24. fejezet

Toshiya pov

Rei nem figyel rám, így csak hagyom, hogy magával rángasson valahova. Hiába nyafogok, nem érdekli. Elborzadok, mikor egy doki vár ránk. Kézről-kézre adnak, így esélyem sincs meglépni.

- Foglaljon helyet, mi a panasz? - kérdi az öreg.

- Az utóbbi pár hétben fáj a vállam, de nem komoly – próbálok szépíteni.

- Suzuki-san szerint komoly fájdalmai vannak. Kérem, vetkőzzön le deréktól fölfelé.

Kelletlenül eleget teszek az utasításnak. A doki meg se kérdezi melyik vállam fáj. Elgondolkodva hümmök.

- Mivel foglalkozik? - kérdi.

- Zenélek, basszusgitáron játszom.

- Jobb kezes? - bök bekötött kezemre.

- Igen.

- Az is fáj?

- Csak egy kicsit. Túlhajtottam, de nem komoly.

Nem mond semmit, csak mögém lép, és elkezdi megnyomkodni a vállam. Kis híján felkiáltok fájdalmamban. Ha ez nem lenne elég, elkezdi mozgatni. Fogam összeszorítva küszködök a fájdalommal. Alig tudok uralkodni magamon, legszívesebben leütném a dokit. mikor végre elenged, úgy érzem lebegek a föld fölött.

- Végre – nyögöm.

- A túlzott megerőltetéstől izületi gyulladása van. Írok fel önnek egy gyulladáscsökkentő krémet. Azt javaslom, pihenjen sokat. Ha teheti mindig kösse fel a karját.

Miközben beszél, felköti a karom, mintha el lenne törve.

- De így hogy fogok dolgozni? Egy hónap múlva turnéra megyünk – kezdek pánikolni.

- Néhány napig mindenképp pihenjen. Adok egy injekciót is. Attól ma kissé kába lesz, de segíteni fog – folytatja.

- Csak azt ne – nyafogok.

Ahogy kell, nem foglalkozik tiltakozásommal. Nem szeretem az orvosokat, és főleg nem, ha szurkálnak! Végül megkapom a szurit, a hatás szinte azonnali. Hogy mi történik a nap további részében homály, csak annyi biztos, hogy Rei hazavisz, és Ruki is megjelenik. Szerintem végig zombulom a napot, mert mire kitisztul a fejem, már este van.

- Mi történt ma? – kérdezem az ágyon ülve.

- Nem rémlik semmi? – csodálkozik.

- Jó ég, mit csináltam már megint? – ijedek meg.

- Semmit kedves – mosolyogva hajol hozzám, és lágyan megcsókol – Teljesen ki voltál ütve. Ittál egy kávét, aztán összebújtunk és megnéztünk egy filmet. Kicsit elaludtál, így áthoztalak ide. Aztán most már éberen ücsörögsz és nem tudod mi történt ma.

- Uhh… Jól kiütött a doki – túrok a hajamba.

- Éhes vagy?

- Nagyon, azt hiszem ma még nem igen ettem.

- Marha – sóhajt lemondóan.

Talpra küszködöm magam, mire megszédülök egy pillanatra.

- Hé, minden oké?! – kap el kedvesesem.

- Persze, csak megszédültem.

- Biztos jól vagy? – aggódik.

- Biztos – mosolygok rá, és lopok egy csókot.

Átmegyünk a konyhába. Csak mostanság esett le, hogy nem otthon vagyok. Leülök az asztalhoz, és Rei elém rakja a kedvencem.

- Imádlak – virulok fel.

Kapok egy nagy adagot, amiért csak még hálásabb vagyok. Rei van olyan kedves, hogy a húst felvágja nekem kis falatokra, hogy meg tudjam enni. Nagyon furcsa fél kézzel enni. A bal karom meg sem próbálom mozgatni.

- Hogy van a vállad? – kérdi két falat között.

- Zsibbad, és nem érzem az egész karom.

- Jaj te – sóhajt lemondóan.

- Álmodtam, hogy itt volt Ruki?

- Nem, áthívtam, mert beszélni akartam vele.

- Tényleg? Akkor szent a béke?

- Úgy néz ki igen. Nem olyan utálatos, mint gondolod. Oké, néha belébújik a kisördög, és akkor sátáni démon lesz, de alapjában véve rendes srác. Ha megismered, rájössz.

- Inkább kihagyom, ha nem baj. Szerintem, előbb tépné ki a torkom, minthogy normálisan beszélgessünk.

Csak nevetve megcsóválja a fejét. Megvacsorázunk, még egy sört is kapok. Megint összebújunk a TV előtt. Jobb híján valami történelmi dokumentumfilmet nézünk, míg el nem fogy a sör. Gyors zuhany után Rei bekeni a vállam és lefekszünk aludni. Gondosan ügyelek rá, hogy a fájós vállamra feküdjek. Nem kell sok, hogy elnyomjon az álom.

Reggel szokatlanul kipihenten ébredek. Ez gyanús, de nagyon.

- Te jó ég, elaludtam! – ugrom ki az ágyból.

- Hékás! – méltatlankodik Rei.

Gyorsan ruha után kezdek keresgélni. A nadrággal meggyűlik a bajom, mire magamra rángatom. A póló már könnyebb. Míg szerencsétlenkedek, folyamatosan káromkodok.

- Hova készülsz? – pislog nagyokat Rei.

- Próbára.

- Vasárnap?

Erre megdermedek.

- Mi? Vasárnap van? – döbbenek meg.

- Igen, mivel szombaton, azaz tegnap volt a verseny. Ha jót akarsz magadnak, most szépen levetkőzöl, és visszajössz mellém az ágyba – paskolja meg maga mellett a helyet.

Kell, pár perc mire összerakom, hogy ma tényleg hétvége van. Eleget teszek a kérésének, és visszamászom hozzá. Elfészkelem magam karjai közt, és hagyom, hogy testem teljesen ellazuljon.

- Ma be kell mennem – töri meg a meghitt csendet.

- Azt hittem végre kicsit együtt lehetünk – nyafogok.

- Igyekszem haza. De amíg nem vagyok itt, uraságod ne merjem semmit csinálni, különben büntetésben lesz. Világos?

- Oké, megértettem – adom meg magam.

- Helyes.

- De ha nem bánod, rajzolok.

- Nem tudlak rávenni, hogy a seggeden maradj? – morog.

- Nem – nevetve kikászálódok mellőle.

Követ a konyháig, ahol készít egy nagy adag kávét. Miután megitta a koffein bombát, összeszedte magát és elment. Felkötöm a karom, és jobb híján leülök a kanapéra és keresek valami normális csatornát. Előszedem a füzetem és tervezek pár ruhát, lemezborítót, ami jön. Vagy csak firkálgatok valamit. Az egész napot semmittevéssel töltöm. Már most félek, hogy a chibi démon és a rabszolgahajcsár mit szól, ha meglátja a karom. De a turnéig biztos rendbe jövök, legalábbis remélem. Ha már én szeretném, hogy Rei vigyázzon magára, nekem is ezt kéne tennem. Nem kérhetek tőle olyasmit, amit én nem teszek meg. Olyan furcsa, hogy valaki ennyire törődik velem. Oké, ott vannak a srácok, de az más. Estefelé a laptop előtt ülök, mikor hallom, hogy zörög a zár.

- Tadaima! – kiáltja.

- Okaeri! – kiáltom.

- Mit csinálsz? – kérdi gyanakodva.

- Ülök a kanapén és pornót nézek – felelem.

- Nem elég, amit tőlem kapsz? – lép mellém.

Felé fordulok és kapok egy csókot.

- Ilyen korán? – csodálkozom.

- A macska és a kacsa interjúra ment, így a törpe erőmű úgy döntött mindenki mehet haza.

- Az jó, legalább nem csak az ágyban látlak.

- Min ügyködsz? – nézi meg a lapos képernyőjét.

- Kyo küldött pár szöveget, hogy nézzem meg. Kaoru már áldását adta rájuk, szóval majd ezekkel fogunk dolgozni.

- Turné előtt? – csodálkozik.

- Nem majd utána. Kyo olyasmit mondott, hogy ezekből állhatna az új album majd.

- Nem normális a törpéd.

- Szerintem ez törpe sajátosság.

Elneveti magát és végig simít a combomon.

- Van kedved elmenni valahova? – kérdi hirtelen.

- Hova?

- Passz, sétálni. Egész jó most az idő.

- Benne vagyok. Nem bírom a bezártságot.

Elsietek és kis segítséggel fel is, tudok öltözni. A közeli parkba megyünk. Sok család kint van, gyerekek kergetik egymást, kutyák szaladgálnak. Mivel mindkettőnk eszkimónak van öltözve, és senki fel nem ismerne minket, így elkapom szöszim kezét. Meglepődik, de nem enged el. Órákig sétálgatunk a városban, megnézzük a kisebb vásárokat, iszunk néhány puncsot, megkóstolunk különféle süteményeket. Épp egy asztalnak támaszkodva kortyolom a forró csokit, mikor elkezd szállingózni a hó.

- Milyen romantikus – sóhajtok fel.

- Az.

Egymásra mosolygunk és megyünk tovább. Mikor már mindketten teljesen átfagyunk, elindulunk haza. Gyönyörű, ahogy a várost ellepi a hó, az égen ragyognak a csillagok. Annyira békés, annyira más. Mikor egy kisebb hídon megyünk keresztül, az egyik lámpa alatt hirtelen ötlettől vezérelve megállok, és magamhoz húzom Reit. Meglepetten felnyög, mikor ajkaira marok. Hamar elemére talál, a derekamra csúsztatja kezeit, és ha lehet, még közelebb húz magához és viszonozza csókom. Felnyögök hevességére, de nem érdekel. Egész nap rá vártam. Akarom őt, mindenestül.

- Szeretlek – suttogom rekedtes hangon, mikor elválok édes ajkaitól.

- Én is – mosolyog – Menjünk, mielőtt megfázunk – kézen fog, és tovább megyünk.

Otthon első dolgunk egy forró fürdő. Mint midig, most is egymást fürdetjük. Reszketeg sóhaj szakad fel belőlem, ahogy végig nézek páromon. Vékony, de izmos test, hófehér bőr, amit pár csak apró anyajegy tesz még kívánatosabbá. Az aranyos orra, a mosolya… egyszerűen ellenállhatatlan. Hiába, menthetetlenül szeretem.

- Menjünk, mert a gatyám is rá fog menni a vízszámlára – zárja el a csapot.

- És az olyan nagy baj? Legalább egyel kevesebb ruhától kell megszabadítanom téged – nyalom meg ajkaimat.

Kihívóan pillant rám és mielőtt kimenne a fürdőből, még int, hogy kövessem. Gyorsan bekenem a vállam és utána sietek a hálóba.

Reita pov

Majdnem keresztben nyeltem le mikor vasárnap reggel kiugrik mellőlem és elkezd öltözködni, hogy próbára megy. Nincs ki sokszor a négy kereke, legalább pihenhetne még egy kicsit. Sikerül visszaimádkoznom magam mellé, legalább még egy négy órára, aztán nekem is mennem kell, aminek természetesen nem örül, de nincs mit tenni. Eléggé hideg van kint, viszont ahhoz képest, annyira fogvacogtató fagy nincsen. Gyülekeznek a távolban a felhők, este hátha esik majd egy kicsit a hó.

- Yosh! –esek be a próbaterembe, megint kések, ami a többieknek már fel sem tűnik.

- Akkor kezdhetjük? – kérdezi leader-sama, egyszerre bólintunk, aztán belecsapunk.

A nap nagy része próbálással telik, de késő délután végre abbahagyjuk.

- Muszáj elmennünk arra a hülye interjúra? – nyafog Aoi.

- Nyugi, nekem sem akaródzik menni, de ha jössz, meghívlak utána inni. – mosolyog kedvesen rá Uruha.

- Tényleg? – csillannak fel a szemei. – Így már mindjárt más a helyzet. – azonnal öltözködni kezd.

Megmosolygom a jelenetet, Aoi és Uruha nagyon jó barátságban vannak, talán még több is van köztük, rajtuk kívül azonban ezt aligha tudhatná bárki is.

- És te Rei? – lép mellém Kai.

- Hm? Mi van velem? – nézek rá értetlenül.

- Eljössz velem inni? – könyörög, látom, megint nem akaródzik hazamennie.

- Összevesztetek az asszonnyal? – kérdezem mindent tudóan.

- A vesémbe látsz? – kényszeredetten elmosolyodik, amit nem szeretünk tőle látni.

Nem a mosolyával van a baj, mert az tényleg aranyos, hanem azzal, ha nem szívből mosolyog.

- Talán. – vigyorodom el. – De inkább menj haza hozzá ivás helyett és élvezzétek az estét.

- Milyen szakértő lettél. – kuncog végre boldogan, látom, tetszik neki az ötlet.

- Hát igen. A mindentudás nagy istene vagyok. – legyezgetem magamat felhúzott orral.

- Vigyázz, a végén elrepülsz. – szál be Ruki is.

A két gitáros hamar elhúz, így csak hárman maradunk a próbateremben.

- Mi legyen akkor?

- Én hazamegyek, ha nem bánjátok. – már rajtam is a kabátom.

- Akkor mára vége a próbának. – nyújtózkodik a chibi. – Rei mielőtt elmész, kihúznál? Beállt a hátam.

- Megint? Te sem vigyázol magadra. – sóhajtok fel és óvatosan kiropogtatom.

- Bocs, rám nincs, aki vigyázzon. – mondja lemondóan, kissé talán gúnyosan.

- Majd lesz, ne aggódj ezen. – legyintek.

- Persze, de mikor? Férfiból vagyok, vannak szükségleteim.

- Menj el gyakrabban inni, ne csak velünk. Lehetőleg olyan helyre ahol nem csak egyéjszakás kalandot találsz. – intek nekik búcsút, aztán távozom, de még az ajtóból visszakiáltok egy holnap találkozunkot.

Gyalog vagyok, úgy, hogy sietnem kell haza. Annyian vannak most kint, kedvem támadt sétálni kedvesemmel. Hátha belemegy, tudom, mennyire utál sokáig egyhelyben ücsörögni.

- Tadaima! – kiáltom

- Okaeri! – hallom bentről a hangját.

- Mit csinálsz? – kérdem gyanakodva, nem tetszik ez nekem, biztos nem pihen.

- Ülök a kanapén és pornót nézek – feleli, amit megmosolygok.

- Nem elég, amit tőlem kapsz? – lépek mellé majd lehuppanok a kanapéra én is.

Felém fordítja arcát mire azonnal ajkaira hajolva finoman csókolni kezdem. Meglepődik, amiért ilyen korán itthon vagyok, de nem bánja. Kiderül, mindkét törpe borzalmas tud lenni, mond is rá egy vicceset, én meg nem bírom megállni nevetés nélkül. Felvetem az ötletem, hogy menjünk el sétálni. Azonnal belemegy, elmegy öltözni, kell ugyan a segítség neki, viszont máris jobban néz ki. Nem olyan elgyötört és fájdalmas torzba húzódik, mint a napokban volt.

- Tényleg kellemes idő van, és mennyien vannak. – mosolyog.

- Egyszer nekünk is lesz gyerekünk. – kuncogok.

- Ehm… Elfelejtettem neked említeni, hogy terhes vagyok. – megy bele a játékba azonnal.

- Mi? És mégis mikor óhajtottál volna szólni róla? – adom a felháborodottat.

- Most. – felfújja az arcát akár egy hörcsög.

Nem bírom sokáig visszatartani a nevetésemet, ami nem sokkal később belőle is kirobban. Annyira kellemes vele lenni. Egy idő után megfogja a kezem, meglep, viszont örülök neki. Úgysem ismer fel senki sem minket, alaposan be vagyunk öltözve. Valami megmagyarázhatatlan kellemes érzéssel tölt el az, hogy kézen fogva sétálgatunk. Az egyik lámpa alatt egy hídon elkap, ajkaimra tapadva forró, érzéki, szerelmes csókban részesít. Kell, egy pár másodperc mire magamra találok, dereka köré fonva karjaim húzom közelebb magamhoz, hogy hasonlóan viszonozzam ajkai játékát. Sétálunk még egy darabig, a havazás is eláll addigra, kitisztul az ég. Eszméletlenül gyönyörű, ahogy a havas utcán megcsillan a Hold fényében a fehér réteg, romantikus hangulatot teremtve. Kellően átfagyunk, mire hazaérünk, a forrófürdő azonban hamar felolvaszt minket.

Kedvesem az ágyban helyezkedik el, még a konyhában csinálok magunknak forró csokit. Ilyenkor passzol a kinti hangulathoz ez a meleg ital. Rég ittam már, most pedig azzal ihatom, akiért az életemet is adnám. Bemegyek a bögrékkel, az egyiket a kezébe adom, kerítek egy melegebb, vastagabb plédet, amit a takarónkra terítek, kicsit feljebb csavarom a fűtést is, leoltom a lámpát, elhúzom a hatalmas ablak elől a függönyt, hogy nézzük az utcai lámpa fényében az időközben újra nekikezdő havazást.

- Olyan csendes, megnyugtató és gyönyörű. – suttogja immár hozzám bújva.

- Egész hangulatos igaz? Imádom a telet. – csókolok hajába.

- A hideget leszámítva én is. – megissza a maradék, forró csokiját.

Leteszem a bögréjét, az enyém mellé, aztán teljesen hozzám bújva csupasz mellkasomat simogatja.

- Hogy van a vállad? – haját csavargatom ujjam köré bár nem igazán hosszú a haja mégis meg tudom ezt csinálni vele.

- Sokkal jobban, de a chibi így is ki fog csinálni.

- Ahhoz nekem is lenne egy két keresetlen szavam. – szorosabban ölelem magamhoz.

- Ne aggódj. – mosolyodik el, ép kezének alkarjára támaszkodva hajol felém, hogy édes csókban részesítsen.

Sokáig tartjuk fogva a másik ajkait, de az ilyen is kell. Imádom, ahogy csókol, rettenetesen jó benne, ahogyan az ágyban is egy kis démon tud lenni. Nagyon ügyes, tudja, mivel izgasson fel, ha olyan van.

Miután elszakadunk, egymástól nézzük még egy darabig a hóesést, de hamar elnyom minket az álom. Reggel egyedül kelek, ami rendesen elszomorít, hiába tudom hamar be kellett mennie.

- Azért remélem, nem hajtja túl magát. – sóhajtok, fekszem még egy darabig, de nekem is indulnom kell lassan.

Egyszerre érkezem Kaival aki vigyorog, akár a tejbe tök.

- Na, mi van? Kifárasztottak az este? – sunyin vigyorgok rá.

- De még hogy. A békülős szex iszonyatosan jó tud lenni. Nem is tudtam ilyen hajlékony.

- Hűha, ez érdekesen hangzik. Részletezd. – ezért Toshi kinyírna, de na.

- Még mit nem. Ez csakis az enyém. – nevet fel.

- Akkor megérte hazamenni. – boxolom vállon kedvesen.

- Igazad volt. Néha megéri hallgatni rád.

- Csak néha? Mindjárt lefejeltetem veled a falat. – háborodok fel.

- Ne bántson Sensei. Még olyan fiatal vagyok a halálhoz. – na igen, nem hiába szeretek a dobossal is hülyülni.

- Majd még eldöntöm. Nem vagy a legjobb tanítvány. – karba fonom karjaimat.

- Kérem Sensei. Rosszabb napjaim voltak. – adja az ártatlant.

- Egy kávé fejében kiengesztelődöm, azt hiszem. – vakarom meg az államat.

- Nem vagy te egy kicsit telhetetlen?

- Egy kávéra is sajnálsz meghívni. – nyúlik meg a képem.

- Talán. – nevetni kezd hangosan ábrázatomat látva.

- Még jó fejnek hittelek, de már más a véleményem. – kezdek duzzogni.

- Na. Nem már. Meghívlak egy kávéra csak vicceltem. – megijed, hogy talán tényleg megbántott.

Adom még egy darabig a sértettet, aztán rábólintok és kimegyünk inni egy jó erős feketét. Mire pedig visszamegyünk, a többiek is megérkeznek.

- Láttátok mekkora hó van kint? – Aoi nagyon elemében van.

- Bizony. Olyan rég hógolyóztam. – Ruki is fel van totálisa pörögve.

- Ajaj. Ti ketten nagyon jó kedvűek vagytok. – bújik mögém Kouyou.

- Ki foglak ütni titeket. – hatalmas gonosz vigyor terül el az arcomon a hógolyó csata gondolatára.

Kibújik belőlünk a gyerek és a próba abban a percben ugrott, hogy Ruki kitalálta rendezzünk egy háborút.

- Én Reitával vagyok. – veti rám magát a pöttöm énekes a kanapéról.

- Oké, de akkor a kacsa és leader-sama az enyém. – gyűjti be mind a kettőjüket Aoi.

- Hé, ez így nem ér. Erőfölényben vagytok. – nyafog.

- Veled viszont ott van Reita. – vág közbe Kai.

- Na, jól van, menjünk már, mert alig lesz időnk. – sürgetem meg a dolgokat, nem akarok sokáig maradni, ha már nem gyakorlunk, bár Toshiya valószínűleg csak este fog hazaérni.

- Igaz. – mondják egyszerre.

Felkapjuk a kabátjainkat, sál sapka, kesztyű aztán rohanunk is le, mint a gyerekek. Rég voltam a bandával ennyire felszabadult, mostanában az agyunkra mentek a próbák. Kellett ez már. Alig érünk ki, a háború elkezdődik, hógolyók ezrei szállnak oda-vissza a levegőben. Igyekszünk fedezékbe húzódva maradni, de így is rendesen havas lesz mindenki. A hó szakad, a földről még is egyre inkább eltűnik körülöttünk, így hamar kifogy mind a két tábor a munícióból. Eredményt nem tudunk hirdetni, mivel nyakig olyan lett mindenki. Ha nem szárítkozunk meg csúnya megfázás lesz belőle mindenkinél. De jobb célpontot találtunk, egy hatalmas hókupacot.

- Kicsi a rakás. – kiáltok fel és belevetődöm.

- Kicsi a rakááááás! – csapódik be Uruha is majd sorra a többiek is.

A járókelők igyekeznek elhúzni a közelünkből, kapjuk a megjegyzéseket is, de nem sűrűn érdekel minket. Remekül szórakozunk. Az idő csak repül, ha az ember jól szórakozik, mire pedig észbe kapunk alaposan átfagyva és elázva siet mindenki haza.

Ahogy sejtettem Toshiya még nincs itthon, forró vízben ázok egy jó másfél óráig. Hatalmas lesz a számla, de lassan kezdek beletörődni, annyira nem vagyok pénz szűkében, de ha nem muszáj, nem költöm feleslegesen. Mikor felmelegszem, megszárítom magam egy törülközővel, megszárítom a hajamat, vissza az orrkendő, ilyenkor igazán hasznos tud lenni. Felveszek valami meleg, kényelmes cuccot aztán elmegyek bevásárolni, hogy meleg vacsorával várjam azt a majmot, ha fáradtan hazaesik. Csak az hiányzik nekem, hogy még itthon is kikészítse magát. Több is, mint elég, amit bent kap minden egyes nap. Az már kérdéses, mit is főzzek, mert a kedvencét előttem, nem akarok sokszor ugyanazt főzni, jól jön ilyen szempontból a változatosság. Végül egy jó nagy adag curry mellett döntök, rizzsel meg beszerzek egy igencsak finom sakét is. Jól fog esni utána, kellemes melegen. Hajnali kettő is elmúlik, mire hazaesik, de most kivételesen ébren vártam meg, kíváncsi vagyok a vállát mennyire vágta haza megint. Ha nem vigyázott esküszöm, leharapom a fejét… Jesszusom Reita milyen kis hárpia lettél, jobb lenne, ha visszavennél, mielőtt kiadja az utadat.

- Kaphatok előtte is sakét? – néz fel rám már az asztalnál ülve.

- Inkább fájdalomcsillapítót vágnék a fejedhez. –sóhajtok fel.

- Hé, én igyekeztem vigyázni, de abba a kettőbe nem tudom mi ütött. Egy órát fetrengtünk földön mire sikerült annyira összeszedni magunkat, hogy mindenki haza tudjon menni. – háborodik fel.

- Akkor mi lenne, ha vacsora után lefürdenél, aztán az ágyban megmasszírozom a hátadat meg a válladat.

- Megtennéd értem? – hálás pillantást küld felém.

- Persze nem ingyen. – azonnal gonosz mosoly terül el az arcomon.

- Meg fogom bánni, de mit szeretnél érte? – szívja fogát.

- Mikor is vagy szabadnapos? – azonnal egy ötlet körvonalazódik a fejemben.

- Holnap után? – inkább kérdésnek hangzik, mint válasznak.

- Remek, akkor majd szerezz be egy necc harisnyát. – kacsintok rá.

- Ezt most komolyan mondod? – alaposa meglepődik, erre nem számított. – És mit játszunk?

- T-i-t-o-k. – nyomom meg minden egyes betűjét a szónak.

Igazából csak indokot keresek arra, hogy egész nap ágyban tartsam valahogyan. Komolyan aggódom érte, nem jó ez így, de persze, ha én nem vigyázok magamra, akkor égszakadás, földindulás, kirobbantja a harmadik világháborút is, amiért lebetegszem, vagy megsérülök.

- Rendben van. – megy bele végül.

Bólintok egyet, elmosogatok, még elmegy fürdeni, aztán a hálóban gyengéden bekenem a vállát. Elhasal a hatalmas matracon, én pedig mellé helyezkedve, térdeimen megtámaszkodva egy masszázsban részesítem őt. Végig vicces, dorombolásra emlékeztető morgásokat ad ki magából, néha fájdalmasan felszisszen, de ezek a hangok hamar eltűnnek, majd újra élvezi a dögönyözést.

- Ah, olyan jó kezeid vannak. – nyögi, mikor befejezem. – Sokkal, de sokkal jobban érzem magamat.

- Örülök, ha tudtam segíteni. – lehajolok, egy csókra aztán kimegyek megmosni a kezem.

Kis kiflitként bújik hozzám, hamar elalszunk, hosszú volt ez a nap, bár mi csak játszottunk ők meg dolgoztak, de akkor is rendesen elfáradtunk. Remélem, hamar lemegy a turnéjuk, hogy aztán ki tudja magát pihenni. Ez lesz az első hosszabb távollétünk egymástól, kíváncsi vagyok, hogyan fogjuk kibírni. Nem sűrűn alszunk a másik nélkül, teljesen külön, mindenki a saját lakásában. Nagyon ritka az ilyen alkalom.

23. fejezet

Toshiya pov

A kellemes estét, kivételesen egy jó reggel követi, mert Shini és Kyo ma nem jönnek be, így el lettünk engedve. Nincs is jobb, mint Rei karjai közt ébredni. Sajnos, neki nem ilyen engedékenyek a társai, így be kell mennie, de csak délután. Miután elment, leültem kicsit dolgozni. Leginkább a versenyre készülök. Szerintem a mostani lesz az utolsó. Már egyszerűen nincs rá időm, és a vállam is kezd kikészülni. Nem kéne hazavágni magam, pont turné előtt. Akkor nem csak Kyo nyírna ki különös kegyetlenséggel, hanem Rei is. Ha már távoznom kell, akkor valami nagyon ütőset fogok előadni. Csak délig tudok a fenekemen maradni. Pont ebédelek és az utóbbi napokon agyalok. Rei nagyon pipa mert Ruki nyaggatja. Hogy tudnék neki segíteni? Ha ez így megy tovább, hatalmas balhé lehet bandán belül, amit mindenki meg fog sínyleni. Nekem se jó, hogy Rei állandóan morog. Talán itt az ideje, hogy a bandája megtudja az igazat.

- Igen, ez lesz – döntök.

Kaja után összeszedem magam, és elindulok. Elég sokat voltam már náluk, így a portások azonnal felengednek. Mit ne mondjak, hatalmas meglepetést okozok, főleg, mikor kikotyogom, a mi kis titkunkat. Hihetetlen ez a banda. Nem is az a legmeglepőbb számukra, hogy a nagy heteró és macsó Reita egy pasival jár, hanem, hogy egy rivális bandának a tagjával. Eszem megáll rajtuk. Ahogy kell, Ruki menetrend szerint felhúz. Kis pukkancs. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Rei próbál nyugtatni, de Kai az, aki rendet rak, mondván zenélni kéne. Ő az egyetlen normális ebben a társaságban. Viszont nem vagyok hajlandó elmenni, legalábbis egyedül nem. Így végül maradok. Volt annyi eszem, hogy elhozzam a vázlatfüzetem, így én is tudok dolgozni. Zenével mindig könnyebb. És hogy itt van velem a kedvesem az csak még jobb. Eddig is tudtam, hogy egész jók a srácok, azt el kell ismerni. Nem igen értem milyen alapon hasonlítgatnak össze minket, teljesen különbözünk. Nem tudok kiigazodni a rajongókon. Párszor megborzongok, de nem a légkonditól. Tény, hogy Ruki olyan jó mint Kyo, de van hangja. Kellemesen mély. A lassabb, lágyabb dalokhoz tökéletes. Nagyon tetszik. És mindezt úgy ismerem be, hogy próbálok nem elfogult lenni. Ruki mint énekes, nagyon jó, büszke lehet magára és a teljesítményére, de mint ember… inkább hagyjuk. Továbbra is fennáll az elképzelésem hogy Kai a legnormálisabb, persze, a papagáj után. Ő nem vájkál mások életében, csak nyugalmat akar és zenélni. Legalábbis így gondolom. Miért nem tudnak a többiek is ilyenek lenni? Az meg más kérdés, hogy aranyos a srác mosolya.

Végül este tudunk csak lelépni. Rei hulla, így még maradunk, míg összeszedi magát. Mikor kettesben vagyunk, kiderül, hogy neki nem tetszett ez a random látogatásom, mint nekem. Meg is kapom a fejmosást. Jobban belegondolva, tényleg rosszul is alakulhatott volna, mint mikor bemutatott a családjának. De most Kivételesen szerencsénk volt. Végül haza megyünk. Alig indítom el a kocsit, elalszik. Nem baj, nagyon kikészítette magát, megérdemli a pihenést. Megállok a ház előtt, és nézem nyugodt arcát. Annyira aranyos, és szeretni való srác. Nem értem Ruki miért nem tudja békén hagyni. Miért kell ennyire kutakodni mások magánéletében? Ahelyett, hogy örülne, hogy boldog a basszeros. Inkább nem húzom fel magam.

- Kicsim, ébresztő – simogatom meg az arcát.

- Hm? – mocorog.

- Térj magadhoz, megérkeztünk.

Kicsit mocorog, nyújtózik és kinyitja az ajtót. Amint megcsapja a fagyos levegő, magához tér. Kicsit kóvályogva lépked, de elnavigálom a lakásomig. Nehézkesen meg szabadulunk a cipőktől és megyünk fürdeni. Rei majdnem állva elalszik. Feladom rá a nadrágját és megyünk aludni. Amint vízszintesben van, hat láb mélyen alszik. Mikor hozzábújok, ösztönösen magához ölel. Nem kell sok, hogy kövessem az álmok világába.

Reggel a telefonomra kelek. Kaoru az.

- Mondd – nyöszörgök.

- Szívességet szeretnék kérni – kezdi komolyan.

- Hallgatlak – ülök fel.

- Este interjúra kéne mennem, de bent is kéne maradnom, hogy a főnökkel lerendezzünk ár dolgot. Be tudnál ugrani helyettem?

- Aha, nem gond – ásítok – Mikor és hova menjek? Kivel leszek?

- Boohoz, este 8-ra, és Shinivel.

- Oké, este 8 Boonál – ismétlem.

- Kösz, jövök egyel – hallom, hogy mosolyog.

- Aha, na szia – bontom a vonalat.

Tehát interjú, de jó. Na mindegy, ha már felkeltem elkezdem a napot. Felteszek kávét főni, és cigire gyújtok. Nem sokkal utánam kedvesem is előkerül.

- Szia – mosolyog.

- Szia – lopok egy csókot.

- Hamar kidőltem?

- Az enyhe kifejezés – kuncogok – Viszont este ne várj meg. Kao most hívott, és megkért, hogy ugorjak be helyette egy interjúra.

- Oh... - meglepődik – Mikor?

- Este 8-kor kezdünk. Szerintem egy vagy két órás lesz, nem tudom. Shinyával megyek.

- Oké, akkor elfoglalom magam.

- Készülj a versenyre, ha tudsz. Tudod, nemsokára menni kell.

- Jaj ne is mondd, teljesen elfelejtettem - kap a fejéhez.

- Mire mennél nélkülem? - ölelem magamhoz.

- Semmire – ismeri be.

- Még szép.

Fenekembe markol és végre megcsókol. Átkarolom a nyakát és közelebb húzom magamhoz.

- Te, rossz vagy – válik el tőlem.

Nekilök a pultnak és teljesen hozzám préseli magát, így megérzem ágaskodó férfiasságát.

- Én? Ugyan – tolom el.

- Akkor mi ez a két kis szarvacska a fejeden?

- Csak képzelődsz, nem látod a glóriámat?

Felnevetek és újra megcsókolom. Kócos hajába túrok, és ha lehet, még közelebb húzom magamhoz.

- Kívánlak – válik el tőlem.

Elmosolyodom, és inkább menekülőre fogom, mielőtt elkap. Nem arról van szó, hogy nem akarom, de készülődni kell.

- Később – simítok végig arcán.

Gyorsan megiszom a kávém, és megyek öltözni. Rei morogva jön utánam. Kicsit duzzog, aztán egymásra nevetünk. Végül ő is elkészül, és együtt indulunk el.

- Akkor nem látlak? - kérdi egy lemondó sóhajjal.

- Nem hiszem. Inkább feküdj el, ne várj meg.

- Interjú után mész még valamerre?

- Csak hozzád – mosolyog rá.

Meglepődik, de aztán elmosolyodik. Végig simít a combomon. Mikor elérek a kiadójukhoz kelletlenül száll ki mellőlem. Még kapok egy csókot, és megy is. Sikerül nem elkésni, ami szinte csoda, mert beragadok a dugóba. Szerencsére leginkább papírmunka van a mai napra, aminek örülök, mert legalább pihen a vállam. Ha nem javul, el kell mennem a dokihoz. Vagy magamtól megyek, vagy Kao és Kyo rugdosnak el oda. Estig bent vagyunk, innen egyenesen megyünk dobosommal az itnerjúra. Szeretek Booval találkozni, nagyon nagy arc, az egész interjút végig hülyéskedjük. Nem is igazán intertjú, inkább baráti beszélgetés, és pont leszarjuk, hogy élőben megy. Fel se tűnik, hogy elrepül a rendelkezésünk álló két óra. Agyilag teljesen lefáradva megyek haza. Nem akarok már semmit, csak a bebújni a párom mellé. Otthon teljes sötétség fogad, tehát lefeküdt. Nem baj, késő van, neki is dolgoznia kell holnap. Fürdés után szinte beájulok mellé.

Az elkövetkező pár nap szinte ki se látok a munkából. Az egy dolog, hogy turnéra készülünk, de még a versenyre is készülni, kicsit sok. Van, hogy a munka után mindketten leülünk és a versenyre készülünk. Nem igen fogom ezt bírni, ha így megy tovább. Rei ugyan nem szól, de látom rajta, hogy aggódik. Végül eljön a verseny napja. Ma visszalépek, elég volt ebből. Kyo és Kao is már morognak, hogy hagyjam a franca ezt a hülyeséget. Igazuk van, szerintem kicsit túlvállaltam magam.

- Minden oké? - kérdi Rei, mikor épp melegítek.

- Persze – mosolygok.

- A vállad hogy van?

- Jól, tényleg minden rendben, ne aggódj.

Látom, hogy nem hisz nekem. Gyorsan körbe pillatok. Sehol senki. Magamhoz húzom és lágyan megcsókolom. Azonnal átkarolja a derekam és magához szorít.

- Aggódom érted, na – szakad el tőlem.

Csak mosolygok, és még lopok egy csókot, mielőtt felmennék a színpadra. Veszek egy mély levegőt és elkezdem játszani a kiadott számot. A szám közepénél benyilall a vállam, a kezem is sajog. Ajjaj, ez nagyon nem lesz jó. Fogam összeszorítva végig játszom, aztán eltűnök. Az öltözőben leteszem a hangszerem, lekapom a pólóm és bevizezem a kis törülközőmet. Mikor átázik a jéghideg vízben, fájós vállamra terítem. Felszisszenek a hirtelen hidegre.

- De jó – nyögöm.

Nem tudom meddig van rajtam a törülköző, de valamennyire enyhül a fájdalom. A kezem is fáj, de azt gyorsan bekötöm. Nem tudom Rei merre van, de örülök, hogy nem látja mennyire ramatyul vagyok. Nem akarom, hogy jobban aggódjon. Mikor szólnak, hogy eredményhirdetés jön, összeszedem magam, és a többiekkel kimegyek. Most már a bírák közlik a döntést, nem a hirdetőfal. Nem csoda, nemsokára az elődöntő jön. Felsorolják azokat, akik tovább jutottak. Ahogy vártam, Rei is és én is köztük vagyunk. Mint egy jó iskolás felemelem a kezem és mondom:

- Visszalépek.

Számtalan meglepett szempár szegeződik rám.

Reita pov

A napok egyre inkább csak telnek, hol együtt gyakorlunk hol pedig nem is látjuk, egymást csak együtt alszunk. Nem lesz ez így jó és Toshiya válla miatt is egyre inkább aggódom. Nem mutatja, de minden egyes rezdülésén látom, mekkora fájdalom van benne. El fogom rángatni a dokihoz, ez így nem lesz jó. A versenyen utolsó fellépő vagyok, így csak akkor látom, megint amikor eredményhirdetés van. Vizes a pólója a vállánál, ami kiakaszt, szóval baj van. Nem érdekel mit fog mondani, innen egyenesen orvoshoz viszem majd.

- Visszalépek. – közli a bírákkal mire egy jó páran leesett állal néznek rá.

Meg sem lepődöm, én tudtam erről, legalábbis sejtettem, mert ugye turné nemsokára. A legtöbben pedig fellélegeznek, mert egy nagy rivális megy el, így csak én maradok, akit le kell győzniük, de abból nem esznek. Nekik nincs akkora tétje a versenynek, mint nekem.

Amíg őt letámadják, visszamegyek az öltözőbe, látom a vizes törülközőt és hiányzik a fáslija is. Megcsóválom a fejem. Kimegyek egy kicsit bagózni, mire pedig visszamegyek, már mindenki öltözködik, készülnek haza.

- Na, végre. Merre jártál? Már mindenhol kerestelek. – sóhajt fel megkönnyebbülten, de elsötétült tekintetem látva nagyot nyel.

- Öltözz. – szólok rá, én hamar összekapom magam.

Amíg várok rá az öltöző előtt, elintézek egy pár telefont, az orvossal beszélek. Amint kijön, megragadom másik kezénél fogva, a gitárját is elveszem tőle, a kocsimig rángatom.

- Lassabban nem lehetne? Hová sietsz ennyire? – nyafog.

- Kuss! – emészt az ideg, mert nem volt képes szólni a válláról, de még inkább aggódom érte.

Megszeppenve jön velem. A csomagtartóba teszem a hangszereket, addig ő beszáll az anyósülésre. Bevágódom a volán mögé majd padlógázzal hajtok, mit sem törődve a közlekedési szabályokkal. Megüthetem emiatt a bokám, nekem viszont fontosabb a mellettem lévő hülye. Leparkolok, a hatalmas épület előtt mire panaszosan felnyög.

- Honnan tudtad?

- Attól, mert nem mondasz semmit, még nem vagyok vak, főleg ha rólad van szó. – szállok ki.

- Ezért vagy ennyire ideges? – követi a példámat.

- Mit gondolsz? Engem fog a pöttöm démonod kicsinálni, ha nem rendezzük le most a válladat.

- Nem téged, hanem engem.

- Egyre megy. Na, gyere. – fogom meg a kezét és befele húzom.

Az orvos már vár ránk a második emeleten, én pedig, mint egy bűnöző adom át kedvesem. Ők eltűnnek egy hatalmas fehér kétszárnyú ajtó között. Leülök az egyik kényelmesnek tűnő fotelba, kifújom magamat, el is pilledek kicsit. Arra riadok, fel mikor kijönnek. Toshi keze felkötve, és alaposan le van sújtva, az orvos pedig hozzám lép.

- A válla rendesen be van gyulladva, felkötöttük, ma már nem igazán kéne mozgatnia, felírtam egy krémet, ami enyhíti a fájdalmat és gyulladáscsökkentő is. Ha nem viszi túlzásba a zenélést pár napon belül elfogadható állapotban lesz. A turné után mindenképpen hozza el megint, hogy rendesen el legyen látva.

- Ne féljen, ha kell, kiütöm vagy elrángatom.

- Azt azért nem kell. – mosolyog. – Adtam most neki egy injekciót, amitől pár óráig még kába lesz.

- Köszönjük. – derekánál kapom el dülöngélő Toshim aztán elköszönök az orvostól és viszem is haza.

Nagy nehezen tudom csak beültetni a kocsiba, bekötöm, majd már megyünk is. Otthon ágyba fektetem, lerángatom ruháit, párnákkal körbe bástyázom, hozok vizet meg fájdalomcsillapítót, ha szükség lenne rá.

- Elmegyek a gyógyszertárba, kérlek, maradj addig ágyban, jó? – aggódva figyelem, olyan, mint aki be van lőve elég rendesen.

- Uhm. – csak ennyit tud kinyögni, oldalra billen a feje, aztán már alszik is.

Egy sóhaj szalad ki ajkaim közül, betakargatom, aztán rohanok a patikába. Hamar megkapom a krémet, még van annyi időm, hogy vegyek, pár dolgot otthonra aztán már megyek is. Beszereztem neki egy vállmerevítőt is, ha itthon lesz, feladom rá mindenképpen.

- Megjöttem. – suttogom a lakásnak, nem akarom felkelteni.

Lerúgom bakancsom, bemegyek a cuccokkal, leteszem őket a konyhában. Benézek, de még mindig alszik, ami megkönnyebbülés, legalább pihen.

Visszamegyek csinálni valami kaját közben, felhívom Rukit.

- Reita? – szól meglepetten a telefonba.

- Yo! Tudunk beszélni most? Ráérsz? – kell egy kis lelki támasz, most valamiért Ruki az aki tud segíteni nekem.

- Persze. Átmenjek? – még mindig hallom mennyire meg van lepve.

- De csak ha halk maradsz. Toshi alszik. – sóhajtom.

- Máris indulok. – nyomja ki.

Addig előszedek valami receptet, meg is találom azt, amit keresek, azt mondta ez a kedvence. Nem sokkal később a kapucsengő helyett a telefonom szólal meg. Felengedem a pöttömöt, ki nyitom a bejárati ajtót is, ott se csengessen. Tud ám rendes is lenni, ha akar.

- Hali. – lép be a konyhába ahol nagyban serénykedem.

- Kérsz egy sört? – fordulok félig felé.

- Ja, az jól esne. – mosolyodik el.

Leteszek elé egy hűtött sört meg valami kis rágcsát.

- Hű. Sört is kapok meg még kaját is. Megbocsájtottál? – döbben meg.

- Az még messze van, de szükségem van a tanácsodra.

- Mond! – azonnal megváltozik a kisugárzása, de rég is éreztem ezt, talán suliban, amikor egy verekedés után kihúzott a szarból.

- Toshi kilépett a versenyből. – kezdek bele.

- Szóval te nyertél. – szól közbe vigyorogva.

- Most nem erről van szó. Aggódom érte.

- Baj van? – iszik a sörből.

- Mondhatni. Berobbant a válla. Elvittem dokihoz, de őszintén megmondom, nem tudom, mit tegyek. Én sosem estem ennyire túlzásba, nem hagytátok.

- Hát először is, az orvos egy jó ötlet volt. Mit mondott?

Bele lendülünk a beszélgetésbe, amíg főzök, elmondok mindent erről. Csendben végig hallgat, nem szakít félbe, közben gondolataiba merül. Valamin nagyon agyal, azt látom.

- Nem tudom, hogy segítsek neki. – túrok hajamba.

- Meg kéne beszélned vele is. Ha olyan amilyennek elmondtad, akkor meg fogja érteni.

- Nem akarom korlátozni.

- Ez nem jelenti feltétlen azt. – sóhajt fel. – Kapok még egyet? – lötyögteti meg az üres üveget.

- Hanem? – teszek elé még egyet.

- Egyszerűen aggódsz érte. Tényleg szereted azt az egoista barmot, mi? – mosolyodik el.

- Nem is tudod mennyire. – vigyorodom el.

- Akkor lefújom a mai próbát. – veszi elő a telefonját és küld mindenkinek egy sms-t.

- Hűha, tudsz te rendes is lenni. – játszom a meglepettet. – Hol rejtegetted eddig ezt az éned.

- Nagyon vicces vagy én mindig rendes vagyok. – húzza fel az orrát.

Nem bírom tovább és elnevetem magamat. Bele lendülünk a beszélgetésbe, közben elkészülök a kajával is. Aztán leülök egy sör társaságában, énekesünkkel szembe. Pletykás öregasszonyokat megszégyenítve mesél mindenről, amit tud. Olyan dolgokat tudok meg, amiket lehet nem kéne tudnom. Legalább oszlik egy kicsit a feszültség közöttünk.

Egy vagy két órával rá egy kómás Toshiya jelenik meg a konyhaajtóban, kócos hajjal, felkötött kézzel, kissé bedagadt szemekkel.

- Akkor ideje mennem. – mosolyogva feláll Ruki.

- Kösz, sokat segített most ez. – kikísérem.

- Aztán csak ügyesen és a holnapi próbát igyekezd nem ellógni. – figyelmeztet, belebújik cipőjébe és kabátjába majd már megy is.

Visszamegyek ahhoz a majomhoz, leültetem és kaját rakok elé meg kávét. Az üres üvegeket meg elrakom.

- Mit keresett ő itt? – kérdezi rekedtesen a kávéját megkaparintva.

- Áthívtam beszélgetni.

- Minek? – nyafog.

- Nem is tudom, mondjuk, mert halálra aggódom magam egy bizonyos basszeros miatt, aki képes és kicsinálja magát meg a vállát. – dramatizálok.

- Nem tudom, kiről beszélhetsz. – pirul el, iszik a feketéből.

- Hogy érzed magadat? – sóhajtva leülök mellé.

- Kómásan, zsibbadok, de most jobb.

- Elhoztam a krémet is meg egy vállmerevítőt.

- A merevítő minek? – összehúzza magát, hogy kisebbnek tűnjön.

- Legalább amikor itthon vagy pihenjen a vállad. – támasztom meg a fejem.

Kellemetlen csend ereszkedik le közénk, egyikőnk sem néz a másikra, majd ő töri meg ezt a légkört. Felnéz rám, elmosolyodik kedvesen, aztán közelebb hajolva nyakamba fúrja arcát.

- Köszönöm.

Azonnal megenyhülök, és az ölembe húzom, mire teljesen hozzám bújik.

- Szívesen.

- Mihez kezdenék nélküled? – ismétli meg tegnapi szavaim.

- Semmihez. – kuncogok halkan.

- Legközelebb időben szólok.

- Ebben bízom én is. Nem eszel?

- Majd kicsit később, ha nem bánod. – kapaszkodik belém.

- Nem. – mosolyogva felállok vele karjaim között és a nappaliba megyek vele.

Lefektetem, beteszek valami filmet, aztán mellé helyezkedem, magamhoz ölelve betakarom egy pléddel és elindítom a lejátszót.

Kell most ez a nyugis, összebújós, filmezős este. Nem sokszor van mostanában erre időnk, úgyhogy minden ilyen pillanatot ki kell használni, amíg még, lehet. Eléggé sűrű most mind a kettőnknek a naptárja, remélem, nemsokára kicsit lazíthatunk, elmegyünk majd valamerre nyaralni vagy valami hasonló. Úgy érzem szükségünk van a teljes magányra amikor csak mi ketten, ott ahol nem tudnak minket elérni közvetlenül és nem tudják megzavarni a nyugalmunkat.