56. fejezet

Reita pov

- Akira. – suttogja, álmában nevem egyik este miután távoznék.

Ijedten kapom arra a fejemet. Lebuktam volna? De nem. Nyugodtan alszik tovább, mire elmosolyodom, majd kilépek. Becsukom magam mögött az ajtót és nekitámasztom a hátam. Jobb kezemmel eltakarom arcom, hogy senki se lássa könnyeimet.

- Minek csaltál meg, ha rólam álmodsz? Mire volt ez jó? – motyogom csendesen.

Összeszedem magam, aztán indulok is haza. Gyorsan hajtok, mert le kell nyugodnom. Ennyi boldogság jutott csak nekem. Toshit nemsokára ki fogják engedni, ezzel az esti titokban történő látogatásaim is abbamaradnak. Étvágyam sincs mostanában. Csak lefürdök és beájulok a hideg ágyba. Reggel pedig kegyetlenül kelt az ébresztő. Irány dolgozni. Egy gyors kávé, cigi, aztán már mehetek is.

Bent Ruki pattog ezerrel, Kai kis híján elalszik, Aoi meg a halálán. Uruha még nincs bent, legalább nem én érkezem így utoljára. Egy „jó reggelt” féle morgás után a kanapén fetrengő náthás macska mellett foglalok helyet.

- Ezt nem hiszem el! Pedig már kezdtem örülni… - morog megállás nélkül.

Egy ideig hallgatom, figyelem miközben a köröket rója a próbateremben.

- Ennek meg mi baja? Kilométer hiánya van? – kérdezem a kékecskétől és válaszban reménykedve egy csomag zsepit adok fizetségül.

- Kösz. – veszi el hálásan és azonnal kifújja az orrát.

- Nos? – próbálom beszédre bírni.

- A basszeros sérülése miatt azt hitte kifoghatja a szelet a Dirusok vitorlájából és előnyre tehet szert.

- Igen, és? – vonom meg a vállamat, Rukiból ezt amúgy is kinézem.

- Két hónapos előnyben lennénk, ha jól értettem.

- Akkor mi itt a probléma? – kezdem elveszteni a fonalat.

- A párja kikotyogta neki, hogy felkérték Heath-t addig, míg Toshi fel nem gyógyul. – magyarázza.

- Azt a Heath-t? – kerekednek el a szemeim.

- Igen azt. Az X-eset, aki ott volt a versenyen zsűriben is. – vigyorog Aoi.

- Kihívás mi? – nekem is egy hatalmas vigyor jelenik meg az arcomon.

- Hatalmas. – teljesen fel van villanyozva.

- De nem adjuk fel! – lobban fel bennem a harci szellem.

- Nem is engedném! – vág közbe Nori.

- Nyugi van Taka. Mindent megoldunk. – csitítom.

- Mégis, hogy? – háborodik fel.

- Kezdetnek mondjuk magunkkal kellene foglalkoznunk nem más banda ügyeivel. – mordul leader-sama.

Ruki pufogva ül le az egyik fotelba és bevágja a durcit, legalább csend lett. Nagy sokára befut a gitáros is, megkapja a fejmosást, meg a legújabb híreket az énekesünktől, ami lesokkolja először, de harci módba kapcsol ő is. Csak a kis pöttöm van ezen így fennakadva, mi nem. Ennek örömére hajnalig vagyunk nyúzva. Száztíz százalékot teljesít mindenki hisz nagy embernek kell megmutatnunk mennyire jók, vagyunk. Mikor aztán elszabadulunk, egyből a kórházba megyek. A basszeros biztos alszik, így nem kell attól tartanom, esetleg ébren találom. Halkan mesélek neki, majd lopok egy csókot és megyek is.

Egy hét gyorsan eltelik. Agyon vagyunk dolgoztatva, Őt hazaengedték, így nincs más dolgom, mint a mostanában szokásommá vált ágyba ájulás vagy ahol éppen sikerül kidőlnöm. A hívás arzenál újra kezdődik, mi egy kicsit megnyugtat, mert legalább tudom, azért mégiscsak számítok, ha nem is sokat. Persze továbbra sem vagyok hajlandó felvenni. Nem, mintha akartam volna, de időm sem maradt semmire, nem hogy rá. Ruki tett róla. Az egész banda egy agyhalott zombi lett. Elképesztő Miyuki is, amiért eltűri ezt és nem szól rá. Azt hiszem, beszélnem kell vele.

Holnap szabadnapunk van interjú miatt, amin a pöttöm vezetésével Uruha és Kai vesz részt.

Dél körül indulok el. Remélem segít nekem, mert, ha mégsem akkor sajnos kénytelen vagyok másképp intézkedni. Motorra ülök, elhajtok hozzájuk, felrohanok a megfelelő emeletre és bekopogok. A szokásos fekete szerelésemben vagyok. Fekete bőrdzseki, ülepes fekete farmer, acélbetétes bakancs és az elmaradhatatlan orrkendő, ami kivételesen fekete. Mivel a kopogásra senki sem jön elő, rátenyerelek a csengőre. Miyuki meglepetten nyit ajtót, majd elmosolyodik mikor meglát.

- Rei. Mi járatban? Ruki nincs itthon.

- Szia. Tudom, hozzád jöttem. Van egy perced beszélni? – kérdezem, de olyan határozott vagyok, hogy szerintem, ha akarna, sem tudna nekem most nemmel válaszolni.

- Persze. Bejössz? – áll arrébb az ajtóból.

- Nem kösz. – mondom, mikor meglátom a bátyja cipőjét.

- Akkor mond nyugodtan.

- Leütnéd kérlek Rukit? Kikészíti a bandát. Ha te nem fogod, majd megteszem én. – mondom, hogy ne tudjon ellenkezni.

- Beszélek vele. – mosolyog. – De gyere már be legalább egy teára, ha eljöttél ezért idáig.

- Sietek. A szabadnapomon sem hagy élni az énekesed. – hazudom.

- Oh, rendben. Majd beszélek vele, ígérem. – villantja meg újra mosolyát.

- Miyuki kivel beszélsz? – hallom meg a hangját, de olyan, mintha tudná, én vagyok az.

- Kösz. Jövök neked egyel, ha sikerül. – mondom sietve és már megyek is.

Nem hiszem, hogy tudnék vele így találkozni, főleg a hallgatóság miatt. Az egy dolog, hogy bent voltam nála a kórházban, de akkor is mindig aludt. Most viszont ébren van és mentegetőzne, viszont én nem vagyok arra kíváncsi. Hamar eluralkodnak még az indulataim rajtam, miket egyre nehezebben tudok befolyásolni vagy kalitkába zárni. Nem hazudtam olyan nagyot, hiszen tényleg kell vennem pár dolgot a miniatűrizált életformának. Bár azt mondta ráér, én viszont minél előbb túl akarok lenni rajta, mert annál kevesebbet kell aztán hallgatnom miért nincs még meg. A lift hamar levisz, felpattanok a motoromra, életre keltem és padlógázzal indulok el szalonozva a kocsik között. Sokan rám dudálnak, de élvezem a sebességet most.

Az egész várost végig járom, kétszer is, mire megtalálom egy nagyon kis eldugott helyen azt, ami kell. Halálos gyorsasággal fizetem ki, aztán már ott sem vagyok. Az egész napom elment erre a kis szarra. Most már pihenni akarok, enni egy jót, aztán talán nézni még egy filmet is. Rendelek kaját, addig lefürdök, aztán mikor kész vagyok, és meg is jön a vacsorám kifizetem, már megyek is a kanapéra. Valami horror van most repertoáron, igazából nem is érdekel annyira, a sok vért leszámítva.

Nyugodtan megvacsorázok, megiszok egy jó hideg sört és az öldöklés kellős közepén bealszok.

Reggel igencsak sajgó nyakkal kelek, a hátam is beállt, fájnak az izmaim is. Francba, elkaphattam Yuu-tól a nátháját. Még sincs mit tenni, menni muszáj dolgozni, másképp pénzem sem lesz. Szeretek zenélni, csak olyankor nem, mikor már kényszer és most Ruki révén nagyon is az.

Útközben veszek magamnak egy pékségben reggelit, meg valami jó erős kávét. Kivételesen gyalog megyek be a kiadóhoz, hogy kiszellőztessem a fejemet. A város is kezd nyüzsögni, míg én mindent leszarva menet közben eszem meg a kajámat. A kávém is gyorsan elfogy, közben be is érek. A recepción ülő lányok mosolyogva integetnek, amit egy unott biccentéssel viszonzok. Szegények, biztos baromi fáradtak mégis muszáj mosolyogva fogadniuk minket minden egyes nap. Az sem lehet egy igazán könnyű munka, sőt, nagyon is unalmasnak tűnik. Lehívom a liftet és még várok, rá lehalkítom a mobilom. Toshitól egy olvasatlan üzenet. Morogva nyitom meg.

„Kérlek.”

Egyetlen egy szó, mégis annyi érzelmet átad ezen keresztül. Megremegek, az órámra nézek, még nagyon korán van. Semmi kedvem pötyögni, inkább csak zsebre vágom a telefonom. Beszállok a liftbe, megnyomom a megfelelő emelet gombját és már indulhatok is. Fent kiszállok, bemegyek a terembe, leveszem a kabátom aztán leülök, kézbe veszem a basszerom és pengetni kezdek. Senki sincsen még bent, így legalább tudok gondolkodni. Közben hatszor át-vissza hangolom szegény hangszert. Megdolgoztatom ebben a pár percben, amíg egyedül vagyok. Mit megdolgoztatom? Inkább kínzom. Nem igazán kell sokat várnom, sorra jön mindenki. Legutoljára Ruki, akinek most igencsak jóllakott óvodás feje van. Gondolom ki lett fárasztva az este. Jó neki…

- Na, akkor kezdjük. – csapja össze a kezeit.

Lelkesedése és jókedve hamar átragad ránk is, aminek köszönhetően a próba igencsak gördülékenyen megy. Pár számlistát eljátszunk, variálunk, újakat hozunk össze. Érzem azt is, hogy rezegni kezd a telefonom, szinte megállás nélkül. Nem zavar, nem is idegesítem magam rajta.

A menedzser beront, elkapja Rukit és papírköteget nyom a kezébe, mondván ezt mind holnapra. Az énekes panaszosan felnyög, mire bíztatóan hátba veregetem, rá mosolygok. Megereszt egy mosolyt ő is, gyorsan átnézni mi életbe vágóan fontos és mi az, amit este is ráér kitölteni. Egy vállrándítással az egészet a táskájába gyűri és folytatódhat a próba. Belekezdünk az új számokba, ezeket már többször kell elpróbálni, mert valaki mindig bakizik. Nem akadunk fent rajta, csak nevetünk egy jót, aztán folytatjuk.

- Na jó, kell egy kis szünet. – fekszik a dobfelszerelésére Kai.

- Rendben. – teszi le a mikrofont Takanori.

- Cigit. – halászom ki a kabátom zsebéből és határozott léptekkel elhagyom a termet.

Felbattyogok a tetőre, ki a hidegbe és rágyújtok. Egy ideig nézelődöm, a várost majd a lent rohangáló embereket. Végül egy nagy sóhajjal előveszem a telefonom. Több tucat nem fogadott hívás Toshitól. Nem is értem miért nem tiltottam még le, de most nem fontos. Kitörlöm az előzményekből a legtöbbjét, csak egyet hagyok meg. Elnyomom a csikket, rágyújtok, egy másikra majd megnyomom a hívásindítást és a fülemhez emelem a készüléket. Rég paráztam ennyire egy telefonhívástól.

- Rei? – hallom meg döbbent hangját mikor felveszi.

- Jah. – mondom közömbösen. – Hallottam kórházban vagy. – mondom direkt jelen időben.

- Már kiengedtek. – remeg a hangja.

Szinte látom magam előtt, ahogy mosolyogva, könnyei patakokban folynak, mert felhívtam. Ez biztos nincs így, csak én szeretném, azt hiszem.

- Mindegy…. – hosszú csend következik. – Örülök, hogy jól vagy. – jegyzem meg morogva.

- Rei?

- Mi van? – magamat is kellemetlen helyzetbe hoztam ezzel.

Aztán amit mond a telefonba… Hatalmasra kerekednek a szemeim és kiesik a cigi a számból. Azonnal kinyomom.

Toshiya pov

Végre valahára megszabadulok a gipsztől, és pár nappalkésőbb mehetek is haza. Na igen, csak hogyan? Nincs kocsim, a húgomnak sincs, a banda elfoglalt. Ha más nem, fogok egy taxit. Már csak a zárójelentésre várok. Örülök, hogy végre haza mehetek, de ez azt is jelenti, hogy Rei már nem fog bejönni hozzám, és nem fogom érezni a közelségét, édes csókját az ajkaimon. Tudom, nem volt szép tőlem, hogy alvást színleltem, de mindennél jobban vágytam rá. De ennek vége. Nem tudom hogyan tovább. Mit értett azon, hogy ne adjam fel? Még most se értem, miért járt be hozzám, ha utál. Talán szeretné, ha megpróbálnám felhívni? De miért tenne ilyet? Egyre kevésbé értem őt.

- Hékás! Meddig akarsz még ott ücsörögni? - szakít ki a gondolataimból Kyo.

- Hm? Mi? - pillantok rá.

- Gyere, haza viszlek – lobogtatja meg az zárójelentést.

Nem vár választ, csak felkapja a táskám és elindul. Nehézkesen bicegek utána. Kivételesen engedi, hogy a vállára támaszkodjak.

- Bírsz jönni? - kérdi, mikor várjuk a liftet.

- Igen.

Szerencsére Kyo a közelben parkol. Míg én beülök az anyósülésre, ő hátra dobja a táskám, majd beugrik mellém.

- Kao mesélte, hogy Heath beugrott helyettem – töröm meg a csendet.

- Igen – bólint – de ne kényelmesedj el. Amint lehet őt visszaadjuk – mosolyog.

- Sejtettem – eresztek meg egy mosolyt – Meglep, hogy haza viszel.

- Mert? Barátok vagyunk – von vállat.

- Nem inkább csak lógni akarsz? - nevetek.

Felmordul és a combomra csap. Feljajdulok, ő meg tüntetően nem szól hozzám. Tehát eltaláltam. Sejthettem volna, de nem érdekel. Nem mondaná ki, de azért megviselte ami velem történt, és kivételesen nem csak a lazsálás kedvéért fuvaroz. Hazáig nem szól hozzám. Nem szabadulok meg tőle a kapuban, hanem feljön velem. Meglep, hogy rend és tisztaság van itthon.

- Mi a... ? - nyögöm.

- Miyuki feljött és rendet rakott. Többször megjegyezte, hogy nagyon elhagytad magad.

- Tudom – fintorgok.

- Remélem összeszeded magad – jelentőségteljesen néz a szemembe.

Azok a fekete szemek.... olyanok mint két fekete lyuk, ami magába szippant. Képtelen vagyok sokáig beléjük nézni, pedig vonz.

- Azon vagyok – motyogom.

- Helyes. Szeretném visszakapni az igazi Toshiyát – elindul és mikor mellém ér, megszorítja ép vállamat.

Annyi minden van ebben az érintésben. Annak ellenére, hogy egy gonosz manó látszatát akarja kelteni, nagyon jó ember a maga módján. Szavak helyett inkább a tettei beszélnek. Nem arról híres, hogy finomkodik másokkal, de sose akar rosszat nekünk. Szerintem gondolkodás nélkül nekimenne valakinek, ha arról lenne szó. Ő a mi védő démonunk.

- Jut eszembe! Ne lustálkodj sokáig, mert majd be kell jönnöd, hogy megmutasd, élsz még, meg jelenésed van Boonál egy interjúra – hadarja.

- Mikor? - kérdezem.

- Holnap után. Holnap azt csinálsz, amit akarsz. Előbb bejössz hozzánk, aztán délutánra meg Boohoz – jelenti ki.

- Oké, akkor holnap még szabad vagyok.

- Igen, úgyhogy élvezd ki a szabadság utolsó pillanatait.

- Kösz – fintorgok.

Csak int, és távozik. Lemondóan sóhajtok. Jobb híján bepakolom a mosógépbe a szennyest és leülök a TV elé. Nem tudom mihez kezdjek. Írok egy SMS-t Reinek. Tudom, hogy nem fog válaszolni, de azért reménykedem. Felhívom a szüleimet, hogy megmondjam, már otthon vagyok és minden rendben. Húginak is szólok, és meg is hív magához, azaz Rukihoz kicsit beszélgetni. Jobb dolgom nem lesz, így beleegyezem. Leginkább nem csinálok semmit, csak ülök és bámulom a TV-t. Sokkal többet úgyse tudnék csinálni. A járkálás nehezen megy, a karomat meg alig bírom mozgatni. Így a teregetés nehézkes, de megoldom. Nem vagyok annyira tehetetlen. A kaja viszont már nehezebb. Rendelek egy pizzát, azt kézzel meg tudom enni. Kezdenek komoly zeneelvonási tüneteim lenni, így valami éneklős tehetségkutatót nézek. Vannak jók és kevésbé jók. Leginkább csak a zene miatt nézem. Mikor megunom elmegyek fürdeni, aztán aludni. Az ötlet jó, de megvalósítani már nem olyan könnyű. Ahányszor csak lehunyom a szemem, mindig olyan érzésem van, mintha a kórházban lennék, és várom, hogy Rei meglátogasson. Tudom, hogy itthon vagyok és valószínűleg többet nem is fog meglátogatni, és ez nagyon fáj. Megint elerednek a könnyeim. Hagyom, hadd folyjanak és áztassák a párnát. Valamikor hajnalban sikerül aludnom egy kicsit. Mikor nem bírok már az ágyban maradni, kimegyek a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Míg várok, elszívok egy cigit. Mikor elkészül a koffeinbomba, jólesően kortyolom. A kórházban nem kaptam ilyet. Nyugodtan megiszom, majd összeszedem magam, és elindulok Ruki lakására. Nem szívesen megyek, de ha már megígértem a húgomnak. Csak tudnám miért nem ő jön énhozzám. Semmi kedvem felmenni annak a piperkőcnek a kéglijébe. Sose hittem volna, hogy egyszer átmegyek ahhoz a kis görcshöz. Hát, vannak még csodák. Sokáig kell a csengőn tenyerelnem, mire ajtót nyit.

- Bocsi, ki se látok a takarításból – mosolyog.

- Akkor minek hívtál? - morgom.

- Mert látni akartalak, és még mindig jobb, mintha otthon ülnél.

- És ha nem ülnék otthon?

- Akkor nem egyeztél volna bele.

Ez igaz. Leveszem a cipőm, majd követem őt a konyhába. Kezembe nyomja a receptet, hogy olvassam fel. Leülök és eleget teszek az utasításnak. Amiben tudok segítek, amiért nagyon hálás. Így gyorsabban megy a főzés, és a takarítás is. Mondjuk abban nem veszek részt. Inkább a kutyával játszom. Aranyos kis szőrpamacs. Igazi díva, mint az apja. Szegény kutyus a porszívózást nem szereti, így az ölembe menekül és elbújik. Mikor vége a hangzavarnak, Koron eltűnik a hálóban. Miyuki jön, kezében két bögrével.

- Kösz, hogy átjöttél – megkapom az egyiket.

- Ugyan – legyintek.

- Mesélj, mi lesz most? Mármint, ameddig nem dolgozhatsz – telepszik mellém.

- Heath beugrik helyettem. Nem tudom a srácok, hogy vették rá. Nem csak őt, hanem Yoshikit és Toshit.

- Heath? - hökken meg – Komoly?

- Igen, Kaoru mondta. Nem tudom, hogy lesz, de a lemezfelvételeket vele fogják befejezni – csóválom meg a fejem.

- Szerintem nagy siker lesz. A legnagyobb bandák közé tartoztok.

- Igaz – bólintok és önelégülten elvigyorodok – Kíváncsi vagyok mit alkottak eddig. Holnap megtudom.

- MI? Holnap már melózol? - hűl el.

- Nem, csak be kell mennem, aztán interjú Booval.

Hirtelen valaki rátenyerel a csengőre. Miyuki ugrik egyet, majd megy ajtót nyitni. Addig elfoglalom magam valamivel. Jobb híján az ablakhoz megyek és kibámulok. Hirtelen egy túlon túl ismerős hang üti meg a fülem. Ezer körül is felismerem, és bele fájdul a szívem. Újra felszakadnak a sebek, amik még be se gyógyultak. Legszívesebben azonnal odarohannék hozzá, hogy a nyakába vessem magam, és könyörögnék azért, hogy legalább hallgasson meg. De mi van, ha elküld a francba? Ha megint csak veszekednénk? Miyuki tud mindenről, de nem akarom túlzottan belekeverni. Neki ehhez nincs sok köze. Előtte még tartanom kell magam, én vagyok a bátyja, nekem kell erősnek lennem.

- Miyuki, kivel beszélsz? - kérdezem, pedig tudom, hogy ki.

Az a férfi, akit mindenkinél jobban szeretek. Remélem Rei elmegy, nem bírom már sokáig tartani magam. Szerencsére elmegy, így végre magamba roskadhatok. Most nem bírtam volna a szemébe nézni. Nem csak a hűtlenség miatt, hanem mert a kórházban is becsaptam. Nem sokkal később látom, ahogy kilép a házból, felszáll a motorra és elhajt.

- Akira... kérlek bocsáss meg – suttogom magam elé.

Miyuki visszajön, de kimentem magam és haza megyek. Egyedül akarok lenni, és magamba roskadni. Nem lehetek ennyire gyáva. Nem tudom, hogy keveredek haza, de nem is érdekel. Csak az ágyamat akarom. Otthon nehézkesen lefürdök, aztán irány az ágy. Ahogy kell, most is könnyek közt alszom el. A sírás minden erőm felemészti, így végre a jóleső feketeség vesz körül. Nem kísértenek az álmok, végre kipihenem magam.

Reggel nyúzottan kelek, fáj a fejem. Iszom egy kávét és első dolgom írni Reinek egy újabb SMS-t. Nem írok regény, csak egyetlen szót: „Kérlek”. Összeszedem magam, és indulok. Megpróbálom lelkileg megerősíteni magam, most a munkával kell törődnöm. Sikerül elkerülnöm a dugót és késés nélkül beérni a kiadóhoz. A próbán már mindenki ott van, a vendéget is beleértve. Mindenki örül nekem, és óvatosan megölelgetnek.

- Nagyon köszönöm, hogy segítesz nekünk – hajlok meg a legenda előtt.

- Ugyan, semmiség – legyint.

- Na gyere, néz meg miről maradtál le – int Kao.

- Ha nem szeded össze magad, lehet lecserélünk rá – vigyorog Die, és int a basszeros felé.

- Inkább téged kéne – jegyzem meg.

Hatalmasra nyúlik bandatársam arca, ami elég mókás. Kao is mosolyog a bajsza alatt, Heath meg felkacag. Ha tudom, megpróbálom felhívni Reit, de a változatosság kedvéért nem veszi fel. Kezdek nagyon kétségbeesni és csalódni, de szerencsére a zene valamennyire eltereli a figyelmem. Heath nagyszerű munkát végzett eddig. Hiába tudom mit kellett volna eljátszanom, ő teljesen máshogy keltette életre. Azt játssza amit kell, mégse lehet összehasonlítani az én játékommal. Fantasztikus ez a fickó. Nem hiába játszik ott, ahol. Nem igen tudok hozzá szólni, csak dicsérni vagyok képes. Hosszas megbeszélés után tartunk egy ebédszünetet. Nem akarok a fiúkkal menni, inkább iszom egy kávét. Kávé elvonási tüneteim vannak. Alig iszom meg, csöng a telefonom. Elakad a lélegzetem, mikor meglátom, hogy ki keres.

- Rei? - nyögöm.

- Jah. – mondja közömbösen. – Hallottam kórházban vagy.

- Már kiengedtek. – remeg a hangom.

Alig hiszem el. Mosolygok, alig bírom visszatartani a nevetésem, és a könnyeim. Annyira boldog vagyok, végre hallhatom a hangját, végre szóba áll velem. A bűntudat óriási súllyal nehezedik rám. El kell neki mondanom.

- Mindegy…. – hosszú csend következik. – Örülök, hogy jól vagy.

- Rei? - nem bírom magamban tartani.

- Mi van?

- Tudom, hogy bejöttél hozzám. A doki elmondta. Alig akartam elhinni, de mikor egyik este bejöttél és megcsókoltál... én... annyira boldog voltam. Annyira jól esett a közelséged, hogy végre velem vagy. Utána szinte minden este vártam, hogy be gyere, hogy arra a kis időre, végre velem vagy. Végre úgy érzem fontos vagyok neked, hogy megcsókolsz... kérlek, ne haragudj – csuklik el a hangom.

Alig fejezem be, megszakad a vonal. Talán nem is baj, nem bírtam volna többet mondani. Most biztos gyűlöl. Te jó ég, mit gondolhat rólam... Ha eddig nem, most már biztos gyűlöl.

- Akira, kérlek bocsáss meg – nyögöm.

Írok egy SMS-t Kyonak, hogy lelépek. Haza megyek, hogy lenyugodjak.