mit teszek, előkapom a telefonom és felhívom.

- Vedd fel! Vedd fel! Vedd fel! - mondogatom.

Sokáig csöng, aztán kinyom.

- Ne – nyögöm, és leroskadok a földre – Akira, kérlek.

Ahogy vagyok, a folyosón hagyom, hogy magával ragadjon a kétségbeesés és a valóság ólomsúllyal nehezedjen rám. Sejtettem, hogy nem áll majd szóba velem, mégis a lelkem mélyén reméltem, hogy tévedek, és Miyukinak lesz igaza.