47. fejezet
Ruki pov
Késő este
van, de még nem alszom, agyalok az új dalunkon, hogyan is lehetne jobban
felturbózni. Miyuki édesen alszik mellettem, teljesen rám mászott közben, de
nem bánom. Én szeretem őt. Fáradt volt ezért korán elaludt. Valamikor
megcsörren a telefonom és elég kitartóan akar az illető elérni. Döbbenten
látom, hogy Reita az. Eléggé eltávolodtunk az utóbbi időben, bár mostanában már
azért igyekszem, visszafogni magam hisz nem utálhatom Toshit a végtelenségig.
Megvan, az oka miért nem csípem, de az már magán ügy. Végül csak felveszem.
- Igen? –
szólok bele.
- Ta… Taka…
- zokog a telefonba mire hatalmasra kerekednek a szemeim. – Segíts!
- Hé, hé hé…
Mi van? Mi baj? – ülök, fel ezzel felriasztom kedvesem is, aki fáradtan és
kérdőn pislog rám.
- Se…
Segíts… - nem mond, többet elfullad a hangja is.
- Máris megyek,
ne csinálj semmi hülyeséget! – villámgyorsan kipattanok az ágyból és öltözni
kezdek.
Nem mond,
többet csak kinyomja, engem meg elfog a félelem.
- Mi baj? –
hallom meg álmos hangját.
- Reivel gáz
van. Sosem hallottam még sírni. – amint felöltözök, intek, aztán már rohanok
is.
Hetek teltek
el, mióta Reita és Toshi szakítottak, azóta a basszerossal semmit sem lehet
kezdeni. Otthon van és az ideje nagy részét ágyban tölti. A srácoknak nem
mondtam csak annyit, hogy nagyon szarul van, mert szakítottak, nem kell tudni
az okát. Alaposan meglepett Akira, hisz sosem láttam még ennyire kiborulva,
sőt… még sírni sem láttam, nem, hogy ennyire. Teljesen összeroppant. Elfutott a
méreg mikor mondta Toshiya megcsalta őt Diével, de nem csináltam semmit.
Miyukival rettenetesen összevesztünk emiatt, végül úgy döntöttünk amennyire
lehet, kimaradunk belőle. Megoldják ők maguk is, mi csak támaszok vagyunk most
aztán…
- Ruki
beszélhetnénk? – lép be egyik nap egy igencsak kétségbe esett Toshiya.
- Persze. –
meglepődik, hogy azonnal belementem.
Kimegyünk a
próbateremből, egy kis eldugottabb sarokban állunk meg és várom, mit szeretne.
- Kérlek,
segíts. Reitával szakítottunk, meg akarom vele beszélni, de nem tudom elérni.
- Nem fogok
segíteni, még pedig azért nem mert látni sem akar téged. Azok után, amit tettél
nem is csodálom. – mondom nyugodtan.
- Miért mit
tettem? – van némi él a hangjában, viszont nyel egy nagyot, fél a választól is.
- Hogy
lehetsz ennyire… - kezdenék bele, bár nem érné meg felhúznom magam, inkább
egyszerűen kimondom. – Megcsaltad.
- Hogy mi? –
leesik az álla. - Sosem tennék ilyet.
- Márpedig
megtetted.
- Nem igaz.
– hűl el.
- Szóval
szerinted Reita hazudik? – vonom fel egyik szemöldököm.
- Ő
távolodott el tőlem. – vág közbe. – Még az évfordulónk is elfelejtette.
- Toshi. –
sóhajtok fel és orrnyergem kezdem nyomkodni. – Nem felejtette el, meglepetéssel
készült neked. Rendbe akarta tenni a kapcsolatotokat, hónapok óta emésztette
magát, kereste a hibát hol rontotta el. Tudta nagyon jól nem szabadna
féltékenynek lennie, de nehezen ment neki mikor te olyan nagy lelkesen meséltél
mindig a kettőtök kapcsolatáról. Észre sem vetted ezzel mennyire bántod őt. Nem
érezte magát elég jónak, sőt Die miatt iszonyatos hátránnyal is indult.
Csendben
hallgatja, ahogy mindent elmondok, amit nekem Rei elsírt.
- Este mikor
elment innen, egyenesen hozzád indult, hogy elvigyen vacsorázni, de mikor
belépett nem voltál ott, hát megkeresett. Az ágyban talált meg téged Diével,
még rá is vigyorogtál. Ezek után szerintem ne várd, hogy valaha is
megbocsájtson. Őszintén Toshi mit hittél? Nem hiába járt át mindig még az után
is, hogy elhidegültetek. Borzalmasan szeret téged Akira, viszont ezt nem tudja
lenyelni. Én hiszek neki, nem olyan ember ő, hogy ilyeneket csak úgy
kitaláljon. Csak annyit tudok javasolni, hagyd békén. – nézek a szemeiben, majd
ott hagyom döbbenetével együtt.
Próbálunk,
ellenben nem igazán megy senkinek sem, aggódunk a barátunk miatt. Este
mindannyian átmegyünk hozzá. Mosolyog annak ellenére, látjuk, mennyire sírna
inkább, de előttünk erősnek mutatja magát. Nem lesz ez így jó, nagyon nem,
mégsem tehetünk semmit sem. Így is nagy csoda, hogy elmondta nekem mi történt.
Legalább ez már haladás. A legtöbb, amit tehetünk, nem hagyjuk a szarban,
segítünk neki talpra állni, aztán tovább lökdössük az úton előre. Aoi pofázik
neki, közben pedig elalszik, de maradunk. Ma este nem hagyjuk magára. Havonta
párszor megcsináljuk ezt. Sosem hagyjuk egyedül, mindig valaki itt alszik nála
este, tudjuk semmi szükség rá olyan szempontból, hogy nem csinál majd
butaságot, annyi esze maradt. Csak rohadtul féltjük.
- Ruki. –
szól mikor már a többiek elaludtak.
- Hm? –
nézek rá azonnal.
- Köszönöm.
- Mégis mit?
- Mindent…
Ha tartottam volna a távolságot. – kezdi emészteni magát.
- Akkor még
mindig nem ismernéd milyen igazán boldognak lenni. Majd rendeződik, minden csak
ne add fel. – mondom, ami tőlem telik.
- Önző. –
morog, de tudom, csak próbálja oldani a feszültségét.
- Hát igen,
én már csak ilyen vagyok. – mosolygok rá.
- Gondolom
beszéltél vele. Azóta nem hívott. – jegyzi meg, kínosan ügyelve arra, hogy ne
mondja ki a nevét.
- Igen
beszéltem, mert bejött. Azt várhatta te is ott leszel…
- Uhm. –
tömör egy válasz.
- Inkább
pihenj, ne agyalj ezen jó?
- Majd
alszom, ha tudok. – morog és kimegy, a konyhába mire azonnal megyek utána.
Látom,
mennyire idegesíti, mégsem hagyhatom egyedül. Mindenképpen segíteni akarok,
mert nagyon nem jó ez így. Alig mozdul ki. Oké, tudom, magányra vágyik nem
pedig emberek közé, viszont, ha eljárogatna, kevesebbet gondolna rá. Ámbár
nagyobb az esélye az összefutásnak. Francba, ez nekem nagyon bonyolult.
Szerencsére nekem ilyenben sosem volt részem.
-
Megtennétek, hogy nem mindennap tanyáztok itt? Szeretnék egyedül lenni. – töri
meg a csendet.
- Nem jó a
társaságunk?
- Nem. –
vágja rá.
- Rendben. –
sóhajtok. – Akkor ritkábban jövünk majd át.
Sóhajt egy
nagyot, majd elvonul a szobájába pihenni.
Akirának jót
tett ez a kapcsolat, a vége viszont nem. Nem idegenkedik már a melegektől
annyira, még engem is kispárnának használt mikor átjöttem szakításuk estéjén.
Teljesen eláztatta a pólómat könnyeivel, mégsem bánom. Kicsit jobban megértem
ezt a papagájt. Bekövetkezett az, amitől a legjobban félt. Nem akart sérülni
mégis megtörtént. Talpra fog állni valaha? Kérdéses. Remélem igen. Kár lenne
elveszíteni egy ilyen jó zenészt, basszerost és legelső sorban barátot.
Gondolataimmal
együtt megyek vissza a kanapéra, a többiek ott alszanak ahol éppen helyet
találtak. Már mindent tudnak, vagyis hát, majdnem mindent. Az egészből Reita
csak annyit mondott el, szakítottak, de jól van. A vége persze totális
hazugság, amit mindenki tud is, de nem rójuk fel neki, mert most nem ez a
lényeg. Nagyon remélem, hogy a másik basszeros semmit sem fog már csinálni,
hanem éli tovább az életét. Mind a kettőjüknek jobb lenne. Oké, tudom, ilyenkor
mindent meg kéne beszélni, de szerintem ezen nincs mit szépíteni. Ami történt,
megtörtént. Kár már feszegetni a fájó emlékeket.
- Te Ruki.
Biztos jó ez így Akirának? – kérdezi félénken Kai.
- Fent vagy?
– döbbenek meg.
- Igen. Nem
bírok aludni. – vakarja meg zavartan a tarkóját.
- Akkor már
ketten vagyunk. – nyújtózik Aoi. – Csak a miatt a hülye miatt játszottam meg
magamat.
- Szóval, ha
mindenki fent van, találjuk ki, mivel szórakoztatjuk majd. – ül fel Uruha.
-
Borzalmasak vagytok. – sóhajtok, viszont belemegyek.
- Vigyük el
inni? – Aoi.
- Nem jó.
Csak jobban ártana most neki, mint segítene. – morfondírozik a kacsa.
- Ugyan már.
– legyint Yuu. – Nem az a fajta, aki depressziós, mikor részeg.
- Lehet.
Ellenben, ha rémlene, mostanában történtek olyan dolgok amik miatt rendesen ki
van. – lenézően vizslatom a gitárost.
- Harapd le
a fejem… Csak egy ötlet volt. – duzzog be.
- Elég hülye
ötlet. – hajamba túrok.
- Miért? Van
jobb ötleted? – kérdezi Uruha.
- Ami azt
illeti, van. – vigyorgok.
- Még pedig?
– kezd kíváncsiskodni leader-sama.
- Onsen.
Tökéletes hely a lazításhoz, távol mindentől, csak a banda. Amolyan régimódira
gondoltam.
- Ez tényleg
jól hangzik. – enyhül meg kékecske.
- Forró
fürdő. Éjszakai felfedező túra bátorságpróbával egybekötve. Sütögetés tűznél… -
Uruha nagyon beleélte már magát.
- Szuper. –
dörzsölgetem össze kezeim. – Már csak rá kell vennünk a basszerost, hogy
eljöjjön velünk.
- Nem kell
tudnia, hogy hova megyünk. Elég csak, ha felnyaláboljuk mikor már mindent elrendeztünk,
legalább tiltakozni sem lenne ereje. – vonja meg a vállát Kai.
- Jesszusom
Yutaka, mióta vagy te ennyire sunyi? – döbbenek meg.
- Sok
mindent nem tudsz még rólam Ruki-chan. –
vigyorog gonoszul, mire nyelek egy nagyot.
Halkan
elneveti magát, mire nem sokkal később már mindenki kuncog. Igyekszünk azért
csendben maradni. Néha ránézünk Akirára, aki kivételesen nyugodtan alszik, már
amit nyugodtnak lehet mondani ilyen helyzetben.
Az este
folyamán mindent megszervezünk, hogy nem legyen fennakadás. Minél hamarabb
megyünk el innen, annál jobb. Egy teljes fürdőt kibéreltetek a kiadóval, minek
oda a felesleges emberek? Így legalább nekünk is kikapcsolódás, nemcsak annak a
majomnak. Kocsival akartam menni, de annak semmi hangulata nem lenne hozzá. Yuu
kitalálta menjünk akkor vonattal, rég utazott és nagyon szeretne megint.
Mindenki helyesel. Már csak azt kéne, eldönteni mennyi időre megyünk. Egy pár
nap nem az igazi, viszont egy bő másfél hét. Na, az már jöhet.
- Haza se
akarunk majd jönni. – nevet Uruha.
- Ja. Forró
fürdő, kaja, pia, nyugalom. Kell ennél több? – nyúlik el Aoi a földön.
- Nők. –
vágja rá Kai.
- Ki vagy te
és mit tettél leader-samával? – esik le az állam.
- Nem vagyok
én olyan jó kisfiú, mint hiszed. Néha én is szeretnék lazítani, nem pedig
cserélgetni a pelusotokat. – puffog.
- Pelusról
jut az eszembe, pisilnem kell. – Uruha.
- Mondom én,
hogy kacsák voltak az ősei.
- Ne szidd a
családfám Aoi…
Toshiya
pov
Miyuki végig
mellettem van és támogat. Másnap reggel nincs erőm felkelni, így húgom felhívja
Kaot, hogy nem tudok bemenni. Egész nap fekszem az ágyban. Miyuki mellém
heveredik és a hajam simogatja.
- Annyira
fáj – szipogom.
- Tudom,
tudom – suttogja.
Ha lehet még
közelebb bújom hozzá. Arcomat mellei közé fúrom és próbálok nem sírni. Hátam
simogatja és próbál csitítani. Egy dalt kezd dúdolni, amitől sikerül kicsit
lenyugodnom.
- Shh...
sírd ki magad nyugodtan.
- Mit
csináljak? - törlöm meg a szemem.
- Próbálj
beszélni vele – próbálkozik.
- De hogy,
mikor nem hajlandó szóba állni velem?
- Menj be
hozzá a próbaterembe.
- Ez jó
ötlet! - ülök fel.
Kimászok az
ágyból, és elkezdek készülődni.
- Toshi, te
meg hova mész? - csodálkozik.
- Szerinted?
Hozzá.
- Este van,
már nincs ott – érvel.
- De...
de...
- Toshi,
bírd ki holnapig! Kérlek, pár óra. Addig nyugodj le, és gondold át. Addig
mindketten lehiggadtok és talán tiszta fejjel meg tudjátok beszélni. Kérlek
Toshi, légy most észnél – könyörög.
Legszívesebben
most azonnal átsietnék hozzá, de könyörögnék neki. Bármit megtennék, hogy
legalább meghallgasson. Ő a mindenem.
- Jól van –
nyögöm, és lerogyok az ágyra.
- Minden
rendbe jön, ne félj. A vak is látja, hogy mennyire szeretitek egymást. Ha
tényleg annyira szerelmes beléd, akkor meg fog hallgatni.
- Biztos
vagy benne?
- Igen.
- Én nem
hiszem. Mikor megtalálta azt a DVD-t.... sose láttam még olyan dühösnek. Akkor
és ott, tényleg, azt hittem, meg fog ütni. - remeg meg a hangom.
- Mi? -
sápad el – Ez mikor volt?
- Nem olyan
régen.
- Istenem,
Toshi – térdel mellém, és simogatja meg az arcom.
Magamhoz húzom
és elterülök az ágyon. Semmit nem alszom este, csak fekszem, és hallgatom
Miyuki szuszogását. Ha le is hunyom a szemem, képek jelennek meg előttem. Csak
villanások, két egymásba fonódó test... az egyik én vagyok, de a másik... nem
tudom ki. Ismerős test, de...
Hajnalban
feladok minden kísérletet arra, hogy aludjak. Kimegyek a konyhába, és cigire
gyújtok. Nehezen tudom csak meggyújtani, annyira remeg a kezem. A nikotin segít
kicsit lenyugodni, de nem nagyon. Végül sikerül felraknom egy feketét. Az illatokra
Miyuki is előjön.
- Szörnyen
nézel ki – simít végig az arcomon.
- Úgy is
érzem magam, bár az enyhe kifejezés.
Fájdalmas
mosoly jelenik meg az arcán és tölt magának a kávéból.
- Mielőtt
mész, egyél valamit, kérlek.
- Gondolom,
addig úgyse engedsz – sóhajtok.
- Nem hát –
toppant.
Mosolyogva
megcsóválom a fejem. Gyomrom görcsbe rándul, hányingerem van és remegek.
Bárcsak itt lenne velem Rei, bárcsak újra érezném erős karjainak szorítását,
ajkait az enyémeken, édes csókját. Érzem, hogy bármelyik pillanatban
kirobbanhat belőlem az újabb zokogás. Lerogyok a fal mellé, és tenyerembe
temetem az arcom. Próbálom visszatartani a könnyeket, amik a szemem égetik.
Érzem, hogy ráz a néma zokogás. Kami-sama, miért ilyen nehéz? Miért fáj
ennyire? Azt hittem egyszerű együtt élünk boldogan, csak Rei és én, ilyen
egyszerűen. Miért nem lehetünk egyszerűen csak boldogok együtt? Talán nem
érdemeljük meg? Mit vétettem? Olyan szép volt minden, miért nem lehet minden
olyan, mint akkor? Egy apró kéz szakít ki keserű gondolataim közül. Miyuki
vékony karjai fonódnak körém.
- Bárcsak
minden olyan lenne, mint régen – préselem ki magamból.
- Shhh...
minden rendbe jön, ne félj – dörzsöli a hátam.
- Miért?
Miért történik ez velem?
Nem mond
semmit, csak mellkasához szorít, és dúdolva ringatni kezd. Nem tudom, hogy
csinálja, de ezzel mindig megnyugtat.
- Szedd
össze magad – kéri.
- Igyekszem.
- Menj,
frissítsd fel magad, szörnyen nézel ki.
- Úgy is
érzem magam.
Szó nélkül
felhúz. Még mindig meglep, hogy mennyi ereje van. Elvánszorgok a fürdőbe, és a
tükörbe nézve elborzadok. Táskás és vérvörös a szemem, kócos vagyok és nyúzott.
Miyukinak igaza van, ha Rei így meglát, tuti seggbe rúg. Hideg vízzel megmosom
az arcom. Felfrissülve megyek a szobába, majd emberi külsővel jelenek meg.
Megiszom a kávém, adok egy puszit a húgomnak, és már megyek is. Szinte rohanok
a kocsimhoz. Annyira remeg a kezem, hogy el is ejtem a kulcsokat. Nagy nehezen
sikerül kinyitnom a zárat és beülni. Idegesen keltem életre a járgányt és
indulok el a PS felé. Biztos túllépem a sebesség határt, de nem tud érdekelni.
Fontosabb, hogy minél előbb beérjek a kiadóhoz, és beszéljek kedvesemmel. Alig
fogom fel az utat, csak azt, hogy végre-valahára megérkezem. Még sose éreztem
ilyen hosszúnak az utat. Alig áll le a motor, kiugrom, és szinte hasra esek,
úgy rohanok.
- Mi lesz
már? Gyerünk – nyomogatom a lift hívógombját.
Egy reumás
csiga tempójában megjelenik a lift. Végre beszállok, és vadul nyomogatni kezdem
a megfelelő emelet gombját. Lassan csukódik a vas kalitka ajtaja, én meg egyre
idegesebb vagyok. A gyomrom remeg, hányingerem van, mindjárt rosszul leszek.
- Könyörgöm,
gyorsabban – rimánkodom.
Végre
megérkezem, és mehetek. Botladozva megyek a próbateremhez, és nyitok be. Rei
nincs bent, így Rukit hívom ki. Nagyon nem akar szóba állni velem, de mégis
megteszi. Viszont amit mond... az felér egy tökön rúgással... hogy én... meg...
megcsaltam Reit? Nem, az nem lehet! Arra képtelen lennék! Ahogy eljutnak a
tudatomig Ruki szavai és kezdem felfogni, lerogyok, a földre ott ahol vagyok. Nem
érdekel semmi és senki... képtelenség, amit az a törpe mond. Nem tettem semmi
ilyesmit. Nem lennék képes erre. Őt nem tudnám így elárulni. Nem... az nem
lehet igaz... ez egyszerűen nem lehet igaz...
Fogalmam
sincs meddig voltam ott a kiadó folyosóján magamba roskadva, vagy, hogy
jutottam haza. Semmit sem fogok fel a körülöttem lévő világból. Annyi rémlik,
hogy veszekedtem Dievel, de már ebben sem vagyok biztos. Nem tudom, mi történik
körülöttem, csak fekszem az ágyban és hagyom, hogy elnyeljen a bánat, a
bűntudat és a megbánás. Az egyetlen, ami tartja bennem a lelket, az Miyuki, aki
el sem mozdul mellőlem, még akkor sem, ha ritka bunkó vagyok, és a lelkébe
gázolok. Ő az egyetlen támaszom, aki nem ítélkezik, nem mocskol, és elfogad a
hibáimmal együtt, és feltétel nélkül szeret.
Sziasztok, elég homályosan fogalmaztatok azzal az estével kapcsolatban, kíváncsi lennék, mi is történt akkor ott, valójában.
VálaszTörlésFőleg, hogy Toshiya sem emlékszik, bocs a késői kommentért, nagyon tetszett
Toshi túl sokat ivott és lefeküdt Dievel, bár erre nem emlékszik.
TörlésLényegében jah xD Ahogy Neji mondja
Törlés