46. fejezet

Reita pov

Mostanában igencsak eltávolodtunk kedvesemmel egymástól. Ezt ideje lenne, megbeszélni mielőtt túl késő lenne, de nem ma, mivel most van a második évfordulónk és el akarom vinni vacsorázni. Remélem sikerül meglepnem, mert direkt úgy tettem, mintha nem lennék, tisztában azzal milyen nap van, mondjuk tényleg eléggé lefoglalt a hülye munka, de őt sosem felejteném el. Hiába tett célzásokat, adtam az értetlent.

Sietek, ma szabadnapja van, remélem, nem alszik még, mert akkor infarktust kapok, hisz ebben az esetben minden tervem ugrik. Hamar bejutok hozzá amint letettem a kocsit, hisz tudom a kódját… Felmegyek, előveszem a pótkulcsaim, amiket adott és bemegyek.

- Toshi megjöttem! – kiáltom, de semmi válasz nem érkezik.

Megnézem, de itt van a cipője, és még egy másik cipő is, amit sajnos túl jól ismerek már. Aggódva kezdem keresni, csak nincs valami baj…

A szobában meg is találom őket… A hálóban… az ágyban… Először reagálni se tudok… Ez nem olyan, mint a filmekben, hogy az ember a földre rogyva sírni kezd. Inkább valami eltört bennem, nem tudnám megmagyarázni micsoda. Toshiya a nyögések közepette, rám pillant, elmosolyodik, és még integet is. Na, itt telik be végleg a pohár, sarkon fordulok és elmegyek. Kulcsait ott hagyom, elviharzok, amilyen gyorsan csak tudok. Kocsiba pattanok, padlógázzal hajtok haza, otthon pedig alaposan benézek a bárszekrényembe és mikor már gally részeg vagyok, eljut a tudatomig mi is történt pontosan. Az egész testem megremeg, könnyeim vadul folyni kezdenek és felordítok. Francba mi ez a fájdalom a mellkasomban? Mintha ezernyi meg ezernyi kést vágnának folyamatosan a szívembe vagy éppen ahol érnek. Megcsalt. Lefeküdt Dievel és még vigyorgott is rám.

- Gyűlölöm. – zokogom magamnak.

Cseng a fülem, valaki zokog a közelben, rettenetesen fájhat valamije. Rá kell jönnöm én sírok. Sosem sírtam még ennyire, még a Tokyo dome-os fellépésünk alkalmával sem pedig az hatalmas megtiszteltetés volt. Hazudott nekem Toshi, mindenről hazudott. Fogadjunk nem is szeretett. Kitervelték ezek ketten, biztos vagyok benne. Sikerül kicsit összeszednem magamat, írok Toshiyának menjen a fenébe ez a húzása már sok volt, és hogy ezzel vége. Szakítok vele. Aztán még rosszabbra vetemedem. Felhívom Takanorit. Amióta az eszemet tudom sosem mondtam el neki semmi konkrétat és nem hagytam, hogy lássa gyengeségem, de most szükségem van egy támaszra.

Kis híján sokkot kap, amikor sírva hívom fel, de öt perc sem telik bele és már nálam is van. Nem minden esetben akar az ember ilyenkor egyedül lenni. Nekem pedig most baromira szükségem van rá vagy hülyeséget csinálok, azt az örömöt meg nem adom meg annak a kettőnek, hogy kicsinálom magam.

Nori semmit sem kérdez, a kanapéig ráncigál, az ölembe ül és magához ölel. Átkarolom, hajába temetem az arcomat és újult erővel tőr rám a zokogás. Nyugtatólag simogatja, a hátam még egy kicsit el nem csendesülök. Dob egy sms-t a többieknek holnap nincs próba, aztán megpróbál gatyába rázni persze finoman.

- Rosszul sült el az ajándék? – csak találgat, nem tudja pontosan mi történt.

- Megcsalt… Dievel… kéjesen basztak… és… rám mosolygott közben… - nagyon nehezen jutok el odáig, hogy sikerüljön ezt az egy mondatot is kinyögni.

- Úgy sajnálom. – suttogja.

Hol zokogok, hol dühöngök, de nem tágít, tudja, ha egyedül hagy sosem állok talpra.

- Ne mond el senkinek. – kérem és magamhoz szorítom.

- Ne aggódj, nem mondom. – ígéri.

Semmit sem alszok az éjjel, egyre csak sírok, aztán reggelre tényleg elcsendesülök. Aludni még most sem tudnék, csak fekszem elnyúlva a kanapén, Ruki a mellett ülve simogatja hátamat. Bambulok magam elé, szemeim vörösek, kissé be is vannak dagadva a sok sírástól. Nem sok élet van bennem jelen pillanatban.

- Kérsz valamit? – hangja csendes, megértő.

Megrázom a fejem és lehunyom a szemem, de azonnal bevillan mi történt, mire újra sírni kezdek. Ez nehéz menet lesz, fogalmam sincs, hogyan fogok talpra állni innen. Valamikor napkelte után nem sokkal megcsörren a telefonom, amit egyikőnk sem vesz fel. A kijelzőn Toshi neve van. Ezt meg főleg nem fogom felvenni. Amint elhallgat, megkérem Rukit kapcsolja ki a telefonom és zárja be az ajtót, hagyja benne elfordítva a kulcsot is. Azonnal eleget tesz kérésemnek, még a függönyöket is behúzza.

Most mindent elnéz nekem, még azt is, hogy miután a szobába kísér, magam mellé húzom az ágyban és őt ölelve alszom el. Ilyenkor még az alvás sem az igazi, a lelki fájdalom olyan szinten letaglóz, hogy képtelen vagyok bármire is. Halványan hallom a csengőt, valaki rátenyerelt, de meg sem rezdülök. Ha a lakásom felrobbanna, és benne égnék, még az sem tudna felizgatni.

Az emberi lélek a szívvel együtt sérülékenyebb, mint egy napos kis papagáj tolla. Nekem pedig egy futótűz mindent felégetett szerelem álnéven, hogy aztán amikor valami hirtelen eloltja, ne maradjon más csak a kurva fájdalom és a rideg szenes pusztaság. Rohamokban jön rám még alvás közben is a sírógörcs. Takanori pedig egyre inkább aggódik értem.
- Akira. – suttogja, azonban választ nem kap.

Hamar eltelik egy két nap, a tompaság pedig, mint valami bódító drog nehezül rám. Bejárok ugyan próbákra, de ott is csak állok basszerral a kezemben, akár egy szobanövény. Jelen pillanatban ugyanis az vagyok. Megállt körülöttem az élet. Elveszítettem azt, akiért érdemes élnem, viszont új célt még mindig nem találtam magamnak. Azért ilyen rövid idő alatt nem talál az ember magának újra életcélt, amiért küzdhet, amiért feladhat mindent.
Toshiya nem keres, ahogyan én sem őt. Úgy érzem, már semmiről sem kell beszélnünk. Egyáltalán nincs miről beszélnünk, ugyanis ő volt az, aki megcsalt engem.
- Reita eljössz velünk inni? – próbálkozik Aoi beszélgetni velem.
- Nem. – vágom rá azonnal.

- Legalább elmondanád, hogy mi a baj? – próbálkozik Uruha is.

- Srácok, hagyjátok most Reitát. – kel a védelmemre Ruki, ami sérti a büszkeségemet, de nem szólok egy szót sem.

- Mióta hagyod ezt neki Rei? – döbben meg Kai is.

- HAGYJATOK MÁR A FASZOMBA! – fakadok ki és elviharzok, mielőtt előttük kezdenék el sírni.

Nem bírom ezt. Nagyon fáj az, ami történt és képtelen vagyok túltenni magam rajta. Nem csoda még, hisz alig pár napja történt, de akkor is. Erősebbnek hittem magam. Legalábbis ennél jóval erősebbnek.

- Rei várj! –lohol utánam Ruki.

- Mégis mire? – fújom ki az orrom már a kocsimnál.

- Nem jössz át ma hozzánk? – próbálkozik.

- Kösz nem. Semmi kedvem a húgát látni, ne haragudj. – hárítok.

- De akkor meg nem eszel rendesen.

- Amúgy sincsen étvágyam most. Csak minden visszakívánkozik, amit lenyelek.

- Enni viszont muszáj.

- Akkor ezt közöld a gyomrommal is. – morgok, majd beülök a kocsiba és elhajtok.

Nem volt szép tőlem, hiszen csak segíteni akart és ezzel tisztában is vagyok, de jelen pillanatban semmit sem tudok tolerálni. Taka pedig most igazán megértő velem, amit csodálok is. Eléggé az agyára mehettem ebben az elmúlt három vagy akárhány napban. Az időérzékem is teljesen kezdem elveszíteni.
Hazautaznék ugyan a szüleimhez, de ezzel meg az a baj, hogy otthon pedig fejmosást kapnék, miszerint ők megmondták. Egy sráccal sosem jó ötlet járni, kezdtem volna inkább egy lánnyal, meg a hasonló baromságok. A veszekedésre van most a legkevésbé szükségem. Ezer meg egy bajom van a nélkül is. Támogatásra lenne szükségem, de fogalmam sincs, hol kaphatnék lelki segélyt. Olyantól kéne, aki igazán meg is ért, nem akarok, dokihoz menni az milyen lenne már. Eszembe jut valaki, de fogalmam sincs szóba áll-e velem, hisz évek óta nem beszéltünk, de azóta végképp nem, hogy kiderült pasival vagyok együtt. Egy próbát viszont megér. Felhívom a nővéremet, aki legnagyobb meglepetésemre azonnal fel is veszi. Meg sem lepődik, mikor elmondom, szeretnék vele beszélni valamiről.
- Aki-chan nyugodtan mond. Anyáékkal ellentétben nekem édes mindegy ki mellett vagy boldog amíg boldog vagy. – hangja kedves.

- Egy angyal veszett el benned. – fáradtan elmosolyodom a kanapén ülve, majd egy nagy sóhaj kíséretében elkezdek neki mesélni.

Fene sem gondolta volna, valaha is az egyik testvéremre fogok ilyen ügyben támaszkodni, de be kell, hogy valljam nem olyan rossz, mint gondoltam. Egyszer sem szakít félbe, hagyja, hogy mindent elmondjak neki. Órákig mesélek, mire a végére érek.

- Nem voltál te egy kicsit túlságosan féltékeny? – kérdezi, de pusztán kíváncsiságból, nem rosszindulatból.

- Bár azt mondhatnám, hogy, de. Viszont az a baj, ezt nem tehetem meg. Nem túloztam, te is tudod mennyire nem szokásom.

- Igen, ahogy azt is, inkább magadba fojtod a dolgokat. Éppen ezért komolyan szerethetted, ha ennyire megviselt a dolog.
- Nem is tudod mennyire. – fogom szabad kezemmel fejemet.

- Átmenjek majd valamelyik nap?

- Nem szükséges. De örülök, hogy legalább felvetted nekem a telefont és elpanaszolhattam a bajomat.
- Máskor is hívhatnál, nem csak akkor, amikor baj van. – korhol kedvesen.

- Igyekszem majd, ahogy időm engedi, rendben? – könnyek gyűlnek megint a szemembe.
- Várni fogom.

- Rendben. Még egyszer kösz. Szia. – villámgyorsan elköszönök.

Amint pedig kinyomom, a telefont újra eluralkodik rajtam a mérhetetlen fájdalom. Ezúttal viszont jobban utat engedek neki, hisz nincs itt senki, aki miatt szégyenkeznem kéne, mert ilyen gyengének lát engem.

Ugyanúgy végig bőgöm az estét, mintha csak tegnap szakítottunk volna. Az sem segített mikor megláttam a közös képeinket. Párat ugyanis bekereteztettem és kitettem a szekrény szabad polcára. Az első közös nyaralásunk, amin annyira boldogok voltunk együtt. Most pedig. Most pedig már nem is vagyunk egy pár.  Lelki erőm jelen pillanatban nem volt ahhoz, hogy felálljak és eltegyem a képeket, ne kelljen egyet sem látnom többet. Csak zokogtam, a kanapénak támasztott háttal, teljesen kicsire összehúzva magamat.
Még, hogy egy felnőtt férfiembert nem visel meg egy szakítás. Ugyan kérlek. Épp úgy megviseli a pasikat is a dolgok, mint a nőket, csak mi nagyon is elrejtjük őket, hogy erősebbnek tűnjünk. Most talán hiba, de mégsem akarom megadni neki az örömet, hogy ennyire ki tudott velem baszni.

Toshiya pov

Az utóbbi időben egyre többet veszekszünk Reitával. Nem értem miért csinálja ezt. Leginkább Die miatt morog, ami szarul esik, mert megígérte, hogy megpróbálja elfogadni. Hiába mondja, hogy bízik bennem, nem ezt érezteti. Mikor fog feltétel nélkül megbízni bennem? Ez nagyon rosszul esik, hiszen én nem teszek neki semmit szóvá. Oké, volt pár dolog az félre értettem Aoival és Uruhával, de az csak egyszer volt! Nem számtalanszor. Tényleg nem értem Rei miért féltékeny Diere, mikor egyáltalán nincs rá oka. Dievel van közös múltam, a bandán kívül, de annak már réges-rég vége.

Sajnos ennek a sok veszekedésnek az lett a vége, hogy eltávolodtunk egymástól. Néha nem is értem miért járunk át egymáshoz, talán megszokásból, de már nem is mindig bújunk össze. Rég nem volt semmi, nem hogy szeretkezés, de még csak viccelődések sem. Próbálom megbékíteni, több-kevesebb sikerrel. Szeretném helyre hozni, de nem tudom, mit tehetnék. Lassan itt van a második évfordulónk, de úgy néz ki teljesen elfelejtette. Hiába utalok rá, célozgatok, nem esik le neki. Ez nagyon fáj. Végül is, nem tudom miben is, reménykedek, teljesen felesleges volt hiú reményt táplálni, hogy eszébe jut, és helyre hozhatjuk a dolgainkat. Főleg az fáj, mikor eljön a nagy nap, és egy gyors „Szia” után lelép. Még puszit se kapok, semmit. Egész napomra rányomja a bélyeget, és ahogy kell, teljesen lehangolt vagyok. Nem így képzeltem ezt a napot. Sikerült szereznem egy külföldi bor különlegességet, ezt adom majd neki. Azt is ki tudtam bulizni, hogy ma ne kelljen melózni. Kao érdekes mód nem morgott, azonnal belement, és jó mulatást is kívánt. Kedves tőle. Úgy képzeltem, hogy elmegyünk valahova, talán étterembe, aztán hazajövünk, megisszuk a bort és talán lesz részem egy kis romantikában. De nem, nem lesz semmi. A chibijét ismerve késő estig haza se jön. Kedvetlenül tengek-lengek a lakásban. Nem tudok mit kezdeni magammal. Lehet azért vállalt Rei ma is próbát, mert ennyire megromlott a kapcsolatunk és látni sem akar? De miért nem akarja megbeszélni? Akkor meg tudnánk oldani valahogy. Eddig mindig sikerült. Nem értem ezt az egészet. Az elején olyan jó volt minden. Pontosabban, mielőtt elmentem volna turnéra, még a kapcsolatunk elején. Annak már lassan másfél éve. Azóta állandóan morog, és nem értem miért hozza fel mindig, hogy viszonyom volt Dievel. A féltékenység egy dolog, de állandóan emlegetni!? Én se emlegetem állandóan az exeit. Nem egy pappal vagyok, hogy én legyek neki az első. Egyre nyomottabb leszek, ahogy egyre többet kombinálok és agyalok ezen. Végül késő délután felhívom Diet:

- Szia – köszön azonnal.

- Szia, megiszunk valamit? – kérdezem.

- Mi baj?

- Egy pohár ital mellett beszélhetünk.

Megbeszéljük hova menjünk és bontom a vonalat. Egy közeli kellemes pubba megyünk.

- Szarul nézel ki – jegyzi meg gitárosom, mikor meglát.

- Úgy is érzem magam – sóhajtok.

Bemegyünk, és míg én keresek egy helyet, addig ő hoz valamit inni. Nem sokkal később két whiskyvel jelenik meg.

- Mi baj? Megint összevesztetek? – tér a lényegre.

- Miből gondolod?

- Ugyan már Toshi. Látszik rajtad, mikor van rendben minden, és mikor van valami gebasz. És most az van.

- Jogos, de kit akarok én becsapni?

- Engem nem tudsz. Túl jól ismerlek hozzá – mosolyog és megdörzsöli a hátam, ami nagyon jól esik.

Még ez az apró, és jelentéktelen kedveskedés is nagyon jól esik. Legszívesebben dorombolnék, de nyilvánosan nem akarok hülyét csinálni magamból. Kissé elszomorít, hogy ezt a kis kedveskedő érintést nem attól kapom, akitől szeretném.

- Tényleg nincs rendben semmi – adom meg magam.

- Elmondod?

És mondom. A vállsérülésemet és a turnét követő kényszerpihenőtől kezdve mindent elmondok. A nyaralásokat, a boldog pillanatokat, egészen addig, míg lejtmenetbe nem kezdett menni a kapcsolatunk. Die szeme párszor elkerekedik, teljesen megdöbben, de nem szól semmit, csak csöndesen ül, és iszik. Nem marad sokáig tele a poharam, hanem újra tölti magát. Mire a történet végére érek, vagy háromszor néztem a pohár fenekére.

- Bocs, hogy ezt mondom, de a pasid egy barom – összegzi Die.

- Tudom, de szeretem őt. Helyre akarom hozni. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint volt.

- Figyelj, szerintem te már mindent megtettél. Jó hogy nem már azt akarja, hogy válassz közte és köztem, esetleg a banda közt. Alig hiszem el, hogy állandóan felhánytorgatja, hogy velem voltál. Az rég volt, és leginkább csak szex volt – hőbörög Die.

- Számtalanszor elmondtam neki, de ezek szerint egyik fülén be, a másikon ki.

- Figyi, ha menthetetlennek érzed ezt a kapcsolatot, hagyd el. Ha nem vagy vele boldog, keress valaki mást.

- Boldog vagyok vele, és szeretem őt, mindennél jobban, most csak egy kis problémánk van, amit meg kell oldanunk – vágom rá gondolkodás nélkül.

Eszemben sincs elhagyni Reit, túlságosan szeretem ahhoz, hogy hagyjam, hogy egy ilyen probléma miatt feladjam. Oké, hogy most nem a legjobb a kapcsolatunk, de ha meg tudjuk beszélni, akkor nem lesz semmi baj. Szeretem őt, és vissza akarom kapni a hülye papagájomat. Amiket elmeséltem barátomnak, csak újabb sebeket téptek fel, így ha lehet, még jobban le vagyok hangolva. Kérek még inni. Nem tudom mennyit, és meddig iszom, de nem is érdekel. Ha leiszom magam a sárga földig, legalább nem fáj a szívem Akira miatt. Kezdem egyre jobban elveszíteni a realitásérzetemet. Agyam elborítja az alkoholgőz, és azt se tudom, mi történik körülöttem.

Valamikor hajnalban iszonyatos fejfájásra és a nap sugaraira kelek. Nem húztam el a függönyt? Hogy kerültem haza? Mi történt este? Fogalmam sincs, csak annyi rémlik, hogy pocsékul voltam, és elhívtam Diet inni. Óvatosan kikelek az ágyból, de felfordul a gyomrom. Alig érek ki a WC-re, máris kijön belőlem minden. Egy jó darabig a nagy fehér istennő előtt ülök, és imádkozom. Nagy sokára úgy érzem, nincs semmi, ami kijöhetne. Imbolyogva megyek a nappaliba, hogy megnézzem a telefonom. Egy SMS Reitől. Úúúhhh bassza meg! Tegnap volt az évfordulónk, én meg nem voltam itthon. Kurva élet, biztos nagyon mérges lesz. Gyorsan megnézem mit üzent. „Elegem van a játékaidból, végeztem veled!”

- Mi? – nyögöm.

Azonnal felhívom, hogy ezt magyarázza meg, mert nem értem. Egész testemben remegek, de ez nem a hányinger és a rosszullét miatt van. Hiába csöng nem veszi fel.

- Vedd már fel – könyörgöm.

Megvárom, míg szétkapcsol. Zihálok, idegesen próbálom újra hívni, de a géphang közli, hogy ki van kapcsolva.

- Bassza meg – motyogom.

Azonnal magamra rángatok pár ruhát, eszem egy fájdalomcsillapítót és megyek a lakására. Még csak hajnal van, de leszarom, tudni akarom mit jelent, azaz SMS. Milyen játékokra gondol? Egyszerűen nem értem. Oké, hogy most nehézségeink vannak, de az még nem ok, erre a viselkedésre. Gyomrom görcsbe rándul, valami nagyon rossz előérzetem van. Fogalmam sincs hogy jutok el hozzá, csak annyi jut el a tudatomig, hogy az ajtaja előtt állok. Egyre jobban remegek, gyomrom görcsöl, mindjárt hányok, de megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra. Veszek pár mély lélegzetet, hogy kicsit lenyugodjak. Sose adott kulcsot a lakásához ezért rátenyerelek a csengőre. Semmi válasz. Fogalmam sincs hányszor tenyerelek a csengőre, és próbálom hívni, semmi válasz. Egyre inkább pánikba esem, és talán kezdem megérteni mit jelentett az üzenet.

- Ne… - nyögöm – Akira, kérlek, nyisd ki és beszéljük meg! – dörömbölök az ajtón.

Semmi válasz. Szerintem sokkot kapok, mert csak az jut el a tudatomig, hogy a földön ülök. Elkeseredetten próbálom újra és újra hívni, de ki van kapcsolva. Próbálok gondolkodni, visszaemlékezni, hogy mi volt az este, de nem egy. Nem emlékszem semmire. Felkelek és írok Reinek egy SMS-t, hogy hívjon fel, mert mindenképp beszélnünk kell. Fel se fogom mi történik, vagy mit csinálok. Mikor körbenézek, a nappaliban állok és teljes súllyal rám nehezedik minden. Nem bírom, lerogyok a földre. Felhúzom a térdeimet, átölelem a karommal és kirobban belőlem a sírás. Talán órákkal később fogynak el a könnyeim. Remegő kézzel emelem fel a telefonom, és hívom fel a húgom. Amint meghallja a hangom, azonnal átsiet. Amint megjön, megérzem ölelő karjait, amik körbezárnak.

- Mi baj Toshi? - kérdi gyengéden.

- A... Azt hiszem, valami... valami nagy baromságot csináltam – préselem ki magamból.

- Mit? Mit csináltál?

- Én.. én... nem... nem tudom – nyögöm.

Felsegít, és eltámogat a hálószobába. Lefekszem, és magamhoz húzom. Átölelem és nyakába fúrva az arcom engedek utat újra a könnyeimnek. Hagyom, hogy magával ragadjon a sötétség. Képek jelennek meg lelki szemeim előtt. Egy vékony, izmos és karcsú test, ölelő karok, csókok, ismerős ajkak és érintések. Nem látom ki az, de ismerősek az érintései, a mozdulatai, minden ami ő maga.

Hirtelen pattannak ki a szemeim. Egyedül vagyok a sötét szobámban.

- Miyuki? - hangom rekedt.

- Itt vagyok. Mi a baj? Elmondod mit csináltál?

- Nem tudom, nem emlékszem. Annyi rémlik, hogy tegnap volt az évfordulónk, de Rei elfelejtette, este elmentem Dievel inni. A többiről fogalmam sincs. Ma hajnalban egy üzenet várt tőle, hogy elege van a játékaimból és vége. Nem értem miért. Nem tudom felhívni, ki van kapcsolva a telefonja. Átmentem hozzá, de nem engedett be. Fogalmam sincs miért, vagy, hogy mi történt. De... de... - elakadok.

Nyakamba veti magát. Végig fektet az ágyon, az ölébe hajtom a fejem, és miközben a hajam simogatja, ismét elerednek a könnyeim. Hallom húgom suttogó hangját, ahogy próbál csitítani. Nem tudom meddig fekszem, csak az jut el a tudatomig, hogy újra sós csöppek folynak végig az arcomon, amiket felszív húgom nadrágja. Átölelem a derekát és hagyom, hogy történjen aminek történnie kell. Nem érdekel semmi. Nem tudom meddig fekhetek, de valamikor ismét magával ragad a sötétség, de ezúttal nem jönnek rémképek.

45. fejezet

Reita pov

Toshiya kifakadása a szennylapban talált kép és cikk miatt igazán meglepett. Sosem adtam neki indokot, hogy féltékeny legyen. Nem értem miért nem lehetett elhinni, azt, hogy csak Aoi nőjének kellet keresni valamit. Szegény gitáros nem igazán tudja, minek örülne, teljesen kétségbe is volt esve miatta. Ezért hívott el minket is, hogy szerintünk mi lenne az igazán izgató, ami még egy hölgynek is tetszik, de ugyanakkor neki is eléggé felcsigázza a hangulatát. Azt sem tudtuk, hogy képet csináltak rólunk, mi tényleg csak hülyéskedtünk, de ez a marha még azt sem engedte elmagyarázzam a helyzetet.

Igen feldúltan érkezem haza, azt sem tudom, mit csináljak. Felhívni senkit sem akarok, az én bajom, a kettőnk dolga, ezt nekünk kell elintézni. Nem akarom, hogy más is belefolyjon. Idegesítő ez az egész helyzet. Mindegy, nem állhatok meg, a munkát ettől függetlenül folytatnom kell. Legalább a mérgem alaposan lendületet ad nekem, így könnyen végig dolgozom az egész éjszakát, és még észre sem veszem az idő múlását, csak, amikor már a nap izomból a szemembe süt. Megnyomkodom orrnyergem, kikapcsolom a laptopom, elteszem a basszerom a kábelekkel együtt, aztán megyek lefürdök. Sokáig áztatom magam kivételesen, bár tudom, ez nem oldja meg a problémáimat. Mikor elfogy a meleg víz, kénytelen vagyok elzárni a csapot, majd kimászni a zuhany alól. Megtörülközöm, fogat mosok –bár fölösleges úgyis eszek még, meg kávézok- aztán ruha és irány a reggeli teendők. Mivel nem aludtam, így késésben sem vagyok. Nyugodtan el tudok intézni mindent, aztán irány a PSC. Bent már Ruki fogad. Nem mondunk semmit, ahogy elnézem, alaposan ki van simulva a kis chibi, nagyon szeretheti Miyukit.
- Hát te? Miért vagy bent ilyen korán? – néz fel rám döbbenten.
- Ugyanezt én is megkérdezhetném. – huppanok le a kanapéra, aztán rágyújtok.

- Elmaradásom van papírok terén, amit sürgősen be kell hoznom, vagy a főnök kicsinál. – mutat egy halomra.
- Akkor hajrá.
- Elfelejtetted, mi? – kuncog.

- Micsodát? – nézek rá.
- Ma nincsen próba. Te és a két gitáros rádió interjúra mentek, majom.
- Bassza meg tényleg. Teljesen kiment a fejemből. – csapok a homlokomra.

- Megint veszekedtetek. – jelenti ki, teljesen ráhibázva a dologra.

- Nem. – hazudom.

- Na persze… Oh, még valami… Magyarázzátok ezt ki, azt üzeni a főnök. – dobja elém a jól ismert szennylapot.

Tegnap este, e miatt a vacak miatt veszekedtem a basszerossal. Csak bólintok, aztán már rohanok is.

Mire odaérek a srácok már csak rám várnak, nemsokára kezdődik a műsor. Nem nagyon kéne csúszni, mert akkor tovább szívok vele. Sietve bemegyünk, fel a megfelelő emeletre. Még épp időben. Szokásosan köszönünk, aztán elfoglaljuk a helyünk majd hajrá.

Az első negyedóra hülyéskedéssel telik. Ökörködünk, egy komoly szó sem hangzik el, parodizálunk, nevetünk. Aztán…

- Ha már mind a hárman itt vagytok, áruljátok, el a rajongóknak mi van köztetek. – kérdezi a srác.

Mind a hárman elhallgatunk. Suttyomban küldtem egy üzenetet Toshinak, hogy kapcsolja be a rádiót, ha van ideje rá, meg persze kedve.

- Na, gyerünk srácok. Nem kell szégyenlősködni. Mindenki látta a lapokban a képeket.

- Igen, ezt észrevettük. – jegyzem meg fagyosan.

- Akkor? – unszol minket.

- Őszintén? – szólal meg Uruha.

- Csakis úgy. – a műsorvezető egyre inkább izgatottabb lesz.

- Az igazság az, hogy a barátnőmnek kerestünk ajándékot. – vallja be Aoi.

- Neked van barátnőd? – hűl el.

- Ahogyan nekem is. – vall színt a gitáros.

- Hát kedves rajongók, a két gitáros szíve már sajnos foglalt, de mi van a basszerossal? – fordul felém.

- Hogy velem? – adom a hülyét.

- Igen igen. Mindenki szeretné tudni, hogy a GazettE macsó basszerosának a szívét rabul ejtette-e már valaki.

Erre nem mondok semmit, csak direkt elbambulok. Mire szólongatni kezd, megrázom a fejem.

- Bocs, mit is mondtál? Teljesen elbambultam.
- Vesszük észre. – röhög Aoi.

- Nos, akkor? Van valakid most Reita? – faggat tovább a műsorvezető.

- Hm… most adjam ki a titkaimat? – nyafogok kicsit, de csak színészkedés.

- Csak ezt az egyet. – kezdi elveszíteni a türelmét, mire Aoi és Uruha fulladozva kezdenek röhögni.

- Igen, van. A világ legcsodálatosabb személye. – vigyorom hatalmas lesz.

- Hazudsz. – nevet zavartan.

- Mi okom lenne rá? – komolyodom meg. – Fogva tartja a szívem és nem is kérem vissza, mert szeretem ennyire egyszerű. – vonom meg a vállam.

- Akkor mégis mi volt ez az igen félreérthető kép rólatok a magazinban?

- Egy igen vicces pillanat. – kezd magyarázni Uruha. – Azt hitte Reita, hogy elég erős és meg tud minket tartani.

- Meg is tudtalak volna titeket, ha nem csikiztetek volna meg.

- Csikis vagy? – vidul fel a műsorvezető srác is végre.

- Nem épp. Bizonyos személyeknek igen. Nekik csak azért, mert az ujjuk a bordáim közé álltak be. Fájdalmas volt. – magyarázom.

- Mi vagy te egy kényes hercegnő? – ijed meg Aoi.

- Az te vagy. – vigyorgok rá.

- OIIII~ - kiáltja el magát és durcizik.

Egy pár perc csend majd mindenki hangos nevetésben tör ki.

- Gyakran töltitek együtt a szabadidőtöket? – jön a következő kérdés.

- Nem! – vágjuk rá egyszerre, mind a hárman.

- Igyekszitek kerülni egymást? – vigyorog.

- Nem épp. De mindannyiunknak megvan a saját magánélete, amit igyekszik élni, ha ideje engedi. – Uruha a megtestesült nyugalom.

- Egy idő után kell az a kis nyugalom, a srácok nélkül. – mosolyog Aoi.

- Vagyis olyankor leginkább pihentek a párotokkal. – vonja le a következtetést a srác.

Nem valami eszes, erre a hülye is rájön magától. Én a továbbiakban csendben maradok inkább, hagyom hadd bontakozzon ki a másik kettő. Nagyon elvannak, jó hallgatni őket. Addig intézek egy sms-t suttyomban megint Toshinak, ha beszélgetne velem, jöjjön át majd nyugodtan, én várni fogom.

De nem marad sokáig nyugtom, alig megy el az üzenet, máris kapok egy kíváncsiskodó kérdést.

- Lehet tudni ki az az illető, aki a nagy Reitát rabul ejtette? – faggat.

- Semmi közöd hozzá. – vágom rá durcásan.

- De azért mégis. Valamit árulj el róla.

- Mint már mondtam, a világ legcsodálatosabb embere. Elég ennyit tudni róla. Máshoz nincs köze senkinek sem.

- Valamit még csak tudsz róla. – próbálkozik.

- Magánügy, ami annyit takar erről többet nem fogtok megtudni. Sem tőlem, sem mástól. Megvan az az életünk, amit nem tárunk a nyilvánosság elé. Az csakis a miénk és ezt szerintem az össze jrocker, visual kei zenészei nevében mondhatom. Ha valaki a nyilvánosság elé tárja, az ő dolga. Ezért kérlek téged és a rajongókat is, ezt tartsátok tiszteletben. – szűröm fogaim közül, nem akarok mérges lenni, de már az vagyok.

- Re-Rendben. – gyilkos tekintetem meggyőzi, hagyja a témát.

- Tehát amit láttunk a lapokban az közel sincs a valósághoz. – szedi össze magát.

- Nem épp. – nevet Aoi. – Jó barátok vagyunk, szinte már testvérek, de csak ennyi.

- Két ilyen fárasztó testvérrel vagyok megáldva? – döbbenek meg.

- Bizony és nem szabadulsz tőlünk. Vérszerződésünk is van. – gonoszul elmosolyodik Aoi.

- Te ez mikor lett vámpír? – fordulok Uruhához.

- Valamikor a napokban azt hiszem. Megmarta egy sün. 

- Egy sün? – kérdezi a műsorvezető röhögve.

- Veszélyes állatok. – nevetek.

- Szidod a családom? – mérgelődik Aoi.

- Ha testvérek vagyunk, akkor az enyémek is. – nyújtok rá nyelvet.

- Basszus ez igaz. – gondolkodik el.

Újra nevetésben törünk ki, aztán a maradék időt, értelmetlen beszélgetéssel töltjük ki, aminek a felét nem lehet érteni annyira, nevetünk. Jól esett most ez. Végül is kimondtam a világnak kapcsolatban vagyok, de azt nem kell tudni kivel, jobb így. Kicsit meg is könnyebbültem, a nevetés sok mindenre gyógyír. Bár a gondokat ez sem oldja meg, mégis… Legalább mielőtt megint találkozunk Toshival egy kicsit levezettem a feszültségem, talán tudunk majd normális keretek között beszélni, nem pedig idegbetegen, üvöltözve. Bár, ha igazán akarok valamit, az inkább az, hogy meg tudjuk beszélni a dolgot és végre minden olyan legyen, akár régen. Fogalmam sincs hogyan jutottunk el idáig. Mikor kezdtem el féltékenykedni én, és mikor ő. A bizalom nem kétséges, más már igen. Nem a szeretetről beszélek, hanem a dolgokról, amik mostanában történtek. A DVD, most meg az újságcikk… Talán az a baj, hogy túl sokat dolgozunk, nincs elég időnk egymásra, sem saját magunkra, emiatt pedig alaposan felmegy mind a kettőnkben a pumpa és oda is problémát képzelünk, ahol egyáltalán nincsen semmi sem. Mind a ketten hibásak vagyunk, éppen ezért kell ezt közösen megoldanunk. Ráadásul felnőttek vagyunk az ég szerelmére, hiába viselkedünk a legtöbbször úgy, mint egy tudatlan ötéves, aki még csak épp ismerkedik a világgal. Teszteli a szüleit, a saját aprócska határait, mit szabad neki és mit nem. Mi meg már nem itt tartunk korilag.

Fáradtan megyek haza, útközben azért még megálltam bevásárolni legyen otthon, kaja pia minden, ami igazából kelleni fog vagy kellhet. Remélem Toshi látta az üzenetem és hallotta is a rádió felvételt, bár ennek kicsi az esélye. Ki tudja, mi van bent náluk, a törpe torpedója, meg a szakállas gitáros mennyire havibajosak. Mert ha nagyon, leshetem, hogy egyáltalán az üzenetemet megnézte. Átjönni, meg ebben az esetben biztosan nem fog.

- Legalább ne legyen semmi baja. – sóhajtva parkolok le, aztán a cuccokkal felmegyek a lakásomba.

Bent eléggé fülledt a levegő, muszáj kiszellőztetni, aztán nekilátok vacsorát csinálni. Semmi kedvem hozzá, de a hasam követeli…

Toshiya pov

Egész éjjel nem aludtam semmit. Végig azon a rohadt újságon és a vitánkon agyaltam, aminek meg is lett a következménye. Hulla fáradtan és kialvatlanul kell munkába mennem. Így visszagondolva, elég igazságtalan voltam vele szemben, hiszen nem hagytam, hogy megmagyarázza. És nem is hittem neki.

- Annyira hülye vagyok – motyogom.

Összekészülök és muszáj elindulnom. Ma is kemény napunk lesz. Nem akarom Kaorut magamra haragítani. Szerintem már így is a plafonon van miattam, hiszem Rei miatt sokat lógtam a munkából, és ez látszik is. Nem úgy haladunk, ahogy kéne. Tudom, hogy ezzel hátráltattam a csapatot, de nem tudtam magára hagyni azt a hülye papagájt. Azt nem kell tudnia, hogy ezért a srácok leszedik a fejem. De azt is tudom, hogy nem hagyhatom cserben sem a bandát, sem a rajongókat. Nem dobhatok félre mindent. Pedig most ezt szeretném, hogy tudjak kicsit gondolkodni. Nagyon sok minden történt, viszonylag rövid idő alatt. Úgy érzem, kezdenek a fejem fölött összecsapni a hullámok. A stúdiózás, az interjúk, egyéb műsorok és Rei. Az a szennylap most nagyon nem kellett. Alig békültünk ki, máris megint haragban vagyunk. Hogy jutottunk idáig? Eddig minden szép és jó volt, most meg? Talán túl szép volt, hogy igaz legyen? Ezt nem hiszem, ezt még helyre lehet talán hozni. Bár kérdés, hogy ezek után kíváncsi-e még rám. Nagyon szeretném, ha minden olyan lenne, mint volt. Sajnos minden vágyakozásomat későbbre kell halasztanom, mert megérkezek a kiadóhoz. Már mindenki itt van, kivéve Diet.

- Sziasztok – köszönök.

- Szia – jön kórusban a válasz.

Leülök egy székre, és az előttem lévő kottaállványt kezdem tanulmányozni. Érzem, hogy fáradt és kimerült vagyok, de ez most mellékes.

- Mit veszünk ma fel? – kérdezem.

- Még nem tudom – von vállat Kyo.

- Shini, kell vissza az újságod? – fordulok a dobos felé.

- Nem, már kiolvastam. Miért?

- Mert akkor kidobom.

- Azt hittem már fel is gyújtottad.

- Nem játszom a tűzzel – eresztek meg egy vérszegény mosolyt.

- Biztos? – jelenik meg Die.

- Pofád lapos! – morranok rá.

Most, hogy teljes a létszám, átmehetünk egy másik helyiségbe, hogy elkezdjük a felvételeket. A tecnikusokkal még megbeszélünk pár apróságot, és kezdődhet a munka. Először Shinya sávját vesszük fel. Amíg várok, kint ülök a kanapén. A karfára könyökölök és úgy tartom a fejem. Próbálok nem elaludni, ami nagy feladat.

- Hé, minden oké? – terem mellettem Kao.

- Mert? – kérdezem, és ásítok egy nagyot.

- Szörnyen festesz. Mennyit aludtál?

- Semmit.

- Ennek van köze a pasidhoz? – kérdi, és mélyen a szemembe néz.

Azok a mély barna íriszek, mintha a lelkemig látnának. Nem tudok hazudni, ha így néz rám. Tudja, hogy van valami, de tőlem akarja hallani. Tudom, hogy segíteni akar.

- Igen – ismerem be.

- Elmondod? Hátha segíthetek.

Teljesen más hangon beszél most velem, mint máskor. Most nem a nagy Leader-sama ül velem szemben, hanem Kaoru, a régi barátom.

- Majd meló után. Hosszú történet.

- Akkor iszunk mellé valamit.

Megeresztek egy mosolyt. Épp ekkor jön ki Shini a hangszigetelt szobából, és hallgatja meg, mit alkotott. Mikor Kyo is rábólint a felvétel minőségére én jövök. Veszek egy mély lélegzetet és kezemben a basszerral bemegyek a felvevő helyiségbe. Megpróbálok koncentrálni, de nem megy. Vagy elcsúszom, vagy egyszerűen leblokkolok, és azt se tudom mi van. A harmadik próbálkozásnál feladom.

- Hadd szívjak el egy cigit – kérem, mikor kilépek a többiekhez.

Elmegyek a pihenőszobába és rágyújtok. Nem tudom miért nem megy a koncentráció. Remeg a kezem és a gyomrom. Ennyire ideges lennék? De mitől? Oké, a veszekedésünk miatt. Ennyire ideges lennék? Kavarognak a gondolataim, nem tudom mit akarok és mit csináljak. Legszívesebben itt hagynék mindent, és elmennék valahova egy kis időre. Bár megtehetném, olyan jó lenne. Csak egy kis magányt szeretnék, hogy át tudjak mindent gondolni. Miért ilyen nehéz ez? Miért van ennyi problémánk? Miért nem tudunk leülni és higgadtan mindent megbeszélni? Bárcsak minden olyan lenne, mint volt. Keserű gondolataimból egy keserű illat térít magamhoz. Egy pohár kávé és Kyo.

- Idd meg, mert enyhén szólva használhatatlan vagy – adja a kezembe.

- Kösz – sóhajtok és egy kortyra megiszom.

Nem a legfinomabb, de legalább ébren tart.

- Minden oké? Nagyon szét vagy esve – kérdi.

- Semmi sincs rendben.

- Segítsek?

- Nem tudsz – azzal ott hagyom – Kösz a kávét.

Visszamegyek a többiekhez, és újra magamhoz veszem a hangszerem. Nem tudom hogyan, de most sikerül elsőre hiba nélkül végig játszani. Bár a végeredmény nem teszik, így újra felvesszük. Ezzel már elégedett vagyok, és jöhet a két gitár. Előbb Die, aztán Kaoru. Akinek nincs dolga, élen Shinivel és velem, elfoglaljuk magunkat. Kicsit hülyéskedünk a technikusokkal és egymással. Jól szórakozunk, még Kyo is velünk nevet és viccelődik. A délelőtt elmegy, így elmegyünk enni. Még hátra van Kao és Kyo sávja, meg a háttér vokál és hörgés. Talán végzünk estére. De nem hiszem hogy sietek majd haza. Rei biztos nem vár, és nem is akar látni. Egy közeli kifőzdében ebédelünk meg, aztán megyünk vissza, mert rengeteg a dolog. Visszafelé veszek egy nagy pohár kávét. Csak ettől tudok ébren maradni. Die pörög, állandóan ugratják egymást Kyoval. Shini és Kao elmélyülten beszélgetnek, én meg csöndesen ballagok mögöttük. A gondolataimba mélyedek. Mindig csak Reitára gondolok, és a veszekedésünkre. Annyira hülye vagyok. Talán a fáradtság vagy a veszekedés teszi, de egyre jobban lemegy a kedvem mindentől. Semmi kedvem visszamenni a stúdióba, de muszáj. Nem tudom honnan merítek erőt, hogy végig csináljam a mai napot, de sikerül túlélni. Valamennyire sikerül elrejteni a fiúk elől, hogy bajom van. Ráfogom a kialvatlanságra. Mielőtt elindulnék haza, Kao elkapja a karom.

- Beszélgessünk – és magával húz egy közeli csöndes kocsmába.

Szerencsére kevesen vannak, így bőven van szabad hely. Kaoru kér két sört, és leülünk egy csöndes sarokba.

- Na, ki vele – és vár.

Iszom pár kortyot, addig összeszedem a gondolataimat. Aztán mesélek. Minden elmondok neki. Hogyan jöttünk össze Reitával, hogy mellettem állt, mikor vacakolt a vállam, hogy mikor elmentünk turnéra, menyire féltékeny volt és emiatt sokat veszekedtünk, aztán a vállsérülésem, a nyaralás, majd egészen eddig a veszekedésekig. Csöndesen hallgatott végig, csak párszor a szemöldökét vonta föl. Kicsit emészti a hallottakat. Nem csodálom, szerintem ez sok volt egyszerre, még neki is.

- Szerinted mit tegyek? – kérdezem.

- Beszélj vele. Ahogy elmondtad, szerintem túlreagáltad és félre értetted a helyzetet. Ha ő képes volt megbocsátani azt a home made pornó videót, te miért hiszel inkább pár fényképnek és a hülyeségnek, mint az ő szavának? Látszik rajtad, hogy fülig szerelmes vagy, és ő is szeret téged. Ilyen egyszerű, nem kell túl bonyolítani.

- Tudom, de akkor is...

- Tudod mi a legnagyobb bajotok? - kérdi és nagyon szív a cigiből.

- Na?

- Nem bíztok egymásban. A szerelem semmit sem ér, ha nincs meg a bizalom. Az ő részéről érthető, hogy állandóan féltékeny Die miatt, de ez miattad is van. Viszont, ha ő nem adott okot a féltékenységre, akkor nem értem miért hisztiztél. Te miért nem bízol benne? Mert olyan jóba van Uruhával és Aoival? És? Te is jóba vagy velünk. Az más, hogy Dievel dugtatok. Akárhogy nézem, sokkal több van a rovásodon, mint neki, mégis te hisztizel. Ahogy elnézem, ő jobban bízik benned, mint te benne. Ezt vedd figyelembe és gondold végig. Más nem hiszem, hogy ennyit elnézett volna neked, szóval ezt becsüld meg. Jó ember vagy Toto, csak néha ritka nagy marha vagy – mosolyog és hajamba borzol.

Erre én is elmosolyodom. Ahogy beszélt, nem lesajnálkozva, nem is szidott meg, hanem lágy hangon elmondta mit gondol. Ahogy csillog a szeme, a lágy mély hangja.... igaza van. Mindenben igaza van. Ahogy elmondta, olyan egyszerűnek tűnik minden.

- Köszönöm – mosolyodom el, hosszú idő után először szívből.

- Ugyan, barátok vagyunk – átkarolja a vállam, és magához húzva megölel.

Nyaka hajlatába temetem az arcom. Kicsit csiklandoznak puha hajtincsei. Kellemes illata keveredik a cigi és az alkohol szagával.

- Na, menj, és beszéljétek meg a dolgaitokat – enged el.

- Talán holnap. Már késő van – nézem meg a telefonom.

Két SMS Reitől. Az egyikben kéri, hogy ha tudom hallgassam meg a rádióinterjút, a másikban, hogy ha akarok menjek át hozzá. Elmosolyodom, és megmutatom gitárosomnak az üzenetet.

- Mondtam – dorgál – Na, nyomás! - legyint az ajtó felé.

Megiszom a söröm és már megyek is. Nem félek, hogy megállítanak, nem ittam sokat. Szerencsére nincsenek sokan az utakon, így elég megérkezem kedvesemhez. Felszaladok a megfelelő emeletre és egy pillanatra megállok az ajtó előtt. Vajon tényleg örülne nekem? Vagy elküldene a picsába? Nem, azt nem hiszem, különben nem írta volna, hogy vár rám. Na, mindegy, lesz, ami lesz. Óvatosan kopogok és várok. Semmi válasz. Megint kopogok. Most se járok sikerrel, így rátenyerelek a csengőre. Némaság van odabent. Nem értem.... miért küldte az SMS-t, ha nincs itt? Várok még egy darabig, majd csalódottan elindulok haza. A kocsiban előtörnek a könnyeim. Nem értem ezt az egészet. Minek hív ide, mikor nem vár? Miért járatta a bolondját velem? Ez nem jellemző rá, ő nem olyan, aki így szórakozik a másikkal. Fogalmam sincs meddig ücsörgök a kocsiban, de mikor sikerül nagy nehezen lenyugodnom elindulok haza. Baromi késő van. Túl sok volt ez mára. Már kezdtem reménykedni Kao szavainak köszönhetően, erre pofára esek. Ez nagyon fáj. Hogy jutottunk idáig?

Az elkövetkező napok se jobbak. Volt egy veszekedésünk és azóta nem is igen találkozunk. Ha igen, akkor sincs semmi, mert mind a ketten hulla fáradtak vagyunk. Van, hogy csak az éjszaka közepén esünk be az ágyba, addigra a másik már rég alszik. Lassan már annak is örülök, ha csókot kapok tőle, de arra már nem is számítok, hogy valami izgalmasat is csináljunk. Neki is annyira besűrűsödnek a napjai, hogy néha már át se jön, mert ő közelebb lakik a PS-hez. Ez megy már vagy két vagy három hete. Nem is tudom már pontosan. De azt igen, hogy nemsokára nagy nap lesz. Mégpedig az évfordulónk. Megpróbálom elhívni egy étterembe. Akkor talán helyre tudnánk hozni a dolgokat, vagy legalábbis közelebb kerülnénk egymáshoz. Épp szünetünk van, így fel tudom hívni.

- Szia, mondd – sóhajt fel.

- Zavarok? - kérdezem bizonytalanul.

- Nem, épp cigizek.

- Mit szólnál, ha két hét múlva elmennénk egy jó étterembe? Tudok egyet. Nem a legolcsóbb, de nagyon finom – próbálkozom.

- Még nem tudom. Miért? Mi lesz akkor?

Ez szíven üt, nem is tudok azonnal válaszolni.

- Semmi – préselem ki magamból – Nem lesz semmi.

- Oké, majd megbeszéljük, de most mennem kell. Szia – bontja a vonalat.

- Szia – motyogom.

Ezzel feladom minden próbálkozásomat, hogy eszébe juttassam mi lesz két hét múlva.

44. fejezet

Reita pov

A kaja jól esett, talán túl jól is, mert aztán a gyógyszerrel együtt minden kijött belőlem. Igyekszem csendben elintézni a mosdóban, Toshi alszik, nem akarom felkelteni. A szerencse most mellém pártol, mert amikor kivánszorgok, még mindig a kanapén elterülve alszik. Fogok egy plédet, azzal takarom be, rá is ráfér már egy kis alvás. Most kicsit jobb, mert nincs bennem semmi felesleg, mászkálok a lakásban egyik szobából a másikba. Tök értelmetlen, de legalább mozgok. Végül megint a hálóban kötök ki, lerángatom az izzadt ágyneműm, kiviszem a fürdőbe és beindítom a mosást. Bent egy tisztát felhúzok, csumára kitárom az ablakot, aztán visszamászok a takaró alá, alaposan fázok már megint, viszont a friss levegő kellemes. Így alszom el. Aztán amitől Toto a leginkább félt bekövetkezett, mivel a gyógyszer nem épp megfelelő volt ráadásul a nagy része ki is jött, lázgörcsöm lett.
Legközelebb mikor magamhoz tértem egy hideg kéz simogatta arcomat, amitől igyekeztem menekülni, így is borzalmasan fáztam. Halványan hallom a hangját, de csak nyöszörgésre futja tőlem.

Végül Toshiya megelégelte, heves tiltakozásom ellenére pedig megint orvost hívott, aki viszont kórházba szállítatott. Kaptam infúziót, ami szerencsére rövid időn belül levitte a lázam így még aznap megint otthon lehettem. Pontosabban Toshiya lakásán mivel oda fuvarozta beteg seggem. Az ágyába parancsolt, még ő csinált teát. Kaptam új gyógyszereket is, amik hatásosnak bizonyultak. Napokkal később pedig már csak az orrom fújtam.

- Hogy vagy? – kérdezi egyik reggel.
- Sokkal jobban, köszönöm. – hálásan megcsókolom.
- Ezt jó hallani. – könnyebbül meg.
Ha ő nem lenne valószínűleg nem igazán úsztam volna meg ennyivel. Makacsságának és türelmének hála elviselte a viselkedésem, a hisztim a gyógyszerek miatt. Megmutatta nekem közben mindenre képes lenne értem, ami igencsak imponál így végre megbékültem. Nem hánytorgattam fel sem Diét, sem azt az átokverte DVD-t. Még kicsit távolságtartó, mert fél a haragom mit sem csillapodott, de tudom, már mivel biztosíthatom róla, minden rendben. Pillanatok alatt teperem magam alá.
- Akira? – pislog rám meglepetten.
- Igen én vagyok. – mosolyodom el kedvenc mosolyával.
- Mire készülsz? – kapkodni kezdi a levegőt.
- Na, szerinted?
- Nem vagy még elég jól hozzá. – próbál menekülni.
- Ezt hadd döntsem el én. – kezem már pólója alatt kutat.
- Bírj a farkaddal. – eltolja kezem.
- Nem akarsz? – nyúlik meg az arcom.
- Dehogynem. Nagyon is. Viszont ne szórakozz velem, tudom még mindig haragszol rám. – könnyek lepik el a szemét, mert azt hiszi, csak játszom, aztán képes lennék itt hagyni.
Döbbenten pislogok rá, teljesen lefagyok egy kis időre, majd lágyan elmosolyodom, és lehajolva finoman megcsókolom őt.
- Túltettem magam rajta. – biztosítom.
- Biztos? – kitörli a könnyeit szemeiből.
- Amennyire itt vagyok veled. – finoman megcsókolom.
Először ugyan tétován, de viszonozza csókomat. Legszívesebben, most azonnal keményen megraknám, ellenben inkább úgy döntök egy szenvedélyes szeretkezés mind a kettőnknek sokkalta jobb lenne. Kedves simogatások, édes sóhajok, csókok ezrei fokozzák mind a kettőnkben a vágyat. A ruháink ott értek földet amerre éppen elrepültek. Forró „éjszakának” ígérkezik. Még csak kora délután van, de már nem igazán bírunk magunkkal.
Toshinak eleinte fáj, rég voltunk együtt, a munka és a veszekedés miatt is. Igyekszem azért minél finomabb lenni, végül pedig a fájdalom teljesen eltűnik a hangjából.
Kéjes nyögések közepette ösztönöz kicsit gyorsabb mozgásra, amit teljesítek egészen addig, amíg jónak érzek, meg persze bírok még különösebb kifulladás nélkül. Testünk már csillog a verítéktől, lábait derekamra fonta, körmeivel meg csak úgy szántja a hátamat. Lágyan hullámzok, benne a szeretkezésünktől fülled szobában. Az orrom legalább most kitisztul és megkönnyíti a dolgomat. Tisztában vagyok vele, utána kíméletlenül elzárja megint az utat az éltető oxigén elől, de azt majd túlélem valahogyan. Egyik nagyobb lökésemnél elereszti a hangját, görcsösen kapaszkodik belém. Hihetetlenül boldog vagyok vele a hullámvölgyek ellenére is.
- Rei nem bírom tovább… - nyöszörgi órákkal később.
- Ne fogd vissza magad Toto-chan. – én is közel járok már a beteljesüléshez.
Pár lökéssel később, fogait nyakamba mélyesztve éri el az élvezetek tetőfokát velem karöltve. Kimerülten fekszem rá egy kicsit, aztán óvatosan elhagyva a testét mellé gördülök. Pihegünk még egy kicsit. A basszeros remeg még az orgazmus miatt éppen ezért a hátát simogatom.
- Hogy vagy? – néz fel rám.
- Soha jobban. – bágyadtan rámosolygok.
Kellett ez már, sokkal jobban, mint a levegő. Férfiból vagyok, vannak szükségleteim, amiket most kielégítettem így mind a kettőnknek könnyebb dolga lesz. Amint összeszedjük magunkat, elvánszorgunk fürdeni, ahol már a megszokott rutinban tisztítjuk meg egymás testét. Végre nem a hűtőfürdő kínjaival karöltve élvezem Toshiya társaságát, hanem a forró víz izomlazító hatása alatt. Előbújik egy rejtett énem. Legnagyobb meglepetésére, hozzábújok, dorombolok is neki. Először teljesen ledermed, majd halkan kuncogva fogadja szeretet hiányos énem közeledését. A legszörnyűbb ebben a dologban, hogy most képes lennék és hagynám neki megfektessen, de szerencsére nem használja ki a felkínálkozó alkalmat, csak kiélvezi most ő lehet a domináns fél. A fürdő után sem akaszkodom le róla, ma ilyen napom van. Egész nap utána koslatok, akár egy kiskutya. Fogom a kezét, dúdolgatok repedtfazék hangommal, bújok hozzá amint lehetőségem adódik. Kellőképpen akadályozom így abban is, hogy ebédet tudjon csinálni végül, feladja és rendel inkább. Bölcs döntés.
- Furcsa vagy Reita. – kuncog, mikor a karjai közé fészkelem magam a kanapén.
- Néha nekem is lehet gyengébb napom. – duzzogok.
- Gyakrabban lehetne. – hajamat buzerálja.
- Te vagy az első, akinek hagyom, hogy így lásson. – vallom be hisz még a banda sem látott ennyire gyenge pillanatban.
Láttak már határtalanul boldognak hat méterrel a föld felett, vagy baromi mérgesen mikor már a szemeimmel öltem, esetleg a mindent leszarok, halál laza vagyok formám hozom, de egyszer sem volt alkalmuk találkozni ezzel. A bújással, a szeretet hiánnyal és a kiskutya természettel. Jézusom mit kapnék, ha ezt Nori megneszelné. Életem végéig hallgathatnám, hogy a nagy macsó Reita olyan, akár egy bújós uke. Na kész, el is áshatnám az imidzsem onnantól kezdve. Az életemnek lenne vége. Na, jó ez drámai túlzás, de biztos mindig ezzel szekálna, alázna porig az interjúkon és kürtölné világgá a rádió felvételeken.
- Ez jól esik. – hajamba puszil.
Még mindig van bőven olyan, amit nem tud rólam, amiket szép apránként fogok majd adagolni, de már így is marha nagy megkönnyebbülés, hogy ezt elfogadta tőlem.
- Kéne valamit enni megint. – töri meg a csendet.
- Nem maradt az ebédből. Mit akarsz enni? – nyomkodom meg a hasát.
- Fogalmam sincs. Valamit.
- Ez aztán a tág fogalom, szűkíteni nem lehetne? – gúnyos vagyok.
- Akkor menjünk el valahova enni. – ajánlja fel.
- Passzolom. Ahhoz meg kéne mozdulni, amire jelen helyzetben semmi kapacitásom.
- Bocs, nincs itthon tartalékba duracell elem. – sóhajt színpadiasan.
- Sebaj. Nem hiszem, hogy bírnád a tempóm akkor.
- Ne becsülj le ennyire… - húzza fel az orrát.
- Én egyáltalán nem becsüllek le, de rosszabb vagyok olyankor, mint a kis törpe.
- Ezt most vegyem fenyegetésnek? – kihívóan elmosolyodik.
- Annak veszed, aminek akarod. – adom a nagylelkűt egy sóhaj kíséretében.

- Nem vagy te egy kicsit szenvtelen ma? – méreget.
- Mikre nem gondolsz. Az alaptermészetemben van, hogy szenvtelen legyek akkor és ott, amikor és akivel akarok.
- Ó csak nem? – pólóm alá nyúl.
- Húzd vissza a kezeidet haver, vagy elbúcsúzhatsz tőlük. – hirtelen váltok.
- Hé, azokra még elég sok mindenben szükségem lesz. – rántja ki azonnal.
- Akkor azt ajánlom, regulázd meg őket. – teljesen elnyúlok rajta.
- Fáradt vagy? – lágyul el a hangja.
- Igen az vagyok, kifárasztottál. – már suttogok félig álomban.
- Akkor jobb lenne, ha inkább a szobában aludnánk az ágyon. Én is kezdek fáradt lenni.
- Jó.
Zombiként felállva vánszorgok a hálójáig, ott pedig szimplán csak bedőlök a párnák közé amiknek Toshi illatuk van. Nem sokkal később megérzem magam mellett meleg testét, a hátamon pedig a takaró puha anyagát. Imádok a hasamon aludni, egy párnát a fejem alá gyűrve azt ölelem most. Izmaim megfeszülnek. Kedvesem átdobja egyik lábát az enyémeken, karját derekamra teszi, és lapockáim között hajtja álomra a fejét. Egy bő három órát alszunk, de sebaj, legalább kipihenjük magunkat. Amúgy sem sűrűn van lehetőségünk napközben aludni.
- Rei-chan. – kedvesen simogatva kelteget.
- Még öt percet. – fordulok másik oldalamra.
- Lassan indulnom kell dolgozni… - hangja bocsánatkérő mire azonnal felé fordulok és megragadom a derekát.
- De nem úgy volt, hogy szabadnapod van ma?
- Az tegnap volt. – sóhajt.
- Mi van akkor, ha nem engedlek el? – fél szemmel rá sandítok.
- Ebben az esetben hatalmas bajban lesz uraságod. – figyelmeztet.
- Büntetéssel fenyeget, kérem? – direkt magázom le.
- Tudja, maga egyáltalán kivel beszél? – száll be a rögtönzött játékba.
- Ó nagyon is tisztában vagyok vele.
- Ez esetben este alapos büntetésben lesz része, ha nem enged el.
- És mi van, ha pont erre pályázom? – nyalom meg az ajkaimat.
- Kanos macska.
- Az te vagy. – vágok vissza.
- Suzuki Akira, két másodpercet adok arra, hogy elengedj. – mordul én pedig azonnal visszahúzom magam mellé a kezeimet.
Morogva fordítok neki hátat, utálom, amikor a teljes nevemen szólít.
- Sietek majd haza. – puszilja meg arcomat.
- Emberi időben vagy éjszakai műszakon kívül? – sóhajtok.
- Kaorun és Kyon múlik. – bocsánatkérő.
- Rendben, majd, ha megunok várni, elmegyek és elrabollak.
- Jól, hangzik viszont addig is pihenj, hogy minél előbb teljesen rendbe gyere. A gyógyszereid se feledd el bevenni.
- Más valamit kell csinálnom anyu? – gúnyolódom.
- Esetleg reménykedtem egy csókban mielőtt elmegyek.
Hátamra fordulva rántom magamhoz egy szenvedélyes csókcsatára hátha maradásra tudom bírni.
Tervem kudarcba fullad, amikor megszólal a telefonja és felpattan akár a nikkel bolha. Nem akarja, hogy bent kinyírják, mert annak egyikőnk sem örülne. Lassan viszont nekem is ideje lenne majd újra munkába állni. Jobban vagyok, és már számítok, arra, hogy Ruki nyaggatni fog menjek befelé, miszerint rengeteg dolgunk van, miattam pedig behozhatatlan lemaradásba kerültünk. Aoi és Uruha párszor meglátogatott, amikor otthon voltam, Toshinak pedig muszáj volt elmennie. Végül is ők szedtek össze így jogos, ha szeretnék tudni, hogy vagyok, mi van velem.
Egy darabig még fekszem, aztán úgy döntök ideje felkelnem. Kapcsolok zenét, most kivételesen tőlünk valami régebbi számot és a Remember the urge-ra esik a választásom. Hm, elég régen játszottuk el ezt is, majd felvetem a törpénél hátha kapni fog a lehetőségen, hogy az egyik koncert alkalmával megint eljátsszuk. Én legalábbis személy szerint örülnék a dolognak, ha eljátszhatnánk megint. Meg kéne hívnom megint Toshit egy ilyen alkalomra, rég hallott minket élőben zenélni, ahogyan én is őket.
Gondolataim közben kitakarítom az egész lakását, de szerencsére most nem találok semmi olyan DVD-t.

Toshiya pov

Az utóbbi pár napban nem volt megállás. Reit kórházba kellett vinni, aztán hozzám mentünk. A sok aggodalom és veszekedés után, el se hiszem, hogy kibékültünk, és hajlandó közeledni felém. Ciki, nem ciki de nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ha ez még nem lett volna elég, ő kezd el bújni, és nem tágít mellőlem. Akár egy macska. Nem érdekel semmi, csak az, hogy végre a karjaim közt tarthatom, és szerethetjük egymást.

Reggel semmi kedvem bemenni, de ha nem akarom, hogy Kyo és Kaoru kinyírjon, muszáj vagyok. Egész nap stúdiózunk, szóval nem lóghatok. Nem izgat, hogy a banda tudja, hogy Rei miatt lógtam pár napot. Mázlira nem én érek be utoljára a próbaterembe, még Diere kell várni.

- Sziasztok – nyitok be.

- Végre nem lógsz – fogad Kyo.

- Én is szeretlek.

Laza mozdulattal mutatja, hogy kapjam be. Inkább leülök, és kézbe veszem szeretett basszerom. Kicsit pengetek, addig a másik gitáros is befut.

- Srácok, ma ezzel foglalkozzunk – ad körbe pár lapot Kyo.

- Ennyivel? - kérdi Shinya.

- Örüljünk ha ennyit fel tudunk venni. Kyot ismerve, jó ha egyel végzünk – vigyorgok.

- Talán baj, hogy jót akarok kiadni a kezeim közül? - vonja fel a szemöldökét.

- Nem – emelem fel védekezően a kezem.

- A pasid is dolgozik, nem? Akkor meg minek rohansz haza? - kérdi Die.

- Megsúgom: nem dolgozik. És attól még, hogy baszhatnékod van, leszállhatnál rólam. Ha ennyire kanos vagy, szedj fel valakit. Sokan elmennének veled.

- Mi bajod van? - kapja fel a vizet ő is.

- Nekem semmi. Igazán leszállhatnál rólam és Akiráról.

- Jól van na, nyugodj már meg! - adja meg magát – Egek, nem rak meg, azért vagy ilyen nyűgös?

- Én nyűgös? - vonom fel a szemöldököm – Nem tartozik rád, de tökéletes a nemi életünk. Aki nyűgös az te vagy.

- Kuss mindkettőknek! - csattan fel Kaoru – A magánügyeiteket hagyjátok a próbatermen kívül. Senkit nem érdekel, hogy melyikőtöket mikor rakták meg.

Mindketten csöndben maradunk. Na igen, Kaoru nagyon ijesztő tud lenni. A kis közjáték után elmegyünk, hogy felvegyük a következő számot. Egész jól mennek a felvételek, még dél előtt sikerül egy számot felvenni és rábólintunk, hogy jó. Remek, Kyo listájáról már csak kettő van. Remélem sikerül, amit akar, ez a túlpörgött chibi, mert akkor viszonylag hamar szabadulok és mehetek haza, hogy kényeztessem a papagájom. Egy gyors ebéd után folytatjuk a munkát. Egyszer a főnök is tiszteletét teszi nálunk, hogy lássa, hogy haladunk. Meghallgatja az eddig felvett anyagot, és nagyon elégedett. Nem tudom miért jött be, nem igazán szokása, de nem izgat különösebben. A második szám felvételénél már jönnek a problémák. Hiába játszom el tökéletesen, amit kell, valahogy nem tetszik, és ezzel nem vagyok egyedül. Így újra vesszük az egészet. Másodjára már jobb, de csak a harmadik felvétel után mondom azt, hogy tökéletes.

- Szép volt – pacsizik velem Die.

Megeresztek egy mosolyt, és megnézem a telefonom. Most úgy is Koa sávját vesszük, így tudok pihenni. Rei dobott egy SMS-t, hogy elmegy a srácokkal kicsit szórakozni, és később jön. Elszomorodom, mert azt hittem, hogy együtt tölthetjük az estét. De nem baj, legyen a barátaival. Hadd szórakozzon, ha akar. Visszaírok neki, hogy „Jó szórakozást”. Talán jobb is így, hogy nem vár rám, mert Kyo se elégedett magával, és mikor harmadjára se jó, megáll és kimegy, hogy elszívjon egy cigit. Az egy cigiből kettő lesz, aztán folytatjuk a munkát. Estig bent vagyunk, de minden tökéletes, csak Kyo ragaszkodik még hozzá, hogy a háttérvokált is vegyük még fel, és akkor készen leszünk. Este együtt indulunk haza. Kyo és Die lelépnek még sörözni, én meg haza indulok. Nem tudom Rei mikor ér haza, de írok neki. Szerencsére hamar haza érek, mert alig vannak az utakon. Vajon van otthon kaja? Tegnap nem engedte, hogy főzzek, a rendelt kaját már megettük. Lehet megint valami ilyesmi lesz. Nincs kedvem főzni. Egy gyorsétterem mellett megyek el, megállok és veszek pár falatot. Remélem nem bánja, hogy ilyesmit eszünk. Bánatomra otthon nincs senki. Kár, de legalább Rei jól érzi magát. Alig öltözöm át és kezdem melegíteni a kaját, mikor kopognak. Ki lehet az? Elvigyorodok, mikor Rei áll az ajtóban.

- Szia – ugrom a nyakába.

- Hiányoztam?

- Mindig – megcsókolom.

Könnyedén felkap, elvisz a hálóba és végigfektet az ágyon.

- Mindjárt megmelegszik a vacsora – szakadok el édes ajkaitól.

- Rád vagyok éhes – hadarja, és a nyakam veszi célba.

Ha akarnék, se tudnék ellenállni neki. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Megkapja mindenem, a szívem, a testem, mindent. Csókokkal borítja a nyakam, a mellkasom, ezzel sóhajokat csal ki belőlem. Nem maradok adósa, hátát karmolom végig, közben nyakát harapdálom.

- Milyen vadóc vagy – vigyorog.

- Nyau – nyávogok.

- Az ilyen vad cicusokat meg kell ám szelídíteni – feltérdel, és végig néz vágytól remegő testemen.

- Próbáld meg – mosolygok.

Nem kell sokat várnom, hogy folytassa kényeztetésem. Lágy simogatások, édes csókok, kéjes nyögések, kis vadsággal, ami csak még élvezetesebbé teszi az éjszakát. Nem tudok betelni vele.

Csak hajnalban hagy pihenni. Fejem a mellkasára hajtom, fél kézzel átölelem a derekát és így alszunk el. Reggel egyedül kelek, de hangok szűrődnek ki a konyhából. Kikóválygok, és kedvesem éppen tojást süt.

- Én is kapok? – kérdezem.

- Mivel neked készül, igen – mosolyog.

Óvatosan leülök és elém rak egy bögre kávét.

- Köszönöm – mosolygok.

Elkészül a reggeli és kapok egy tükörtojást és szalonnát, meg pirítóst.

- Milyen jó dolgom van – mosolygok.

- Azok után, amit értem tettél, ez a minimum – leül és enni kezd.

- Ugyan, te is megtetted volna.

- Igaz.

- Jól éreztétek magatokat?

- Igen, elnéztünk az egyik plázába, egy kávézóba, meg még pár helyre.

- Akkor jól szórakoztál.

- Aha, és te?

- Ne is kérdezd. Nagyon nem ment délután a felvétel. De így is örülhetünk, hogy két számot sikerült felvenni. Az én részemet is többször kellett felvenni.

- Miért?

- Nem tudom, valahogy nem tetszett.

Megcsóválja a fejét és megsimogatja az arcom. Összeszedjük magunkat és elindulunk a melóba. Remélem, ma hamar végzünk. Lehet, elrángatom Reit valahova vacsorázni. Rég voltunk bárhol is. Sajnos ez nem csak rajtam múlik, hanem hogy Kyo mennyire indul be. Bár, mivel inni volt Dievel, tuti másnapos mind a kettő. Remélem, hamar végzünk. Meglepetésemre Kao és Shini vannak még csak bent.

- Sziasztok! A másik kettő? – kérdezem.

- Vagy másnaposak, vagy még mindig részegek – jegyzi meg Shini.

- Kaokao, mi legyen, ha használhatatlanok? – ülök Leader-sama mellé.

- Még nem tudom. A felvételek jól haladnak, szóval nincs vége a világnak, ha ma nem haladunk sokat.

- Tőlük függetlenül a saját részünket fel tudjuk venni, és akkor annyival is előrébb leszünk – kotyog közbe Shinya.

- Ez igaz – értek egyet – És az orruk alá tudjuk dörgölni, hogy rájuk kell várni – vigyorgok.

- Koncert mikor lesz? – kérdi Shin.

- Kyo olyasmit mondott, hogy pár hónap múlva akar egy nagy durranást – keresgél a papírok közt Kao.

- Mégis mit? – kérdezem rosszat sejtve.

- Az összes olyan számot akarja előadni, amiknek van klipje – találja meg, amit keresett.

- Mi? – akadok ki – Az baromi sok. Azt bár csináltuk a Budokan-on. Két nap volt, naponta harminc szám.

- Nem normális – ütközik meg dobosom.

- Majd beszélek vele. Mondjuk egyszer megcsináltuk, szóval nem lehetetlen – kezdi piszkálni kis szakállát Kao.

Ajjaj, ez azt jelenti, hogy gondolkodik valamin. Kinézem belőle, hogy bevállal egy ekkora koncertet.

- Ezt majd beszéljük meg, mikor azt a szadista chibi is itt van – nyögöm.

Mindenki egyet ért velem. Később Kao kap üzenetet a két lógóstól, hogy hulla másnaposak. Így jobb híján felvesszük a saját sávunkat. Egész gyorsan haladunk szerencsére. Az ebédszünetben Shini valami magazint olvas, Kao az eddig felvett anyagot hallgatja, én meg cigizek. Jó ez a kis pihenés. Mivel jól haladunk korábban mehetünk haza. Már épp a kocsimban ülök, mikor Shinya bekopog az ablakon.

- Mondd – húzom le az üveget.

- Ezt olvasd el – adja a kezembe a magazint.

- Miért?

- Egy cikk biztos érdekelne – és elmegy.

Megvonom a vállam és elindulok haza. Milyen cikk érdekelhet egy pletykalapban? Na, mindegy, majd otthon megnézem. Lehet valami egészséges dolog? Nem lepne meg, Rei mostanában elég beteg volt, lehet ezzel kapcsolatban talált valamit Shini. Nem lep meg, hogy Rei még nincs itthon, hiszem még munka idő van. Ledobom magam a kanapéra és elkezdem átlapozni az újságot. Csak a szokásos celeb-hírek, néhány kaja recept, diéta tanácsok, horoszkóp. Már csuknám be, mikor a tartalomjegyzékben egy cím kelti fel a figyelmem. „Édes hármas?” Odalapozok és megáll bennem az ütő. Egy nagy kép Reitáról, amint Uruha és Aoi között sétál. Rei a két gitáros vállát karolja át, azok meg Rei derekát.

- Mi a fasz? – akadok ki.

Több képet is mellékeltek, ahogy azok hármam együtt mászkálnak és mennek be boltokba. Azonnal elolvasom a cikket. Leginkább találgatás, hogy mit kerestek azok együtt női ruhaboltban, biztos van köztük valami, ha ennyire ölelgetik egymást. De… de az nem lehet. Rei velem van, engem szeret. Kétségbeesésem dühbe vált át. Nekem azt mondta, hogy az a kettő heteró. Na meg egy frászt! Miért nem mondta, hogy velük megy császkálni? Miért? Mi van köztük?

- Ezt nem hagyom annyiban - dühömben elszívok egy doboz cigit, és várom, hogy Rei megjöjjön.

Nem kell sokat várnom, hamar megjön. Kinyitom az ajtót, mikor megszólal a kaputelefon, de nem várom meg. A nappaliba megyek, és kézbe veszem az újságot.

- Tadaima! – kiáltja boldogan – Mi baj Toto? – kérdi, mikor látja, milyen állapotban vagyok.

- Ez mégis mit jelentsen? Meg tudod magyarázni? – mutatom fel az újságot – És nehogy azt mond, hogy az nem te vagy, mert ezer körül is megismerlek.

Hatalmas szemekkel néz rám, majd az szennylapra és az ott virító képekre.

- Ez mi? – nyögi.

- Én is ezt szeretném tudni. Az oké, hogy szórakozol, de miért egy női fehérnemű boltban teszed ezt azzal a kettővel? Miért nem mondtad, hogy velük leszel?

- Nyugi már! Aoi akart venni valami csinosat a nőjének, ezért kísértük el – magyarázkodik.

- Ehhez mióta kell díszkíséret? És miért ölelgetnek téged? Mégis mi van azzal, hogy nem bírod elviselni más pasik érintését? – kezdek egyre dühösebb lenni, de próbálom visszafogni magam.

Nem akarok olyan lenni, mint egy hisztis picsa, de tudni akarom mi ez az egész. Rei mondana valamit, de a torkára forr a szó. Hol engem, hol azt a rohadt magazint nézi.

- Áruld el, őszintén mit csináltatok – erőltetek nyugalmat magamra.

- Mondtam, vásároltunk aztán kávéztunk – dobja le az pletykalapot a kanapéra – Toshi, ez a jelenet fölösleges, mert mind a kettő heteró.

- Bocs, de ezt akkor se hiszem el, ha ők mondják – jegyzem meg.

- Azt állítod, hogy hazudok? – remeg meg a hangja.

Ő is kezd ideges lenni.

- Nem, csak azt, hogy ahogy én látom, mind a kettő rád startolt igen rendesen.

- Toto, te most féltékeny vagy? – csodálkozik.

- Szerinted? – akadok ki – Velem jársz, hozzám jössz haza, engem dugsz meg szinte minden este, de azt kell látnom, hogy ők ölelgetnek téged? Áruld el, van valami köztetek? Miért egy ilyen szemétből kell megtudnom, hogy miket csináltok? – mutatom az újságra.

- Mi? Nem, dehogy! Az a kettő csak hülyéskedik.

- De neked nincs ellenedre, ahogy elnézem.

- Toshi, higgadj el. Totálisan félre érted. Tudod, hogy az ilyen újságokban a fele sem igaz a híreknek.

- Lehet, de mint tudod a fénykép többet ér ezer szónál. És itt igencsak beszédesek a képek.

Remeg a hangom, érzem, hogy könnyek égetik a szemem. Nem akarom, hogy ezt lássa, mert nem az idegességtől vannak. Pár perc kell, hogy kicsit összeszedjem magam. Rei kétségbeesetten ál és várja a folytatást.

- Toto, beszéljük meg. Tudod, hogy nem kell nekem senki, csak te – lép közelebb hozzám.

Átölelne, de eltolom magamtól. Mindennél jobban vágyom rá, hogy a karjaiban tartson, de most képtelen lennék elviselni.

- Kérlek, most menj el… gondolkodni szeretnék – elcsuklik a hangom.

- Mi? Mit akarsz ezzel mondani? – hallom az ijedtséget a hangjában.

- Egyedül szeretnék lenni. Kérlek, menj most el – intek az ajtó felé.

Hitetlenkedve pillant rám, de mikor látja, hogy nem gondolom meg magam, lassan elindul.

- Szeretlek Toshi – mondja és kilép a lakásból.

Amint egyedül maradok, lerogyok a kanapéra, kezembe temetem az arcom, és utat engedek a könnyeimnek.