54.fejezet

Reita pov

A telefonom egész nap cseng. Már le is halkítottam, mert borzalmasan idegesítő. Nem tudom mi lelte Toshit, de egyszer csak hívás arzenált intéz ellenem és nagyon nem úgy néz ki, mint aki fel akarja adni. Pedig jobb lenne. Így soha sem fogok túljutni rajta, csak minden egyes telefoncsörgéssel felszakítja a sebem. Már a próbán is hót ideg vagyok, senki sem mer hozzám szólni. Főleg mikor összerezzenek, minden egyes telefoncsörgésre egészen addig, amíg el nem kussoltatom.

A hülyéje még üzenetet is hagy, amit meghallgatás nélkül törlök. Talán vétek, de nem tud érdekelni. A próba végére, már annyira pattanásig feszülnek az idegeim, hogy inkább kikapcsolom az egész szaros telefonomat. Ruki elhív egyet inni, hogy lenyugodjak, aztán átinvitál megint hozzájuk. Hajnalig ott baszom a rezet, aztán nagy nehezen hazaindulok, mert már ők is feküdnének le pihenni. Miyuki egy rossz szót sem szólt, csak mosolygott, Ruki diktálta belém az alkoholt. Végül egy igen spicces Reita battyogott haza és dőlt be ruhástul az ágyba. Nyugodtan aludtam át az estét, hogy reggel, mikor bekapcsolom, a telefonom elfusson megint a pulykaméreg. Több tucat nem fogadott hívás és másik tucat üzenet Toshiyától.

- Mi a fene van már? – nyitom meg véletlenül az egyik üzenetet ahelyett, hogy kitöröltem volna.

„Kérlek, beszéljük meg. Nem hazudok. Könyörgöm. Nem az volt, amire te gondolsz… Kérlek…”

Horkanok egyet és kitörlöm az sms-t a többivel együtt. Még, hogy nem hazudik és nem az történt, amire gondolok. Persze, a saját szemeim becsaptak. Egyáltalán nem dugtak… na meg egy nagy faszt. Ennyire ne nézzen már hülyének. Megint kikapcsolom a telefonom, benyomok a hifin valami pörgős, ám nyugtató zenét, max hangerőre csavarom és a fürdőbe megyek, hogy rendbe tegyem magam. Kissé másnapos vagyok, de azt is hamar megoldja a koffein adagom, egy szál cigi, meg egy croassion. Kikapcsolom a hifit mikor megunom a zenét, aztán élvezem a csendet. A próbáig még van két órám, addig elfoglalom magam. Kicsit szörfölök a neten. Új hangszert keresek, néhány eredeti alkatrészt a motoromhoz, ami sosem árt, ha van tartalékban. Pár igazán ütős ruhát is rendeltem, amire már régóta fáj a fogam csak nem vitt rá a lélek, hogy megrendeljem. Hát most megtettem. Még van annyi időm, hogy rendeljek ebédet magamnak és meg is tudjam enni.

Teli hassal, újult erővel megyek be, hogy akkor próbáljunk, de csak Kai van még bent.

- A többiek? – kérdezem, és a kezembe veszem a basszerem.

- Nincs ma próba Rei. Küldtem sms-t is.

- Ki van kapcsolva a telefonom. – mordulok, majd leteszem a basszerom.

- Minek van telefonod, ha kikapcsolva tartod? – mordul.

- Mert csak. – vonok vállat.

- Menj haza és pihenj inkább. – próbál meg lerázni.

- Akkor most tisztázzuk. Mikor lesz legközelebb próba? – ujjaimat összefűzve támasztom a fejemet a tarkómnál.

- Holnap után. Reggeltől estig. Ne késs el. – legyint az ajtó felé.

- Oké, akkor majd jövök.

- És kapcsold vissza a telefonod. – morog, mielőtt még kimegyek.

Úgy sem fogom visszakapcsolni, majd valamikor később, de nem most. Inkább beülök egy játékterembe, kikapcsolódni és felejteni. Ez nem olyan kaliberű hely, ahol bármilyen jrocker megfordulna, sőt, mivel túl sok itt a fiatal, nagyon nem is járunk ide, hogy ne ismerjenek fel minket. De ma nincs rajtam orrkendő, a hajam is egy sapka alatt, épp csak kilátszik belőle valami. Bakancsom helyett csak egy sportcipő van rajtam, egy bő farmer és egy kinyúlt póló. Igen tudom, oda kellett volna, figyelnem mit veszek fel, ha már a városba jövök, de hónapok óta leszarom, mi van rajtam. Egyszer mikor annyira szarul voltam pizsamában mentem be próbára. Az óta a srácok inkább nem szólnak. Örülnek, ha legalább rendes utcai ruhában befáradok. Most még jól is jön ez a szakadt kinézet, senkinek sem tűnök fel. Zavartalanul tudom gyilkolni a szörnyeket a játékban, aztán száguldhatok büntetlenül a ralin, majd kiengedem a gőzt az erőmérőn. A nap végére rendesen lefáradok. Hagytam ám ott jócskán pénzt, de nem érdekel. Egyszer ezt is megengedhetem magamnak. Régen sokat jártunk ide Aoival meg Uruhával, de mára már annyira ismertek lettünk és elfoglaltak, hogy nincs időnk az effajta szórakozásra és igaz, ami igaz, kezdünk ki is öregedni belőle.

Hazafelé beugrom a kedvenc ramenesemhez, megeszek két nagy tányér levest, aztán folytatom az utam hazafelé. A telefonom kikapcsolt állapotban hajítom a kanapéra, elmegyek lezuhanyozok, majd csinálok egy kis pattogatott kukoricát, előszedek egy jó hideg sört a hűtőből és leülök filmezni. Igazi szingli este. Most élveztem, de jobb lett volna azzal a hülyével és ez a gondolat meg is öli a kedvemet. Morogva, legörbült ajkakkal megyek aludni valamikor éjfél körül, mikor a film véget ért.

Egész este csak forgolódtam, amit hajnalban untam meg és fogtam magam, kimentem a konyhába, bevettem egy altatót, majd vissza a szobába. Nem sokat kellett várnom az altató jótékony hatására. Pár percen belül már jó mélyen aludtam, ahol sem álmok, sem érzések nem voltak, csak a pihentető nyugalom. Valamikor délután kelek fel, mikor letelik a nyolc óra és elmúlik az altató hatása. Új embernek érzem magam. Éhes nem vagyok, csak kimegyek a kanapéra tovább heverészni. Az oldalamat valami nyomja, ezért kihalászom magam alól. Érdeklődve figyelem egy darabig a telefonom, majd visszakapcsolom. Megint egy halom nem fogadott hívás, és olvasatlan üzenet. A nem fogadott hívásokat kitörlöm, de az üzenetek nagy részét azért elolvasom.

Napok óta ez megy. Toshiya hívásokkal és üzenetekkel bombáz, ami kezd egyre inkább az agyamra menni. Igyekszem nem tudomásul venni a folyamatosan csörgő telefont. Van, hogy csak hagyom csörögni, de mikor beszélnék valakivel, akkor kinyomom, ami azért nem bizonyul jó ötletnek, mert tudja, a telefon ott van a közelemben, emiatt pedig kétszer olyan sűrűn kezd hívni. Van, hogy percenként. Rukiék próbálnak nyugtatni.

- Tiltsd le. – javasolja Aoi.

- Hogy is ne… Hogy aztán az ajtómat verje, és a csengőmet akassza ki nem? – mordulok.

- Akkor mégis mit akarsz csinálni? – kérdi Ruki.

- Fogalmam sincs.

- Talán beszélned kellene vele. – javasolja.

- Nincs az az isten. – szinte leharapom a fejét.

- Ugyan Reita. Nem halsz bele, ha beszéltek telefonon. Nem azt mondtam, hogy személyesen kell. – forgatja a szemeit.

- Uhm. – mordulok.

- Beszéljek vele én? – lép mellém Uruha.

- Ha eléred, hogy abbahagyja a zaklatásomat csak rajta. – nyomom a kezébe a telefonom, aminek a kijelzőjén Toshi neve virít, mert megint hív.

- Halló? Ki beszél? – veszi fel.

Teljesen ledöbbenek, amiért meg is csinálja.

- Uhm… Uruha vagyok…nem… Semmi közöd hozzá, hogy mit keres nálam a telefonja… - látom, megrándulnak az arcizmai.

- Nem adom oda neki… semmi pénzért…. old meg magad… ebből hagyjatok ki… - nyomja ki a telefonom.

- Ennyit arról, hogy te eléred, ne zaklasson. – veszem vissza a telefonom morogva, ami alig öt percen belül már megint kezd csörögni.

- Egyre csak azt hajtogatta veled akar beszélni. – vonja meg a vállát.

- Istenem, de nagy segítség vagy. – vágom hozzá az egyik párnát.

Morogva vonul félre, majd mindenki egyszerre sóhajt fel. Így nem fogunk tudni dolgozni.

- Beszélj, vele kérlek Akira. – könyörög Ruki.

- Miért tenném? – kérdezem hitetlenkedve.

- Mert már Miyuki is nyaggat, hogy Toshi felhívta próbáljon meg elérni téged, mert neki nem veszed fel.

- Naná, hogy nem veszem fel. – húzom fel az orrom.

- Nyeld le a büszkeséged, meg a sértettséged. A srác nagyon próbálkozik, ennyit megérdemel. Nem csak téged készít ki a telefonod folyamatos csörgése. – nyomkodja a halántékát Kai.

Morogva kelek fel, mielőtt a többiek is kezdenének rákontrázni és kimegyek. Várok egy darabig még megint leteszi, majd újra hív, gondolkodom végül csak felveszem.

- Mi van? – morgok a telefonba.

- Rei? – hallom a hangján a döbbenetet és az örömöt, mert felvettem végre.

- Esetleg valaki másban reménykedtél? Minek hívogatsz? – bunkó vagyok.

- Beszéljük meg kérlek. – kezd könyörögni.

- Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésedre. MEGCSALTÁL, rémlik? – emelem ki azt az egy szót.

- Tudom és röstellem. – szabadkozik.

- Ezzel nem oldasz meg semmit sem. Ne zaklass a telefonjaiddal, próbálni sem tudunk miattad. – morogva kinyomom.

Felsóhajtok, olyan jó volt hallani a hangját, mégis csak idegesebb lettem tőle. Megeresztek pár könnycseppet, aztán gyorsan letörlöm, a szemeimről az árulkodó jelet mielőtt visszamennék. Nem keres, aminek részben örülök, részben nem is. Örülök, mert legalább tudunk próbálni, és én is tudok összpontosítani, de nem is örülök neki, mert vártam volna, hogy kicsit kitartóbb lesz. De ilyen az én formám.

Már jócskán későre jár, mikor megint megszólal egy telefon.

- Ne rám nézzetek ez nem az enyém. – emelem fel védekezően a kezeimet.

- Bocs az enyém. – heherészik zavartan a kis törpe és felveszi. - Igen? – szól bele boldog mosollyal majd azonnal le is fagy róla és jeges rémület veszi át a helyét - Hol? …. Rendben ne mozdulj, máris megyek… - kinyomja.

- Rei vigyél be a kórházba… - szedelőzködik azonnal.

- Minek? – lustán teszem le a basszerom.

- Miyukinak balesete volt. Toshival mentek valahová. – amint kimondja Toshi nevét is megdermedek és testem akaratlanul is mozdul.

Rekordidő alatt összeszedem magam, indulásra kész vagyok, aztán elviharzunk. Padlógázzal hajtok a kórházig, amit Ruki megadott. Aggódom Miyuki miatt is, de Ruki szerint csak könnyebb sérülései vannak, viszont Toshit telibe kapta a másik autó oldalról, a vezetőülés felől.

Míg Ruki, megkeresi Miyukit én Toshi kórtermébe megyek be. A nővérke készségesen megadta melyikben van, csak szívdöglesztően rá kellett mosolyognom.

- Toshi. – nyitok be a szobába és halkan mellé sétálok.

Értetlenül pislog rám, majd bárgyún elmosolyodik és megfogja a kezem, amint elérhető távolságban van. Úgy sejtem rengeteg morfiumot kapott, mert annyi sérülése van. Nem húzom el a kezem, olyan mintha egy áramütés ért volna, annyira kellemes és melengető. Félre teszem a sértettségem, lehajolva homlokom övének döntöm.

- Ne add fel. – suttogom, majd adok arcára egy puszit, megvárom, még elalszik, majd elmegyek.

Toshiya pov

A Kaoruval történt beszélgetés újult erőt ad, és fellelkesedve dolgozom és próbálom felhívni Reit.  Soha nem veszi fel, de mindig hagyok neki hangüzenetet vagy SMS-t. Sajnos az idegbajomon ez nem segít. Továbbra is szednem kell a nyugtatót meg a gyógyszert a gyomromra. Már kezdem megszokni, hogy alig alszom, és állandóan fáj a gyomrom. A hányás a legrosszabb, de legalább nem ülök egész nap az istennő mellett. A kimerültség és a feszített munkatempó kikészít. Csak az tartja bennem a lelket, hogy próbálom utolérni Reit. Nem tudom elolvassa-e az üzeneteimet, de újra és újra leírom neki, hogy mennyire sajnálom amit történt, és könyörgöm a bocsánatáért. Mindent megteszek, hogy legalább szóba álljon velem. Mikor végre nem csöng, hanem valaki felveszi felvidulok.

- Halló? Ki beszél? - szól a készülékbe egy túlságosan ismerős hang.

- Te? - kérdezem sokkolva.

- Uhm… Uruha vagyok…

- Add Reit! És mit keres nálad a telefonja?

- Nem… Semmi közöd hozzá, hogy mit keres nálam a telefonja – mondja.

- Tudod mit? Leszarom, add őt, beszélnem kell vele.

- Nem adom oda neki semmi pénzért.

- Fontos, hogy beszéljek vele! Add vissza neki – kezdek egyre idegesebb lenni.

Mi a faszért csinálja ezt? Miért nem képes odaadni neki azt a tetves készüléket? Tudtommal nem tettem keresztbe neki, akkor miért szívózik velem?

- Old meg magad – mondja egyszerűen.

- Ne csináld már! Mit ártottam én neked? Miért nem adod oda neki a készüléket? Miért fájna neked, ha mi kibékülnénk?

- Ebből hagyjatok ki – és rám bassza a telefont.

Hitetlenkedve nézem a telefonom kijelzőjét.

- Mi baj Toshi? Megint kinyomott? - kérdi Kao.

- Ez... ez rám baszta – nyögöm.

Elfut a méreg és legszívesebben a földhöz vágnám a telefonom, de az nem megoldás.

- Ha ilyen sok a fölös energiád, inkább zenéléssel vezesd le – jegyzi meg Kyo.

- Bocs, de hónapok óta csak az ideg szív le – morranok.

Mérgesen megvillan a szeme, és szerintem nem sok kell, hogy lekeverjen egyet, de nem izgat. Elég ideges vagyok a baszogatása nélkül is. Kimegyek a folyosóra és újra megpróbálom. A második hívásnál végre felveszi. El se hiszem. Hihetetlenül jól esik hallani a hangját, még akkor is, ha hideg mint a jég. Próbálom neki megmagyarázni a történteket, de meg se hallgat, hanem elküld a picsába és kinyomja. Megsemmisülten nézem a kijelzőt. Könnyek égetik a szemem, egész testemben remegek. Csalódottságom helyét felváltja a harag. Mi a francért nem akar meghallgatni? Miért nem hisz nekem? Csak egy esélyt kérnék, hogy megmagyarázzak neki mindent, de ő még arra sem képes, hogy meghallgasson. Nem kérek többet, csak had mondjam végig, és utána eldöntheti, hogy hisz nekem vagy sem. Morogva megyek vissza a többiekhez. Kézbe veszem a gitárom és zenélünk tovább. A düh nagy lendületet ad. Sikerül mindent jól eljátszani, nem tudok semmire gondolni, csak a zene van. Végre olyan önfeledten tudok játszani, mint a koncerteken. Estig bent vagyunk és zenélünk. Csak valamikor késő este szabadulunk, és megyünk haza. Épp készülődök, mikor megszólal a telefonom. Sajnos nem Rei az, hanem Miyuki.

- Hallgatlak – szólok a készülékbe.

- Szia, itt vagyok a környéken és arra gondoltam, hogy együtt vacsorázhatnánk.

- De ugye az a mitugrász nincs veled?

- Ha Taka-chanra gondolsz, nincs. Próbán vannak.

- Azt tudom. Oké, benne vagyok. Hol találkozzunk? Én most végzek, és épp szedem összes a holmim – ügyeskedem magamra a pulcsim.

Kaoru vár az ajtóban. Vállamra kapom a táskám és megyek.

- Megvárlak a kiadó előtt, ha az jó. Pár perc – nevet.

- Oké, addigra mi is leérünk.

- Ti?

- Kao megvárt.

- Oké, akkor szia – nevet és kinyomja.

Szusszanok egyet és elteszem a telefonom.

- Mi a helyzet? – kérdi Kao.

- Napok óta hívom, csak most vette fel, és elküldött a francba – összegzem.

- Ez várható volt. Feladod?

- Nem – jelentem ki határozottan.

- Merre mész most?

- A húgommal vacsorázni. Nem tudom hova akar menni, de itt találkozunk.

Idő közben megjön a lift és beszállunk. Leader-sama megnyomja a földszint gombját és elindulunk lefelé. Kicsit még beszélgetünk, amíg kiérünk az épület elé. Miyuki ígéretéhez híven már itt van. Megöleli Kaorut és megyünk.

- Hova akarsz menni? – kérdezem, és felélesztem az autóm.

- Van egy jó étterem a környéken. Már ettem ott, finom és olcsó. Van olyan, amit te is meg tudsz enni. Azon kívül nagyon hangulatos. Hagyományosan van berendezve, és van egy nagy belső udvar, ahova jó időben ki lehet ülni. Vannak gésák is – lelkendezik.

- Jó oké értem – mosolygok – Akkor navigálj.

Húgom folyamatosan irányít. Ahogy elnézem, kifelé megyünk a belvárosból. Épp egy nagy kereszteződésnél állunk és várjuk, hogy váltson a lámpa. Mikor zöldre vált elindulok. Alig haladok egy keveset, fékcsikorgást hallok, majd valami hatalmas erővel belénk csapódik. Nem tudom mi történik, csikorgás, duda szó és Miyuki sikoltozása jut el a tudatomig. Forog a világ, majd még egy ütközés. Kezd homályosodni előttem a világ. Mindenem fáj, alig kapok levegőt. Húgom kiabál valamit, de nem hallom úgy zúg a fülem. Végül elnyel a sötétség.

Nem tudom hol vagyok vagy mi történt. Csak lebegek a puha semmiben. Meghaltam? Nem hiszem, mert fények villannak fel, és mintha sokan kiabálnának körülöttem. Koncerten lennék? Nem, valahol máshol. Mi történt? Hol vagyok? Hol van Miyuki? Ő jól van? Mi történt vele? Mindenem fáj és lüktet. Nehéz levegőt venni. Maszkos alakok vesznek körül, néha bekúszik a látóterembe Miyuki ijedt arca. Miért fél és miért sír? Végre kapok levegőt és hirtelen megszűnik a fájdalom és körülöttem világ.

Furcsát álmodom. Egy baleset történt és én kórházba kerültem, Reita pedig bejött. Annyira irracionális, hogy nevetnem kell. A baleset oké,  de hogy ő bejöjjön hozzám… na az ki van zárva. Ezen jót mulatok. Az álom eddig tart, álmok nélkül alszom tovább.