58. fejezet

Reita pov

Nagyon hozzászoktam, hogy Toshi minden egyes nap felhív és igaz, ami igaz hiányozna, ha nem tenné. Legalább ilyen módon tudom, még szeret, vagy legalábbis veszi arra a fáradságot, hogy próbálja jóvátenni ezt az egészet. Persze baromi mérges vagyok azért is, hogy megcsalt, meg azért is, mert lebuktatott. Megtarthatta volna magának. Ezzel csak magamat írtam le, de rohadtul. Bár én voltam óvatlan nem ő, ezért igazán nem hibáztathatom, még ha szeretném, akkor sem. Ruki persze szokás szerint hajt minket, megállás egy percre sincsen.

- Föld hívja Reitát. Hahó!!! – rázza meg valaki a vállamat.

Észre sem vettem, elméláztam már megint. Mostanában egyre többször, olyankor is Toshi jár a fejemben, talán itt lenne az ideje cselekedni nekem is.

- Mi van? – mordulok Uruhára.

- Vége van a próbának. – közli unottan.

- Máris? – nyúlik meg az arcom, hisz még csak most jöttem.

- Ember te aztán tényleg távol jársz. Gondolom azt sem hallottad holnap hamarabb kezdődik a próba.

- Nem. Az sem rémlik mi volt ma. – sóhajtok fel.

- Menj haza és pihend ki magad, így semmit sem tudunk majd kezdeni veled. – lökdös az ajtó felé.

- Akkor esetleg, ha felöltözhetnék és nem dobnál ki azonnal… - morogva rázom le magamról kezeit.

- Le ne szedd már a fejemet. – morogva kapja magára a kabátját és már megy is.

Fújtatva teszem el a basszerom, szedelőzködöm össze. Mindenki hazament már, még a kiadótól is csak néhányan vannak elvétve valahol az épületben. Ezt jelzi a néhol világító lámpa. Szegények, nem csak mi túlórázunk folyamatosan, hanem ők is. Kabátom felkapom, sálamat nyakamba tekerem, felhúzom orromig. Megint visszaszoktam arra, hogy nem veszem le az orrkendőm. Toshi kedvéért váltam meg így is csak tőle. Mint egy ötéves kisgyerek trappolok a lifthez, rátenyerelek a hívógombra és türelmetlenül várom, ahogy a lusta szerkezet halál nyugodtan felvánszorog, míg én idegbajt kapok. Mikor végre megérkezik, szinte beugrom, és már vadul nyomkodom is a pakolószint gombját.

Amilyen lassan leértem, simán jöhettem volna lépcsőn is. A kocsim hidegen vár rám, muszáj teljesen felcsavarnom a fűtést, ha nem akarok odafagyni az üléshez.

Mire nagy nehezen hazakeveredem, addigra meg elpunnyadok. Lerakom a kocsim az épület alatti zárt parkolóban és felliftezek. Az ajtóig vonszolom magam, előhalászom kulcsaim farzsebemből és beengedem magam.

- Tadaima. – suttogom az üres lakásnak.

Istenem mennyire hiányzik, hogy Toshi a nyakamba ugorjon és csókkal üdvözöljön a nehéz nap után. Tényleg Toshi. Egy rakás üzenetet hagyott, meg kellene őket hallgatnom. Lerakom cuccaim, leveszem bakancsom és kabátom, a konyhába megyek egy hideg sörért, közben a telefonomon pötyögve olvasom az sms-it. Feltűnik egy hangüzenet is. Benyomom és a fülemhez tartom, közben kibontom a sört és beleiszok. Aztán:

- Szia, megint én vagyok. Már biztos rohadtul eleged van belőlem, amit meg is értek. Ne haragudj, de nagyon szeretlek, és vissza szeretnélek kapni, még akkor is, ha nem érdemlem meg. Tudom, amit tettem, arra nincs mentség. Az, hogy részeg voltam nem mentség, csak mentegetőzés. Megérdemlem, hogy elhagytál, de nem bírom ezt elviselni. Ez maga a pokol. El se tudom mondani mennyire fáj a hiányod. Hogy nem vagy velem... el se tudom mondani mit érzek. Élem az életem, de teljesen üres vagyok, semmit nem érzek, csak az űrt, amit a hiányod okoz. Még semmi sem fájt ennyire. Tudom, szerinted ez is kevés. Már nem tudom mit tehetnék, hogy legalább meghallgass, de mást nem tudok mondani, minthogy sajnálom, kérlek bocsáss meg, és mindennél jobban szeretlek. Hidd el, ha visszacsinálhatnám, megtenném. Kevés dolgot bánok az életben, de azt igen, hogy megcsaltalak. Te sokkal jobbat érdemelsz, mint én. Tudom, soha nem tehetem jóvá, amit tettem, de könyörgöm adj még egy esélyt. Könyörgöm, legalább beszéljük meg – egy rövid szünet majd folytatja: – Nem tudom hajlandó vagy-e még szóba állni velem ebben az életben, és nincs is jogom ilyet kérni, mégis reménykedem. Ha nem akarsz látni, kérlek tudasd velem. Ha végleg elveszítettelek, abban reménykedem, hogy majd tovább tudsz lépni. Nem tudom, hogy férfi vagy nő oldalán találod meg a boldogságot, de remélem az leszel. Ha te boldog vagy, az nekem elég. Ennyit szerettem volna mondani. Megígérem, többet nem zaklatlak, most hívlak utoljára. Gondolom már így is utálsz, már ha ez lehetséges. Kérlek légy boldog, mindegy kinek az oldalán találod meg. Minden jót kívánok neked. Szeretlek, és ég veled.

A felénél kiesik a kezemből a sörös doboz, mély puffanással ér parkettát, a keserű hideg nedű pedig kifolyik belőle. Toshi lemond rólam, csak azért mert én hülye nem voltam hajlandó megbeszélni vele a dolgokat. Tény, rohadt sokat és kitartóan próbálkozik. Itt az ideje, hogy én lépjek. Nagy nehezen összeszedem magam, a telefonomon kikeresem a törpe telefonszámát, majd hívom is. Közben elmegyek egy rongyért, bevizezem és visszamegyek feltörölni a sört. Vagy húszszor cseng ki mire hajlandó felvenni.

- Igen? – igen fáradt hangon szól bele.

- Én vagyok. – közlöm vele.

- Rei, mi van? Épp aludtam volna el. – panaszkodik.

- Majd aludhatsz, ha letettem. – vonom meg a vállam, hiába nem látja.

- Akkor mondd gyorsan. – hallom, ahogy ásít.

- Nem megyek be holnap próbára. – egyszerűen beközlöm.

- MI? Mégis miért nem? Remélem, baromi jó okod van rá. – azonnal éber lesz, ráadásul rendkívül ideges.

- Igen van.

- Mégis micsoda? – egyre dühösebb.

- Magányügy. Nem rád tartozik. – mordulok, nem tetszik a hangnem.

- Megint kezded? – sóhajt lemondóan, tudja, nem fogok többet mondani.

- Csak ha te is.

- Rendben. Nem kell bejönnöd holnap, de ezt kétszeresen verem le rajtad. – mordul, túlfáradt ahhoz, hogy velem vitatkozzon.

- Mikor nem azt teszed? – forgatom meg a szemeim, majd kinyomom, mielőtt visszaszólhatna.

Ez letudva. Holnapra szabaddá tettem magam. Már csak a továbbiak miatt kell aggódnom, de azt hiszem azt is könnyedén meg fogom oldani. Az asztalra dobom a telefonom és elmegyek fürdeni. A fürdőszobában ledobom magamról a cuccaim, beállok a zuhany alá és megnyitom a forró vizes csapot. Lehajtott fejjel állok az alá zúduló víz alatt, rendesen elázok. Észbe kapok, hogy a kendőm még rajtam és azt is leoperálom magamról. Csak bámulom a lefolyóban eltűnő vizet. Hiányzik Toshi, hogy itt is hozzám bújjon, kedveskedve összeborzolja vizes hajamat, csillogó tekintetét, ahogyan rám néz. Akkora marha vagyok. Ő is az, de én is. Teljesen bele vagyok még mindig zúgva, még annak ellenére is, hogy félre lépett.

Mikor elfogy a meleg víz, kelletlenül elzárom a csapot, kimászom, szárazra dörgölöm magam, felhúzom melegítő alsóm és elteszem magamat holnapra. Elnyúlva az ágyon igyekszem elaludni, de semmi értelme, mert az után az üzenet után esélytelen, hogy egy percre is nyugodt tudjak lenni. Ilyen hidegben, ráadásul este nem akarok átmenni hozzá. A felét fel sem fogná, annak mi történik és gondolom, alszik. Van jobb dolga is most per pillanat.

Az éjszakát álomtalanul eltöltöm, reggel pedig megint megyek fürdeni, megmosom az arcom, hogy felfrissüljek. Egy alapos fogmosás után, felkötöm megszáradt, kissé gyűrött orrkenőm, meleg ruhákba bújok. Bár a szokásos stílus megvan. Ülepes gatya, feszülős felső, bakancs, kabát, sál, egy kukás sapka, na meg kesztyű. Ezek mind feketében pompáznak szőke fürtjeimet kivéve. Kivételesen kihúztam a szememet is. Gyalog megyek odáig, kerülő utakon, hogy lehiggadjak. Eléggé ideges vagyok meg kell vallani főleg mikor a tömb előtt állok. Egy kedves idős néni beereszt, mikor mondom neki a barátomhoz jöttem, azért a lelkemre köti legyek jó.

- Ó én mindig az vagyok. – mosolygok rá, ezt még magamnak sem hiszem el, de olyan jól hangzott.

Miután elmegy, a lifthez megyek, beszállok és felmegyek a megfelelő emeletre. Kilépve a néma csönd fogad, eléggé korán van, gondolom, még mindenki alszik, vagy elmentek dolgozni. Az ajtóhoz megyek és rátenyerelek a csengőre. Semmi válasz, még csak mozgolódás sem, akkor biztos dolgozik, vagy valakinél enyeleg. Erre az utolsó gondolatra összeszorul a szívem, de hamar rendezem vonásaim gondolataimmal együtt. Hideg van, de nincs mit tenni, megvárom. Ő megtette, amit meg kell, ideje, hogy én is megtegyem. Ha rajtam múlt volna, biztos itt szobrozok, addig még össze nem futunk, vagy bemegyek a kiadóhoz és elrángatom beszélni, de mivel nem én csináltam így nem is nekem kell leginkább helyrehoznom. Bár most a szobrozás részt be fogom pótolni.

Egész nap ott vagyok, az idegesség miatt sem enni, sem inni nem tudnék, de nem is baj nincs nálam semmi, elmozdulni meg nem akarok. Párszor még becsengettem hátha, de ahogy először, később sem jártam sikerrel. Néha járkáltam, ugráltam, próbáltam melegen tartani magam, hiába. Már estefelé járhat, mikor látom, kint felkapcsolódtak a lámpák, annak a fényében pedig lágy pihék keringőznek le a föld felé. Havazik. Már kezdek azon gondolkodni, talán elköltözött mikor nyílik a lift és egy igencsak fáradt, de annál inkább bánatos Toshi lép ki. Először fel sem tűnik neki, hogy itt vagyok, lehajtott fejjel vánszorog az ajtóig, de mikor előttem áll és meglátja a bakancsom orrát azonnal felkapja a fejét.

- Rei? – suttogja, el sem akarja hinni, valóban itt vagyok.

- Igen. – először elönt a méreg, de igyekszem kordában tartani indulataim és egy kedvesebb hangnemet megütni, végül is, örülök, hogy látom.

- Mi… Mit keresel itt? – bármennyire is igyekszik, könnyei kifolynak, hangja remeg.

- Meghallgattam az üzeneted. Gondoltam itt az ideje megbeszélni a dolgokat. – vonom meg a vállam.

- Hajlandó vagy meghallgatni? – boldogság csillan a szemeiben.

- Hajlandó vagyok. – sóhajtok.

Nem ugrik a nyakamba, amit nem csodálok viszont engem zavar. Arcát fürkészem, akaratlanul is ellágyulnak a vonásaim és gyengéden rámosolygok, mire zokogásban tőr ki és rám veti magát. Arcát nyakamba fúrva, karjaival átkarol, és egyre csak zokog. Vonakodva ölelem át derekát, húzom még közelebb magamhoz. Simogatom hátát, várom, hogy megnyugodjon valamennyire. Mikor magához tér elhúzódik és beinvitál, nem a folyosón kéne ezt megvitatni, ahol mindenki hallgatja. Belépek utána, és a megszokott látvány tárul elém. Bár elszorul a szívem, hisz mikor legutoljára itt jártam Dievel dugtak, de most előttem áll, folyamatosan engem néz, még leveszem a kabátom, a sálam, sapkám-kesztyűm és kibújok bakancsomból.

- Kérsz kávét? – szedi össze hangját.

- Igen, ha kapok. – dörzsölöm össze átfagyott kezeimet.

- Máris csinálom. – rohan a konyhába, én meg utána sétálok.

Helyet foglalok az egyik széken, nézem, ahogy csinálja a forró feketét. Milyen megszokott, mégis régen látott kép. Milyen régen láttam.

- Hogy van a kezed? – elég merészen használja.

- Sokkal jobban. – közli halkan, de így is kihallani a hangjából a döbbenetet és a boldogságot.

Amint lefő a fekete, megkapom úgy, ahogy szeretem, majd átmegyünk a nappaliba. Vele szembe ülök le a fotelba, ő a kanapéra, majd belekezd. Mindenért bocsánatot kér, mindennek lehordja magát. Én nem szakítom félbe, csak hallgatom és kortyolgatom a kávét.

- Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezi megint sírva.

- Igen meg. – mondom kimérten, hisz az emlékek megint felhúztak. – De nem egyik percről a másikra.

- Ezzel tisztában vagyok. – lelkesedik.

Kínos csend következik, megiszom a maradék koffeinbombát, kezdek éhes lenni.

- Akkor… akkor ez azt jelenti, hogy újra… újra együtt vagyunk? – les fel rám pillái alól.

Francba, ez a tekintet. Máris érzem, kezdek merevedni, rég voltunk együtt, ő pedig csak a tekintetével lázba hoz. Elgondolkodom, mi legyen, majd nagyot sóhajtok leteszem a bögrém és komolyan a szemébe nézek. Előre hajolok, térdeimen támaszkodom.

- Együtt vagyunk megint. DE! Ha még egyszer, csak egyetlen ártatlan csókocska is legyen, soha többé. Érted? Soha többé ne számíts arra, hogy engem látni fogsz. Ehhez tartsd magad, mert még mindig szörnyen pipa vagyok a történtek miatt és még leszek is. – már a végére morgok.

- Rendben. – nyel nagyot, de olyan boldogság ül ki az arcára.

Mire feleszmélek, máris ajkaimon csüng, amit nem tudok nem viszonozni, és innen el is dőlt. Átengedjük magunkat a vágyainknak, ma este a megbocsájtásé. Valahogy elbotladozunk a hálóig, közben egymásról tépkedjük a ruhát. Csókunk alig szakad meg. Amikor a szobában vagyunk, az ágyra lököm és felé mászok.

- Várj! – zihálva picit eltol magától.

- Mire? – feje két oldalán támaszkodom, egyik szemöldököm felvonom.

Hátra nyúl fejem mellett, eloldja orrkendőm és félre dobja.

- Sokkal jobb. – mosolyog önfeledten.

- Bolond kanos macska. – forgatom meg szemeim és már csókolom is tovább.

Az este további részében pedig nem beszélünk, hisz értelmetlen lenne. Csak a zihálásaink és nyögéseink hangja törik meg a csendet. Az eleinte kedveskedő érintésekből, simításokból, egyre hevesebbek lesznek, végül egy fullasztó szeretkezésbe torkollik és kitart egész este. Ha fájt is neki, nem láttam sem az arcán és nem hallottam sem a hangján. Teljesen kikarmolta a hátam, mikor gyorsabb mozgásra ösztönzött, de megérte. Az igazat megvallva még élveztem is karmolásait. Végül egymás mellett elterülve, próbáltuk meg szabályozni légzésünk.

- Szeretlek. – bukik ki belőlem.

- Én is téged. Hiányoztál. – fészkeli magát karjaim közé.

Mosolyogva húzom magunkra a takarót és haját simogatom még álomba nem merülök.

Toshiya pov

Az egész nap a koncert előkészületeivel telt. Míg a srácok otthon pihentek, én felügyeltem a kirakodást, és a többi előkészületet. A karom már jól van, így tudtam pakolni amit kellett. Annyi volt a munka és a pörgés, hogy nem is tudtam magammal és a fájdalmammal foglalkozni, egészen estig. Majd holnap lesz a koncert, de már most mindenki izgatott. Mire végzünk a kirakodással, a színpad felállításával, már vége is a napnak. Majd holnap megcsináljuk a hangosítást és a fénytechnikát. Teljesen kimerülten és elkeseredve vonszolom haza magam. Ahogy járom a kihalt utcákat, elkezd havazni, ami újabb sebet tép fel a szívemen. Pont egy ilyen estén csókolt meg először és jöttünk össze. Nem volt éppen romantikus, de mégis, nekem az egyik legszebb emlékem. Alig állok a lábamon, de ez a kimerültség se képes tompítani szívemben az űrt. Csak azt remélem, hogy Rei majd boldog lesz.
Viszont mikor megjelenik előttem, el se merem hinni. Csak akkor, mikor a nyakába borulok és ő átölel. A meglepetések sora itt nem ér véget, mert hajlandó végre szóba állni velem, és megbeszélni a történteket. Egymás után ér a sokk, főleg mikor visszafogad. Annyira boldog vagyok, hogy a könnyeim is kicsordulnak. Nem merem elhinni. Ez tényleg a valóság, és nem álmodom? Nem bírom visszafogni magam, és a nyakába vetve, megcsókolom. Nem, ez a valóság. Csak a valódi Reitának vannak ilyen édes ajkai. Az ismerős ajkak, az érintések… ez nem lehet álom, ő tényleg itt van velem, és engem csókol és ölel. Annyira hiányzott már, hogy így érjen hozzám. Elolvadok karjai között. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, övé mindenem. Egy kimerítő és szenvedéllyel teli éjszaka után a karjaiba zár. Hihetetlen ez a boldogság és biztonságérzet, amit ő jelent számomra. Annyira szeretem és hiányzott már. Alig tudok aludni valamit, mert folyton attól rettegek, hogy ez egy álom, és ha felébredek ő eltűnik, és meg se történt. Azt nem bírnám elviselni.
Hirtelen pattannak ki a szemeim. Az első, amit meglátok az Rei nyugodt arca.
- Tehát nem álom volt – mosolygok.
Még mindig alig hiszem el. Annyi minden történt, és ő mégis képes volt nekem megbocsátani… Meg sem érdemlem őt. Óvatosan végig simítok az arcán. Szerencsére nem ébred fel. Gyönyörködöm benne pár percig, majd hirtelen ötlettől vezérelve kimászom ölelő karjai közül. Nagyon rossz érzés, legszívesebben soha többé nem engedném el, de most tervem van. Magamra rángatom a gatyám és sietek a konyhába. Felteszem főni a kávét, és a hűtőben kezdek kotorászni. Oké, minden van, már csak valami kenyér kéne. Az is van, bár nem a legfrissebb.
- Pirítósnak jó lesz – döntök.
Azonnal munkához látok. Rei mostanában szokott felkelni, szóval sietnem kell. A pirítóba teszek kenyeret, hogy piruljon. Serpenyőben melegítek egy kis olajat, majd mikor már elég forró ütök bele két tojást, és egy kis bacont. Amíg sül, kerítek egy nagyobb lapos tányért. Kész a kenyér, gyorsan félre teszem. Kicsit megsüti az ujjaimat a forró kenyér, de nem baj, nem érdekel. Közben a tükörtojás is elkészül. Ráteszem a tányérra, de úgy, hogy egy arcot formázzon. A két tojás a szem, a bacon a mosolygós száj. Vágok még pár zöldséget és kész is. A kávé is végszóra készül el.
- Micsoda illatok – hallom meg Rei álmoskás hangját.
- Jó reggelt – sietek hozzá és megcsókolom.
Nem viszonozza, ami rosszul esik, de legalább nem tol el magától. Hagyja, hogy öleljem. Kis habozás után megérzem erős karjait a derekam körül.

- Éhes vagy? Most készültem el – lépek hátra.

Hagyom, hogy leüljön és megnézze az alkotásom.

- Aranyos – ereszt meg egy mosolyt.

- Örülök, hogy tetszik – teszem elé a bögre kávét – Parancsolj, ahogy szereted.

- Milyen házias vagy.

- Gondoltam megleplek.

- Az sikerült.

Készítek magamnak is pirítóst, és töltök kávét. Nem merek mellé ülni, elég zabos, amit nem csodálok, bár kissé rosszul esik a tegnapiak után. Ez még a kisebbik baj, a másik, hogy nem bírok ülni. Nagyon fáj a seggem. Nem kímélt, de leszarom, csodálatos volt az együtt létünk.

- Kérlek, mesélj mik történtek veled, amíg... amíg külön voltunk? - kérdezem bizonytalanul.

Megdermed, majd leteszi a villát és a kést. Megijedek, hogy valami rosszat kérdeztem, és most azonnal lelép. Mondanék valamit, de hamarabb megszólal:

- Próbáltam túlélni, hogy megcsaltál – villannak rám gyönyörű szemei.

Azok a csodás barna íriszek, amik máskor melegen csillogtak, most csak hidegen merednek rám.

- De gondolom te jól el voltál és tovább hetyegtél Dievel – jelenti ki színtelen hangon.

- Ez nem igaz! - csattanok fel – Amíg együtt voltunk, sose feküdtem le vele.

- De, az évfordulónkon – mordul.

- Azon kívül soha, és az óta sem.

- Mert? Azt hittem mivel kikerültem a képből élitek a világotokat – mintha elbizonytalanodna egy pillanatra.

- Azt hiszed hazudtam neked? - hitetlenkedek – Minden szavam igaz volt. Szerettelek és szeretlek most is. Szerinted miért hívogattalak annyiszor?

- De csak jóval később – vág közbe.

- Nem mertem a szemed elé kerülni, annyira szégyelltem magam. Kellett idő, amíg összeszedtem a bátorságom.

- Azt vettem észre. Nem a gyors felfogásodról vagy híres – kapom az epét.

Visszavágnék, de inkább a nyelvemre harapok. Nem akarom újra magamra haragítani és megint elveszíteni.

- Őszinte választ várok tőled, mióta csaltál azzal a rohadékkal?

- Soha, az csak akkor történt. Azóta sem volt semmi – mélyen a szemébe nézek, miközben beszélek.

Fürkészőn keres valamit, de állom a tekintetét.

- Die miatt nem kell aggódnod. Szerintem Kyo naponta megrakja – vonok vállat.

- Hogy mi? - majdnem kiesik a száján – Azok ketten?

- Igen, azért ugrott neked Kyo. Az egy dolog, hogy más barátaiért is megtette volna, de szerelmes Diebe.

- Baszd meg – nyögi – Ez komoly?

- Igen, az.

Nem igen akarja elhinni, amit nem is csodálok. Néhány percig csendben vagyunk. Eléggé feszült a légkör.

- Mit csinálsz ma? – kérdi.

- Koncertünk lesz, de Heath fog helyettem játszani.

- Hallottam. A kis vakarcs a fejébe vette, hogy lekörözzünk titeket.

- Ha tudtok, akkor hajrá – mosolyodok el.

- Mikor lesz vége?

- Szerintem késő este, miért?

- Mert akkor haza megyek. Ma szabadnapom van.

- Aha – kommentálom szomorúan.

Nagyon rosszul esik, de nem szólhatok. Nem várhatom el, hogy itthon ülve várjon rám. Neki is meg van a maga élete, nem korlátozhatom. Reggeli után csöndesen készülődünk, majd együtt elindulunk. Fogunk két taxit és ellenkező irányokba megyünk. Nagyon boldog vagyok, hogy végre kibékültünk, bár ez az öröm nem felhőtlen. Nem bocsátott meg. Remélem egy napon majd minden olyan lesz, mint régen volt. Nagyon szeretném. De jelent pillanatban nem kérhetek ennél többet tőle. Mindent meg kell tennem, hogy elnyerjem a bizalmát.

- És meg is fogok – motyogom.

Nagy nehezen megérkezünk a stadionhoz. Elég párszor felvillantanom a belépőm, vagy még annyit se és mehetek. Ugyan még csak reggel van, de már olyan ez a hely, mint egy felbolydult hangyaboly. Hamar találok feladatot, mert a hangosításnál kell segíteni, aztán a többiekkel együtt végignézzük a világítástechnikát és a háttérben lévő kivetítőn lévő látványelemeket. Szerencsére minden tökéletes, Kyo se idegeskedik annyira, és Kaoru is elégedett.

- Ki vagy virulva – jegyzi meg, mikor mellém lép – Történt valami?

- Az nem kifejezés – mosolygok rá.

Nem mond semmit, szerintem már ennyiből is tudja mi történt. Apró mosollyal az ajkán bólint és megy, hogy megnézze a gitárjait. Akkora a készülődés, hogy csak egymást váltva tudunk leülni és ebédelni. Párszor kikommandózok, hogy megnézzem mekkora tömeg gyűlt össze. Nem is látom a sorok végét. Megint telt ház lesz. De vajon miattunk, vagy mert Heath is itt van? Mindegy, nem fontos, lényeg, hogy felejthetetlen élményt nyújtsunk nekik. Ugyan most nem lépek fel, de nagyon izgulok. Fülig érő szájjal figyelem, ahogy már a hangszereket állítják be a fiúk.

- Legközelebb te állsz majd ott – lép mellém a legendás basszista.

- Tudom, már várom – bólintok.

- Elhiszem. Hiába vagy túl számtalan fellépésen, mindegyik más.

- Ahogy mondod. El se tudom mondani milyen hálás vagyok – fordulok felé.

- Ugyan – legyint – Barátok vagyunk, és ezért vállaltam el, nem a pénzért.

Hátba vereget és megy a dolgára. A színfalak mögé megyek, hogy megnézzem mire lehet szükség. Lassan minden kész, és jönnek a fiúk öltözni.

- Toshi, majd gyere fel a ráadás előtt, és mondj valamit a rajongóknak – áll elém Kyo.

- Oké – bólintok – Addig mit csináljak?

- Foglald el magad.

- Kösz – morranok.

Sose szerettem tétlenül ülni. Végül eljön a kezdés ideje, a fiúk felmennek a színpadra. Követem őket, de nem megyek ki a színfalak mögül. Meglepetés lesz, hogy itt vagyok. Fülsértően felsikoltanak a rajongók, mikor Heath is megjelenik. Nem csoda. Dobok kedvesemnek egy SMS-t, hogy most kezdődik, és mostantól számolva olyan kettő vagy kettő és fél óra múlva vége. Ugyan nem kért erre, de szerintem jobb, ha tudja, merre járok, nehogy megint valami félreértés legyen. Ahogy elkezdődik a zene, nem tudom meghazudtolni önmagam, elkezdem pengetni képzeletbeli gitáromat. Élvezem a koncertet, még akkor is, ha csak az oldalvonalról nézhetem. Heath nagyszerűen játszik, mintha már összeszokott csapatot alkotna a bandámmal. Nagyon szeretnék ott állni, és érezni a rajongók szeretetét, az erőt, amit sugároznak. Hihetetlen, ahogy tombolnak az együttessel együtt. Teljesen más innen nézni ezt az egészet, mint a színpadról. Nagyon furcsa úgy nézni a saját koncertünket, hogy nem vagyok részese, hanem csak a nézője. Hiába az összhang, és Heath csodálatos játéka, azért mégis más, mégse az igazi Dir en Grey szól. Pedig ugyanúgy játszik mint én, de mégse ugyanaz. Furcsa. Nem is érzem az idő múlását, annyira élvezem. A fiúk lejönnek, tehát nem sokára vége. Mindenki szerez magának vizet, hozok pár törülközőt nekik. Az egyikkel elkezdem Shinit legyezni.

- Kösz – zihál.

Alig jöttek le, máris felharsan az „Encore” skandálás. Hát igen, telhetetlenek.

- Na, gyere – ugrik fel Kyo.

Megvárom, míg mindenki felmegy, aztán jövök én. Amint kilépek a közönség elé, fülsüketítően felsikoltanak. Jót nevetek rajtuk. Megkapom Kyo mikrofonját.

- Sziasztok! Jól érzitek magatokat? – kérdezem, mire egy hatalmas sikoly a válasz – Mint tudjátok, nem rég volt egy autóbalesetem, amiben megsérült a vállam, és ezért nem tudok most zenélni – csalódott zúgolódás – De hála nektek és a bíztatásotoknak, már jól vagyok, és hamarosan visszatérhetek – újabb sikoltások.

Mindenki tapsol. Heath mellém lép és megölel. Előkeresem a fényképezőm, csinálok pár képet, a rajongók közé dobok egy törülközőt és visszamegyek a színfalak mögé. A fiúk kicsit várnak, majd folytatják. Mosolyogva és teljesen felpörögve figyelem őket. A koncert végét még megvárom, de a pakolást azt nem. Fáradt vagyok, és szeretném látni a páromat. Köszönés után elindulok a hátsó kijárat felé, közben hívom Reit.

- Szia, ugye nem zavarok? – kérdezem, mikor felveszi.

- Nem, mondjad.

- Most lett vége a koncertnek. Átmehetek hozzád? – kérdezem félve.

- Ha akarsz – szinte biztos, hogy megvonja a vállát.

- Szeretnék – motyogom letörten.

- Akkor gyere.

Alig köszönök el, és kinyom. Rosszul esik az elutasítás, de megérdemlem. Fogok egy taxit, és elindulok.