52. fejezet

Reita pov

Hallom, ahogy odakint csörög a telefonom, de nem mászok ki csak azért a forró víz alól, hogy felvegyem. Egészen addig folyatom magamra a vizet még teljesen hideg nem lesz. Az után is kelletlenül zárom el a csapot, még maradtam volna. Felcsavarom a fűtést, amikor kimegyek. Vizes lábnyomokat hagyok magam után, egy szál semmiben megyek a halóba. Előveszek egy tiszta törülközőt és szárazra dörgölöm magamat. Mosnom is kellene már, de kinek van arra ereje, nem hogy még kedve is. Majd még ráérek vele. A törülközőt csak úgy ledobom a földre, az egész szekrényemet áttúrom, mire megtalálom a kedvenc melegítő alsómat. Közben megtalálom Toshiya egyik pólóját is. Nézem egy darabig a finom selymet, majd beleszagolok. Még mindig olyan illata van, mint neki.

A következő mozdulatommal visszahajítom a szekrényembe és teljesen erőmből rácsapom annak az ajtaját. Ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit csinálhattam. Az orromban érzem az illatát, így képtelen leszek ma már aludni. Jobbnak látom egy kicsit kirúgni a hámból, de minek?

Elkezdek járkálni a lakásban, mint akit felhúztak. Nagy sokára nyugszom csak le, annyira, hogy ki tudjak dőlni a kanapén. Ott térek magamhoz reggel is. Kótyagosan ülök fel, mindenem sajog, elaludtam a nyakamat is. Csak felöltözöm, aztán már megyek is. Se kávét nem iszok, se egy szál cigit nem szívok el. Még a telefonomat is otthon hagyom. Csoda, hogy a lakásom bezárom és a motorom kulcsai nálam vannak, na meg a jogsim.

- Reggelt. – lépek be a próbaterembe.

- Jézusom Reita mi van veled? – néz rám Aoi.

- Miért? – értetlenül szemlélem.

- Mert papucsban vagy itt. – vizslat.

Lenézek a lábamra és valóban.

- Nem megy ma ez nekem. – egy sóhajjal lerogyok a kanapéra.

- Még a basszerodat sem hoztad el. – kezdi Uruha is.

- Hazamegyek mindjárt. – jelentem ki.

- Ramatyul nézel ki. Biztos minden rendben?

- Talán megfáztam, nem érzem túl jól magamat. – hazudom a macskának.

- Meg ne fertőzz. – menekül a sarokba.

- Mi lenne abban a poén? – kicsit bunkó vagyok, de nem érdekel.

- Na, kösz. Még erre sem tartasz érdemesnek?

- Jelen pillanatban? Nem… - vonom meg a vállamat.

- Suzuki Akira, tudd meg most vérig sértettél. – drámázik és felhúzza az orrát.

- Hogy oda ne rohanjak. – morgok.

Közben megjön leader-sama, de csak csendben leül az egyik székre. Hagyja, hogy veszekedjünk, egy sort majd mikor abbahagyjuk, jelentőségteljesen rám néz.

- Próba után beszédem van veled. – igen idegesnek látszik, ezért azonnal belemegyek.

- Nem úszom meg mi? – kérdezem.

- Nagyon naív vagy, ha azt hiszed, hogy igen.

Sejtem ma is kapok egy alapos fejmosást nem csak tegnap, pedig már kezdtem reménykedni, hogy ezzel már nem kell foglalkoznom. Végül pedig a törpe is, ugyan késve, de beesik és kezdetét veszi a próba. Még szerencse, hogy a próbateremben is tartok egy basszert az ilyen esetek miatt. Igaz most történik ez velem először, de jobb felkészülni, mint szarban maradni. Bár mindenre így tudnánk előre készülni. Ruki rám való tekintettel megváltoztatja a számlistát, amiért hálás vagyok. Egy viszonylag normális próbát tartunk kisebb nagyobb szünetekkel, apróbb szurkálódásokkal. Igyekszem a régi lenni, de nem igazán megy, mármint belülről. Kívülről úgy néz ki, hogy tényleg minden rendben van, főleg mert még sikerült is behúznom egyet Die-nek.

Talán beszélnem kellene Toshiyával, de nem telefonon, ellenben személyesen látni sem akarom, nagyon haragszom még rá. Mégis… mégis ha legalább tisztáznánk néhány dolgot, akkor talán túl tudnék lépni rajta. Na, ez jó vicc. Nincs az az isten, hogy én beszéljek vele, azzal a lendülettel el is vetem ezt az ötletet, hogy felötlött bennem. Kezdek elég rendesen bekattanni.

Próba után, hosszú órákon keresztül hallgatom Leader-sama okításait, Rukival megtoldva, hogy mekkora hülye vagyok, amiért nem tudom visszafogni az indulataimat. Ha utálok valakit, akkor sem megoldás, ha betöröm a képét. Közlik a menedzser fel akart függesztetni, hogy kezeltessem az indulataim, de szerencsémre megmentette, emiatt pedig hálásnak kell lennem és lerónom a tartozásom. Rukit hamar megbékítettem, mert elfogadtam a vacsora ajánlatát, hogy náluk egyek, de Kaival már koránt sem volt könnyű dolgom. Egy alapos magyarázattal, a viselkedésemnek okával és jelenlegi állapotommal való érvelés végül megenyhítette.

- Elmondhattad volna hamarabb, hogy mi volt a szakításotok igazi oka. – dorgál gyengéden.

- Ért volna valamit? Ez nem a ti problémátok, hanem az enyém. – vonom meg a vállam.

- És én még azt hittem valami más az oka.

- Mint például? – érdekel, mit gondolnak rólam a hátam mögött.

- Hogy meguntad. – vallja be.

- Jézusom Yutaka, úgy ismersz, mint aki ráun arra, akibe egyszer beleszeret? – kapok kisebb sokkot.

- Nem. Ráadásul azért is lepett meg, mert ugye Toshi fiú.

- Ha megkérhetlek, mellőzd a neve említését. Hallani sem bírom. – morgok.

- Bocs. – emeli fel a kezeit mielőtt leharaphatnám a fejét.

- Reita gyerünk már. – nyafog Ruki.

- Hm? – nézek rá értetlenül.

- Éhes vagyok. Haladj már. – toporog az ajtóban.

- Az mára vonatkozott? – lemondóan nyögök fel.

- Igen, úgyhogy szedd a lábad. – keze máris a kilincsen.

- Nincs mit tenni. Akkor majd holnap próbán. – állok fel és intek leader-samának.

Amint a kabátom rajtam van, az énekes elkapja a karomat és máris rángat kifelé. Azért mielőtt még átmennék hozzájuk kértem egy kis időt, hogy legalább oda ne papucsba menjek, mint akinek egy rendes cipőre sincs pénze. Szerencsére belement, így otthon le is tudtam még fürdeni, meg valamennyire rendbe tenni magam, bár annyira nem sikerült, hogy eltűntessem a nyomokat az arcomról, mik arról tanúskodnak, mennyire ramatyul vagyok. Aztán kocsiba ülök és egy jóféle borral megyek Rukiékhoz. Miyuki mosolyogva fogad, mintha nem is a bátyával jártam volna. Úgy üdvözöl, mint egy régi jó barátot, aki szinte már családtagnak számít. Megint meglep ezzel a viselkedésével, de most nagyon jól esik. Nem az, amire vágyom, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli, jelen esetben Toshiyát. Valamit nem becsültem meg benne eléggé, ezért történt, ami történt.

A vacsora nagyon finom, jót beszélgetünk mindenféléről, persze, mind a ketten kínosan ügyelnek, arra, hogy még véletlenül se kerüljön szóba, amiért hálás vagyok, de rá kell jönnöm, én sem vagyok ártatlan. Érzelmek ezrei kezdenek megint kavarogni bennem, ahogy indulok hazafelé. Ruki bocsánatot kér, de muszáj elmennie, fürdeni, mire csak megvonom a vállam így Miyuki kísér ki.

- Reita. Kérdezhetek valamit? – már a bakancsom veszem, fel mikor megszólal.

- Persze, nyugodtan. – mit sem sejtve megyek bele.

- Biztos nem akarsz beszélni Toshival? Nagyon bánja a dolgokat és tudom, mennyire szeretné ezt megbeszélni veled. – hangja halk, fél a válaszomtól.

Panaszosan felnyögök és a hajamba túrok majd felegyenesedem és felveszem a bőrdzsekimet.

- Nézd, veled semmi bajom, de erről akkor sem akarok beszélni.

- Kérlek Rei, legalább próbáld meghallgatni.

- Mond Miyuki, te akarnád látni akkor Rukit, ha megcsalna valakivel és te pont rájuk nyitsz az évfordulótokon? – teszek fel én is egy kérdést.

Szóra nyitná a száját, hogy érveljen, de egy hang sem jön ki a szájából, helyette csak gondolkodóba esik és lehajtja a fejét.

- Nem. Soha többé nem akarnám látni. – motyogja az orra alatt.

- Na, látod. Ez nem olyan dolog, amit az ember könnyen megbocsájt, ha egyáltalán megbocsájt. Nem akarom hallani miért tette, vagy mi a kifogása rá. Egy bocsánattal vagy sajnálommal sem tudja ezt már elintézni. Nem mondom, hogy nem fáj, de vannak dolgok, amiket már én sem nézek el neki és ez is egy ilyen. Rendbe akartam hozni a kapcsolatunkat, de ez lett belőle. Azt sem tudom mióta csalhatott. De kérlek, hanyagoljuk ezt a témát.

- Rendben van, ne haragudj, hogy felhoztam.

Csak bólintok, intek, aztán már ott sem vagyok. Nem akarok most egy ideig Miyukival sem beszélni. Erre nem voltam felkészülve. Lelkemben újult erővel kezd tombolni a vihar, pedig már épp megnyugodtam valamennyire, erre most megint. Ilyen az én formám. Eszembe jut a telefonom, hogy csörgött reggel, és miután beszállok, a kocsiba megnézem ki keresett. Azóta nem is jutott az eszembe.

Megfagyok egy pillanatra, mikor meglátom a kijelzőn Toshi nevét. Le kellene tiltanom, de nem visz rá a lélek. Tehát megint próbálkozott beszélni velem, vagy csak le akart oltani, mert bántottam a drágalátos szerelmét. De annyira nem érdekel, hogy felhívjam és megkérdezzem tőle mit akart. Csak kitörlöm a híváslistából, mintha ott sem lett volna és az anyós ülésre dobom a készüléket. Felélesztem fekete kocsim, mire doromboló hanggal életre kel a motor. Felpörgetem, majd kiengedve padlógázzal hajtok haza.

Otthon csinálok, egy jó erős kávét aztán leülök a basszerommal a kezemben a kanapéra és tök spontán kezdek el pengetni. Kell a zene, hogy valamennyire megnyugodjak. Amúgy is ideje egy kicsit jobban odatennem magam. A szakítás óta rosszabbul is játszok, próbákon rengeteget tévesztek. Szerencsére koncerten nem, de ha így haladok elkerülhetetlenül ott is ez lesz, akkor pedig csalódást okozok mindenkinek. Félre kell tennem a bajaimat, vagy legalább is a minimumra visszaszorítani és teljese mértékig a munkámra koncentrálni, hisz nyakunkon az Dark Project további része is. Felnőtt dolgozó ember vagyok, nem kellene kevernem a munkát a magánéletemmel. Nehezen tudom szétválasztani ez tény főleg most.

- Kezdek begolyózni. – teszem le a basszeromat.

Mindenki a bolondját járatja velem, mintha az lenne a fejemre írva: naív és megvezethető, tökéletes azoknak, akik egy kapcsolattal ripityára akarják összetörni.

Kezdem úgy érezni, elég volt ehhez igazából egyetlen egy ember. Toshi pedig megint próbálkozik, tudom hisz látom, hogy a telefonom rezeg és a képernyőn az ő neve virít. Nem fogom felvenni, megvárom még vagy ő adja fel vagy szétkapcsol. Ha kinyomnám, megint azzal a tudtára adnám, telefonközelben vagyok. De így nem és akkor talán nem próbálkozik tovább. Mikor végre leteszi, megkönnyebbülök, és megint kitörlöm a híváslistámból.

Jobbnak látom menni aludni, a telefont direkt kint hagyom, nem akarok felkelni rá. Ha elkések is próbáról nagyon nem érdekel, de a mostani alvási szokásaimmal tudom, hogy nem fogok.

Toshiya pov

A forgatás még eltart pár napig a fotózások miatt. Kyo a szokottnál is morgósabb, és állandóan Kaorut nyaggatja. Leginkább azért, hogy mi legyen Reitával. Kaoru se tudja mi legyen, szerinte nem kell a balhé, úgyhogy majd ha itt végeztünk, beszél a Gaze menedzserével. Kyo ennek nem örül, ahogy Die se, de nincs mit tenni. Általában Kao szava törvény. Nem igen tudok velük foglalkozni, mert érzem, hogy egyre kimerültebb vagyok, mégse bírok se aludni, se rendesen pihenni. Az evéssel továbbra is hadi lábon állok, aminek meg is van az eredménye.

- Szörnyen nézel ki – jegyzi meg Shin, mikor kijövök a fürdőből.

Végignézek magamon. Sose voltam kövér, de most a szokásosnál is vékonyabb vagyok. Sőt, ez már soványság. Kezdenek kilátszani a bordáim, de a hasam beesett.

- Kedves vagy Shin-chan – morranok.

Felöltözöm, és ledobom magam az ágyra. Ugrik a gyomrom, de a helyén marad. Ma pihenünk, aztán holnap megyünk haza. Már összepakoltam minden holmim, így nincs más, csak a heverészés.

- A többiek merre? – kérdezem.

- Kaoru a szobájában van, Kyo és Die meg randiznak – rám se pillant, csak a könyvét nézi miközben beszél.

- Aha – kommentálom.

Unalmamban bekapcsolom a laptopot, és a neten beszélgetek a húgommal. Örül, hogy hamarosan haza megyek. Egész nap nem csinálok semmit, csak a neten szörfölök, vagy filmet nézek. Persze kerülöm a romantikusokat, inkább valami jó véres horror. Lassan telik a nap, hála a zuhogó esőnek, így nem is tudunk semmit csinálni. Este a változatosság kedvéért nem tudok aludni, csak forgolódok, és kibámulok az ablakon. Akaratlanul is eszembe jut, mikor Ausztráliába voltunk, és az erkélyen néztük a csillagos eget. Az emlékbe bele fájdul a szívem és elsírom magam. Nagyon fáj, levegőt is alig kapok. A párnába temetem az arcom, hogy ne ébresszem fel szobatársam. Nagyon fájnak az emlékek. Annyira hiányzik, vissza akarom kapni. Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet, akkor még boldogok lennénk, szeretnénk egymást, és minden rendben lenne.

Egész éjszaka forgolódok, még a gyógyszer sem segít lenyugodni. Reggel úgy nézek ki, mint egy zombi. Lemegyek a srácokkal reggelizni, aztán elindulunk haza. Örülök, hogy végre kicsit egyedül lehetek majd otthon. Szeretem a srácokat, és hálás vagyok nekik, főleg Shinyának, de most egyedül akarok lenni. Sok volt belőlük ez a pár nap. Főleg a párocskából. Haragudnom kéne Diere, de én is hibás vagyok a történtekért. Viszont émelygek tőle meg Kyotól. Örülök a boldogságuknak, de túlságosan fáj még, hogy ne legyek rosszul a szerelemtől.

- Srácok, holnapután mindannyian megyünk egy interjúra – közli Kao.

- Minek? – morran Kyo.

- Hogy meséljünk az Amerikai turnéról, és bejelentsük a közelgő albumot – dörzsöli meg fáradtan a szemét Leader-sama.

Szerintem ő se aludt sokat, vagy nem most mondja el ezt először, és unja. Még elmondja az apróbb részleteket, aztán mindenki elfoglalja magát. Én az ablakon bámulok kifelé, és figyelem az elsuhanó tájat. Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy észre se veszem, hogy már a házam előtt áll a kocsi. Kiszállok, elköszönök mindenkitől és megyek haza. Otthon első dolgom szellőztetni és takarítani. Estig el vagyok ezzel, aztán elszaladok a boltba, mert üres a hűtő. Nem veszek sok mindent, leginkább zöldséget, joghurtot, tésztát, rizst és tenger gyümölcsét. Otthon összedobok valami ehetőt, és eszem egy keveset. Nem tudok mit kezdeni magammal, inkább kimegyek az erkélyre cigizni. Csöndesen bámulom a kivilágított várost és egymás után szívom a bagót. Lehet visszább kéne vennem belőle, de nem érdekel különösebben. Jelen pillanatban nem sok minden érdekel. Az egészségem pedig az utolsó helyen áll. Kisebb gondom is nagyobb annál. Mikor már átfázom, bemegyek és eldőlök az ágyban. Hajnalig bámulom az eget. Talán sikerül egy vagy két órára elbóbiskolnom, de többre nem. Már kezdem megszokni. Reggel alig iszom meg a kávémat és szívok el egy cigit, mikor valaki rátenyerel a csengőre. Ki lehet az? Nem várok senkit, főleg nem reggel. Unottan ajtót nyitok, és Miyuki vigyorog a képembe.

- Te meg? – nyögöm.

- Van mára programod? – kérdi csillogó szemekkel.

- Azon kívül, hogy elsüllyedek az önsajnálatban?

- Mi lenne ha inkább velem töltenéd a napot? Elmehetnénk vásárolni, azt úgyis szereted. Aztán mondjuk mozi vagy valami.

- Mire ez a nagy lelkesedés? – kérdezem.

- Csak szeretném, ha kimozdulnál otthonról.

Nem válaszolok azonnal. Valahol igaza van a húgomnak. Talán jó lenne kicsit szórakozni, azt lehet elterelné a figyelmem a bajaimról.

- Jól van – adom meg magam.

- Akkor öltözz, és menjünk! – ugrál és tapsikol.

Rosszabb, mint egy tini lány. Felveszek egy fekete farmert, egy bő pólót meg egy pulcsit. Most szerencsére nem kell nagyon takargatnom magam, az új hajammal még nem láttak. Miyuki először egy nagy plázába rángat, ahol sorra járjuk az üzleteket. Találok pár jó ruhát amit el is hozok. Mozi helyett beülünk egy étterembe enni valamit. Szerencsére a sushit megtűri a gyomrom, és végre jóllakom. Hagyom, hogy húgom össze-vissza rángasson, viszont mikor a fehérnemű boltba megy be, kint megvárom. Nem rám tartozik, hogy mivel akar tetszeni annak a kis kornyikáló gnómnak. Mikor megunom az ácsorgást, leülök egy padra, és nézelődök. Rengetegen vannak, főleg fiatalok, meg néhány iskolás.

- Végre! – morranok, mikor megjön.

- Bocsi, de annyi sok szép volt – vigyorog.

Lemondóan sóhajtok.

- Igyunk egy kávét.

Szerencsére egy emelettel lejjebb van egy cukrászda. Én csak egy kávét iszom, Miyuki még egy sütit is rendel.

- Még nem mondtam, de jól áll az új frizura – mosolyog.

- Kösz – erőltetek egy mosolynak szánt grimaszt.

- Meddig leszel itthon?

- Sokáig. Lassan stúdiózunk, mert majd új albumot adunk ki. Holnap fogjuk bejelenteni.

- Akkor nem sok időd lesz.

- Nem igazán, miért?

- Csak kérdeztem. Jó végre kicsit veled lenni.

Elmosolyodom és átnyúlva az asztalon, megsimogatom az arcát. Még megnézünk pár üzletet, aztán haza megyünk.

- Mondd, holnap este eljönnél velem az egyik klubba bulizni? – töri meg félénken a csendet.

- Nem tudom, nincs sok kedvem az ilyesmihez. Miért nem a kerti törpével mész?

- Igazából azért, mert szeretnék neked segíteni. Szeretném, ha tovább lépnél, és újra a régi önmagad lennél. Hiányzik a mindig mosolygós és vidám bátyám. Ha kimozdulnál, lehet találnál valakit, aki segítene felejteni – hadarja.

- Ezt te se gondolhatod komolyan! – csattanok fel – Idefigyelj, semmi kedvem ismerkedni, összeszedni valakit meg főleg nem! Szeretem Akirát, rá se tudok nézni másra. Nem kell senki, csak ő. Hálás vagyok, amiért mellettem vagy és segíteni próbálsz, de ne játssz nekem kerítőnőt, oké? – kiabálok vele.

- Sajnálom, ne haragudj – motyogja és elmegy.

Mérgesen felnyögök, és idegességemben körbe-körbe járok a lakásban. Egész nap olyan jól éreztem magam, a gyomrom se fájt, nem remegtem az idegtől, erre tessék! Komolyan, mi jöhet még? Alig jutok a gondolatmenet végére, érzem, hogy öklendeznem kell. Egész este a fehér istennő előtt gubbasztok. Egész testemben remegek, de nem a hányás miatt. A gyomrom is kegyetlenül fáj. Nem tudom mi van velem, de ez nem lesz így jó. Ráz a hideg, émelygek, minden bajom van. Mikor úgy érzem, valamivel jobban vagyok, felállok és elmegyek zuhanyozni. Jólesik a hideg víz, teljesen felfrissít, de mást nem tesz. Émelyegve jövök elő a fürdőből, és kezdek öltözködni. Nem akarok se kávét, se cigit, semmit. Csak kidobnám a taccsot. Legszívesebben itthon maradnék és feküdnék, de sajnos nem lehet. Menni kell jó pofizni. A hátam közepére se kívánom. Lassan elindulok, hogy a megbeszéltek szerint a helyszínen találkozzak a többiekkel.

Kivételesen én érkezem először. Unalmamban rágyújtok, és a telefonom babrálom. Lassan megérkeznek a többiek is.

- Szarul nézel ki, minden oké? – kérdi Die.

- Semmi sem oké, de meg leszek, kösz – dobom el a csikket.

- Ha mindenki itt van, mehetünk – dönt Kaoru.

Csöndesen követjük, ő tudja merre kell menni. Néha azt hiszem, hogy Kaoru a világon mindent tud. Gondolom most is ő fog beszélni, mi meg dísznek kellünk. Magamat elnézve, max. egy horror film díszlete lehetnék. Egy jókedvű fickó fogad minket, és terel be a stúdióba. Elfoglalok egy kényelmesnek tűnő fotelt és felveszem a legmegnyerőbb mű mosolyomat. Amint előre sejtettem, Kaot beszéltetik, mi csak bólogatunk és néha hozzá szólunk. Kyo az aki még néha megszólal. Azt se tudom igazán miről van szó, csak bólogatok, és néha nevetek a többiekkel. Másfél óráig kell jó pofizni, aztán mehetünk. Nem tudom mitől, talán az állott melegtől, vagy a másik műsorvezetőnő erős parfümjétől felkavarodott a gyomrom. Amint lehet, elsietek a legelső mosdóba. Ha így folytatom, a gyomromat fogom kihányni, nem azt, ami benne van, jelen esetben epét. Kiöblítem a szám, megmosom az arcom és ki megyek.

- Te rohadék! – hallom meg Kyo dühödt hangját.

A folyosó másik végén énekesem szorít a falhoz valakit. Nem kell agysebésznek lennem, hogy rájöjjek ki az. Azonnal odasietek, és elkapom Kyo derekát és hátra rántom, mielőtt behúzhatna a basszerosnak.

- Kyo, elég, higgadj le! – kérem.

- Eressz! Kiverem belőle a szart is. Senki nem teheti ezt a barátaimmal! – ficánkol, és próbál szabadulni.

Alig bírom visszatartani, olyan erős. Régen biztos féken tudom tartani, de most kétlem.

- Megérdemelte amit kapott – veti oda Rei.

- Rei, kérlek, ne ingereld – fordulok egykori kedvesemhez.

Kyo kihasználja a figyelmetlenségem, és újra a basszerosnak ront. Reit se kell félteni, Kyo kezére fog, és próbálja ellökni magától. Valahogy sikerül kettőjük közé állnom és távol tartani őket egymástól.

- Elég! Fejezzétek be, mind ketten! Nem kell a cirkusz – próbálom nyugtatni őket.

- Nem hagyom, ahogy megússza, hogy megütötte Diet – vicsorog Kyo.

- A bunyó akkor se megoldás – érvelek.

- De jó feszültség levezető – jelenti ki Rei.

- Rei, kérlek ne csináld ezt – fordulok felé.

Még soha nem láttam őt ennyire dühösnek, még a DVD miatt se tombolt ennyire. Egész testében remeg, a szemei villámokat szórnak. Csak most látom, hogy Kyo behúzott neki, mert fel van repedve az alsóajka. Ettől a fagyos és dühödt tekintettől elfog a félelem. Soha nem ütött meg, de Diet igen, nem is akárhogy. Ezek után nem tudom, mit gondoljak. Most először félek tőle. Nem tudom, mire számítsak tőle, olyan, mintha egy idegen állna előttem. Összeszorított a szemmel és behúzott nyakkal várom, hogy megüssön. A várt pofon helyett egy erős kéz ragadja meg karom és rángat el. Egy nagyobb hangzavar keveredik, ahogy befut mind a két banda. Kaoru tartja féken énekesünket, Diet az egyik biztonsági embert tartja távol tőlünk. Shinya fogja a karom, és húz hátra. Reitát is két társa fogja, nehogy valami hülyeséget csináljon.

- Eresszetek! – rázza le magáról a két gitárost és elindul a folyosón valamerre.

- Várj! – szabadítom ki a karom dobosom szorításából.

Alig teszek két lépést az orrkendős után előttem terem Ruki és hátra lök:

- Arról ne is álmodj! Takarodj a közeléből! Nem okoztál már így is elég bajt és szenvedést neki?

- Toshi, elég, gyere! – kap el Kaoru, és rángat magával.

A kavarodásban még látom, ahogy Akira befordul a sarkon, majd eltűnik a szemem elől. Megtörten hagyom, hogy magukkal rángassanak. Nem érdekel hova megyünk. Itt volt a lehetőség, hogy beszéljek vele én meg elszalasztottam. Utána kellett volna mennem.

51. fejezet

Reita pov

Dai-nak behúzni rettenetesen jól esett. Valami belső elégedettség jár át miatta. Megtorlásnak is lehet mondani, de szívesebben szétvertem volna emiatt a fejét. Viszont a kis chibit fel kell erre készítenem, mert ebből tuti biztos hatalmas balhé lesz majd. Éppen ezért utam hozzá vezet. Mikor odaérek, leparkolom kedvenc motorom, aztán felmegyek. Mikor az ajtón kopogok Miyuki nyitja ki és alaposan meg is lepődik, de nem mond semmit. Nagyon ramatyul nézhetek ki, vagy csak szimplán ki nem állhat.

- Szia! Ruki itthon van? – hangom elgyötört, de kedvesen cseng, mire haloványan elmosolyodik.

- Persze, gyere be.

- Mi-chan. Ki az? – hallom meg az énekes hangját, majd nem sokkal később meg is jelenik és hatalmas vigyora azonnal lefagy, mikor öklöm felemelve meglátja rajta a vért.

- Tudunk most beszélni? Azt hiszem marha nagy hülyeséget csináltam. – fordítom el a fejemet.

- Reita te barom. Gyere már beljebb. – mordul és Miyukit elküldi egy vizes rongyért, amíg velem a nappaliba megy és helyet foglalunk.

- Mit csináltál? – kérdezi.

- Behúztam egyet Dienek. – jelenik meg egy vigyor az arcomon, majd le is fagy.

- Elmentél hozzájuk? – nyílnak nagyra a szemei.

- Ne legyél hülye. A parton voltam kicsit távol akartam lenni a város nyüzsgésétől. Aztán megláttam, hogy ott vannak a Dir en Greyesek. Igyekeztem feltűnés nélkül eljönni onnan, de az a barom utánam jött. Mit tudom én mit akart, de amikor megláttam olyan düh öntött el, hogy a kezem magától mozdult. – morogva mesélem a dolgokat elég hangosan.

Biztos vagyok benne, hogy Miyuki is hallja, de pont leszarom most.

- Vele is találkoztál? – direkt nem mondja ki a nevét, amiért hálás vagyok.

- Nem. Fogalmam sincs mit tettem volna akkor.

- Bántottad volna? – kérdez rá.

- Természetesen nem. Furcsa, de nem akarok fájdalmat okozni neki, annak ellenére, amit tett. Csak egyszerűen nem tudok neki megbocsájtani. Látni sem bírom. – közlöm.

- Ez tényleg furcsa. Én a helyedben behúztam volna neki is.

- De nem vagy a helyemben és vigyázz mit mondasz, mert a húgával jársz. – morgok.

- Lehet, de Miyukit az életemnél is jobban szeretem. Ez pedig nem azt jelenti, hogy bírnom kell a bátyát is. – pufog egy sort.

Felsóhajtok, majd lehajtom a fejem. Térdeimen támaszkodom, csend telepszik ránk, amit Miyuki könnyed léptei törnek meg és kedvesen odaadja nekem a vizes rongyot. Elveszem tőle és letörlöm vele a kezem, szerencsére horzsoláson kívül nekem más bajom nem lett. Viszont remélem betörtem Die orrát legalább vagy eltörtem az álkapcsát.

- Jó, a lényeg, szóltál és bár nem örülök neki, majd megpróbáljuk elrendezni, ha ebből gondunk lesz.

- Ha Kaorun és a kis pöttömön múlik biztos hatalmas gondunk lesz belőle. – közlöm egyhangúan.

- Kainak is szólni kéne, hogy ő is felkészüljön rá. – morfondírozik.

- Megtennéd te? Nem akarom, hogy minden szarról kikérdezzen.

- Meg, de veled is beszélni fog, tudod jól. – figyelmeztet.

- Igen nagyon is jól tudom, és egyáltalán nem örülök neki. – morgok megállás nélkül.

- A te hibád. Te húztál be neki, csak simán el is jöhettél volna.

- Abban mi lett volna a jó? Emlékeztetnélek vele baszott kéjesen, amikor rájuk találtam. – az emlékre megint felszakadnak szívemen a sebek.

- Jó jó, igazad van, én sem tennék másképp, ha ilyen helyzetben lennék.

- Akkor meg ne prédikálj. Segítségért jöttem nem lebaszásért.

Védekezően feltartja a karjait, majd Miyuki jön be megint két bögre kávéval. Az egyik lerakja Ruki elé a másikat meg… a másikat meg elém. Döbbenten nézem a bögrét, majd elmotyogok egy gyors köszönömöt, de nem nyúlok még hozzá.

- Valami baj van? – kérdezi kedves hangon.

- Bocs, hogy ezt kérdezem, de mit kevertél bele, ami kicsinálna engem? – nézek rá kérdőn.

- Semmit az ég világon.

- De miért? – nem fér a fejembe miért kedves velem Miyuki.

- Nézd, az, ami közted és Toshi között történt nem tartozik rám. Én továbbra is kedvellek ettől függetlenül. – mikor kimondja, a nevét összerezzenek.

- Vagy úgy. – suttogom és felveszem a kávét, majd beleiszok.

Hatalmas gombóc növekszik a torkomban, de lenyelem, nem szabad sírnom, mert akkor Ruki megint atyáskodni kezd felettem, arra meg semmi szükségem. El kell ismernem nagyon finom a kávé és meghatottak a húga szavai. Ha a helyében lennék szívből gyűlölném a bátyám exét. Nem tudom a kis chibivel mit beszéltek, mennyit tud, de jól esik ez a parányi figyelmesség tőle, hogy nem folyik bele ebbe az egészbe. Bár lehet, már nyakig benne van, viszont nekem ezt nem mutatja ki.

- Ideje mennem, csak ennyit akartam. – húzom le a kávé maradékát, majd felállok.

- Biztos haza tudsz most hajtani?

- Ruki. A jogsimat nem fél disznóért kaptam és régóta motorozom is. – hányom szemre neki.

- Az állapotodra gondoltam.

- Tökéletesen jól vagyok köszönöm. Nem lesz hatással a vezetési tudásomra.

Csak felsóhajt. Makacsságommal az őrületbe tudom kergetni és most kifejezetten élvezem, hogy kissé bánthatom is, na, nem nagyon, de egy kicsit mégis. Kimegyek, Ruki az ajtóig kísér, ahol felveszem bakancsomat, bőrkabátom és a kulcsaim majd intek, és már megyek is. Oké, akkor egyel kevesebb dolgon kell az agyamat törnöm, hogyan is mászok majd ki belőle. Ruki és Kai meg fogják oldani a menedzserrel a dolgokat, abban az esetben, ha mégis perelnének a Dirusok. Végül is csak Diet bántottam. Nem vagyok egy erőszakos ember, általában békésen tűröm a dolgokat, inkább csak szóval bántok másokat, mint tettekkel, ellenben most kicsit sem tudtam türtőztetni magam. A düh furcsa dolgokra viszi rá az embert. Részben Toshi után Dai-t hibáztatom mindazért, ami történt. Ha ő nem lenne akkor még mindig együtt lennénk, ámbár jobban belegondolva, talált volna magának valaki mást akivel megcsal, csak akkor nem lettem volna féltékeny. Alapjáraton amúgy sem vagyok féltékeny ember, ha nincs rá okom, de ő adott. Ennek ellenére megpróbáltam feltétlenül bízni benne. A kapcsolathoz azonban két ember kell, és az utóbbi időben nagyon úgy éreztem Toshimasának én csak egy kényelmes kis megoldás vagyok, akihez átjárhat, aki dugja és a többi.

Erről viszont eszembe jut Miyuki viselkedése. Jó tudom semmi átfedés, de volt valami abban, ahogy marasztalni próbált csendesen. Láttam még Ruki is elég furcsán méregette, valamire biztos készül ő is. Ennyit arról, hogy kimarad az egészből, pedig már azt hittem van egy pártatlan ember az egész históriában. Tévedtem. Nem meglepő, mostanában mindennel csak tévedek.

Alig érek haza, amikor Kai hív. Igencsak dühös, Ruki hamar tájékoztatta a dolgokról. Kapok egy másik fejmosást, mégis belemegy, hogy segít, de közli velem szíve szerint, ha nem lennénk barátok, a szarban hagyna, másszak ki belőle egyedül.

Néha nagyon ijesztő tud lenni Leader-sama.

- De legalább kicsit jobb most? – kérdezi kedvesebb hangon.

- Valamennyivel, de nem sokkal. – jegyzem meg.

- Ez is több mint a semmi.

- Annál biztosan. – értek vele egyet.

- Ne aggódj semmi miatt, mi majd elintézzük a dolgokat. – biztosít.

- Nem aggódom, viszont köszönöm. – mondom, majd bontom a vonalat.

Leülök a kanapéra, nincs étvágyam, pedig ennem kellene, csak nem megy most. Tekintetem megakad a dobozkán, amibe mindent összedobáltam. Felállva odasétálok, kiveszek belőle találomra egy képet. Pont mi ketten vagyunk rajta, boldogan öleljük egymást a tengerparton. Akkor még úgy tűnt minden rendben van. Az óta egy megtört férfi lettem, aki még mindig képtelen talpra állni.

- Mond Toshi mi volt az amit nem adtam meg neked de meg kellett volna? – simítok végig arcán, a képen.

Választ nem kapok, nem is várok, csak feloldozást a fájdalom alól. Megváltás sem kell, gyónni sem akarok, csak egy átokverte feloldozás kell, hogy ne fájjon. Elég volt a szenvedésből, tovább akarok lépni, de egyszerűen nem megy és ez felettébb bosszantó.

Mindenki olyan boldog körülöttem, egyedül vagy párban, lényegtelen hogyan, mégis én vagyok az egyetlen, aki ezt, mint külső szemlélő figyeli. Nekem ebben már nincsen részem, talán többé nem is lesz, pedig mennyire örülnék annak, ha még egyszer érezhetném azt a felhőtlen boldogságot. Nem tudom, csak egy kósza gondolat, mégis… mégis ha látnám Toshi tényleg bánja, nem adta fel és komolyan szeret engem, éppen ezért próbálkozik, még vissza is fogadnám, de mint mondtam ez egy kósza gondolat. Ilyen csak a mesékben van, ez pedig a való élet. Itt az embernek egyedül kell kimásznia a szarból, saját magának kell megennie a főztjék, hogyha pedig azon kevesek közé tartozik, akiknek megadatik a boldogság egy másik személlyel, akkor lesz, kitől megkapja mindazt a segítséget, amire szüksége lehet. Elég nyilvánvaló a dolog, én nem tartozom azon kevés kivétel közé, mert akkor most nem szakadt volna a fejemre egy egész kikúrt hegyni fájdalom.

- Jobb lenne inkább mással foglalkoznom, mint a képpel. – morogva dobom le a dohányzó asztalra a telefonom mellé, majd inkább elmegyek fürdeni.

A fürdőben, ledobálom a ruháimat, fogytam egy keveset, de még mindig megvannak az izmaim. Belenézek a tükörbe és onnan, mintha egy idegen nézne vissza rám. Szemeim karikásak, tekintetem halott. El is fordulok saját magamtól, beállok a zuhany alá, megnyitom a forró vizes csapot és csak folyatom magamra. A vízcseppek, élénkpiros csíkokat húznak testemen, ahogy egyre lejjebb haladnak. Bár kiirthatnám az érzéseim írmagját is. Egy darabig csendben állok, majd felordítok kiadva egy részét a fájdalmamnak. Nem a legjobb, nem is sokat visz el, én nem tudom kiénekelni magamból az ilyeneket, mert egyáltalán nincs hangom hozzá. Eljátszani el tudom, de az mégsem olyan. Beszélnem róla nagyon nehéz, írni meg nem tudok csak számokat. Viszont abban az esetben, ha most elkezdenék balladákat alkotni, azzal lebuktatnám magamat, hogy még mindig semmi sincsen rendben. Ruki nagyon megharagudna, na, nem mintha egyébként nem hazudnék neki több dologról, de ebben megígértem elmondom, ha még mindig nem vagyok jól, ő megérti, ehhez több idő kell. A fenéket érti meg, maximum megpróbálhatja, de sosem fogja –remélhetőleg- olyan fájdalom átjárni őt, mint engem.

Egy megtört, elveszett ember lettem rengeteg fájdalommal és bánattal. Semmi sem lesz már a régi.

- Bár meg sem történt volna ez az egész. – ülök le a zuhany alá, nem bírják már a lábaim.

Fene sem gondolta, mennyire sérülékeny vagyok lelkileg. Azt hittem sokkal erősebb vagyok, hogy egy ilyen meg sem fog kottyanni, de ha mégis nagyon hamar túl fogom tenni magam rajta, mert én egy macsó vagyok.

- Macsó mi? – keserűen nevetek magamon.

Toshiya pov

Nem tudok sokáig feküdni, mert érzem, hogy öklendeznem kell. Felugrom, és kiszaladok a mosdóba. Alig hajolok le a nagy istennő elé, mikor kiimádkozom a szendvicset, a joghurtot és a gyümölcslevet. Nem sok, de nem is bírtam többet enni. Remélem, a gyógyszerek felszívódtak. Szörnyen érzem magam. Pedig mennyire örültem, hogy ennyit tudtam enni. Kezdek nagyon kiborulni, hogy Rei puszta említése is ilyen hatással van rám. Ez egyre rosszabb. Nem elég, hogy Miyuki aggódik értem, de a srácok is egyre nyugtalanabbak. Tudják, hogy baj van, segíteni akarnak, de nem tudnak. A tehetetlenségénél nincs rosszabb. Nem akarom, hogy lássák és végignézzék a szenvedésem, de hiába mosolygok, őket nem tudom becsapni. Szörnyű ez az egész helyzet. Fogalmam sincs meddig ücsörgök a hideg kövön, és döntöm a hátam a csempének, de nem merek innen elmozdulni. Nincs bennem már semmi, de folyamatosan hányingerem van, remeg a gyomrom. Már csak epe jöhet, de szerintem már az se. Annyira üres a gyomrom, mint én magam. Össze kéne szednem magam és tovább lépni. Ez lenne a megoldás, de mondani könnyű. Azt se tudom hol kezdjem. Talán első lépésnek jó volt, hogy nem hívom. De miért is nem? Félek beszélni vele? Félek, hogy nem hallgat meg? Vagy elküld a picsába és rám csapja a telefont? Azt már eljátszottuk, nem is egyszer. Akkor meg tudtuk oldani, de ez egészen más. Igazából nem tudom, talán beletörődtem, hogy végleg elveszítettem. De mégis ragaszkodom hozzá, és vissza akarom kapni, mert szeretem őt. Merengésemből a telefonom szakít ki. Lustán előszedem a zsebemből és megnézem a kijelzőt. A húgom.

- Mondjad – sóhajtok.

- Reita az előbb itt volt, és emlegetett valami verekedést, meg titeket. Ez igaz? Mi történt? – hadarja.

- Állj, állj, lassabban! Kezd az elején.

- Rei átjött hozzánk, és mondta, hogy találkozott veletek, és Dienek behúzott egyet. Ez igaz? Te is találkoztál vele?

- Mi? Rei nálatok volt? Mikor?

- Az előbb ment el. Szörnyen néz ki szegény srác. Karikás a szeme, beesett az arca.

- Istenem – nyögöm és letörlöm a könnyeim.

- Toshi, igaz amit mondott?

- Igen, igaz. Mikor Kyo ide hozta Diet, Dienek ömlött az orrából a vér, és a szája is felrepedt. Aztán mikor elmondta mi volt, Kyo elviharzott, Kaoru meg utána ment. Nem tudom, mit tervez Kyo, de őt ismerve semmi jót rájuk nézve. Kaoru szerencsére józanabb.

- Értem.

- Mondott még valamit Rei? – kérdezem enyhe reménykedéssel.

Nem válaszol.

- Tehát mondott – jegyzem meg – Mit?

- Toshi…

- Mondd!

- Azt, hogy… hogy látni sem bír téged – a végét szinte motyogja.

- Kösz – és búcsú nélkül nyomom ki a telefont.

Felhúzom a térdeimet, átölelem őket, és hagyom, hogy utat törjenek maguknak a könnyeim. Ettől féltem, gyűlöl és undorodik tőlem. Nem tudom mit tegyek, hogy ne fájjon ennyire, mi segítene a felejtésben. Nem tudok sokáig összegömbölyödni, mert megint ugrik a gyomrom. Mikor végzek kimosom a szám, és visszaülök a WC mellé. Elkeseredve nézem a telefonom, mintha attól várnám a megváltást, vagy nem is tudom micsodát.

- Felhívjam? Végül is mit veszíthetek? Max. még jobban fog utálni. És? Az már nem oszt-szoroz – gondolkodom.

Mikor indítom a hívást, nem is remélem, hogy felveszi. Hallgatom a telefon búgását, ami azt jelzi, hogy kicsöng. Apró öröm, hogy nem tiltott le. Várakozok, majd szétkapcsol. Lehet nem hallotta a telefont. Nem tudom, de halványan reménykedem, hogy visszahív. Alig teszem zsebre a telefont, mikor Shin jön be.

- Szarul festesz – jegyzi meg.

- Kösz, ezt valahogy sejtettem – fintorgok.

- A doki megnézte Diet. Nem komoly, csak az orra tört be, és fel fog dagadni jobb esetben csak a szája, rosszabb esetben a fél arca.

- Az jó.

- Azt mondta, hogy borogassuk, úgy talán tudunk holnap dolgozni. Max. nem csinálunk Dieről nagyon közelit, vagy a másik oldalról.

- Az részletkérdés. Úgyis holnap estefelé kezdjük a munkát.

- Tudom.

- És Kyo?

- Diet ápolja. Kaoval nagy cirkuszt csináltak. Kyo legszívesebben neki ugrana Reita torkának, vagy a gatyáját is leperelné.

- És Leader-sama?

- Azt mondta, hogy most előbb forgassuk le a videót, addig kitalálja. Kyo közölte, hogy holnapig kap időt.

- Szerinted mi lesz?

- Nem tudom. Nem akarok belefolyni ebbe. Viszont rossz látni, hogy mennyire szenvedsz. Toshi, én melletted állok és segítek, de ki akarok maradni ebből amennyire csak lehet.

- Tudom, és köszönöm – mosolygok hálásan.

- Barátok vagyunk – mondja egyszerűen – Gyere, nem ülhetsz itt egész nap – és egy laza mozdulattal felhúz.

Liftezik a gyomrom, de szerencsére kibírom hányás nélkül. Mindig meglep, hogy mennyi erő szorult ebbe a gebe dobosba. Elsegít az ágyig.

- Nem sokára vacsora. Lejössz, vagy hozzak neked valamit?

- Nem vagyok éhes.

- Valamit enned kell, hogy a bogyóidat meg tudd enni. Hozok valami könnyűt.

- Kösz – eresztek meg egy vérszegény mosolyt.

Biccent, és kimegy a szobából. Újra magamra maradok. Eldőlök és bámulok magam elé. Hónapokig nem hallok semmit Reitáról, aztán kétszer is egy nap. Behúzott Dienek és látni se bír engem. Ezek után nem tudom, mit tegyek. Végleg elveszett az az álmom, hogy esetleg újra kezdhetnénk.

Egész éjszaka forgolódok, nem bírok megnyugodni. A Shini által hozott kajához se nyúltam, pedig nagyon jól néz ki. Különböző zöldségekből saláta, aszalt gyümölcs és tea. Végül felkelek és kimegyek a tengerpartra. Az esti hideg levegő kicsit lenyugtatja kavargó gyomrom és felfrissít. Kellemes a tenger sós illata, a víz hullámzása és morajlása.. Ugyanúgy háborognak a habok, mint az én lelkem. A szürke ég és a fekete víz… mintha csak a saját bensőmet látnám. Összehúzom a kabátom, és leülök egy sziklára. Nem érdekel, hogy hideg, vagy megfázom. Cigire gyújtok és csak bámulok magma elé. A víz ütemes hullámzása annyira lenyugtat, hogy teljesen kiürül a fejem, nem kavarognak a gondolataim. Csak nézek magam elé, és nincsenek problémáim. Egy kis békességre lelek. Már majdnem el is felejtettem milyen érzés ez a fajta nyugalom. Hosszú hónapok óta először érzem magam nyugodtnak.

A parton ülve nézem végig a napkeltét, majd mikor már teljesen feljött lassan elindulok vissza. Mintha egy álom lett volna ez az egész. Csak akkor realizálódik minden, mikor belépek a szobába. Teljesen át vagyok fagyva, így elmegyek fürdeni. Veszek egy forró fürdőt és haja is mosok. Annyira jó érzés. Teljesen ellazít a melegvíz. Nem tudom meddig áztatom magam, de hatalmas gőzfürdőt csinálok. A körülményekhez képest viszonylag jó hangulatban jövök elő. Shini is már ébredezik.

- Jó korán keltél – jegyzi meg két ásítás között.

- Nem aludtam sokat. Kint a parton néztem végig a napkeltét – mondom.

- Aha – kommentálja.

Míg ő elmegy, hogy elvégezze a reggeli rutint, felöltözöm és leülök reggelizni. Meglepetésemre mindent meg tudok enni a tegnapi vacsorából. Jóllakottan dőlök hátra.

- Nahát, egész sokat ettél – csodálkozik dobosom.

- Éhes voltam – vonok vállat.

Ha lehet, még nagyobbra nyílnak a szemei.

- Nem megyek reggelizni, ennyi elég volt – válaszolom meg ki nem mondott kérdését.

- Remélem bent is marad.

- Én is.

Míg Shinya elmegy enni, addig magamhoz veszem a basszert és a laptopot. A tenger hangja megihletett, így gyorsan végigjátszom a dallamokat, amik a fülemben csengenek. Egész nap ezen dolgozom. Szép lassú és melankolikus dallam.

- Tökéletes – mosolygok, mikor végzek.

- Toshi, gyere a megbeszélésre! – nyit be Kaoru.

- Megyek – ugrom fel.

Szerencsére a gyomrom és a tartalma a helyén marad.

- Miről lesz szó? – kérdezem.

- Új kinézet, meg a ruhák.

- Új kinézet? – csodálkozom.

- Igen.

- Jaj – nyögöm.

A buszban elmondja a főnök, hogy mit akar. A ruhákkal nincs baj, viszont mindenkinek el kell mennie a fodrászhoz. Szerencsére jött velünk, így nincs baj. Kao kap barna csíkokat a hajába, Die megint vörös, Shini még szőkébb lesz, nekem viszont sokat visszavágnak a hajamból, és alul a tarkómnál és fültől fülig kiszőkítik. Furcsa lesz, de ez van. Jól hangzik, nekem tetszik. Az egész napunk ezzel megy el. Amíg valaki várja, hogy fogjon a festék, addig más valaki jön. Én maradok utoljára, mert nekem még vágni is kell. Estére készülünk el, így azonnal mehetünk a partra, ahol már fel vannak állítva a hangszerek. Még világos van, de mire végzünk majd, szerintem teljesen be fog sötétedni.

- Mi lesz, ha már túl sötét lesz? – kérdi Die.

Csak a szája van feldagadva, és lila is, de azt a sminkesek eltűntették.

- Akkor fáklyákat rakunk ki – mondja a rendező.

- Az nem néz majd ki hülyén? Hogy egyik pillanatban nincs ott semmi, aztán a vágás után már van? – kérdi gitársom.

- De az nem lenne jó. Legyenek kint a fáklyák és gyújtsuk meg őket most. Amúgy is kell a fény – dönt Kyo.

- Akkor kezdjük! – kiált a rendező.

Elfoglaljuk a helyünket, kézbe visszük a hangszereket és kezdünk. Sokáig tart a forgatás. Először felvesszük a csoportos zenélést, majd az egyénieket. Nora folyamatosan hozza a meleg teát, hogy ne fázzunk annyira. Ha lehet, összebújunk egy pokróc alatt, vagy kabátban ácsorgunk. Nagy reflektorok égnek, mikor megnézzük a felvételeket. Órákkal később ér véget a forgatás. Hullafáradtan baktatunk vissza a szállodába. Csak annyit érzékelek, hogy Shinibe karolok és botladozok.