16. fejezet

Toshiya pov

Mióta haza jöttünk a szüleimtől, Rei elég furcsa és feszült volt, ami kihatott rám is. Arról nem is beszélve, hogy a fejébe vette, hogy illene bemutatni a szüleinek, ha már én megtettem. Hiába mondtam neki, hogy nekem ez nem létszükségem, csak nem tett le a tervéről, ami miatt elég sokat veszekedtünk. Végül lenyugodtak a kedélyek és el is mentünk. Viszont mindenre számítottam, csak arra nem, ami ott fog történni. Az apja kitagadta.... hogy lehet valaki ilyen? Csak azért mert nem lányt vitt? Mielőtt bármit tehetnék vagy mondhatnék, Rei visszafog. Inkább elmegyünk, ahogy elnézem, mindenkinek így a legjobb. Meglep, hogy Rei azt szeretné, hogy otthon maradjak. Csak azzal a feltétellel egyezem bele, hogy felhív, ha szüksége van rám. Kirak a lakásom előtt és végig nézem, ahogy elhajt.

- Még mit nem – motyogom.

Elmegyek a legközelebbi buszmegállóba és elmegyek hozzá. Nincs azaz isten, hogy ilyen állapotban magára hagyjam. Ha tetszik neki, ha nem, átmegyek hozzá. Szerencsére pont akkor jön ki egy néni a házból és beenged. Nagyon aggódom azért a hülye papagájért. Teljesen kiborult, csoda, hogy nem karambolozott míg jöttünk. Az ajtó előtt várom, hogy rájöjjön, jobb, ha nincs egyedül. Nem tudom meddig várat, de végre megszólal a telefon. Percekkel később már a karjaimban tartom. Elrángatom az ágyba, elég volt a mai napból. Fülébe suttogok, hátát simogatom és próbálom megnyugtatni. Végül álomba sírja magát. Mélyem magamba szívom kellemes illatát. Nagyon fáj így látnom őt. Még sose volt ennyire törékeny, elveszett. Sose hittem volna, hogy ilyen az igazi Suzuki Akira. Nem alszom valami jól, Rei minden rezdülésére felébredek. Sokat forgolódik, még a könnyei is elerednek álmában. Letörlöm a sós cseppeket és megsimogatom selymes arcát.

- Ssshhh... itt vagyok – suttogom.

Kicsit megnyugszik, amitől megkönnyebbülök. Sajnos a reggel se hoz megnyugvást. Rei szörnyen néz ki, ahogy a kávéját szürcsöli. Próbálom kicsit felvidítani. Ahogy a karjaimba zárom, érzem, hogy ellazul a teste és megnyugszik. Sikerül rávennem, hogy ne menjen be dolgozni, és inkább velem legyen. Rukit könnyen lerázom, kicsit kamuzok neki, de nem érdekel. Nem szokásom füllenteni, de Rukinak nem tartozom elszámolással. Végül sikerül annyira rendbe szednem, hogy végre a régi önmagára hasonlítson. Elég régen sminkeltem, de nem baj, azért még tudok. A közeli szupermarketbe megyünk. Rei kezébe nyomok egy kosarat és válogatok. Szórakozottan gondolkodom, hogy mit lehetne kihozni a kínálatból. Nagyon megörülök néhány mirelit zöldségnek, itt olcsóbb, mint ahol vásárolni szoktam. Vannak szép és finom gyümölcsök, abból is hozok. Egy kis nasi se árt, viszont valami olyan kéne, amit ő is megeszik. Párszor motyog valamit az orra alatt, de nem értem. Végül megvonom a vállam és nézelődök még a finomságok között.

- Te! Ezt hogy visszük haza? Egy hadsereget akarsz etetni? - kérdi és mutat a jól megpakol bevásárlókocsira.

- Te mondtad, hogy egy darabig nem akarsz kimozdulni. Gondoltam gondoskodom róla, hogy ne halj éhen – mosolygok ártatlanul.

- Mire mennék nélküled? - dramatizál.

- Semmire. Valakinek vigyáznia kell rád – mosolygok rá.

Még valami alkoholt is hozok és megyünk a kasszához. Veszünk pár szatyrot és fizetés után távozunk.

- Szerintem túlzásba estél – jegyzi meg.

- Lehet, bocsi – nevetek.

Mosolyogva megcsóválja a fejét. Nehezek a szatyrok, de szerencsére nem szakadnak ki, és haza tudjuk vinni. Otthon segít kipakolni, összeszokott párokhoz híven kerülgetjük egymást.

- Na, csüccs le, főzök valamit – intek az asztal felé.

- Segítenék.

- Kapcsolnál zenét? - nézek rá árva kiscica szemekkel.

- Nem lehet ilyenkor ellenállni neked – mosolyog végre.

Magamra hagy, addig megpróbálom felidézni anyukám kedvenc receptjét. Elég sokszor elkészítettem már otthon, így nem kell sokat agyalni. Alig kezdem el összekészíteni az alapanyagokat, mikor megszólal a zene. Fülig szalad a szám, és dúdolni kezdem a szöveget. Kicsit riszálom is magam az ütemre. Rei meglát és csodálkozva nézi mit művelek. Nevetve elkapom a kezét és magammal rántom. Kicsit feszeng, de azért rázni kezdi formás fenekét. Szerzek két sört, kinyitjuk és tovább szórakozunk. Táncolunk, énekelünk, viccelődünk, jót szórakozunk. Még akkor se állok le, mikor tésztát kevergetem. Rei elsasszézik mögöttem, és a fenekemre csap. Ránevetek és kinyújtom a nyelvem. Csak akkor állunk le, mikor tálalok.

- Ha nem ízlik, ne borítsd a fejemre – kérem.

- Nyugi, nem fogom – mosolyog.

- Mit szeretnél ma csinálni? - kérdezem.

- Nem tudom. Maradjunk itthon, nem akarok sehova menni. Csak veled akarok lenni.

- Akkor megbeszéltük.

Megebédelünk és Rei még mosogatni is segít. A nap hátra levő részében nem csinálunk semmit, csak a kanapén fekszünk és bambuljuk a tv-t. Szorosan ölelem magamhoz, azt akarok, hogy érezze, hogy vele vagyok és támogatom. Arról nem is beszélve, hogy szeretem őt. Annyira furcsa ez az érzés, már nem is igazán tudom, milyen mikor szerelmes vagyok. Talán gimiben voltam utoljára szerelmes.

Lassan szólnom kéne neki, hogy turnéra kell mennem, de nem ez a legjobb pillanat erre. Előbb szedje rendbe magát.

- Nem kéne a versenyre készülni? - töri meg a csendet.

- Szeretnél?

- Igen, az leköti a gondolataimat.

- Oké, de nincs itt a gitárom.

- Nekem is van basszerom, azt tudod használni.

- Oké.

Kikászálódik mellőlem és pár perc múlva két gitárral tér vissza. Megnézzük milyen számokat kell eljátszanunk. Hamar munkához látunk. A nap további részében zenélünk. Ahogy elnézem, Rei teljesen belemerül a zenébe, teljesen arra koncentrál. Mikor tartunk egy cigi szünetet, megszólal a telefonom.

- Bocs, ez Kao – mondom.

Felállok és odébb megyek.

- Szia, mondjad – szólok a készülékbe.

- Holnap előbb be kéne jönni, mert a főnökkel lesz találka. Nem lesz próba, csak megbeszélés a turnét illetően.

- Aha, oké – fintorgok.

- Baj van? - kérdi.

- Nem csak, történt pár dolog.

- Mi? Baj van?

- Nem akarom elmondani. A családommal minden oké, más jellegű dolog történt.

- Tudok segíteni?

- Nem, úgyhogy ne törődj vele. A munkámra nem fog hatni.

- Oké, szedd össze magad.

- Nem rólam van szó.

- Akkor holnap látjuk egymást.

- Igen, szia – búcsúzom és kinyomom.

Zsebre teszem a készüléket és visszamegyek szöszimhez.

- Baj van? - kérdi.

- Nem, csak holnap be kell mennem.

- Aha – mintha csalódás lenne a hangjában.

- Igyekszem vissza, amit lehet, jó?

- Oké. Azon gondolkodtam, hogy lehet bemegyek holnap. A munka leköt, és legalább nem gondolok a történtekre.

- Biztos jó ötlet? - kérdezem aggódva – Maradj inkább itthon pihenni.

- Bemegyek – dönt.

- Jó, de menjünk aludni, késő van.

Felhúzom és elmegyünk fürdeni. Míg állunk a meleg víz alatt, megmasszírozom kemény izmait. Jólesően sóhajtozik.

- Tetszik? - kérdezem.

- Igen. Majd kérhetek egy masszázst?

- Persze – mosolygok.

Szárazra dörgöljük egymást, majd a testápolót magamhoz véve visszamegyünk a hálóba. Elnyúlik, és a derekára ülve kenek a hátára a krémből. Újra elkezdem masszírozni, mire felsóhajt. Mosolyogva figyelem reakcióit. Nagyon élvezi. Meggyömöszölöm a vállait, izmos karjait, hátát és derekát.

- Istenem, de jó – sóhajt.

Mosolygok rajta.

- Juttasd eszembe, hogy viszonozzam.

- Elég, ha élvezed.

- Nem ér. Kedveskedni akarok neked – duzzog.

- Oké, megbeszéljük.

Még dolgozom rajta, aztán mikor már elfáradnak a kezeim, lemászom róla. Magához húz egy forró csókra.

- Köszönöm – mosolyog.

- Kezdetnek ennyi elég – vigyorgok.

- Kanos macska.

- Nyau.

Összenevetünk és bebújunk a takaró alá. Megint hozzám bújik, és próbál aludni. Simogatom a haját, hátát egészen addig, míg el nem nyomja az álom. Valamivel később én is követem őt.

Reita pov

Toshiya annyira aranyos, teljesen odateszi magát, próbál felvidítani. A közös főzés kellő figyelem elterelés, ahogy az utána való közös zenélés is. Mikor hívják és közli, utána be kell mennie, elkap a fájdalom, de akkor én is bemegyek. Semmi kedvem egyedül maradni, legalább a gondolataimat is lefoglalom. Kapok egy csodás hátmasszást is, teljesen ellazít, így valamivel könnyebb elaludnom. Amire azonban egyikőnk sem számít, az hajnalban történik. Rémálmok kezdenek gyötörni, különböző végkifejletek, hogyan végződhetett volna a családlátogatás. De a legtöbbnek a végén Toshiya és én is meghalunk, teljesen abszurdum, azonban alaposan megijeszt. Olyan hajnali fél öt felé járhat az idő, mikor az egész a tetőfokára hág, testem remegése fokozódik, teljesen leizzadok, mégis lábaim és kezeim jéghidegek. Hangos kiáltással ülök fel az ágyban, markolva a takarót. Hirtelen pattanok ki és rohanok a fürdőbe, kiadom magamból a vacsorát, remegve mosom meg az arcomat. Nagyon nincs ez így jól, nem szabadna ennek ennyire megviselnie. Kedvesem nem sokkal később már ott is van mellettem, vállaim rázogatja, mondjak neki valamit. Azt hiszem megint sokkot kaptam.

- Akira a fenébe is, mondj már valamit! Mi történt? – kérlel, teljesen kétségbe van esve, ő sem tudja mi bajom.

- Mi? – zavartan pislogok körbe, a látásom kitisztul, majd, mint egy lufi sípolva eresztem ki a levegőt.

- Ne haragudj, rosszat álmodtam. – hajtom a fejemet a vállára, vállaiba kapaszkodom.

- Biztos csak ennyi? Elég ramatyul nézel ki.

- Kösz. Ezt a nélkül is tudom, hogy megjegyezted volna… Igen csak ennyi…

- Ne haragudj. – szokatlanul engedékeny most.

- Nem, te ne haragudj. – szorosan magamhoz ölelem.

- Menjünk vissza aludni. – néz szemeimbe.

- Uhm… - mondom, bár azt már nem jegyzem meg, hogy nálam az alvás esélye egyenlő most a nullával.

Ilyen után kinek van ereje és vagy kedve visszaaludni? Na, nekem sincs. Befekszem mellé, lehunyom, a szemem egészen addig még meg nem nyugszik, és el nem nyomja az álom karjaim között. Amint ez megtörténik, a plafont kezdem bámulni, gondolataim ezerrel cikáznak. Felhívni a szüleim nem fogom, annál nagyobb a büszkeségem, mondjuk, nekem fel sem vennék most már ez tény. Sokszor csináltam olyasmit, amiért apám kitagadhatott volna, az egyetlen, ami igazán bánt az az, hogy nem tudnak a boldogságomnak örülni. Mindegy most már, nem fontos. Ami történt megtörtént, kár ezen már rágódni. Toshimasa végig itt lesz mellettem, tudom, érzem is, hisz szeretjük egymást, ennyi a lényeg más nem is kell. Jó, tisztában vagyok vele, sokáig fog tartani mire teljesen rendbe jövök érzelmileg, de sosem adom fel. Mikor megszólal a telefonján az ébresztő, egy másodperccel később kinyomom, félek, felkel rá. A szerencse ma az én oldalamra állt, csak mocorog picit, oldalára fordul, aztán durmol tovább. Halvány mosollyal az ajkaimon kikelek mellőle, lefürdök, rendbe vágva magam vagy legalább is elfogadható kinézetet varázsoltam magamra, lefőztem neki egy jó erős feketét, csináltam reggelit, aztán mentem kelteni.

- Toshi, ideje felkelned, el fogsz késni. – puszilgatom arcát.

- Hmmm… még öt percet… - nyammog, látom, már fent van csak játszik.

Ajkaira hajolva kezdem csókolni, ami azonnal viszonzást kap.

- Este többet is kaphatsz… - szakadok el tőle és arcát kezdem böködni.

- Ha minden reggel ilyen ébresztőre kelhetnék, már várnám mikor mehetnék dolgozni. – kuncog álmosan.

- Van reggeli és kávé is. – megsimogatom haját, majd felkelve kimegyek.

Étvágyam a hajnali miatt nem igazán van, a gyomrom most a kávé gondolatát sem igazán csipázza, így inkább beújítok egy bögre teával. A fáradságot ugyan úgy elűzi, csak kevesebb ideig tart. A bagó az viszont jöhet, mire végez a fürdéssel egybekötött öltözéssel addigra, az egész dobozom elszívom és már újba is belekezdtem.

- Nem lesz az kicsit sok? – jegyzi meg haját törölgetve.

- Belefér. – villantok egy hamis mosolyt, amit csak összeszűkített szemekkel és morcos ábrázattal jutalmaz.

- Kérem.

- Tessék. – adom oda az üres dobozt direkt.

- Vicces vagy, a másikat akarom.

- Van neked is nem?

- Reita! – szól rám erélyesen.

- Most nem megy… Majd visszafogom, de most kérlek, hagyd. – suttogom elfordított fejjel.

- Rendben, a körülményekre tekintettel, engedélyt kapsz rá. – nagylelkűsködik.

- Isten vagy. – tapadok egy rövid időre, ajkaira.

- Mondj újat. – kaparintja meg a reggeli koffein bombáját.

- Egoista pöcs. – forgatom szemeim.

- Újat, szívem, újat. – vigyorát most már le nem lehetne törölni.

- Borzasztó vagy. – nekem is mosolyt csal arcomra.

Elnyomom a csikket, egyetlen lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot, kezeim derekára fonódnak én pedig már ajkain. Teljesen ölelésembe simulva viszonozza csókom. Balommal elengedem derekát, felnyúlva megragadom gondosan belőtt haját és fejét hátra húzva ajkaitól indulva végig csókolom arcélét, le fülénél a nyakára, onnan egyre lejjebb kulcscsontjáig. Édes sóhajok hagyják el ajkát.

- Nem kéne Rei. Majd este. – erőtlenül tiltakozik.

- Mi van, ha én most akarom?

- Akkor is várnod kell.

- Gonosz. – sziszegem.

- Gyerünk édesem, engedj el szépen. Dolgoznom kell menni.

- Ezért még kapni fogsz, de… - nyakára tapadva jól látható helyen elég rendesen kiszívom.

Hangos nyögéssel nyugtázza, majd elengedem és én is megyek összeszedni a cuccaim.

- Akkor ma este nálam? – kiabál be utánam.

- Úgy beszéltük meg nem? – jövök, ki egy táskával egy pár napig most én alszom nála. - Vagy te nem akarod? – vonom fel a szemöldököm.

- Dehogynem. Csak kérdeztem kedvesem, ne gondolj semmi rosszra. – puszil ajkaimra.

- Ilyenkor azt a legnehezebb, nem gondolod? – vonom fel szemöldökömet.

- Elismerem… - sóhajt.

- Na, menjünk, el fogunk késni. – fogom meg kezét és indulok el vele kifelé.

Nagy lendülettel indulok, csak a liftnél veszem észre, lecövekelt az ajtónál, kihúzva a kezét enyémből.

- Mi van? – fordulok vissza.

- Az ajtót nem kéne bezárni?

Értetlenül pislogok, mire leesik mit is mondott…

- Jézusom, de igen. – visszarohanok és bezárom.
Újra a lift, aztán a parkoló. Már szállnék be de megállít.

- Reita figyelj, biztos be kell így menned? Nagyon szét vagy szórva.

- Jól vagyok. Nem lesz semmi gáz.

- Ezzel tudnék vitatkozni, de most nem fogok.

- Nagyon helyes. – kinyitom neki a kocsi ajtaját.

- És még én vagyok a borzalmas. – drámázik.

- Igen te. – kajánul vigyorgok.

- Perverz dög.

- Mondja ezt a kanos macska.

- Én nem is… - kezd tiltakozni mire mindketten, meglátjuk dudorodó nadrágját.

- Ez meg? – nagyokat pislogok, de csillognak a szemeim.

- A te hibád, kellett neked kiszínod a nyakamat. – takarja el magát.

- Hányra is kell bent lenned?

- Öhm… Egy negyed óra múlva?! – nem érti, mire fel, kérdezem.

Elveszem kezét és lehúzom sliccerét.

- Reita? – remegnek ajkai.

- Nyugi csak segítek egy kicsit. – mosolyogva veszem elő merevedését, majd rácuppanva ajkaimmal juttatom el a csúcsra.

Nem sokkal később kielégülve nyúlik, el az ülésben még elteszem neki. Mosolyogva néz rám, csóválja fejét.

- Azért szeretlek. – kacsintok rá.

- Ahogyan én is téged.

Indítok majd a kiadójához hajtok, de nem akar kiszállni, helyette aggódva néz szemeimbe.

- Őszintén… mi történt hajnalban?

- Rosszat álmodtam már mondtam. – markolom erősen a kormánykeret annyira, hogy kezem kezd elfehéredni.

- Az ember nem így reagál egy sima rossz álomra. – simít kezemre.

- Tudom… Ne haragudj, majd… majd este elmondom, most nem menne. – mereven bámulok magam elé.

- Szavadon foglak, mert aggódom érted. – ad egy gyors puszit arcomra és már ott sincs.

Feszülten megyek be próbálni, a srácok örülnek nekem. Még a chibi sem kérdezősködik, annak ellenére sem, hogy igencsak látszik, rajtam valami hatalmas gáz van. Hálás vagyok a toleranciájukért. Takanori alaposan meghajt minket, és leader-samába is belebújik a kisördög így igen későn tudok csak elindulni Toshihoz. Kellemes zsibbadtság járja át testemet, gondolkodni sem volt időm bent, a kocsiban meg már erőm nincs rá. Kedvesem már az ajtóban vár, teljes stresszben, ám amint meglátja fáradt vigyorom megkönnyebbülten sóhajt fel és elmosolyodik.

- Törpe áradat? – kérdi.

- Az hagyján. Még leader-samába is beleköltözött a kisördög. Mindenből kettőt kezdek látni. – kuncogok.

- Hmmm… belőlem is kettőt?

- Belőled is. – nyalom meg ajkaimat.

- Gyere, játszunk. – húz be a lakásba.

Egy igazán vad, forró szeretkezésben lesz részem. Kellően leszívja maradék energiáimat is, álomtalan álomba zuhanok mikor mind a ketten lenyugodva összebújtunk. Nem tudom konkrétan ez volt-e a célja, de bevált. Végre ki tudtam magam pihenni, ez a játék sem lesz mindig megoldás. Hullára sem dolgozhatom magam, hisz akkor Toshi fog kicsinálni, mert nem vigyázok magamra. Legalább élvezni tudom kicsit a sima fekete űrt, ami végig kísér még egy darabig, amíg a telefonom vadul nem kezd rezegni.

- Reita… a telefonod, hallod? – morogva rázogat.

- Nem érdekel, vedd fel te… - fejemre húzom a takarót.

- Biztos vagy benne?

- Hai-hai csak hallgattasd már el.

- De az édesanyád hív. – hallom, hogy tördeli a kezét, nekem viszont nem jut el a tudatomig.

- Vedd már fel, aludni akarok. – morgok.