46. fejezet

Reita pov

Mostanában igencsak eltávolodtunk kedvesemmel egymástól. Ezt ideje lenne, megbeszélni mielőtt túl késő lenne, de nem ma, mivel most van a második évfordulónk és el akarom vinni vacsorázni. Remélem sikerül meglepnem, mert direkt úgy tettem, mintha nem lennék, tisztában azzal milyen nap van, mondjuk tényleg eléggé lefoglalt a hülye munka, de őt sosem felejteném el. Hiába tett célzásokat, adtam az értetlent.

Sietek, ma szabadnapja van, remélem, nem alszik még, mert akkor infarktust kapok, hisz ebben az esetben minden tervem ugrik. Hamar bejutok hozzá amint letettem a kocsit, hisz tudom a kódját… Felmegyek, előveszem a pótkulcsaim, amiket adott és bemegyek.

- Toshi megjöttem! – kiáltom, de semmi válasz nem érkezik.

Megnézem, de itt van a cipője, és még egy másik cipő is, amit sajnos túl jól ismerek már. Aggódva kezdem keresni, csak nincs valami baj…

A szobában meg is találom őket… A hálóban… az ágyban… Először reagálni se tudok… Ez nem olyan, mint a filmekben, hogy az ember a földre rogyva sírni kezd. Inkább valami eltört bennem, nem tudnám megmagyarázni micsoda. Toshiya a nyögések közepette, rám pillant, elmosolyodik, és még integet is. Na, itt telik be végleg a pohár, sarkon fordulok és elmegyek. Kulcsait ott hagyom, elviharzok, amilyen gyorsan csak tudok. Kocsiba pattanok, padlógázzal hajtok haza, otthon pedig alaposan benézek a bárszekrényembe és mikor már gally részeg vagyok, eljut a tudatomig mi is történt pontosan. Az egész testem megremeg, könnyeim vadul folyni kezdenek és felordítok. Francba mi ez a fájdalom a mellkasomban? Mintha ezernyi meg ezernyi kést vágnának folyamatosan a szívembe vagy éppen ahol érnek. Megcsalt. Lefeküdt Dievel és még vigyorgott is rám.

- Gyűlölöm. – zokogom magamnak.

Cseng a fülem, valaki zokog a közelben, rettenetesen fájhat valamije. Rá kell jönnöm én sírok. Sosem sírtam még ennyire, még a Tokyo dome-os fellépésünk alkalmával sem pedig az hatalmas megtiszteltetés volt. Hazudott nekem Toshi, mindenről hazudott. Fogadjunk nem is szeretett. Kitervelték ezek ketten, biztos vagyok benne. Sikerül kicsit összeszednem magamat, írok Toshiyának menjen a fenébe ez a húzása már sok volt, és hogy ezzel vége. Szakítok vele. Aztán még rosszabbra vetemedem. Felhívom Takanorit. Amióta az eszemet tudom sosem mondtam el neki semmi konkrétat és nem hagytam, hogy lássa gyengeségem, de most szükségem van egy támaszra.

Kis híján sokkot kap, amikor sírva hívom fel, de öt perc sem telik bele és már nálam is van. Nem minden esetben akar az ember ilyenkor egyedül lenni. Nekem pedig most baromira szükségem van rá vagy hülyeséget csinálok, azt az örömöt meg nem adom meg annak a kettőnek, hogy kicsinálom magam.

Nori semmit sem kérdez, a kanapéig ráncigál, az ölembe ül és magához ölel. Átkarolom, hajába temetem az arcomat és újult erővel tőr rám a zokogás. Nyugtatólag simogatja, a hátam még egy kicsit el nem csendesülök. Dob egy sms-t a többieknek holnap nincs próba, aztán megpróbál gatyába rázni persze finoman.

- Rosszul sült el az ajándék? – csak találgat, nem tudja pontosan mi történt.

- Megcsalt… Dievel… kéjesen basztak… és… rám mosolygott közben… - nagyon nehezen jutok el odáig, hogy sikerüljön ezt az egy mondatot is kinyögni.

- Úgy sajnálom. – suttogja.

Hol zokogok, hol dühöngök, de nem tágít, tudja, ha egyedül hagy sosem állok talpra.

- Ne mond el senkinek. – kérem és magamhoz szorítom.

- Ne aggódj, nem mondom. – ígéri.

Semmit sem alszok az éjjel, egyre csak sírok, aztán reggelre tényleg elcsendesülök. Aludni még most sem tudnék, csak fekszem elnyúlva a kanapén, Ruki a mellett ülve simogatja hátamat. Bambulok magam elé, szemeim vörösek, kissé be is vannak dagadva a sok sírástól. Nem sok élet van bennem jelen pillanatban.

- Kérsz valamit? – hangja csendes, megértő.

Megrázom a fejem és lehunyom a szemem, de azonnal bevillan mi történt, mire újra sírni kezdek. Ez nehéz menet lesz, fogalmam sincs, hogyan fogok talpra állni innen. Valamikor napkelte után nem sokkal megcsörren a telefonom, amit egyikőnk sem vesz fel. A kijelzőn Toshi neve van. Ezt meg főleg nem fogom felvenni. Amint elhallgat, megkérem Rukit kapcsolja ki a telefonom és zárja be az ajtót, hagyja benne elfordítva a kulcsot is. Azonnal eleget tesz kérésemnek, még a függönyöket is behúzza.

Most mindent elnéz nekem, még azt is, hogy miután a szobába kísér, magam mellé húzom az ágyban és őt ölelve alszom el. Ilyenkor még az alvás sem az igazi, a lelki fájdalom olyan szinten letaglóz, hogy képtelen vagyok bármire is. Halványan hallom a csengőt, valaki rátenyerelt, de meg sem rezdülök. Ha a lakásom felrobbanna, és benne égnék, még az sem tudna felizgatni.

Az emberi lélek a szívvel együtt sérülékenyebb, mint egy napos kis papagáj tolla. Nekem pedig egy futótűz mindent felégetett szerelem álnéven, hogy aztán amikor valami hirtelen eloltja, ne maradjon más csak a kurva fájdalom és a rideg szenes pusztaság. Rohamokban jön rám még alvás közben is a sírógörcs. Takanori pedig egyre inkább aggódik értem.
- Akira. – suttogja, azonban választ nem kap.

Hamar eltelik egy két nap, a tompaság pedig, mint valami bódító drog nehezül rám. Bejárok ugyan próbákra, de ott is csak állok basszerral a kezemben, akár egy szobanövény. Jelen pillanatban ugyanis az vagyok. Megállt körülöttem az élet. Elveszítettem azt, akiért érdemes élnem, viszont új célt még mindig nem találtam magamnak. Azért ilyen rövid idő alatt nem talál az ember magának újra életcélt, amiért küzdhet, amiért feladhat mindent.
Toshiya nem keres, ahogyan én sem őt. Úgy érzem, már semmiről sem kell beszélnünk. Egyáltalán nincs miről beszélnünk, ugyanis ő volt az, aki megcsalt engem.
- Reita eljössz velünk inni? – próbálkozik Aoi beszélgetni velem.
- Nem. – vágom rá azonnal.

- Legalább elmondanád, hogy mi a baj? – próbálkozik Uruha is.

- Srácok, hagyjátok most Reitát. – kel a védelmemre Ruki, ami sérti a büszkeségemet, de nem szólok egy szót sem.

- Mióta hagyod ezt neki Rei? – döbben meg Kai is.

- HAGYJATOK MÁR A FASZOMBA! – fakadok ki és elviharzok, mielőtt előttük kezdenék el sírni.

Nem bírom ezt. Nagyon fáj az, ami történt és képtelen vagyok túltenni magam rajta. Nem csoda még, hisz alig pár napja történt, de akkor is. Erősebbnek hittem magam. Legalábbis ennél jóval erősebbnek.

- Rei várj! –lohol utánam Ruki.

- Mégis mire? – fújom ki az orrom már a kocsimnál.

- Nem jössz át ma hozzánk? – próbálkozik.

- Kösz nem. Semmi kedvem a húgát látni, ne haragudj. – hárítok.

- De akkor meg nem eszel rendesen.

- Amúgy sincsen étvágyam most. Csak minden visszakívánkozik, amit lenyelek.

- Enni viszont muszáj.

- Akkor ezt közöld a gyomrommal is. – morgok, majd beülök a kocsiba és elhajtok.

Nem volt szép tőlem, hiszen csak segíteni akart és ezzel tisztában is vagyok, de jelen pillanatban semmit sem tudok tolerálni. Taka pedig most igazán megértő velem, amit csodálok is. Eléggé az agyára mehettem ebben az elmúlt három vagy akárhány napban. Az időérzékem is teljesen kezdem elveszíteni.
Hazautaznék ugyan a szüleimhez, de ezzel meg az a baj, hogy otthon pedig fejmosást kapnék, miszerint ők megmondták. Egy sráccal sosem jó ötlet járni, kezdtem volna inkább egy lánnyal, meg a hasonló baromságok. A veszekedésre van most a legkevésbé szükségem. Ezer meg egy bajom van a nélkül is. Támogatásra lenne szükségem, de fogalmam sincs, hol kaphatnék lelki segélyt. Olyantól kéne, aki igazán meg is ért, nem akarok, dokihoz menni az milyen lenne már. Eszembe jut valaki, de fogalmam sincs szóba áll-e velem, hisz évek óta nem beszéltünk, de azóta végképp nem, hogy kiderült pasival vagyok együtt. Egy próbát viszont megér. Felhívom a nővéremet, aki legnagyobb meglepetésemre azonnal fel is veszi. Meg sem lepődik, mikor elmondom, szeretnék vele beszélni valamiről.
- Aki-chan nyugodtan mond. Anyáékkal ellentétben nekem édes mindegy ki mellett vagy boldog amíg boldog vagy. – hangja kedves.

- Egy angyal veszett el benned. – fáradtan elmosolyodom a kanapén ülve, majd egy nagy sóhaj kíséretében elkezdek neki mesélni.

Fene sem gondolta volna, valaha is az egyik testvéremre fogok ilyen ügyben támaszkodni, de be kell, hogy valljam nem olyan rossz, mint gondoltam. Egyszer sem szakít félbe, hagyja, hogy mindent elmondjak neki. Órákig mesélek, mire a végére érek.

- Nem voltál te egy kicsit túlságosan féltékeny? – kérdezi, de pusztán kíváncsiságból, nem rosszindulatból.

- Bár azt mondhatnám, hogy, de. Viszont az a baj, ezt nem tehetem meg. Nem túloztam, te is tudod mennyire nem szokásom.

- Igen, ahogy azt is, inkább magadba fojtod a dolgokat. Éppen ezért komolyan szerethetted, ha ennyire megviselt a dolog.
- Nem is tudod mennyire. – fogom szabad kezemmel fejemet.

- Átmenjek majd valamelyik nap?

- Nem szükséges. De örülök, hogy legalább felvetted nekem a telefont és elpanaszolhattam a bajomat.
- Máskor is hívhatnál, nem csak akkor, amikor baj van. – korhol kedvesen.

- Igyekszem majd, ahogy időm engedi, rendben? – könnyek gyűlnek megint a szemembe.
- Várni fogom.

- Rendben. Még egyszer kösz. Szia. – villámgyorsan elköszönök.

Amint pedig kinyomom, a telefont újra eluralkodik rajtam a mérhetetlen fájdalom. Ezúttal viszont jobban utat engedek neki, hisz nincs itt senki, aki miatt szégyenkeznem kéne, mert ilyen gyengének lát engem.

Ugyanúgy végig bőgöm az estét, mintha csak tegnap szakítottunk volna. Az sem segített mikor megláttam a közös képeinket. Párat ugyanis bekereteztettem és kitettem a szekrény szabad polcára. Az első közös nyaralásunk, amin annyira boldogok voltunk együtt. Most pedig. Most pedig már nem is vagyunk egy pár.  Lelki erőm jelen pillanatban nem volt ahhoz, hogy felálljak és eltegyem a képeket, ne kelljen egyet sem látnom többet. Csak zokogtam, a kanapénak támasztott háttal, teljesen kicsire összehúzva magamat.
Még, hogy egy felnőtt férfiembert nem visel meg egy szakítás. Ugyan kérlek. Épp úgy megviseli a pasikat is a dolgok, mint a nőket, csak mi nagyon is elrejtjük őket, hogy erősebbnek tűnjünk. Most talán hiba, de mégsem akarom megadni neki az örömet, hogy ennyire ki tudott velem baszni.

Toshiya pov

Az utóbbi időben egyre többet veszekszünk Reitával. Nem értem miért csinálja ezt. Leginkább Die miatt morog, ami szarul esik, mert megígérte, hogy megpróbálja elfogadni. Hiába mondja, hogy bízik bennem, nem ezt érezteti. Mikor fog feltétel nélkül megbízni bennem? Ez nagyon rosszul esik, hiszen én nem teszek neki semmit szóvá. Oké, volt pár dolog az félre értettem Aoival és Uruhával, de az csak egyszer volt! Nem számtalanszor. Tényleg nem értem Rei miért féltékeny Diere, mikor egyáltalán nincs rá oka. Dievel van közös múltam, a bandán kívül, de annak már réges-rég vége.

Sajnos ennek a sok veszekedésnek az lett a vége, hogy eltávolodtunk egymástól. Néha nem is értem miért járunk át egymáshoz, talán megszokásból, de már nem is mindig bújunk össze. Rég nem volt semmi, nem hogy szeretkezés, de még csak viccelődések sem. Próbálom megbékíteni, több-kevesebb sikerrel. Szeretném helyre hozni, de nem tudom, mit tehetnék. Lassan itt van a második évfordulónk, de úgy néz ki teljesen elfelejtette. Hiába utalok rá, célozgatok, nem esik le neki. Ez nagyon fáj. Végül is, nem tudom miben is, reménykedek, teljesen felesleges volt hiú reményt táplálni, hogy eszébe jut, és helyre hozhatjuk a dolgainkat. Főleg az fáj, mikor eljön a nagy nap, és egy gyors „Szia” után lelép. Még puszit se kapok, semmit. Egész napomra rányomja a bélyeget, és ahogy kell, teljesen lehangolt vagyok. Nem így képzeltem ezt a napot. Sikerült szereznem egy külföldi bor különlegességet, ezt adom majd neki. Azt is ki tudtam bulizni, hogy ma ne kelljen melózni. Kao érdekes mód nem morgott, azonnal belement, és jó mulatást is kívánt. Kedves tőle. Úgy képzeltem, hogy elmegyünk valahova, talán étterembe, aztán hazajövünk, megisszuk a bort és talán lesz részem egy kis romantikában. De nem, nem lesz semmi. A chibijét ismerve késő estig haza se jön. Kedvetlenül tengek-lengek a lakásban. Nem tudok mit kezdeni magammal. Lehet azért vállalt Rei ma is próbát, mert ennyire megromlott a kapcsolatunk és látni sem akar? De miért nem akarja megbeszélni? Akkor meg tudnánk oldani valahogy. Eddig mindig sikerült. Nem értem ezt az egészet. Az elején olyan jó volt minden. Pontosabban, mielőtt elmentem volna turnéra, még a kapcsolatunk elején. Annak már lassan másfél éve. Azóta állandóan morog, és nem értem miért hozza fel mindig, hogy viszonyom volt Dievel. A féltékenység egy dolog, de állandóan emlegetni!? Én se emlegetem állandóan az exeit. Nem egy pappal vagyok, hogy én legyek neki az első. Egyre nyomottabb leszek, ahogy egyre többet kombinálok és agyalok ezen. Végül késő délután felhívom Diet:

- Szia – köszön azonnal.

- Szia, megiszunk valamit? – kérdezem.

- Mi baj?

- Egy pohár ital mellett beszélhetünk.

Megbeszéljük hova menjünk és bontom a vonalat. Egy közeli kellemes pubba megyünk.

- Szarul nézel ki – jegyzi meg gitárosom, mikor meglát.

- Úgy is érzem magam – sóhajtok.

Bemegyünk, és míg én keresek egy helyet, addig ő hoz valamit inni. Nem sokkal később két whiskyvel jelenik meg.

- Mi baj? Megint összevesztetek? – tér a lényegre.

- Miből gondolod?

- Ugyan már Toshi. Látszik rajtad, mikor van rendben minden, és mikor van valami gebasz. És most az van.

- Jogos, de kit akarok én becsapni?

- Engem nem tudsz. Túl jól ismerlek hozzá – mosolyog és megdörzsöli a hátam, ami nagyon jól esik.

Még ez az apró, és jelentéktelen kedveskedés is nagyon jól esik. Legszívesebben dorombolnék, de nyilvánosan nem akarok hülyét csinálni magamból. Kissé elszomorít, hogy ezt a kis kedveskedő érintést nem attól kapom, akitől szeretném.

- Tényleg nincs rendben semmi – adom meg magam.

- Elmondod?

És mondom. A vállsérülésemet és a turnét követő kényszerpihenőtől kezdve mindent elmondok. A nyaralásokat, a boldog pillanatokat, egészen addig, míg lejtmenetbe nem kezdett menni a kapcsolatunk. Die szeme párszor elkerekedik, teljesen megdöbben, de nem szól semmit, csak csöndesen ül, és iszik. Nem marad sokáig tele a poharam, hanem újra tölti magát. Mire a történet végére érek, vagy háromszor néztem a pohár fenekére.

- Bocs, hogy ezt mondom, de a pasid egy barom – összegzi Die.

- Tudom, de szeretem őt. Helyre akarom hozni. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint volt.

- Figyelj, szerintem te már mindent megtettél. Jó hogy nem már azt akarja, hogy válassz közte és köztem, esetleg a banda közt. Alig hiszem el, hogy állandóan felhánytorgatja, hogy velem voltál. Az rég volt, és leginkább csak szex volt – hőbörög Die.

- Számtalanszor elmondtam neki, de ezek szerint egyik fülén be, a másikon ki.

- Figyi, ha menthetetlennek érzed ezt a kapcsolatot, hagyd el. Ha nem vagy vele boldog, keress valaki mást.

- Boldog vagyok vele, és szeretem őt, mindennél jobban, most csak egy kis problémánk van, amit meg kell oldanunk – vágom rá gondolkodás nélkül.

Eszemben sincs elhagyni Reit, túlságosan szeretem ahhoz, hogy hagyjam, hogy egy ilyen probléma miatt feladjam. Oké, hogy most nem a legjobb a kapcsolatunk, de ha meg tudjuk beszélni, akkor nem lesz semmi baj. Szeretem őt, és vissza akarom kapni a hülye papagájomat. Amiket elmeséltem barátomnak, csak újabb sebeket téptek fel, így ha lehet, még jobban le vagyok hangolva. Kérek még inni. Nem tudom mennyit, és meddig iszom, de nem is érdekel. Ha leiszom magam a sárga földig, legalább nem fáj a szívem Akira miatt. Kezdem egyre jobban elveszíteni a realitásérzetemet. Agyam elborítja az alkoholgőz, és azt se tudom, mi történik körülöttem.

Valamikor hajnalban iszonyatos fejfájásra és a nap sugaraira kelek. Nem húztam el a függönyt? Hogy kerültem haza? Mi történt este? Fogalmam sincs, csak annyi rémlik, hogy pocsékul voltam, és elhívtam Diet inni. Óvatosan kikelek az ágyból, de felfordul a gyomrom. Alig érek ki a WC-re, máris kijön belőlem minden. Egy jó darabig a nagy fehér istennő előtt ülök, és imádkozom. Nagy sokára úgy érzem, nincs semmi, ami kijöhetne. Imbolyogva megyek a nappaliba, hogy megnézzem a telefonom. Egy SMS Reitől. Úúúhhh bassza meg! Tegnap volt az évfordulónk, én meg nem voltam itthon. Kurva élet, biztos nagyon mérges lesz. Gyorsan megnézem mit üzent. „Elegem van a játékaidból, végeztem veled!”

- Mi? – nyögöm.

Azonnal felhívom, hogy ezt magyarázza meg, mert nem értem. Egész testemben remegek, de ez nem a hányinger és a rosszullét miatt van. Hiába csöng nem veszi fel.

- Vedd már fel – könyörgöm.

Megvárom, míg szétkapcsol. Zihálok, idegesen próbálom újra hívni, de a géphang közli, hogy ki van kapcsolva.

- Bassza meg – motyogom.

Azonnal magamra rángatok pár ruhát, eszem egy fájdalomcsillapítót és megyek a lakására. Még csak hajnal van, de leszarom, tudni akarom mit jelent, azaz SMS. Milyen játékokra gondol? Egyszerűen nem értem. Oké, hogy most nehézségeink vannak, de az még nem ok, erre a viselkedésre. Gyomrom görcsbe rándul, valami nagyon rossz előérzetem van. Fogalmam sincs hogy jutok el hozzá, csak annyi jut el a tudatomig, hogy az ajtaja előtt állok. Egyre jobban remegek, gyomrom görcsöl, mindjárt hányok, de megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra. Veszek pár mély lélegzetet, hogy kicsit lenyugodjak. Sose adott kulcsot a lakásához ezért rátenyerelek a csengőre. Semmi válasz. Fogalmam sincs hányszor tenyerelek a csengőre, és próbálom hívni, semmi válasz. Egyre inkább pánikba esem, és talán kezdem megérteni mit jelentett az üzenet.

- Ne… - nyögöm – Akira, kérlek, nyisd ki és beszéljük meg! – dörömbölök az ajtón.

Semmi válasz. Szerintem sokkot kapok, mert csak az jut el a tudatomig, hogy a földön ülök. Elkeseredetten próbálom újra és újra hívni, de ki van kapcsolva. Próbálok gondolkodni, visszaemlékezni, hogy mi volt az este, de nem egy. Nem emlékszem semmire. Felkelek és írok Reinek egy SMS-t, hogy hívjon fel, mert mindenképp beszélnünk kell. Fel se fogom mi történik, vagy mit csinálok. Mikor körbenézek, a nappaliban állok és teljes súllyal rám nehezedik minden. Nem bírom, lerogyok a földre. Felhúzom a térdeimet, átölelem a karommal és kirobban belőlem a sírás. Talán órákkal később fogynak el a könnyeim. Remegő kézzel emelem fel a telefonom, és hívom fel a húgom. Amint meghallja a hangom, azonnal átsiet. Amint megjön, megérzem ölelő karjait, amik körbezárnak.

- Mi baj Toshi? - kérdi gyengéden.

- A... Azt hiszem, valami... valami nagy baromságot csináltam – préselem ki magamból.

- Mit? Mit csináltál?

- Én.. én... nem... nem tudom – nyögöm.

Felsegít, és eltámogat a hálószobába. Lefekszem, és magamhoz húzom. Átölelem és nyakába fúrva az arcom engedek utat újra a könnyeimnek. Hagyom, hogy magával ragadjon a sötétség. Képek jelennek meg lelki szemeim előtt. Egy vékony, izmos és karcsú test, ölelő karok, csókok, ismerős ajkak és érintések. Nem látom ki az, de ismerősek az érintései, a mozdulatai, minden ami ő maga.

Hirtelen pattannak ki a szemeim. Egyedül vagyok a sötét szobámban.

- Miyuki? - hangom rekedt.

- Itt vagyok. Mi a baj? Elmondod mit csináltál?

- Nem tudom, nem emlékszem. Annyi rémlik, hogy tegnap volt az évfordulónk, de Rei elfelejtette, este elmentem Dievel inni. A többiről fogalmam sincs. Ma hajnalban egy üzenet várt tőle, hogy elege van a játékaimból és vége. Nem értem miért. Nem tudom felhívni, ki van kapcsolva a telefonja. Átmentem hozzá, de nem engedett be. Fogalmam sincs miért, vagy, hogy mi történt. De... de... - elakadok.

Nyakamba veti magát. Végig fektet az ágyon, az ölébe hajtom a fejem, és miközben a hajam simogatja, ismét elerednek a könnyeim. Hallom húgom suttogó hangját, ahogy próbál csitítani. Nem tudom meddig fekszem, csak az jut el a tudatomig, hogy újra sós csöppek folynak végig az arcomon, amiket felszív húgom nadrágja. Átölelem a derekát és hagyom, hogy történjen aminek történnie kell. Nem érdekel semmi. Nem tudom meddig fekhetek, de valamikor ismét magával ragad a sötétség, de ezúttal nem jönnek rémképek.