50. fejezet

Reita pov

Nem is tudom mennyi telhetett el a szakításunk óta. Talán négy hónap? Lehet, vagy akár több is. A lényegen nem változtat. A srácok azt hiszik már túltettem magam a dolgon, kívülről talán úgyis tűnik, de belülről felemészt ez az egész. Próbákon nem tévesztek, felvételeknél jó hangulatú vagyok, de amint hazaérek, magamba zuhanok. Én igazán szerettem azt a majmot ő pedig annak ellenére, amit mondott nekem megcsalt. Ráadásul pont Diével… Akire amúgy is féltékeny voltam, ezt ő is tudta mégis… Mióta csalhatott már vele fogalmam sincs, ennek ellenére is hatalmas sokk volt. Főleg mert pont az évfordulónkon tette ezt, amikor még fájdalmasabb az embernek. Még most is magam előtt látom, ahogy kéjesen egymásba fonódva basznak, még az sem különösebben izgatta, hogy ott vagyok, rám is mosolygott, mintha azt mondaná, látod vele is ugyan olyan jó. Elismerem telefonon dobni őt nagyon igazságtalan volt, de képtelen vagyok ránézni, undorodom most már tőle. Semmit sem tudok elhinni neki most már, még, ha akarnám se. Párszor keresett, otthon, a munkahelyen és még telefonon is, de az még nagyon az elején volt. Talán jobb is így, hogy ezek is elmaradtak mára, nem könnyebb nem azt mondom, csak nagyobb a felejtés esélye. Vagy nem… A cuccai, ami nálam voltak egy dobozba kerültek azzal a temérdek közös képpel együtt is, amit a nyaralások alkalmával lőttünk. Fel akartam gyújtani az egészet, de mégsem tettem. Macsó vagyok nem egy hisztis sértett, bár eléggé a lelkembe gázoltak. Sebaj, csendben kiszenvedem magam, egyszer csak el fog múlni. A legrosszabb az egészben, bárkire nézek rá, csak őt keresem az illetőben, így új kapcsolatot sem tudok teremteni magamnak. Apámmal nem beszélünk, anyával nem lehet megbeszélni ezt,  a nővéreim meg… na velük meg még inkább nem. Pedig már mindannyian elfogadták egy férfival élem mindennapjaim, vele osztom meg az ágyam, a testem… Jó én dugtam őt, de a lényeg érthető belőle. Teljesen eluralkodik mostanában rajtam ez a depresszió, egyre inkább hajlok afelé, öngyilkos legyek, viszont nem fogom megtenni, nem adom meg az örömöt annak a kettőnek, hogy lássanak teljesen összezuhanni. Ezért fogom, vissza magam mindenhol ahol vagyok. Nem láthatja ezt más. Teljesen kihalt a lakás, próbálok kaját csinálni, de folyamatosan csak elvágom az ujjamat.

- Francba már. – inkább bekapcsolom, a rádiót valami szóljon.

Mégsem jó ötlet, mert olyan dal csendül fel, ami csak jobban elkezd marcangolni.

~Nem létezik többé az az út, ahol akkor sétáltunk,
Mégis folytatom utamat, hátha találkozunk.

A lankás hegy tetején havazik.
Rájövök lassan, hogy nem foglak elérni.
Most a szobádban a kedvenc virágod a...

Tavaly ilyenkor, mikor utoljára havazott, tettünk egy maradandó ígéretet.
Ha visszaemlékszem rá, a hó olvadni kezd és kifolyik markomból.

A lankás hegy tetején havazik.
Rájövök lassan, hogy nem foglak elérni.
Most a szobádban a kedvenc virágod a...

Míg egyedül álltam az ablaknál, csak bámultam a havat; ez a te emléked.
Megjelensz az üvegen keresztül, ajkadra hintek egy utolsó csókot.

Hé... mosolyogj, ne sírj többé!
Mostantól mindig figyelni foglak.

A lankás hegy tetején havazik.
Rájövök lassan, hogy nem foglak elérni.
Most a szobádban a kedvenc virágod a...

A fény lassan elhal a fehérlő városban.
Az utolsó évszak színeit láttad.

A könnyek hullanak, a valóság szörnyű, nemde?
Az utolsó évszak színeit láttad.

Talán színeid eltűnnek majd a négy évszakkal együtt.
A hó olvad, az útmenti virágok kinyílnak.

Láttad a "színek" lassú olvadását
Az év utolsó havazásánál.

(Egy magányos virág az utca szélén...
Ahogy felnézek az égre, az utolsó hópehely kezemben elolvad.)~

Csak ezt ne… Mire a végére ér a daluk, a Dir en Grey - Ain't Afraid to Die, addigra könnyeim patakokban folynak, a földre rogyva igyekszem magamon uralkodni mindhiába. Gyerünk Akira, nem hagyhatod, hogy ez ennyire megviseljen… Állj fel… Kellene… Fel kellene állnom, de nem megy, a szívem darabokban, ez még kurva sokáig el fog tartani, főleg mert nincs segítségem, hogy túltegyem magam ezen az egészen. Ellenben azt is tudom, nem fogok senkihez sem fordulni ezzel pedig a miniatürizált énekesünk nagyon is szívesen segítene nekem, csak nem hagyom. Bezárkózom végleg, nem engedek közel többé magamhoz senkit sem abból csak bajom származik.

Ahogy mostanában egyre többször, alvás helyett inkább sétálni megyek. Képtelen vagyok pihenni, úgy csak újra élem az egészet, arra pedig semmi szükségem köszönöm. Az emberek azt hiszik, a férfiak érzéketlenek, hogy őket nem viseli meg annyira egy szakítás, mint egy nőt. Pedig de… Nagyon is, csak mi teljesen elrejtjük az érzéseinket inkább. Az erősebbik nemnek lettünk titulálva, ki tudja miért, éppen ezért el is várják tőlünk, maradjunk erősek, sose rendüljünk meg semmitől se, tartsunk ki a legrosszabbkor is. Ez mind szép és jó, de így magunkat emésztjük fel belülről, ilyenkor leszünk a legtöbben öngyilkosok.

Csillagos az ég, ahogyan a parkban megyek. Fogalmam sincs merre haladok, a lábam vezette úton, ami elvinne akár a végtelenbe. Amikor már nem bírok tovább menni, megállok, leülök, ott ahol vagyok, majd egy kis erőgyűjtés után hazamegyek, lefürdök, és már mehetek is dolgozni. Hosszútávon ez nem fog működni, most viszont rettenetesen jól esik a zsibbadás a testemben, ami elnyom minden fájdalmat, ámbár tompítja az érzékeim eléggé rendesen. Bár visszaforgathatnám az időt arra a napra mikor összejöttünk, hogy meg tudjam állítani magam mielőtt még fatális hülyeséget csinálnék. Akkor talán nem fájna, lenne egy aranyos barátnőm, mennének rendben a próbák, minden normális lenne. Bár ilyen könnyű lenne.

- Utállak Toshiya. – halkan sírok az egyik szünetben a tetőn cigizve.

Kell ez a magány, vissza akarom kapni önmagam, de sosem fogom. Őt pedig végleg elveszítettem, talán nem is kár. Ha tényleg lehetne egy kívánságom, az lenne, ne csaljon meg, inkább dobjon még előtte, csak ezt ne kelljen átélnem… A szerelem egy halálos méreg… Elszívom az egész dobozzal, egyre többet bagózok is. A szünet végével visszamegyek a próbaterembe, hamis mosolyom ott díszeleg az arcomon, könnyeim a végletekig visszafojtva, szemem vörössége eltűnt amint megmostam az arcomat. Hálás vagyok, amiért az ütős, igencsak pörgős számokat próbáljuk el. De a pöttöm énekesünk gondol egyet és az egész számlistát pillanatok alatt felcseréli. A legdepisebb, leginkább az idegeimen táncoló számokat veszi elő. Oké, csak el kell játszanom nem pedig gondolkodnom. Bár ez is hamar kudarcba fullad, amint Takanori olyan fájdalmasan kezd énekelni, hogy még a lelkem is beleremeg. A fránya emlékképek pedig azonnal elő is tőrnek.

- Hé Rei minden rendben? – döbbenten néz rám Kai.

- Igen. Miért? – kínosan érzem magam, amiért mindenki leesett állal figyel.

- Mert sírsz. – Uruha bambán bámul.

Arcomhoz kapok és valóban, nedves. Francba, gyorsan megtörlöm szemeim, de nem segít.

- Biztos valami allergia. – törölgetem a szemeim.

- Akkor fújnád az orrod.  – vágja csípőre a kezeit Aoi.

- Hidd, el én sem tudom, miért könnyezek, talán valami irritálja a szemem. – vonom meg a vállam, két zsebkendőt nyomva szemeimre.

- Biztos nem allergia miatt. – mondja Aoi.

- Rei mit nem mondasz el nekünk? – lép elém Ruki.

- Mindent tudtok, amit tudnotok kell. Ne nyaggass már. – jobbnak látom hazamenni mielőtt ez az egész a felszínre, törne.

Mint aki meglőttek viharzok ki a próbateremből, egyenesen a parkolóba, felpattanok a motoromra, életre keltem, aztán már húzok is a fenébe. Merre? Minél messzebb a bandatársaimtól, a várostól. Három várossal arrébb a tengerparton kötök ki. Leállítom a motort, lesétálok a partra, leülök egy hatalmas sziklára és onnan bámulom a nyugodt tengert. A természetnek milyen könnyű, akármikor lehet szeszélyes, mindig lesz, aki szereti őt. Kissé irigykedem is rá.

Egy idő után hangokra leszek figyelmes, de nem törődöm velük, gondolom valami random kölykök, akik lejöttek a partra szórakozni. Nem fognak felismerni, orrkötő helyett ma maszk van rajtam. Majd elmennek, nem lesz velük gondom… Legalábbis ezt hittem, aztán, mint kiderült se nem kölykök nem voltak, se nem szórakozni jöttek ide.

Amikor közelebb érnek hamar felismerem Kyo hangját. Ebből semmi jó sem sülhetne ki, el kell innen tűnnöm. Felállok, szerencse a pulcsi kapucnija a fejembe húzva. Félig lehajtott fejjel lépkedek vissza a motoromhoz. Már épp ülök fel, a sisak is a fejem mikor valaki megkocogtatja. Felnézek, aztán olyan düh önt el, amit képtelen vagyok megfékezni. Die az. Kezem automatikusan ökölbe szorul, előre lendül, becsapódik arcába, mire hátra tántorodik és elvágódik. Felélesztem motorom, ami mérgesen felbőg, aztán gázt adok és elviharzok. Hát sehol sincsen nyugtom? Ezúttal hazamegyek inkább, ahol sikerül kidühöngenem magam, ami egy bőgésbe torkollik. Szerencsére Toshiyát nem láttam, így kevesebb kár esett megmaradt lelkemen. Az isten verje már meg őket, nem tudok a nélkül bárhol nyugton lenni, hogy fel ne bukkanjon abból a bandából valaki. Ezek nyomkövetőt raktak rám? Vagy valami beépített radarjuk van, ami rám igazodik, így teszik tönkre folyamatosan az életemet. Hogy a fenébe kaparjam akkor össze magamat, ha ezek mindig lerombolják azt a keveset, amit nagy nehezen sikerült felépítenem? De leginkább magamra haragszom, amiért hagyom ezt az egészet ennyire rám ülni. Nem így lettem nevelve, mindig sikerült megoldanom a gondjaimat egyedül, ezután is mennie kell csak akarnom kéne, ami már nehezebben megy. Vagy egyszerűen csak meg kéne szoknom, a fájdalom is az életem része. Ha nem foglalkozom vele, akkor nincsen is ott. Igen ez talán könnyebben fog menni. Esetlegesen… A mobilom felordít, ismeretlen szám hív. Lehalkítom, nem fogom felvenni, akárki lehet, nekem meg amúgy sincs kedvem bárkivel is beszélgetni. Hagyjon mindenki békén a fenébe. Megoldom egyedül…

~De biztosan menni fog?~ - jelenik meg az a kisördög, aki akkor mikor a Dirusok elmentek turnéra a verseny után nem sokkal.

Akkor még nem láttam előre mi fog következni, most viszont figyelni fogok, mert biztos vagyok benne, hogy okkal szólalt meg bennem megint. Rosszba fog vinni… Érdekel ez engem? Kicsit sem… Bánni fogom? Annál inkább… Mindenkinek mindent szabad, ergo én is azt tehetem, amit csak akarok. Ráérek foglalkozni majd utána a következményekkel. Kezdetnek mondjuk nem volt rossz az a jobbos annak a féregnek a képébe. Mennyire jól esett te jó ég, nem old meg semmit sem, tudom jól, de legalább kapott egy keveset abból a fájdalomból, amit nekem okozott a tettével. El kéne mennem, valakivel tölteni az éjszakát, csak az a bökkenő, hogy még mindig szeretem azt a barom majmot és képtelen vagyok másra ránézni emiatt. Átok rád szerelem, de tényleg. Minek kellett ez nekem ennyire? 34 évesen még mindig gyerek vagyok, úgy érzem. Túl sebzett vagyok bármihez is, csak vissza akarom kapni a régi énemet. Miért olyan nagy kérés ez?

Megint zokogásban török ki, sok ez nekem, nem bírom el ezt a súlyt magamon. A nyugtató sem segít már, próbáltam, még azzal is képtelen vagyok legalább aludni kicsit.

Toshiya pov

Kaoru ígéretéhez hívem elvitt a dokihoz, akitől kaptam gyógyszer. Mivel szerinte a hajszolt életmódom miatt nem tudom kipihenni magam, amire csak rátesz egy lapáttal a szakítás. Felírt valami nyugtatót és a gyomromra is valamit, ami segít, hogy megmaradjon bennem a kaja. Nem sokat segít, de legalább tudok egy vagy két órát aludni éjszakánként. Ami az evést illeti, csak a könnyű kaják maradnak meg bennem, saláták, joghurt, könnyebb főtt ételek. Nem sokat tudok enni, de ami néha ki is jön belőlem.

Teljesen elvesztem az időérzékem. Alig ér véget a turné szervezése már a repülőgépen ülök. Amint  megérkezünk Amerikába nincs megállás. Két-három naponta fellépés, egész estés koncert vagy fesztivál. Igaz, hogy estére majdnem összeesek úgy kimerülök, de mégse tudok aludni, csak forgolódok egész este. Hiába vagyok egy szobában Shinivel, mégis teljesen egyedül érzem magam. Szerencsére belement, hogy párszor velem aludjon egy ágyban. Nem történik semmi, csak szükségem van valakire, aki magához ölel és úgy érzem szeret. Nem tudom mi lenne, ha Shini nem tenné meg nekem ezt a szívességet. Valahogy nyugodtabb vagyok, ha együtt alszunk. Nem kísértenek a rémálmok, viszont a gyomrom továbbra is háborog, és folyamatosan hányingerem van. A folyamatos hajszoltság miatt kezdek egyre kedvtelenebb lenni. A színpadon mosolygok, flörtölök a rajongókkal, de mikor magam vagyok, fásultam nézem a körülöttem lévő világot. Ugyan meglepett, hogy Kyo és Die összejöttek, de nem sokkolt le annyira, mint hittem. Fogalmam sincs mikor melegedtek össze, vagy Kyo mióta pályázott a gitárosra, de nem is érdekel igazán. Nem semmi Kyo, hogy annak ellenére szereti Diet, hogy mi ketten.... Nem baj, legalább Die leszáll rólam. A szoba kérdések is végleg megoldódtak. Hiába próbálom a fiúkat becsapni, hogy jól vagyok, ennél jobban ismernek.

Már nem is tudom, mikor és hol vagyunk, csak annyit tudok, hogy hány nap múlva van a következő fellépés. A hosszas utazás, és fellépés teljesen kikészít. Szinte egy örökkévalóság után elindulunk haza.  Mint mindig, most is kapunk egy hét pihenőt, amit munkával töltök. Egyik haverom megkért, hogy a bandájának az egyik zenéjét dolgozzam át, így semmit se pihenek, csak dolgozok. Az étkezéssel még mindig hadi lábon állok, ahogy az alvással is.

Mintha kívülről nézném magam és a világot. Mintha egy kő lennék az idő sodrába, ami nem mozdul. Gépiesen teszem a dolgom, reggel felkelek, elmegyek a kiadóhoz, este lefekszem. Ebből áll a napom. Amióta szakítottunk teljesen elvesztettem önmagam. Már nem tudok nevetni, szórakozni, de még mosolyogni sem. A srácok látják, mi van velem, de nem tudnak segíteni, pedig akarnak. Sokat jelent a családom támogatása, de ők se tehetnek semmit. Ebből a gödörből egyedül kell kimásznom. Próbálok sokat dolgozni, az legalább lekötné a figyelmem, de Kao nem engedi. Nem akarja, hogy túlhajtsam magam, pedig azt akarom. Így otthon inkább zenét írok, rajzolok, mindent csinálok, csak ne kelljen gondolkodnom. Vagy munka közben alszom el, vagy a piától. Rossz szokásom lett, hogy piálok, de csak otthon és egyedül. Abból nem lehet baj. Ugyan szörnyen másnapos vagyok utána, de legalább nem álmodom, és a fejfájás elvonja a figyelmem a szívem fájdalmáról. Nem tudom mit tehetnék, de őszintén szóval nem is akarok semmit sem csinálni. Csak zenélni akarok, aztán otthon elsüllyedni az önsajnálatban. Na igen, a zene és a banda… Az eset után Dievel beszéltem, és úgy döntöttünk, hogy ő visszább vesz magából és békén hagy, én meg nem lépek ki. Mondhatnám, hogy őt hibáztatom, mert lefeküdtem vele, de a hazugság lenne. Mindketten részegek voltunk, és végül is én hívtam el inni, ahelyett, hogy otthon maradtam volna, hogy megvárjam Reit és helyrehozzuk a kapcsolatunkat. De nem így történet. Most már elfelejthetem, hogy Rei nem hogy kibéküljön, de hogy egyáltalán szóba álljon velem.

Sötét gondolataimból a busz hirtelen fékezése ránt ki, és hogy koppan a fejem az ablakon. Lustán körbepillantok. Még csak délután van, és egy hotel felé tartunk. A közeli tengerparton fogunk egy klipet forgatni. Biztos jó lesz majd kiszakadni kicsit Tokyo megszokott nyüzsgéséből és talán el tudok lazulni kicsit. Nem tudom Kyo miért választotta ezt a helyszínt, de nem is érdekel különösebben. Lényeg, hogy távol legyek Tőle egy kis időre.

- Mi a terv mára? – kérdem a mellettem ülő Kaot.

- Elfoglaljuk a szállást, egyeztetünk a rendezővel és a többiekkel, aztán majd holnap kimegyünk a helyszínre és munkához látunk – gondolkodik.

- De gondolom semmi extrát nem akarsz.

- Nem, csak annyi hogy a háttérben van a tenger. Esetleg annyi, ha olyan a helyszín, akkor mi sziklákra állhatunk.

- Kivéve Shinit – teszem hozzá.

- Mi van velem? – jelenik meg a dobos.

- Semmi, a klipről beszélgetünk. Téged igen bajos lenne sziklákra állítani a cuccaiddal – mondom.

- Arról nem is beszélve, hogy egy kis szellő azonnal elfújja - vihog Die.

Shini szeme megvillan, és erősen rácsap a gitáros combjára, mire az feljajdul. Mosolygok rajtuk, de ez a mosoly is élettelen, mint ahogy a színlelt jókedvem az utóbbi időben. Shini és Die kicsit kötekednek, de nem foglalkozom velük. Kibámulok az ablakon és a fejemből. Próbálok nem gondolkodni, és nem emlékezni. Sok hibát követtel el életem során, de a legnagyobbat alig pár hónapja. Nehéz lesz, de muszáj talpra állnom, de nem akarok. Jó ez így nekem. Nem tudom honnan van erőm folytatni az életemet. Talán a barátaim és a rajongók adnak erőt, nem tudom. A két rendetlenkedőre Kyo is felébred, morog egy sort és ő is kibámul az ablakon. Talán egy óra elteltével megérkezünk. Kiugrom a buszból, és vállamra kapom a táskám. Megvárom a többieket és együtt megyünk be. Kao intézi a papírmunkát és a szobabeosztást. A változatosság kedvéért Shinya a szobatársam. Felmegyek az első emeletre a szobánkba és elnyúlok az ágyon. A plafont bámulom, mikor megjelenik Shini.

- Hogy vagy? – kérdi és leül mellém.

- Szarul, és egyre szarabbul – mondom.

- Tudom, hogy fáj, de próbáld meg összeszedni magad. A végtelenségig nem csinálhatod ezt.

- Miért nem? – nyafogok.

Nem akarok lelkizni, eleget tépelődök dobosom nélkül is. Megforgatja a szemeit, és morran egyet. Az oldalamra fordulok, neki háttal, és nézek a semmibe. Shinya tesz-vesz, nem igen foglalkozom vele. Nincs kedvem semmihez. El akarok tűnni a világ és a fájdalom elől.

- Lejössz, vagy itt maradsz? - kérdi Shinya.

- Maradok.

Hümmög, de nem szól semmit. Kimegy és én egyedül maradok keserű gondolataimmal. Nagyon fáj még mindig.

- Akira – nyögöm.

A párnába fúrom az arcom, és elsírom magam. Mikor elfogynak a könnyeim, kicsit összeszedem magam és elmegyek a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. A hideg víz felfrissít, nem látszik, hogy vörösek a szemeim. Alig megyek ki a szobából a folyosóra, mikor Kyo és Die fordul be a folyosón. Die egy nagy marék papírtörlőt szorít az arcához, Kyo meg támogatja.

- Mi történt? - nyögöm.

Kyo nem mond semmit, csak int, hogy nyissam ki a szobám ajtaját. Eleget teszek kérésének. Besegítjük a gitárost és Kyo leülteti az ágyra. Csak most látom, hogy a kéztörlő tiszta vér.

- Jézusom, Die! - térdelek elé.

Kyo kisiet a szobából, én meg a fürdőbe. A kéztörlő törülközőt bevizezem és visszasietek barátomhoz. Elveszi az átvérzett anyagot az arcától. Az orra és a szája vérzik.

- Mi történt? - kérdezem, és gyengéden törölgetem az arcát.

- Az a rohadék! - szitkozódik – Behúzott egyet – nyögi.

- Ki? - kérdezem.

Mielőtt válaszolna, a többiek is berontanak. Kaoru káromkodik, mikor meglátja Diet.

- Mi történt? - kérdi Leader-sama.

Die elveszi tőlem a törülközőt és a szájára szorítja.

- Reita behúzott egyet – mondja dühtől remegő hangon.

- Mi? - sokkol a hír.

Rei itt volt? Mégis mikor, hol, miért?

- Mikor lementünk a partra, ott volt. Láttam mikor felvette a sisakját, odamentem, hogy beszéljek vele, erre behúzott – morog.

- Mit akartál attól a seggfejtől? - kérdi Kao.

- Beszélni vele – morran Die.

Sokatmondó pillantással néz rám. Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Magam se tudom miért, de megölelem.

- Toshi, őszintén válaszolj, valaha kezet emelt rád? - Kyo remeg a dühtől.

- Nem, soha – nézek rá.

- Mit akarsz csinálni? - kapja el a chibi pólóját Kao.

- Kezdetnek a szart is kiverem belőle! Senki nem emelhet kezet a barátaimra! - azzal kiviharzik a szobából, Kao meg utána.

Leülök Die mellé és óvatosan magam felé fordítom az arcát. Az orra vérzik, az ajka feldagadt.

- Mit akartál tőle? - kérdezem gyengéden.

- Beszélni, arról, ami történt. Helyre akartam hozni. Egyszerűen nem bírom látni mennyire kikészített téged. Segíteni akartam. Megpróbáltam tisztázni, hogy legalább beszéljetek egymással.

Hitetlenkedve hallgatom. Mindezt értem tette volna?

- Mikor találkoztál vele? Hol volt? Azonnal látnom kell! - ugrom fel az ágy mellől.

- Nem, mehetsz oda! - kapja el a karom.

- Mégis miért nem? Most tudnék vele beszélni! - akadok ki – Látnom kell őt, végre tisztázhatnánk mindent, és... - hadarom.

- Mégis mit gondolsz, mi lenne? - kapja fel a vizet.

- Talán meghallgatna.

- Talán, de nem hiszem. Ugyan nem láttam az arcát, de szerintem simán nekem ugrott volna. Ha rám ennyire pipa, akkor szerinted rád?! Szerintem te rosszabbul járnál.

- Leszarom, látnom kell! - fakadok ki.

- Nem mész sehova! Már elhajtott, franc tudja hova, de nem is érdekel. Lényeg, hogy takarodjon el a közelünkből.

- Te ezt nem érted. Engem nem bántana.

- Ne álmodj Toshi! - morran.

- Miért? Talán üljek tétlenül?

- Igen, nem tehetsz semmit, értsd már meg!

Hirtelen ugrik fel és érzem meg erős karjait magam körül. Leblokkolok, ismerős ez az ölelés és gyengédség, mégis eltaszítom magamtól.

- Ne érj hozzám! - sziszegem és ellököm magamtól.

Hátrál pár lépést és biccent.

- Oké, hozzád se érek – emeli fel a kezét.

Veszek pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak valamennyire. Reita itt volt, és megütötte Diet. Láttam már mérgesnek, de nem hittem volna, hogy eddig fajulnak majd a dolgok. Veszekedésnél ugyan kiabált velem, de soha nem emelt rám kezet. Mivel Dieről van szó, nem csoda, hogy ennyire elpattant valami benne, és ilyen messzire megy. Lehet engem is megütne, ha találkoznánk? Azt nem hiszem, nem olyannak ismerem. De most... nem tudom mit higgyek. Nem félek Reitától, de nem tudom, mit tenne ha meglátna. Lehet engem is megütne, mint Diet? Nem, azt nem hiszem. Ő nem olyan.

- Kérlek – csuklik el a hangom.

Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Érzem, hogy forró könnyek folynak végig az arcomon.

- Menj ki, szeretnék egyedül maradni – kérem.

- Toshi, biztos ezt akarod? - kérdi.

- Csak menj – ismétlem meg.

Megvárom míg, kimegy, addig tartom magam. Amint bezáródik mögötte az ajtó, nem bírom tartani magam, és elerednek a könnyeim. Lerogyok az ágyra, és utat engedek minden bánatomnak. Eldőlök az ágyon és a párnát magamhoz ölelve belefúrom az arcom.

- Akira – szipogom.