15. fejezet

Reita pov

Amikor Toshi kijelentette elmegyünk a szüleihez látogatóba, azt hittem ott süllyedek el. Az egy dolog, hogy járunk, de a nyíltan való felvállalás már egészen más, ráadásul pont az anyához és az apjához kell menni.

- Mi a baj? - kérdezi és végig simít a combomon.

- Semmi, csak nem kicsit tartok ettől a találkozástól – mondom, de nem nézek rá.

- Miért? Kedvesek a szüleim – értetlenkedik.

- Ha nem tűnt volna fel, eddig csak barátnőim voltak, és vittek haza bemutatni a családnak. Akármit mondasz, ez most nagyon más lesz. Nem arról van szó, hogy szégyellek, csak fura. Oké, előtted nincsenek titkaim, de más hogy egy pasi mutat be engem, mint a pasija vagy szeretője.

Oké, azt hiszem teljesen kiakadtam. Az oda vezető úton végig csendben voltam, megérkezésünk előtt váltottunk pár szót, semmi több. Ott viszont aztán kellemes meglepetés ért. A szülei igen kedvesek, igaz rendesen elkapott a féltékenység Miyuki miatt, aztán derült ki a húga, akiről nem tudtam. Elmondhatta volna igazán, végül is most már mindegy. Rendesen zavarba hoztak, az anyja egyszer ránk nyitott, szerencsére semmi olyasmit sem csináltunk, még ami annyira zavarba ejtő lett volna, mégis rendesen a frászt hoztuk szegény asszonyra. Összességében rettenetesen jól éreztük magunkat, jól sült el, azonban valami szöget ütött a fejemben. Nekem is be kéne őt mutatnom.

- Rei jól vagy? – kérdezi Toshi amikor már második napja vagyok csendben.

- Csak töröm valamin a fejem.

- Remélem nem hülyeségen. Ha a családlátogatás miatt vagy ilyen… - elhallgattatom.

- Amiatt, de nem a tieid miatt. Illő lenne nekem is bemutatni téged nem? – kényszeredetten elmosolyodom.

- Nem muszáj, ha nem akarod. – látom, a szemében a fájdalmat, hiába mosolyog.

- Én szeretném, csak tudod még lányokon kívül nem vittem mást haza, mint párom. Eléggé félek, hisz tudod milyen voltam.

- Totális homofób. – kuncog.

- Nem azt mondom, hogy most melegnek vallom magam… Te egészen más vagy… Félek, ezt nem fogják megérteni, az érzéseim feléd.

- Talán, de, ha látják, boldog vagy akkor megértik majd. – bíztat.

- Tisztellek, amiért ilyen optimista tudsz ilyen téren lenni, nekem nem megy. – piszkálom a kávém.

- Ezt folytassuk este, el fogunk késni a melóból. – szakítja meg a beálló csendet.

- Uhm… menjünk… nincs ma türelmem a kis pöttöm torpedó őrültségeit elviselni. – állok fel.

A válaszát nem várva meg indulok el letusolni, ma nála aludtam, de este egyedül kell aludnom, mind a ketten sokáig dolgozunk.

Szinte megszűnt körülöttem a világ, bent alig vagyok, magamnál folyamatosan azon gondolkodom, hogyan is mutathatnám be úgy, hogy ne mondjam, ki konkrétan meleg vagyok egy bizonyos részig. Sokféleképpen, sokféle szituációba képzelem magunk a szüleim reakcióját mégsem tudom elképzelni. Hol az jön ki tárt karokkal fognak fogadni minket, akár Toshiéknál, hol meg az, amitől a legjobban tartok… kitagadnak. Hiába vagyok gazdag, rendelkezem saját lakással, csodálatos munkával… a szüleim támogatására akkor is szükségem van néha. A nagymamám a családi házban lakik, húgaimmal és szüleimmel, neki mindig mindegy volt kivel, hogyan vagyok boldog a fő az volt az legyek, ne bánjam meg a döntéseim…

- Föld hívja Reitát, Reita jelentkezz! – csápol előttem Aoi, mire visszatérek bambulásomból.

- Hm? – zavartan nézek rá.

- Vége a próbának… - úgy néz rám, mint egy UFO-ra.

- Eh? Mióta? – megvakarom tarkómat.

- Káposztalé van az orrkendős fejedben? Már egy órája, azóta próbállak, észhez téríteni mi van veled? – kezd aggódni, látom a szemeiben.

- Gondolkodom valamin… elég keserű pirula lesz ez nekem…

- Beszéljünk róla? – ajánlja fel.

- Kösz, nem… Elviccelnéd, nekem viszont fontos. – utasítom vissza.

- Akkor legalább igyunk egyet, ma még van, egy rádió felvételünk emlékszel?

- Ne már komoly? – nézek az órámra. – Totál kiment a fejemből.

- Ezért vagyok én. Nélkülem elvesznél.

- Szeretnéd. – boxolom vállba.

- Bántod az érzékeny bőrömet? – Hatalmas könnyes szemek, takargatja magát, mintha meztelen lenne. – Szadista.

- Bolhás macska. – sikerül elmosolyodnom egy pillanatra.

- Miaú. – majd tőle szokatlanul komolyra fordul a kifejezése. – Ha lehet, a felvételnél figyelj oda oké? Azzal az egész bandát minősíted, ha nem figyelsz oda. Rukit kicsinálna utána.

- Ne félj, tisztában vagyok vele, majd igyekszem.

 - Ajánlom is. – húzza fel az orrát.

- Siessünk, el fogunk késni.

- Mit gondolsz mégis kinek a hibájából? – vágja be a durcást.

- Muszáj az orrom alá dörgölnöd?

- De, csak mert szeretlek.

Egy jól irányzott tockosban részesítem. Ami nem változott a Toshiya-val való kapcsolatom alatt, az a srácoktól kapott megjegyzések. Kedvesemtől elviselem, mástól nem. Aoi ellenben nem veszi magára, nevetve fut, távolabb rázza a seggét, baromkodik.

- Ha a kezeim közé kaparintalak, szétkaplak, te bolhás macska. – futok utána morogva.

- Szeretnéd, papagáj, nincs akkora szerencséd. – nevet.

- Kicsinállak!

- Tudom, csak a testem kell neked. – dramatizál, kissé erotikusabban végig simít magát.

Megborzongok, kicsit sem izgató, ahogyan csinálni. A gitárom már hajítanám utána, de épp időben sikerül észbe kapnom a basszerom értékesebb.

Hiába, kénytelen vagyok elismerni, tudja, a módját mivel terelje, el a gondolataim legalább addig még oda nem érünk, le nem megy a műsor és hazafelé nem kell indulni.

- Ez jó volt. –nyújtózkodik kint.

- Jah, valami olyasmi. – kuncogok.

- Valami olyasmi? Ember, amit levágtál, még most is röhögök. Mi az a fészek mogyoró te eszetlen? – röhög.

- Az te voltál, idióta.

- Jé, tényleg. Akkor űber pro vagyok. – legyezgeti magát.

- Apám el ne szállj az egódtól.

- Nincs akkora szerencséd.

- Reménykedtem. – sóhajtok.

- Aucs, ez fájt. – mondja, mire csak megvonom a vállam.

- Elmegyünk inni? – vált hirtelen témát.

- Yuu, hajnali fél öt, már semmi kedvem inni csak az ágyamat akarom. – meg Toshit, ezt már magamban teszem, hozzá ők sem tudnak a kapcsolatunkról.

- Mostanában sosem jössz el velünk inni. – duzzog megint.

- Ha nem tűnt volna fel, valakik miatt szívok a verseny miatt.

- Ez az én hibám lett volna? – hatalmas szemeket mereszt.

- A te kezed is benne van.

- Jó, na, tudom, tudom. – vonja meg a vállát. – Ma megúszod, de mindenképpen elrángatlak majd.

Intek neki, nem fogom megúszni, érzem, sebaj, egyszer elmehetek velük is inni, Toshi is eljárkál.

Megnézem a telefonom, van egy sms-em. Felragyog arcom hazafelé sétálva, ami azonnal le is törik, mikor meglátom mit írt. Holnap nem biztos, hogy tudunk találkozni, mert elég sok munka szakadt rájuk. Utolsó lehetőségem lefoglalni, nemsokára újév. 31.-én dolgoznak, azt a napot nem fogom hagyni gyorsan, visszaírok neki, 1.-jére tegye szabaddá magát, mert szeretném bemutatni a szüleimnek. Van addig még négy napunk, ha jól számolok. Legyen inkább három.

A három nap igazán gyorsan eltelik, azonban egyre idegesebb és kibírhatatlanabb vagyok. Minden perccel közelebb kerülünk a találkozás pillanatával. Emiatt pedig igen csak sűrűn összeveszünk, próbálja bizonygatni, neki nem számít, ha nem mutatom be, akkor is szeretni fog. Hiába vagyok tudatában ennek, az eszem és a szívem is ordítja, viszonoznom kell ugyan úgy, így lesz tisztességes. Ha rossz vége is lesz, a büszkeségem nem enged gyávának lenni.

- Bazdmeg Reita! Elegem van belőled, miért kell ebből ekkora ügyet csinálnod? Mondtam már neked, hogy nem kötelező bemutatnod. – fakad ki megint a flegmaságom miatt.

- Neked lehet, rohad könnyű, mert rólad mindent tudnak már. – kezd felmenni bennem is a pumpa.

- Megint ezen lovagolsz? – háborodik fel.

- Igen, képzeld ezen. Talán mert sokat jelentesz nekem és nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni!

- Mert mintha, annyira izgatna, mit szólnak, majd hozzá a szüleid… nem ez fogja meghatározni a szeretetemet.

- Úgy kell azt, szard csak le szokás szerint… - kiabálok most már én is.

- Már megint mi bajod?

- Hagyj lógva egoista pöcs. – megyek morogva ki a kanapéra.

- Na nem, nem fogsz elmenekülni. – jön utánam.

- Elmondtam, amire kíváncsi vagy, mi a szart akarsz még?

- Magyarázatot. – akár egy féltékeny feleség.

- Mégis mire? Jézusom Toshi, akadj már le rólam, tudod min gyötrődöm, mit akarsz még?

- Jó, mindegy. Akkor hadjuk, fulladj meg, csak segíteni próbálok.

- Segíteni? Inkább elvonhatnád a figyelmem, mint, hogy folyamatosan emlékeztetsz rá. – hangom ostorként csattan szavaimmal karöltve.

- Hisztis papagáj! – morogva leül mellém.

Csendben mellkasomhoz vonom. Elég sokat veszekedünk most emiatt, mind a ketten feszültek vagyunk. Megnyugtatóan kezd körözni mutatóujjával rajtam, kínos csend ereszkedik közénk, amit kivételesen ő tőr most meg.

- Ne haragudj!

- Az én hibám is. – teszem félre a büszkeségem egy kicsit. – Tudom nem kéne ekkora ügyet csinálnom ebből, mégis, ha rosszul fog elsülni is, de szeretnélek bemutatni a családomnak.

- Kedves tőled.

- Csupa kedvességből állok. – mosolyodom el.

- Hé, ez az én szövegem. – csap a combomra halk nevetés kíséretében.

- Az lenne? Levédetted? – nem bírom tovább röhögés nélkül.

- Igen le. Még hozzá eléggé drágán. – feltérdel a kanapéra, háttámláján támaszkodva átveti egyik lábát ölem felett és felém magasodik.

- Hm… Nem is hallottam róla. Mi a fizetség? – simítok formás hátsó felére.

- Veled egy forró éjszakában kiegyezhetünk… talán… - megnyalja ajkait.

Felnyúlva megsimogatom arcát, mire tenyerembe simulva dorombol egy sort. Nem sokkal később pedig egymásba feledkezve kedveskedünk a másiknak, még az egyikünk sóhajtozik, nyög élvezve a másik játékát. A végére persze megkapta a forró szeretkezést a kanapén, minek következtében reggel igen csak nehezen tudtam kikelni az ágyból, pedig én vagyok az úgymond aktív fél. Rendesen le tud szívni annyi szent, kis energia vámpír. A fürdőben megengedem a forró vizet, olyan kellemesen folyt végig mezítelen testemen, vörös csíkokat hagyva maga után, ellazítva merev izmaim. Fogalmam sincs meddig lehettem bent, de egy idő után vágyakozó karok fonódtak hátulról derekamra és egy igen merev probléma simult nekem.

- Reggeli kanosság? Nem volt elég az esti? – kuncogok hátra nyúlva, ráfogok a lényegre.

- Belőled sosem elég. – nyögi.

- Kanos macska.

- Miaú.

Nevetésben törünk ki, magam elé húzva segítek rajta, a viszonzás pedig nem marad el. Áztunk még egy darabig, lemostuk egymás testét, végül elzárva a vizet kilépünk és megszárítkozunk.

- Mikor lesz a verseny? – kérdezi hirtelen.

- Ha jól tudom január első szombatján.

- Nincs sok időnk addig.

- Hát nem túl sok.

- Ideges vagy? – gyors témaváltás megint.

- Eléggé. Hozd magaddal a jogsidat a biztonság kedvéért. – figyelmeztetem, hisz szörnyen rossz előérzetem van.

- Akkor menjünk az én kocsimmal. – ajánlja fel.

- Ki van zárva, az enyémmel megyünk. – egyértelművé teszem hangommal komolyságom.

- Akira, bármi is lesz, melletted állok, szóval kérlek, csak egy kicsit, nyugodj meg. – arcomra simít.

- Most szólítottál először a nevemen, ha jól rémlik. – mosolyodom el.

A szülői házig vezető út rosszabb volt, mint Toshiék családlátogatásánál. Zenét sem kapcsoltam, csak növelte volna feszültségemet, kedvesem is a némaság láthatatlan leplébe burkolódzott. Nem laknak olyan messze, főleg, mert padlógázzal hajtottam. Minél előbb túl akarok esni az egészen. Indulás előtt odaszóltam, megyek, beugrom a párommal. Anyám ujjongott a telefonba, mert bemutatom nekik a mostani szerelmem. Egy bökkenő van, nem kérdezte kit viszek én pedig nem is mondtam neki. Lányra számítanak, ebben biztos vagyok, ehelyett férfit fognak kapni. Megállok a családi ház előtt és leállítom a motort, mély levegő, aztán kiszállva a kocsiból nyújtózom egyet a hideg téli időben. Toshit felkészítettem jó előre gyors látogatás lesz.

Alig érünk a lépcsőig, miután kedvesem is kiszállt, már anyám és apám is jön elénk. A nővéreim megálltak az ajtóban onnan figyelnek minket.

- Akira, rég láttalak kisfiam.

- Szia anya… - ölelem magamhoz. – Apa. – biccentek neki mire csak egy biccentéssel válaszol.

- Merre van? – csillognak a szemei édesanyámnak. – Hol van a barátnőd?

- Hadd mutassam be nektek Toshiyát… a páromat. – nagyot nyeltem, meg is akadtam mikor már rögtön lányt keresett. – Toshiya ők itt a szüleim és ők pedig a nővéreim. – intek.

- Örvendek. – hajol meg.

Szerencsére nem remeg a hangom, de… Nővéreim képe megnyúlik, azonnal beslisszolnak.

- Ez nem lehet… Az én kisfiam nem lehet… nem… te nem vagy meleg Akira… - kezd sírni anyám.

- Nem is vagyok, de Toshiya teljesen más… nem tudom megmagyarázni, egyszerűen szeretem tiszta szívemből… mellette boldog vagyok. – mondom anyámnak.

- Ezt nem… nem tudom elhinni… nem akarom elhinni… nem lehet… - zokogásban tőr ki tenyereibe temeti arcát.

- Akira! – szól, rám erélyesen apám mire felé fordulok.

- Igen? – válasz helyett hatalmas pofon csattan az arcomon.

- NEM VAGY A FIAM TÖBBÉ!!! – üvölti, én pedig nagyra nyílt szemekkel tapogatom meg sajgó arcomat.

- Értem.  –suttogom.

- Egy mocskos buzi nem tartozik a családomba. – jelenti ki hidegen.

- Na, ide figyeljen… - kezd bele Toshi és indul meg apám felé, de vállára téve a kezem megállítom.

- Menjünk. – suttogom.

Merev testtartása elernyed kissé, bólint, és a kocsihoz megy. Állok még ott apám és anyám előtt majd inkább megfordulok, megyek kedvesem után. Megkerülöm a gépjárművet, beszállok a volán mögé.

Szemem sarkából látom, ahogyan anyám, apám karjai közé borul, könnyei csak úgy folynak, apám meg… nem is tudom már nem igazán láttam, mert elhajtottam. Toshi combomra simít, érzem a szeretet, a törődést és az együttérzést, ami sugárzik belőle, nekem viszont édes kevés. Fel sem fogtam még igazán mi történt, az agyam igen, én még nem.

- Jól vagy? – kérdezi.

- Azt hisszem sokkot kaptam. – közlöm egyhangúan.

- Vezessek inkább én?

Csak megrázom a fejem, padlógázzal száguldozunk visszafelé is.

- Nem baj, ha ma külön alszunk? – vetem, fel nagy szükségem van most a magányra.

- De, ha bármi van, azonnal szólj. – vonakodva megy csak bele.

- Mindenképpen.

Kiteszem a lakásánál, tovább hajtok hazafelé. Leparkolok, felmegyek a lakásba, ledobálva cuccaim, indulok a zuhany alá. Kivételesen a kádba engedek vizet, hetente csak egyszer szoktam teljes nagy tisztító fürdőt venni, ez azonban hidegen hagy ebben a pillanatban. Amint testem a vízbe merül, fájdalmam kiszabadul, végre teljesen eljut a tudatomig, hogy kitagadtak a családból, könnyeim záporozni kezdenek, megállíthatatlanul, vigasztalhatatlanul. Számítottam erre a végkimenetelre, mégis… mégis… sokkalta jobban fáj, mint elképzeltem. Mintha a lelkem felét kitépték volna, az egész lényem egyik alapját, a másik Toshi legalább ő megmaradt nekem, bár ki tudja, meddig leszünk együtt. Ezek után kérdéses, ha elhagyna érdemes lenne-e tovább élnem.

- Hülyeség volt tőle azt kérnem aludjon ma otthon. – túrok nedves hajamba.

A büszkeségem meggátolja, hogy átmenjek hozzá vagy felhívjam. A szívem ordít a hiánya miatt, de az elmém folyamatosan elnyomja csendes suttogásával, nem szabad engednem, lássa, mennyire gyenge vagyok, mennyire megviselt a ma történtek. Keserűen elmosolyodom, komolyan ennyire lágy vagyok? Nem szabad, én macsó vagyok, nem szabad fennakadnom ilyenen, fáj igen, de majd elmúlik, van, aki a szeretetével begyógyítja majd, lehet, hogy a szüleimről van, még sem érdekel. Nem képesek elfogadni a boldogságom, akkor erről ennyit. Egy szülőnek a gyereke boldogsága kéne, hogy a legfontosabb legyen, mindegy ki mellett találja ezt meg. Ezt megtanultam az alatt még Toshi szüleinél voltunk, bár piszkálták őt néha, beszólogattak neki, ennek ellenére ott éreztem igazán, mennyire a gyerekük mellett állnak bármi is van. Elfogadták olyannak amilyen, még ha ez nem is tetszett nekik. Ha az én szüleim erre képtelenek, nincs miről beszélnünk, így nem kell velük a kapcsolat, jobban belegondolva ez mindig is csak érdekkapcsolat volt amióta befutottunk a bandával. Fel sem tűnt, pedig annak idején mikor otthon laktam, mennyit piszkáltak.

- Gyerünk Reita lépj túl a dolgokon… - erősítem meg a szívem.

Kimászok a kádból, megtörülközöm majd a törülközővel a derekamon a kanapéra ülök és írok egy sms-t, lehet öntöttem magamba önuralmat, azért félek, képtelen lennék úgy beszélni vele, hogy a hangom nem csuklik el.

Üzenet: Mégis csak átmehetnék hozzád? Ha dolgod van megértem. R.

Nem sokkal később már kapom is a választ, az ajtóm előtt dekkol egy ideje. Azonnal megyek, kinyitom neki. Karjaimba zárom, jelenléte elemi hatással van rám, előtörnek ugyan könnyeim, lelkem mégis egyre inkább felszabadul a bánat alatt. Más talán azt mondaná, túl gyorsan túlteszem magam a dolgon, de, ha ilyen személy van mellettem, akit tiszta szívemből szeretek és ő is ugyan így van ezzel, akkor már csak pusztán a gesztusaival, a testbeszédével képes a másik fájdalmát elűzni, ez pedig felbecsülhetetlen érték. Az ilyen szeretőt, sosem szabad elveszni az emberek milliói között, foggal, körömmel ragaszkodni kell hozzá, hát én is ezt fogom tenni. Elvonszolt az ágyamig, belökött, mellém mászva, szorosan magához ölelt, hátamat dörzsölgette még kiadtam minden bánatom és álomba nem sírtam magamat.

- Aludj jól kedvesem. – hallom még suttogását, ajkait megérzem homlokomon majd végleg magába nyelt a fáradtság.

Persze nem maradhat el ilyenkor a rémálom, mikor mindent újra él az ember, az arcokra és szavakra fókuszálva, hogy még inkább belé, az emlékeibe vésődjön. Nehéz ennek ellenállni, nekem sem megy, inkább csak hagyom sodródni magam, ami be is válik. Reggel ugyan nyomott hangulatban, berekedve kelek fel, tompa érzelmekkel, ellenben jólesik szerelmem ölelő karjai mellkasomon. Egy darabig még fekszem mellette, majd kénytelen kelletlen kimászva megyek a reggeli rutint elvégezni. Olyan vagyok akár egy robot. Monoton, halálos, követelőző, de érzéketlen. Mire észbe kapok, már egy bögre kávéval a kezemen bámulok kifelé az ablakon.

- Jobban megviselt téged, mint tegnap gondoltam. – szólal meg mögöttem egy fájdalmas hangon.

- Jól vagyok. – válaszolom unottan. – Csináltam kaját.

- Ehm… ez neked kaja? – felveszi a serpenyőt, amiben a tojás ott van, de nincs megsütve. – Szeretem nyersen is, sülve azonban jobban.

- Ne haragudj. – teszem le a bögrémet.

- Felejtős, nem lényeg. Gyere ide kicsim. – nyújtja felém kezét.

Megfogom és kivételesen hozzábújok, amivel alaposan meg is lepem. Érzem a testtartásán, nekem viszont erre van szükségem, arra, hogy nyakába fúrva arcomat, karjai közé burkolózva felejtsem el arra a rövid időre a való világot, amíg a közelében lehetek.

- Kell ma menned, dolgozni? – kérdezi.

- Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem?

- Inkább lebeszélni akarlak, ha mégis bemennél.

- Beszélj akkor Rukival. – felegyenesedve a kezébe nyomom mobilom.

- Biztos vagy benne?

- Igen.

- Mit mondjak neki? – vonja fel a szemöldökét.

- Az igazat, vagy amit akarsz, most ez sem érdekel, csak hagyjon békén mára.

- Elintézem. – gonosz vigyor terül el az arcán.

- Toshi… kérlek… rendesen jó? Van elég bajom a törpe uszkáron kívül is. – sóhajtok.

- Rendben, a körülményekre tekintettel nem olvasok be neki. – adja meg magát.

- Köszönöm. – finoman megcsókolom, aztán megyek, rendbe vágom magam.

Fürödtem, így csak az arcomat mosom meg a fogammal együtt, aztán a jól megszokott orrkendő. A tükörből viszont, mintha egy idegen nézne vissza rám. Arcom beesett, szemeim alatt hatalmas karikák, nyoma sincs a jól megszokott macsó Reitának, helyette egy meggyötört Akira néz vissza rám. Komolyan mondom, ha a szemeimre nem ismernék rá, megesküdnék rá, egy szellemet látok a tükörben.

- Ne aggódj. Azt üzeni jobbulást, bemész, amikor úgy érzed már menni fog.

- Mit mondtál neki? – fordulok felé.

- Összefutottunk tegnap este, ramatyul néztél ki, egy kevés pia megoldotta a nyelved, de nem teljesen és valami olyasmit mondtál, hogy otthon nagy balhé van… Haza hoztalak, itt maradtam estére, mielőtt öngyilkos lehetnél, megállítsalak, most pedig olyan vagy, mint a mosott szar és a szobanövény keveréke. – vázolja nagyvonalakban.

- Az öngyilkos részt kihagyhattad volna. – nyögök panaszosan, majd magamhoz ölelem. – Mindenesetre, hálásan köszönöm.

- Érted bármit. – hajamba túr.

- Szavadon foglak. – suttogom.

- Segítsek ezen? – mutat az arcomra.

- Kajáért kéne menni… Legyen, kezdj vele valamit, kérlek. – megyek, bele mire felcsillannak a szemei.

Most írtam alá egy szerződést magával az ördöggel. Megborzongok, amikor előhozza a táskáját, amiben hatféle színárnyalatú alapozó van.

- Remélem, nem akarod mindet rám kenni. – húzódom kissé hátra.

- Leülni! – nyom le a székbe és nekikezd.

Nem telik bele sok időbe, aztán elém tart egy tükröt és a jól megszokott Reita néz vissza rám.

- Túlzásba estél. – csóválom fejemet.

- Annyira nem is. – megcsókol. – Gyerünk, öltözz fel valami elfogadható ruhába.

- Borzalmas vagy. – felkelek, megteszem amit kér, aztán indulásra készen várom.

- Mit akarsz venni majd?

- Kaját. Egy tonna kaját, nem akarok kimozdulni a házból egy ideig.

- Na, nem… Pár napig, esetleg egy hétig meg engedem, de utána kirángatlak. – fenyeget meg.

- Majd meglátom mikor lesz kedvem kimászni. – nem engedem magam olyan könnyen.

Tovább csipkelődik, értékelem próbálkozását annak ellenére, hogy semmiféle hajlandóságot nem mutatok arra, benne legyek a rögtönzött játékában. Tetszik a kitartása, igencsak imponál, kezdek megint beleszeretni. Lehet ennél is jobban szeretni valakit? Eddig azt hittem képtelenség, most jövök rá igazán, az odaadása, kitartása és az a gyengédség, ami belőle sugárzik, jobban megfogott, mint elsőre gondoltam. Talán gyerekes, nagyképű, viszont amikor az ember jobban megismeri, rájön, igazán kedves személy, aki nem csak a zenének, hanem a párjának is szenteli az életét. Nem olyan, akár a legtöbb ember, akik az első komolyabb problémánál elhagyják az adott párjukat.

- Nem is gondoltam milyen szerencsés vagyok. – suttogom.

- Hm? Mondtál valamit kedvesem? – néz fel két fajta rizs közül.

- Semmit. – úgy teszek, mint aki a bab miatt morog.