47. fejezet

Ruki pov

Késő este van, de még nem alszom, agyalok az új dalunkon, hogyan is lehetne jobban felturbózni. Miyuki édesen alszik mellettem, teljesen rám mászott közben, de nem bánom. Én szeretem őt. Fáradt volt ezért korán elaludt. Valamikor megcsörren a telefonom és elég kitartóan akar az illető elérni. Döbbenten látom, hogy Reita az. Eléggé eltávolodtunk az utóbbi időben, bár mostanában már azért igyekszem, visszafogni magam hisz nem utálhatom Toshit a végtelenségig. Megvan, az oka miért nem csípem, de az már magán ügy. Végül csak felveszem.

- Igen? – szólok bele.

- Ta… Taka… - zokog a telefonba mire hatalmasra kerekednek a szemeim. – Segíts!

- Hé, hé hé… Mi van? Mi baj? – ülök, fel ezzel felriasztom kedvesem is, aki fáradtan és kérdőn pislog rám.

- Se… Segíts… - nem mond, többet elfullad a hangja is.

- Máris megyek, ne csinálj semmi hülyeséget! – villámgyorsan kipattanok az ágyból és öltözni kezdek.

Nem mond, többet csak kinyomja, engem meg elfog a félelem.

- Mi baj? – hallom meg álmos hangját.

- Reivel gáz van. Sosem hallottam még sírni. – amint felöltözök, intek, aztán már rohanok is.

Hetek teltek el, mióta Reita és Toshi szakítottak, azóta a basszerossal semmit sem lehet kezdeni. Otthon van és az ideje nagy részét ágyban tölti. A srácoknak nem mondtam csak annyit, hogy nagyon szarul van, mert szakítottak, nem kell tudni az okát. Alaposan meglepett Akira, hisz sosem láttam még ennyire kiborulva, sőt… még sírni sem láttam, nem, hogy ennyire. Teljesen összeroppant. Elfutott a méreg mikor mondta Toshiya megcsalta őt Diével, de nem csináltam semmit. Miyukival rettenetesen összevesztünk emiatt, végül úgy döntöttünk amennyire lehet, kimaradunk belőle. Megoldják ők maguk is, mi csak támaszok vagyunk most aztán…

- Ruki beszélhetnénk? – lép be egyik nap egy igencsak kétségbe esett Toshiya.

- Persze. – meglepődik, hogy azonnal belementem.

Kimegyünk a próbateremből, egy kis eldugottabb sarokban állunk meg és várom, mit szeretne.

- Kérlek, segíts. Reitával szakítottunk, meg akarom vele beszélni, de nem tudom elérni.

- Nem fogok segíteni, még pedig azért nem mert látni sem akar téged. Azok után, amit tettél nem is csodálom. – mondom nyugodtan.

- Miért mit tettem? – van némi él a hangjában, viszont nyel egy nagyot, fél a választól is.

- Hogy lehetsz ennyire… - kezdenék bele, bár nem érné meg felhúznom magam, inkább egyszerűen kimondom. – Megcsaltad.

- Hogy mi? – leesik az álla. -  Sosem tennék ilyet.

- Márpedig megtetted.

- Nem igaz. – hűl el.

- Szóval szerinted Reita hazudik? – vonom fel egyik szemöldököm.

- Ő távolodott el tőlem. – vág közbe. – Még az évfordulónk is elfelejtette.

- Toshi. – sóhajtok fel és orrnyergem kezdem nyomkodni. – Nem felejtette el, meglepetéssel készült neked. Rendbe akarta tenni a kapcsolatotokat, hónapok óta emésztette magát, kereste a hibát hol rontotta el. Tudta nagyon jól nem szabadna féltékenynek lennie, de nehezen ment neki mikor te olyan nagy lelkesen meséltél mindig a kettőtök kapcsolatáról. Észre sem vetted ezzel mennyire bántod őt. Nem érezte magát elég jónak, sőt Die miatt iszonyatos hátránnyal is indult.

Csendben hallgatja, ahogy mindent elmondok, amit nekem Rei elsírt.

- Este mikor elment innen, egyenesen hozzád indult, hogy elvigyen vacsorázni, de mikor belépett nem voltál ott, hát megkeresett. Az ágyban talált meg téged Diével, még rá is vigyorogtál. Ezek után szerintem ne várd, hogy valaha is megbocsájtson. Őszintén Toshi mit hittél? Nem hiába járt át mindig még az után is, hogy elhidegültetek. Borzalmasan szeret téged Akira, viszont ezt nem tudja lenyelni. Én hiszek neki, nem olyan ember ő, hogy ilyeneket csak úgy kitaláljon. Csak annyit tudok javasolni, hagyd békén. – nézek a szemeiben, majd ott hagyom döbbenetével együtt.

Próbálunk, ellenben nem igazán megy senkinek sem, aggódunk a barátunk miatt. Este mindannyian átmegyünk hozzá. Mosolyog annak ellenére, látjuk, mennyire sírna inkább, de előttünk erősnek mutatja magát. Nem lesz ez így jó, nagyon nem, mégsem tehetünk semmit sem. Így is nagy csoda, hogy elmondta nekem mi történt. Legalább ez már haladás. A legtöbb, amit tehetünk, nem hagyjuk a szarban, segítünk neki talpra állni, aztán tovább lökdössük az úton előre. Aoi pofázik neki, közben pedig elalszik, de maradunk. Ma este nem hagyjuk magára. Havonta párszor megcsináljuk ezt. Sosem hagyjuk egyedül, mindig valaki itt alszik nála este, tudjuk semmi szükség rá olyan szempontból, hogy nem csinál majd butaságot, annyi esze maradt. Csak rohadtul féltjük.

- Ruki. – szól mikor már a többiek elaludtak.

- Hm? – nézek rá azonnal.

- Köszönöm.

- Mégis mit?

- Mindent… Ha tartottam volna a távolságot. – kezdi emészteni magát.

- Akkor még mindig nem ismernéd milyen igazán boldognak lenni. Majd rendeződik, minden csak ne add fel. – mondom, ami tőlem telik.

- Önző. – morog, de tudom, csak próbálja oldani a feszültségét.

- Hát igen, én már csak ilyen vagyok. – mosolygok rá.

- Gondolom beszéltél vele. Azóta nem hívott. – jegyzi meg, kínosan ügyelve arra, hogy ne mondja ki a nevét.

- Igen beszéltem, mert bejött. Azt várhatta te is ott leszel…

- Uhm. – tömör egy válasz.

- Inkább pihenj, ne agyalj ezen jó?

- Majd alszom, ha tudok. – morog és kimegy, a konyhába mire azonnal megyek utána.

Látom, mennyire idegesíti, mégsem hagyhatom egyedül. Mindenképpen segíteni akarok, mert nagyon nem jó ez így. Alig mozdul ki. Oké, tudom, magányra vágyik nem pedig emberek közé, viszont, ha eljárogatna, kevesebbet gondolna rá. Ámbár nagyobb az esélye az összefutásnak. Francba, ez nekem nagyon bonyolult. Szerencsére nekem ilyenben sosem volt részem.

- Megtennétek, hogy nem mindennap tanyáztok itt? Szeretnék egyedül lenni. – töri meg a csendet.

- Nem jó a társaságunk?

- Nem. – vágja rá.

- Rendben. – sóhajtok. – Akkor ritkábban jövünk majd át.

Sóhajt egy nagyot, majd elvonul a szobájába pihenni.

Akirának jót tett ez a kapcsolat, a vége viszont nem. Nem idegenkedik már a melegektől annyira, még engem is kispárnának használt mikor átjöttem szakításuk estéjén. Teljesen eláztatta a pólómat könnyeivel, mégsem bánom. Kicsit jobban megértem ezt a papagájt. Bekövetkezett az, amitől a legjobban félt. Nem akart sérülni mégis megtörtént. Talpra fog állni valaha? Kérdéses. Remélem igen. Kár lenne elveszíteni egy ilyen jó zenészt, basszerost és legelső sorban barátot.

Gondolataimmal együtt megyek vissza a kanapéra, a többiek ott alszanak ahol éppen helyet találtak. Már mindent tudnak, vagyis hát, majdnem mindent. Az egészből Reita csak annyit mondott el, szakítottak, de jól van. A vége persze totális hazugság, amit mindenki tud is, de nem rójuk fel neki, mert most nem ez a lényeg. Nagyon remélem, hogy a másik basszeros semmit sem fog már csinálni, hanem éli tovább az életét. Mind a kettőjüknek jobb lenne. Oké, tudom, ilyenkor mindent meg kéne beszélni, de szerintem ezen nincs mit szépíteni. Ami történt, megtörtént. Kár már feszegetni a fájó emlékeket.

- Te Ruki. Biztos jó ez így Akirának? – kérdezi félénken Kai.

- Fent vagy? – döbbenek meg.

- Igen. Nem bírok aludni. – vakarja meg zavartan a tarkóját.

- Akkor már ketten vagyunk. – nyújtózik Aoi. – Csak a miatt a hülye miatt játszottam meg magamat.

- Szóval, ha mindenki fent van, találjuk ki, mivel szórakoztatjuk majd. – ül fel Uruha.

- Borzalmasak vagytok. – sóhajtok, viszont belemegyek.

- Vigyük el inni? – Aoi.

- Nem jó. Csak jobban ártana most neki, mint segítene. – morfondírozik a kacsa.

- Ugyan már. – legyint Yuu. – Nem az a fajta, aki depressziós, mikor részeg.

- Lehet. Ellenben, ha rémlene, mostanában történtek olyan dolgok amik miatt rendesen ki van. – lenézően vizslatom a gitárost.

- Harapd le a fejem… Csak egy ötlet volt. – duzzog be.

- Elég hülye ötlet. – hajamba túrok.

- Miért? Van jobb ötleted? – kérdezi Uruha.

- Ami azt illeti, van. – vigyorgok.

- Még pedig? – kezd kíváncsiskodni leader-sama.

- Onsen. Tökéletes hely a lazításhoz, távol mindentől, csak a banda. Amolyan régimódira gondoltam.

- Ez tényleg jól hangzik. – enyhül meg kékecske.

- Forró fürdő. Éjszakai felfedező túra bátorságpróbával egybekötve. Sütögetés tűznél… - Uruha nagyon beleélte már magát.

- Szuper. – dörzsölgetem össze kezeim. – Már csak rá kell vennünk a basszerost, hogy eljöjjön velünk.

- Nem kell tudnia, hogy hova megyünk. Elég csak, ha felnyaláboljuk mikor már mindent elrendeztünk, legalább tiltakozni sem lenne ereje. – vonja meg a vállát Kai.

- Jesszusom Yutaka, mióta vagy te ennyire sunyi? – döbbenek meg.

- Sok mindent nem tudsz még rólam Ruki-chan.  – vigyorog gonoszul, mire nyelek egy nagyot.

Halkan elneveti magát, mire nem sokkal később már mindenki kuncog. Igyekszünk azért csendben maradni. Néha ránézünk Akirára, aki kivételesen nyugodtan alszik, már amit nyugodtnak lehet mondani ilyen helyzetben.

Az este folyamán mindent megszervezünk, hogy nem legyen fennakadás. Minél hamarabb megyünk el innen, annál jobb. Egy teljes fürdőt kibéreltetek a kiadóval, minek oda a felesleges emberek? Így legalább nekünk is kikapcsolódás, nemcsak annak a majomnak. Kocsival akartam menni, de annak semmi hangulata nem lenne hozzá. Yuu kitalálta menjünk akkor vonattal, rég utazott és nagyon szeretne megint. Mindenki helyesel. Már csak azt kéne, eldönteni mennyi időre megyünk. Egy pár nap nem az igazi, viszont egy bő másfél hét. Na, az már jöhet.

- Haza se akarunk majd jönni. – nevet Uruha.

- Ja. Forró fürdő, kaja, pia, nyugalom. Kell ennél több? – nyúlik el Aoi a földön.

- Nők. – vágja rá Kai.

- Ki vagy te és mit tettél leader-samával? – esik le az állam.

- Nem vagyok én olyan jó kisfiú, mint hiszed. Néha én is szeretnék lazítani, nem pedig cserélgetni a pelusotokat. – puffog.

- Pelusról jut az eszembe, pisilnem kell. – Uruha.

- Mondom én, hogy kacsák voltak az ősei.

- Ne szidd a családfám Aoi…

Toshiya pov

Miyuki végig mellettem van és támogat. Másnap reggel nincs erőm felkelni, így húgom felhívja Kaot, hogy nem tudok bemenni. Egész nap fekszem az ágyban. Miyuki mellém heveredik és a hajam simogatja.

- Annyira fáj – szipogom.

- Tudom, tudom – suttogja.

Ha lehet még közelebb bújom hozzá. Arcomat mellei közé fúrom és próbálok nem sírni. Hátam simogatja és próbál csitítani. Egy dalt kezd dúdolni, amitől sikerül kicsit lenyugodnom.

- Shh... sírd ki magad nyugodtan.

- Mit csináljak? - törlöm meg a szemem.

- Próbálj beszélni vele – próbálkozik.

- De hogy, mikor nem hajlandó szóba állni velem?

- Menj be hozzá a próbaterembe.

- Ez jó ötlet! - ülök fel.

Kimászok az ágyból, és elkezdek készülődni.

- Toshi, te meg hova mész? - csodálkozik.

- Szerinted? Hozzá.

- Este van, már nincs ott – érvel.

- De... de...

- Toshi, bírd ki holnapig! Kérlek, pár óra. Addig nyugodj le, és gondold át. Addig mindketten lehiggadtok és talán tiszta fejjel meg tudjátok beszélni. Kérlek Toshi, légy most észnél – könyörög.

Legszívesebben most azonnal átsietnék hozzá, de könyörögnék neki. Bármit megtennék, hogy legalább meghallgasson. Ő a mindenem.

- Jól van – nyögöm, és lerogyok az ágyra.

- Minden rendbe jön, ne félj. A vak is látja, hogy mennyire szeretitek egymást. Ha tényleg annyira szerelmes beléd, akkor meg fog hallgatni.

- Biztos vagy benne?

- Igen.

- Én nem hiszem. Mikor megtalálta azt a DVD-t.... sose láttam még olyan dühösnek. Akkor és ott, tényleg, azt hittem, meg fog ütni. - remeg meg a hangom.

- Mi? - sápad el – Ez mikor volt?

- Nem olyan régen.

- Istenem, Toshi – térdel mellém, és simogatja meg az arcom.

Magamhoz húzom és elterülök az ágyon. Semmit nem alszom este, csak fekszem, és hallgatom Miyuki szuszogását. Ha le is hunyom a szemem, képek jelennek meg előttem. Csak villanások, két egymásba fonódó test... az egyik én vagyok, de a másik... nem tudom ki. Ismerős test, de...

Hajnalban feladok minden kísérletet arra, hogy aludjak. Kimegyek a konyhába, és cigire gyújtok. Nehezen tudom csak meggyújtani, annyira remeg a kezem. A nikotin segít kicsit lenyugodni, de nem nagyon. Végül sikerül felraknom egy feketét. Az illatokra Miyuki is előjön.

- Szörnyen nézel ki – simít végig az arcomon.

- Úgy is érzem magam, bár az enyhe kifejezés.

Fájdalmas mosoly jelenik meg az arcán és tölt magának a kávéból.

- Mielőtt mész, egyél valamit, kérlek.

- Gondolom, addig úgyse engedsz – sóhajtok.

- Nem hát – toppant.

Mosolyogva megcsóválom a fejem. Gyomrom görcsbe rándul, hányingerem van és remegek. Bárcsak itt lenne velem Rei, bárcsak újra érezném erős karjainak szorítását, ajkait az enyémeken, édes csókját. Érzem, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat belőlem az újabb zokogás. Lerogyok a fal mellé, és tenyerembe temetem az arcom. Próbálom visszatartani a könnyeket, amik a szemem égetik. Érzem, hogy ráz a néma zokogás. Kami-sama, miért ilyen nehéz? Miért fáj ennyire? Azt hittem egyszerű együtt élünk boldogan, csak Rei és én, ilyen egyszerűen. Miért nem lehetünk egyszerűen csak boldogok együtt? Talán nem érdemeljük meg? Mit vétettem? Olyan szép volt minden, miért nem lehet minden olyan, mint akkor? Egy apró kéz szakít ki keserű gondolataim közül. Miyuki vékony karjai fonódnak körém.

- Bárcsak minden olyan lenne, mint régen – préselem ki magamból.

- Shhh... minden rendbe jön, ne félj – dörzsöli a hátam.

- Miért? Miért történik ez velem?

Nem mond semmit, csak mellkasához szorít, és dúdolva ringatni kezd. Nem tudom, hogy csinálja, de ezzel mindig megnyugtat.

- Szedd össze magad – kéri.

- Igyekszem.

- Menj, frissítsd fel magad, szörnyen nézel ki.

- Úgy is érzem magam.

Szó nélkül felhúz. Még mindig meglep, hogy mennyi ereje van. Elvánszorgok a fürdőbe, és a tükörbe nézve elborzadok. Táskás és vérvörös a szemem, kócos vagyok és nyúzott. Miyukinak igaza van, ha Rei így meglát, tuti seggbe rúg. Hideg vízzel megmosom az arcom. Felfrissülve megyek a szobába, majd emberi külsővel jelenek meg. Megiszom a kávém, adok egy puszit a húgomnak, és már megyek is. Szinte rohanok a kocsimhoz. Annyira remeg a kezem, hogy el is ejtem a kulcsokat. Nagy nehezen sikerül kinyitnom a zárat és beülni. Idegesen keltem életre a járgányt és indulok el a PS felé. Biztos túllépem a sebesség határt, de nem tud érdekelni. Fontosabb, hogy minél előbb beérjek a kiadóhoz, és beszéljek kedvesemmel. Alig fogom fel az utat, csak azt, hogy végre-valahára megérkezem. Még sose éreztem ilyen hosszúnak az utat. Alig áll le a motor, kiugrom, és szinte hasra esek, úgy rohanok.

- Mi lesz már? Gyerünk – nyomogatom a lift hívógombját.

Egy reumás csiga tempójában megjelenik a lift. Végre beszállok, és vadul nyomogatni kezdem a megfelelő emelet gombját. Lassan csukódik a vas kalitka ajtaja, én meg egyre idegesebb vagyok. A gyomrom remeg, hányingerem van, mindjárt rosszul leszek.

- Könyörgöm, gyorsabban – rimánkodom.

Végre megérkezem, és mehetek. Botladozva megyek a próbateremhez, és nyitok be. Rei nincs bent, így Rukit hívom ki. Nagyon nem akar szóba állni velem, de mégis megteszi. Viszont amit mond... az felér egy tökön rúgással... hogy én... meg... megcsaltam Reit? Nem, az nem lehet! Arra képtelen lennék! Ahogy eljutnak a tudatomig Ruki szavai és kezdem felfogni, lerogyok, a földre ott ahol vagyok. Nem érdekel semmi és senki... képtelenség, amit az a törpe mond. Nem tettem semmi ilyesmit. Nem lennék képes erre. Őt nem tudnám így elárulni. Nem... az nem lehet igaz... ez egyszerűen nem lehet igaz...

Fogalmam sincs meddig voltam ott a kiadó folyosóján magamba roskadva, vagy, hogy jutottam haza. Semmit sem fogok fel a körülöttem lévő világból. Annyi rémlik, hogy veszekedtem Dievel, de már ebben sem vagyok biztos. Nem tudom, mi történik körülöttem, csak fekszem az ágyban és hagyom, hogy elnyeljen a bánat, a bűntudat és a megbánás. Az egyetlen, ami tartja bennem a lelket, az Miyuki, aki el sem mozdul mellőlem, még akkor sem, ha ritka bunkó vagyok, és a lelkébe gázolok. Ő az egyetlen támaszom, aki nem ítélkezik, nem mocskol, és elfogad a hibáimmal együtt, és feltétel nélkül szeret.