30. fejezet

Toshiya pov

A mindennapjaim része, hogy esténként beszélek kedvesemmel. Így sokkal könnyebb elviselni a távolságot, de ugyanakkor nehezebb is, mert egyre jobban hiányzik. Ezen az se segít, hogy skype-on látom. Egyik korábbi partnerem se hiányzott még ennyire, mint ő. Shin csak mosolyog rajtam, és párszor megjegyzi, hogy szerelmes vagyok. Én ezt nem is tagadom. Kész felüdülések az esti beszélgetések, főleg, hogy az utóbbi közel egy hétben egyre jobban fáj a vállam. Hiába van állandóan felkötve, vagy hordom a merevítőt. A krém se sokat segít, úgyhogy rászoktam, hogy jegelem. Főleg a koncert szünetében. Amint lejövök, valaki hozzám ugrik egy nagy jeges tasakkal, ahogy koncert végén is. Kyo és Kaoru is aggódik. Szinte mindentől eltiltottak, hogy pihenjek. Néha javul a vállam, néha rosszabb, olyankor az ujjaimat is alig tudom mozgatni.

Egyik este, mikor a srácok lent isznak a bárban, én inkább feljövök a szobába, a szokásos esti beszélgetésre. Rei a frászt hozza rám. Nagyon megijeszt a komoly hangvétel, és hogy meg akar velem beszélni valamit. Könyörgöm, csak ezt ne mondja, hogy elhagy! Azt nem bírnám ki. Az se segít, hogy pont Die a téma. Hogy jön ő ide? Hisz elmagyaráztam, hogy ő csak barát. De szerencsémre fölöslegesen tojtam be, mert csak arról van szó, hogy ugyan nem tetszik neki, de elfogadja a gitárost. De mielőtt még azt hinném, hogy ennyi bőven elég az idegeim kikészítésére, még itt van Aoi és Uruha. Nem tudom miért látok rémeket, de megkönnyebbülők, hogy Aoi heteró és nem startolt rá a pasimra. Komolyan, ez a meglepetések éjszakája.

- Remélem ma már nem hozod rám a frászt – dőlök hátra megkönnyebbülve.

- Nem tervezem – mosolyog.

- Helyes, mert ennyi infarktus elég volt egy napra – könnyebbülök meg.

- Bocsi, nem állt szándékomban – nevet.

- Na persze, a végén te viszel a sírba – dramatizálok.

- Oda nem, max. az ágyba – nevet.

- Szükség van ágyra? – vonom fel a szemöldököm.

- Igazad van, nem kell az – elgondolkodik.

- Ne is mondd, nagyon akarlak már. De még csak a turné felénél vagyunk – nyafogok.

- Nyugi, engem is rosszul érint, hogy Japán másik végében vagy. Mindenfelé utaztok, de Tokyo környékére bezzeg nem – morog.

- De, majd akkor fogunk arra utazni, mikor hazajövünk – nevetek.

- Viccet félre téve, mikor jöttök?

- Még nem tudom. Attól függ mekkora lesz a forgalom. De ha minden jól megy, akkor délután valamikor.

- Oké, akkor majd átmegyek hozzád, és kicsit összerakom a lakásod.

- Kösz – mosolyogok hálásan.

- Persze nem ingyen, szóval ne örülj – figyelmeztet.

- Mi lenne az ár? – megyek bele a játékba.

- Nem lesz olcsó, de vannak ötleteim – nyalja meg ajkait.

- Féljek? – vonom fel a szemöldököm.

- Nem kell, élvezni fogod, azt garantálom.

- Remélem is – mosolygok kihívóan.

Mindkettőnkből kirobban a nevetés. Ez már nagyon hiányzott. A perverz kis játékaink mindig megnevettet. Ami a legjobb benne, hogy ezek nem csak szavak. Kinézem belőle, hogy valami nagydologgal vár haza. Remélem, tisztában van vele, hogy pár napig nem fogom kiengedni az ágyból.

- De jó kedved van – nyit be Shinya.

- Igen, tudom. Mi a helyzet lent? – fordulok szobatársam felé.

- A fiúk elkezdtek biliárdozni, néhány segítőnkkel. Kaoru mondta, hogy feküdjünk le időben a koncert miatt – mondja Shin és leül az ágyára.

- Erre ő marad ki éjszaka – nevetek.

- Még itt vagyok – morog Rei.

- Tudom, bocsi – fordulok felé.

- Lemaradtam valamiről? Mi a nevetés tárgya? Itt nem sok minden hallatszik, ami mégis, az alig érthető.

- Semmi lényeges, csak Kao küld ágyba mindenkit, erre ő megy át bagoly üzemmódba – nevetek.

Rei elég furcsán néz, mire még jobban nevetek. Olyan érdes az értetlen arca.

- Ha nem bánod, megyek, mert holnap koncert – nyugszom le kicsit.

- Megint? Hisz tegnap is felléptetek – hörren.

- Tudom, és előre szólok, holnap nem tudok gép elé ülni, mert holnap után is fellépünk.

- Mi? Ki találta ezt ki?

- A főnök.

- Kérlek vigyázz a válladra – kéri.

- Oké, de most megyek. Szeretlek, szia – megvárom, míg elköszön és szétkapcsolom a beszélgetést.

Shini elmegy fürdeni, addig elpakolok az ágyról. Kemény lesz a következő két nap, annyi szent. Gyors fürdés után én is lefekszem. Hulla vagyok. Nem kell sok, hogy elaludjak, de az álom se hoz megnyugvást, ugyanis azzal a hülye papagájjal álmodom.

Sajnos a reggel túl korán eljön, és ha ez még nem lenne elég baj, a gatyámból egy sátor lett.

- Fene – morgok.

Mielőtt Shini felkelne, elmegyek egy hideg zuhanyra, remélem segít. Bár ezen a problémán csak Rei tudna igazán segíteni. Megoldhatnám magamnak, de inkább nem. Az nem olyan jó, mint vele. Hosszas fürdőzés után jövök csak elő.

- Este nem fürödtél? – kérdi Shini.

- De, csak melegem volt este, eléggé megizzadtam – füllentek.

Megvonja a vállát és készülődni kezd. Magamra kapok valamit, és lemegyünk az étterembe. Meg se lepődöm, mikor Kyo, Kao és Die hulla fáradtak, és majdnem elalszanak. Csoda hogy nem fulladnak bele a kávéjukba. Jól bereggelizünk, aztán visznek minket a stadionba, hogy részt vegyünk az előkészületekben. Hatalmas a csarnok, a színpad már kész, csak a szokásos hang beállítások és a hangpróba van. Nem tűnik soknak, de mégis elmegy vele a nap. Koncert előtt az egyik segítőnk mikor kilazítja az izmaim, külön figyelmet szentel a vállamnak. Nagyon fáj, de muszáj kibírnom. Az utóbbi egy-két alkalommal már pólóban álltam színpadra, hogy ne lássa neki, hogy a merevítő rajtam van. Nem akarom, hogy a rajongók megtudják és aggódjanak. Izgatottan lépek fel a színpadra mikor megszólal az intro. Mosolyogva intek a rajongóknak, mire mindenki felsikít. Vállamra veszem a hangszerem és kezdődjék az előadás. Mindent beleadok, mint mindig. Ahogy kezd elönteni az adrenalin, egyre kevésbé érzem a zsibbasztó fájdalmat. Mosolyogva sétálok a színpadon. Néha hörgök a mikrofonba, mikor mi jön. Kyo a kis emelvényén áll, és előadja magát. Mikor hátat fordít a közönségnek, és oldalra emelve a karját, és felveszi az „Isten-pózt”, minden elsötétül, csak őt világítja meg egy lámpa vörös fénnyel. Hátra megyek az erősítőhöz, hogy igyak egy kis vizet.

- Bírod? – kérdi Kao.

- Persze, most még nem érzem, majd koncert után – biccenek.

Leader-sama int valamit hátul a fiúknak és folytatjuk. A koncert végénél szerintem túl nagy lendülettel fordulok, mert összeütközöm Kaoval, és naná, hogy a fájós vállammal találom el az övét. A dobok felé fordulva fájdalmasan grimaszolok, de folytatom. Ezt a két számot még ki kell bírnom. Mikor végre elhallgat a zene, és elsötétül a színpad, elveszik a basszerom, és meg kissé megkönnyebbülök, nem húzza a vállam. Amint lejövök, Masao, az egyik segítőnk egy hatalmas adag jegyet rak a vállam. A Felszisszenek a hirtelen hidegre, de nagyon jól esik.

- Totchi, jól vagy? Sajnálom – terem előttem Kao.

- Jól vagyok, semmi baj – erőltetek egy mosolyt.

- Biztos? – ül mellém, és aggodalmasan pillant rám.

- Igen – fintorgok.

Kao elveszi a vállamtól a jeget, hogy megnézze, mi a helyzet. Fel van dagadva, és tűzforró.

- Mi baj? – kérdi Die, mikor megjön.

- Kaoval összeütköztünk, de nem komoly – legyintek.

- Azt láttam – fintorog.

Kyo nem kérdez semmit, ahogy Shinya sem. Amint megjönnek, elterülnek a földön. A hideg csempének támasztom a fejem, és lehunyt szemmel pihenek. Az egész bal karom nem bírom megmozdítani, zsibbad az egész, és úgy érzem, mintha szét akarnak robbanni, annyira lüktet. Érzem, hogy valaki legyez, de nem foglalkozom vele. Nincs hozzá erőm. Legalább egy órát pihenünk, mire összeszedjük magunkat annyira, hogy átöltözzünk, és kimenjünk a kisbuszhoz. Szerencsére holnap ugyanitt lesz a fellépés, így alhatunk valamennyit. Amint leülök elalszom. Csak akkor térek magamhoz, mikor Kyo rázza ép vállam, hogy keljek fel, mert megérkeztünk. Zombi módjára, dülöngélve, morogva caplatok el a szobámig. Nem tudom, hogy jutok be, csak azt érzékelem, hogy ágyban vagyok, és már alszom is.

Valamikor arra kelek, hogy kegyetlenül fáj a vállam. Dobosom még alszik. Sajnos annyira fájok, hogy nem bírok itt maradni. Kikelek az ágyból, és a fürdőben beborogatom. Nem hiszem, hogy sokat segít, de egy próbát megér. Szerencsére holnap pihenünk. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni a mai koncertet. Szerencsére Rei most nincs itt, így nem látja a szenvedésem. Nem szeretek mások előtt műsorozni. Még előtte sem, pedig tudom, hogy nem kell erősnek mutatnom magam előtte. Nem tudom mennyi ideig vagyok itt, mikor kopognak.

- Toshiya, minden rendben? - Shinya az.

- Igen, persze – veszek erőt magamon.

- A vállad? - kérdi.

- Igen – nyögöm.

- Semmi nem segít? - kérdi aggódva.

- Mindent megteszek, de kevés. Igazából sokáig kéne pihentetni.

- Orvos látott már?

- Igen, időpontom is van turné utánra.

- Helyes. Beszéljünk Kaoruval hogy szóljon a főnöknek, hogy fújjuk le a turnét?

- Nem! - jelentem ki határozottan – Ezt még végig akarom csinálni. Már csak öt koncert. Ezt ki kell bírnom.

- Az senkinek sem jó, ha tönkre teszed magad. Mit mondott a doki?

- Ízületi gyulladás. Ezért kaptam indulás előtt több szabit, hogy pihenjek. A doki le akarta mondatni a turnét.

- Nem vagy normális – borzad el.

- Tudom, de ne aggódj Shini, kibírom – mosolyogva vállon veretem és kimegyek a helyiségből.

Kicsivel több fájdalomcsillapítót veszek be, mint szoktam, de ez most nagyon kell, hogy végig tudjam csinálni a mai napot. Szerencsére a beállításokkal nem kell foglalkozni, így estig tudok pihenni, amire nagy szükségem van. Már rajtunk van a fellépő ruha, mikor kimegyek, hogy felhívjam Reit. Mindenképp hallanom kell a hangját. Mázlira azonnal felveszi.

- Szia – köszön vidáman.

- Szia, kívánj szerencsét – kérem.

- Mi baj? Ennyire fáj a vállad?

- Igen, tegnap összeütköztünk Kaoval, és pont a fájós vállammal.

- Baszd meg – nyögi.

- Őt nem, max téged – nevetve próbálom tompítani a helyzet élét.

- Álmodj uke-chan – nevet.

- Tudnád miket álmodok. Ne haragudj, mennem kell. Mindjárt kezdünk. Holnap szabad vagyok – elbúcsúzom és megyek.

Reita pov

Ezerrel készülök, hogy minden kész legyen mire Toshi hazajön. Nagyon hiányzik már. Épp a lakásában vagyok, rendet csinálok, vagyis hát rend az van, de inkább portalanítok. A házi nénije mosolyogva integet már nekem, amikor megjelenek, örül, amiért ez nem rá hárul. Épp végzek és leülök, a kanapéjára mikor felhív. Boldog vagyok, amiért hallom a hangját, de amit mond, alaposan megijeszt. Biztos vagyok benne, hogy nagyobb a baj, mint beállítja. Ha így folytatja ez a hülye idő előtt véget ér a karrierje zenészként. Felhívom a dokit, fixálom az időpontot, nem fog érdekelni a nyavalygásod, miszerint alig értél haza máris dokihoz kell menned. Ezt nem hagyom annyiban. Semmi kedvem sincs azzal a tudattal bármit is tovább folytatni, nem tettem meg mindent, amit lehetett a gyógyulása érdekében. Persze nekem is nagyon hiányzik már, egy hónapja nem voltunk már együtt. Magamon segíteni nem akarok, majd Toshi megteszi helyettem. Amint kész vagyok, rohanhatok, rengeteg dolgom van és késésben vagyok. Kapok egy alapos fejmosást Rukitól amiért kések, Kaitól aggódó pillantásokat, amiket nem igazán értek.

- Reita mi baj? – fordul hozzám a dobosom.

- Mi? Nincs semmi, miért? – döbbenten fordulok felé.

- Fájdalmas arcot vágsz. – kuncog Aoi.

- Csodálkoztok? Az a rikácsolós most szakította ki a dobhártyám.

- De, csak mert képtelen vagy időben érkezni. – szólal meg az említett.

- Bocs, hogy nekem van életem veled ellentétben.

- Aucs. Csak, hogy tudd, boldog párkapcsolatban élek. – húzza fel az orrát.

- Koron-channal? – nyílnak tágra a szemeim.

- Ezerszer jobb társaság, mint te. – vág vissza azonnal.

- Tudod, aki nem ismeri, fel a jót az sosem kapja meg. – nyújtom rá a nyelvemet.

- Ez szép volt. – röhög Uruha, a kis chibi meg csak hal módjára tátog.

Egy darabig néma csend ereszkedik a próbaterembe, majd kirobban belőlünk a röhögés. Hangos, önfeledt, teljesen szabad röhögés amit, ha jól sejtek az egész épületben hallani lehet.

Gyorsan eltelik a maradék idő, Toshi már nem is próbálja, előlem elrejteni mennyire fáj a válla, egyre többet panaszkodik rá. A próbák nekünk is egyre húzósabbak, Ruki egy nagyszabású koncertet akar adni majd, ki tudja milyen alkalomból. Azt sem tudjuk az agya melyik szegletéből pattant ez ki.

- Menjünk már. – pattogok a próbán, nemsokára megérkeznek.

- Hova sietsz ennyire? – morog Ruki.

- Az az én dolgom, nem rád tartozik.

- Tényleg hagyjuk abba mára, ki van a kezem. – motyog fájdalmasan Kai is.

- Rendben. Mindenki szabad mára.

- Nem csak mára, emlékezz mit ígértél múlthéten. – szól közbe Aoi.

- Kainak sem lesz elég egy nap pihenés. – kontráz rá a kacsa.

- Forduljatok már ellenem. – durcásan leteszi a mikrofonját.

- Senki sem fordult ellened. – veregetem kedvesen hátba.

- Na persze, mondja ezt a fő kolompos. – pufog.

- Nem csak neked lehetnek programjaid. – sietve készülődöm.

- Mert miféle programod van? – próbálkozik.

- Magánügy. – kapom magamra a kabátom és a gitárom aztán intek és rohanok is.

Van még egy fél órám, haza tudok ugrani, lerakni a cuccaim, a motorom, aztán kocsival menjek érte. A kiadójuk elé mennék, de eszembe jut, hogy a többiek nem tudnak rólam, így inkább egy sarokkal arrébb parkolok le. Írok Toshinak egyet merre talál, aztán kicsit hátrább döntöm a vezetőülés támláját. Pihenek picit, próbálom szívverésem szabályozni, amire azonban képtelen vagyok, ugyanis minden egyes sejtem érzi közeledtét. Az ember azt hinné ilyen nincs, pedig nagyon is van. Alaposan kétkedő voltam én is, hiszen ilyenben sosem volt részem. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy voltam-e valaha is ennyire szerelmes. Merengésemből a telefonom rángat ki.

- Szia. – mosolyogva veszem fel neki a telefont.

- Szia. Nem tudnál inkább elém jönni? – hangja fájdalmas.

- Nem baj a srácok miatt? – kérdezem azonnal, mert én pont leszarom őket, de Toshi azt mondta kicsinálnák ezért, ha kiderülne.

- Shin segít, de őt meg ismered. – motyogja.

- Rendben máris ott vagyok.

- Nekünk még egy öt perc. – mondja, aztán kinyomja.

Visszaállítom az ülés támláját, aztán megfordulok a kocsival és legközelebb a kiadónál parkolok le. Ígéretéhez híven egy öt percre rá meg is érkezik a busz. Kiszállok az autóból, csuklya a fejemen, kivételesen nincs rajtam orrkendő, mert tudom Toshi szereti, ha nincs rajtam. Zsebre vágott kézzel megyek a buszhoz, ahonnan már szállnak le a srácok. Kao és Kyo néznek egy nagyot, nem ismernek fel ahogy Die sem, de Toshiyának azonnal felragyog az arca, erre pedig nekem is felfelé görbülnek ajkaim. Shinya mögötte jön és biccent nekem én pedig vissza, aztán elveszem Toto cuccait, szabad kezem meg felé nyújtom, mire ő a nyakamba ugrik és megcsókol. Édes viszont látás. Azonnal viszonzom édes követelőzését, a többiek felhördülnek, de egyikőnk sem foglalkozik vele. Miután elereszt, a kocsihoz viszem, megvárom, még beül, bedobom a csomagtartóba a cuccát, bepattanok a volán mögé és már indítok is.

- Szia. – hajol, újra ajkaimra immár a kocsiban mielőtt elhajthatnék.

- Üdv itthon. – mosolyogva simogatom meg az arcát.

- Hiányoztál.

- Te is nekem.

- Jó újra itthon. – teszi kezét az enyémre, ami a sebváltón pihen.

- Indulhatunk? – kérdezem, közben felpörgetem a motort.

- Persze. – alig mondja, ki az autó kilő.

Lazán túllépem a sebességhatárt, a lámpákkal sem igazán törődöm, mondjuk annyian nincsenek is az utakon hisz este van. Egy tízperce hajthatok, mire megszólal igencsak méregetve a mellettünk elsuhanó épületeket.

- Rei-chan hova megyünk? Nem erre lakik egyikőnk sem.

- Mit gondolsz? – kérdezem halál nyugodtan.

- Na, ne… Most értem haza… - kezd el nyafogni.

- Most hagyd abba Toto-chan. Mondtam neked, turné után rendbe hozzuk a vállad. – mordulok.

- De egy napot igazán várhatott volna még. – csak azért sem hagyja abba.

- Mennyi fájdalomcsillapító is van benned? – kérdezek azonnal rá.

Erre már nem kapok választ, inkább maga elé bámul, erősen fixírozva a lábait.

- Sejtettem. – mondom, aztán leparkolok, mikor odaérünk.

- Nem megyek be. – makacsolja meg magát.

- Márpedig be fogsz jönni, vagy nem kapod meg az ajándékodat. – kezdem fenyegetni.

- Nem baj. – remeg meg.

- Tényleg? Akkor nagyon úgy néz ki, hogy mind a csokit és a tejszínhabot is ki kell majd akkor dobnom. – sóhajtok fel színpadiasan és kiszállok a kocsiból.

Alig kerülöm meg a kocsit, már száll is ki.

- Csak, hogy tudd, a meglepetés miatt csinálom az egészet. – játssza a sértődöttet.

- Hát persze. – fenekére csapok finoman.

- Haladjunk. Túl akarok lenni már rajta és pihenni veled. – morogva trappol be az épületbe.

Nevetve követem és viszem fel a dokihoz, aki már vár ránk. Azonnal behívja kedvesem, addig én leülök megint kint, felveszek az asztalról egy magazint. Azt lapozgatom, még ki-be járkálnak, elviszik röntgenre is, aztán kap egy csinos kötést, egy halom gyógyszert és fájdalomcsillapítót. Most legalább nem kábán kapom vissza. Kivételesen még mosolyog is amiért nem kapott injekciót.

- Na? – állok fel, elveszem tőle a recepteket, közben visszasegítem a pulcsiját rá.

- Zsibbadok, nem fáj. – szinte madarat lehetne fogatni vele.

- Ennyire borzalmas volt?

- Igen, még fájdalomcsillapítóval is rettenetesen éreztem.

- Hamarabb kellett volna elhoznom téged. – sóhajtok fel.

- Jó ez így, de most már menjünk haza. – dönti homlokát vállamnak.

Derekára fonom karjaimat, aztán felkapom mire egy meglepett sikoly hagyja el ajkait.

- Rei tegyél le. – kezd ficánkolni.

- Na, nézzenek oda, máskor meg nincsen kifogásod ellene.  – nem teszek eleget a kérésének.

- Te is biztos fáradt vagy.

- Én? Fáradt? Mikor végre itt vagy? Na, nem… - kuncogok.

- De…

- Semmi de. Csináltam enni is.

- Hű az jó. – kordul meg hozzá a hasa is már a liftben.

Nem bírjuk megállni nevetés nélkül, ez olyan aranyos volt, hogy nem is lehet másképp tenni. Hamar leérünk, aztán kocsiba, majd már hajtok is vele hazafelé. Most hozzám jön, ma este itt alszik, aztán majd holnaptól tanyázunk nála.

- Mit kapok vacsorára?

- Meglátod.

- Borzalmas vagy.

- Kikérem magamnak, nem is vagyok az. – kuncogok.

- Majd el is hiszem. – forgatja szemeit.

Nem sokkal később otthon is vagyunk. Kiveszem a táskáját a csomagtartóba, ő addig a lifthez megy, ott vár be. Együtt szállunk be, ép kezével fogja a kezemet, megnyomom a megfelelő emelet gombját, az ajtó becsukódik, majd a lift lustán elindul felfelé.

Fent az ajtónál babrálok direkt egy kicsit a zárral, húzom az agyát, látom, kezd kicsit ideges lenni. Előre engedem, végül is neki készítettem a meglepetést. Aggódom picit, nem sűrűn csináltam ilyet, remélem nem estem túlzásba.

- Akira. – akad el a lélegzete amint elé tárul a látvány.

A nappali kicsit átrendezve, középen a dohányzóasztalon a vacsora, égő gyertyák fénye világítja be a szobát, a földön kényelmes párnák, a kanapé és a fotel a falnál állnak, mindenhol vörös rózsaszirmok gazdagítják a látványt, az ablakban apró kristályok verik vissza a gyertyák lángjának táncát. Kaptam egy kis segítséget a két gitárostól, a gyertyákat nem akartam őrizetlenül égve itt hagyni. Nem hiányozna, hogy kiégjen a lakásom minden cuccommal, basszerral, meg a többivel együtt. Úgyhogy a gyertyák nem régen lettek meggyújtva, a meleg étel is ott gőzölög. Teljesen egyedül vagyunk már. Leteszem a táskát, döbbent kedvesem mögé lépek, derekára fonom karjaimat, füléhez hajolva pedig belesuttogok.

- Isten hozott itthon.

- Ha-hazajöttem. – hangja megremeg.

Megfordul ölelésemben, azonnal ajkaimra tapad, a levegő pedig pillanatok alatt felizzik köztünk. A halovány fény még jobban rá is tesz egy lapáttal. Van egy olyan sejtésem a vacsora csak holnap lesz elfogyasztva, de nem bánom, akkor is jó lesz.

A végére még tévedtem is. A vágyainkon felülkerekedett éhség, utána estünk csak egymásnak, de talán így sokkalta jobb volt. Egész éjjel egy pillanatra sem volt megállás, ha akartunk sem lettünk volna képesek leállni.

- Szeretlek Reita. – suttogja fáradtan ajkaimra.

- Én is téged Toto-chan.