2016. december 24., szombat



55. fejezet

Reita pov

Furcsa mennyire felkavart, az, hogy Toshiyának balesete volt. Haragszom rá, de sosem kívánnék neki ilyet. Azért olyan elvetemült nem vagyok. Egy pár napig kibírom, de aztán mégiscsak bemegyek hozzá megint. Az orvostól kérdezem meg, mi van vele. Csak akkor nézem meg személyesen is, amikor alszik.
- Mondja doki, hogy van? – kérdezem mikor már sokadjára vagyok bent, már csak mosolyogva int nekem.
- Jól uram. Még pár hét, de aztán kiengedjük.
- A lába?
- Gyógyul. Jövő héten a gipsz is lekerül róla. – mosolyog.
- Ezt jó tudni. – könnyebbülök meg.
- Bemegy hozzá? – kérdezi.
- Alszik? – kérdésre kérdéssel válaszolok.
- Pár perce aludhatott el. – mondja.
Bólintok egyet és már megyek is. Gyávaság vagy sem, de nem fogok bemenni hozzá, amikor fent van. Így legalább a nélkül láthatom, hogy tudna róla és nekem épp elég. Ha kikerül a kórházból ezek a látogatások is abba fognak maradni. Addig meg kiélvezem ezt a röpke kis boldogságot, ami megadatott.
Békés arccal alszik, mikor belépek a kórteremben. Halkan igyekszem odamenni mellé, még a láncaim is lefogom a nadrágomon, hogy azok se zörögjenek. Megsimogatom az arcát, megnézem, a gépek mit mutatnak, majd mikor biztos vagyok benne, hogy ez a majom tényleg alszik, lehajolok, és az ajkaira lehelek egy csókot.
- Utállak, hogy ennyire szeretlek. – motyogom fojtott hangon, majd felegyenesedem és kimegyek.
A lelki állapotom javult valamennyire, hogy látom mindennap és tudom, jól van. Így már könnyebben túl fogom tudni magam tenni a szakításunkon és továbbléphetek. Ez nem azt jelenti, hogy képes leszek máris új kapcsolatot kialakítani, de legalább már nem akarok olyan kétségbeesetten menekülni az érzéseim elől. Csak engedem, folyjanak keresztül rajtam, elárasszanak, leromboljanak, majd újra összerakjanak.
A srácoknak is feltűnt, hogy sokkal jobb a kedvem, csak az okát nem tudják, bár nem is kérdezik. Nekik édes mindegy mitől vagyok jobban, csak ne essek újra depresszióba. Ha Ruki tudná ezt, azon nyomban bemenne a kórházba és kinyírná a basszerost, vagy engem kötözne oda valamihez, hogy ne tudjak többé bemenni hozzá.
- Rei elmegyünk inni? – kérdezi Kai próba után.
- Ja, miért ne? – szedem össze a cuccaim.
- De fel van dobva valaki. – nyúlik meg a képe.
- Ha jobb a kedvem máris ennyire ki kell akadni? – mordulok.
- Bocs, csak ez szinte csodaszámba megy mostanság. Van valami oka?
- Nem különösebben. – hárítom azonnal a kérdést.
- Nekem elmondhatod. Nem kell titkolnod. – csillogó szemekkel méreget.
- Jól van Kai, de semmi sincsen, ami miatt ilyen lehetnék.
- Találtál valakit? – próbálkozik tovább.
- KAI!!! – szólok rá erélyesen, rossz pontra tapintott most.
- Jó bocs, tudom, ez nem megy olyan könnyen. Azt hittem…
- Hinni a templomban kell. – szakítom félbe.
- Visszatért a régi Reita. – motyog, majd felveszi a kabátját.
- Haladjunk már, nem akarok egész nap itt dekkolni. – sóhajtok fel.
- Hova menjünk? – kérdezi, és már indulunk is a lift felé.
- Reméltem, hogy te tudod, hova akarsz menni, inni. – forgatom meg a szemeimet.
- Hogy van Toshi? – váratlanul ér a kérdése.
- Mit tudom én. Biztosan jól. – vonom meg a vállam és tetettek semlegességet, még épp időben szedtem össze magam.
- Ugyan Rei. Bejársz hozzá nem?
- Be kellene? – nem akarom, lássa mennyire fején találta a szöget.
- Láttalak múltkor bemenni a kórházba.
- És ez rögtön azt jelenti, hogy meglátogattam? Azt sem tudtam, hogy még bent van.
- Tehát tudtad… - mosolyog.
- Mivel Rukit bevittem a kórházba, mert Miyukinak balesete volt így ezt is megtudtam. – erre nem tud mit mondani.
- Akkor nem nála voltál? – kérdezi csüggedten.
- Nem. – hazudom szemrebbenés nélkül.
- Szabad megtudom, mégis mit kerestél ott?
- Kai! Lehetnek olyan dolgok, amikről nem kell tudnotok. – morgok rá, utálom, ha faggat.
- Jó, jó, nem kérdezek többet.
- Csak ezért hívtál el inni mi? – morcos lettem.
- Nem csak ezért. Inni is akarok, de tudni is mi van veled. – adja meg magát.
- Mondhatom szép kis barát vagy.
- Te is ugyanezt tennéd a helyemben, ismerd el. – most már ő is morog.
- Úgy ismersz, mint aki hátsó szándékkal elhívna inni?
- Hát nem éppen jó szándékkal. – nyújtja rám a nyelvét.
- Megfojtalak. – morgok.
Közben megérkezik a lift és beszállunk, csendben megyünk le, majd mikor kinyílik a parkolóban kirobban, mind a kettőnkből a nevetés. Vállon veregetem, ő meg bele boxol játékosan a hátamba. Kivételesen nem az én kocsimmal megyünk, hanem az övével. Nincs kedvem vezetni, le akarom inni magam teljesen. Ha Kai arra számít, részegen beszélni fogok, majd csalódnia kell. Ezúttal még részegen sem fogok semmit sem elmondani.

Az este további része teljesen kiesett. Csak az maradt meg, hogy bemegyünk egy kocsmába, de hogy onnan mi történt teljesen homály. Reggel a szobámban kelek fel. Olyan hűvös van, az ablakom tárva nyitva. Mi a fene? Azonnal becsukom, másnapos vagyok, de nem olyan elviselhetetlen. Kimegyek és a nappaliban is nyitva az ablak, Kai pedig egy vödörrel a kanapé mellett alszik. Szörnyen fest. Megnézem van-e láza, de szerencsére nincs. Gondolom többet ivott, mint én. Hozok egy vizes borogatást a fejére, a dohányzó asztalra odakészítek egy aspirint meg egy pohár vizet aztán elmegyek lezuhanyozni. Toshiya jár már megint a fejemben. Remélem, jól van, be kellene majd mennem megint megnézni, de a sorsot kísérteném. Megint teljesen tehetetlennek érzem magamat. Kiszakította a lelkem a szívemmel együtt és magával vitte. Nem akarom visszakapni egyiket sem, mert még mindig szeretem, csak a felejtés ajándéka kellene, hogy legalább nem akarjon elemészteni ez a mérhetetlen fájdalom. Képes lennék neki megbocsájtani, ha nagyon próbálkozna. Érzem…
Ha nem adja fel, azért amit mondtam neki a telefonba és tovább zaklat, előbb utóbb képes leszek, neki megbocsájtani, tudom. De miben is reménykedem? Elküldtem a halál faszára konkrétan. Hiába voltam a kapcsolatunkban a domináns fél, most nem nekem kell küzdenem, hisz nem én követtem el ekkora hibát. Most neki kell mindent megtenni, hogy jóvátegye a bűnét, persze csak ha akarja. Mert választhatja azt is, neki nem volt olyan fontos a kapcsolatunk, ő nem volt annyira szerelmes belém, mint állította és nem próbálkozik tovább. Ebben az esetben, szart sem érek a szerelmemmel és a reményeimmel. De ha igazat mond, addig fog próbálkozni még meg nem beszéljük a dolgokat. Onnan már az én kezemben van a döntés, elküldöm vagy visszafogadom.


Toshiya pov

Nem tudom meddig voltam eszméletlen, de mikor magamhoz tértem a kórházban voltam, és mindenem fájt. Mozdulni se bírtam, még a levegő vétel is fájt. Egy doki közölte, hogy súlyos autóbalesetem volt. Miyukinak szinte semmi baja nem esett, csak megijedt, engem viszont telibe kapott az autó. A lábam, térdem megrándult, a dokiknak kellett helyre rakni, a könyököm kificamodott, számtalan zúzódásom van, és a törött üveg megvágta pár helyen az arcom. Az első hét maga volt a gyötrelem. Kellett pár nap mire tisztán tudtam gondolkodni. A sok morfium miatt biztos aludtam pár napot. Miyuki szinte egész idő alatt velem volt. Az első hét így telt, de azóta végre meg tudok mozdulni, sőt! Fel tudok ülni és már egész jól vagyok. Igaz a lábam és a karom fáj, fájdalomcsillapítót szedek, de a körülményekhez képest jól vagyok. Kao volt szíves és magára vállalta, hogy intézi a biztosításomat. Mondjuk jelen esetben ez az utolsó dolog ami érdekel. Csak annyi érdekel, hogy Miyuki jól van.
- Hogy van? - jelenik meg Isawa, az orvosom.
- Egész jól, köszönöm – mosolygok.
- Ez remek. Szüksége van még fájdalomcsillapítóra?
- Már nem. Még fájok, de elviselhető. Jobb ha nem mozgok.
- Sok pihenésre van szüksége.
- Leginkább csak nyugalmat szeretnék.
Mosolyogva megcsóválja a fejét.
- A gyomra, hogy van? - tereli a szót.
- Már tudok enni.
- Remek. Igazán magára fér – mosolyog – Nagyon szerencsés, hogy ennyien látogatják és aggódnak önért – int az ablakban lévő számtalan virágra.
Sok barát küldött csokrot, jókívánságot és látogatott meg. Miyuki két naponta jön, a fiúk ritkábban, hiszen ki se látnak a munkából.
- Mondja doki, mikor mehetek vissza dolgozni? - kérdezem reménykedve.
- Nos, a gipszet már jövő héten le vesszük, de utána is kell majd merevítőt hordania. Viszont a karja miatt még sokáig nem tud majd dolgozni.
- Mégis meddig? - szörnyülködök.
- Sokat kell pihennie, de szerintem legalább két hónapig.
- Mi? - sokkolódom – De... De nekem dolgoznom kell.
- Mit dolgozik?
- Zenész vagyok.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a karja jelen állapotában képtelen lesz tartósan zenélni. Próbálják megoldani az ön helyettesítését.
- Rendben, köszönöm – morgok – Azt megengedi, hogy a laptopom behozassam? Megesz az unalom – nyafogok.
- Azt lehet – mosolyog.
Még megnézi az orvosi jelentéseket és kimegy. Lemondóan sóhajtok és magamhoz veszek egy magazint, amit még Kyo hagyott itt. Legalább nem unatkozom annyira. A telefonom játszom, de hamar megunom. Végül felhívom Miyukit.
- Kérlek mentsd meg az életem – kezdem.
- Miért?
- Baromira unatkozom – nyafogok.
- Nyűgös is vagy.
Méltatlankodva morgok.
- Oké, nemsokára megyek. Kell még valami? - egyezik bele.
- Nem, más nem.
- Hé! Mi-chan, gyere már. Velem is foglalkozz! - kotyog közbe Ruki.
- Húgi, mondd meg annak az egérkének, hogy fogja be a pofikáját. Ha nem megy, vigyél haza egy macskát - jegyzem meg.
- Ne légy undok – nevet.
Nem köszön el, csak kinyom. Lemondóan sóhajtok és a telefonomon kezdek játszani. Már megenne az unalom, mikor megjelenik Kao.
- Hogy s mint? - kérdi és leül mellém.
- Unatkozom, és szarul érzem magam.
- Miért, mi baj? - ijed meg.
- A doki szerint pár hónapig nem tudok zenélni. Arról nem is beszélve, hogy alig tudok lábra állni. Pont most kellett ennek történnie, mikor ki se látunk a munkából – szörnyülködök – Ne haragudj.
- Emiatt ne aggódj. Kyo intézkedett ez ügyben. Hívott egy kis segítséget – mosolyog.
- Vendéget? Kit? Ki segít?
- Heath.
- Mi? Az a Heath? - majdnem leesek az ágyról – Hogy tudtátok rávenni? Simán igent mondott?
- Igen. Mikor Kyo beszélt vele, azonnal belement. A felvételekben és a koncerteken is segíteni fog. Szóval emiatt nem kell aggódnod. Te csak gyógyulj meg.
- Igyekszem – fintorgok.
Sajnos nem tudott sokáig maradni, mert vissza kell mennie dolgozni. Újabb unalmas órák elé nézek. Itt még TV sincs. Lehet, kicsit elbóbiskolok, mert arra riadok, hogy Miyuki bejön.
- Micsoda illatok – jön be.
- Megtennéd, hogy haza viszed ezt a sok virágot? A végén ebbe fogok belefulladni – kérem.
- Még jó, hogy kocsival vagyok – sóhajt.
- Azok után ami történt, kocsiba ülsz? - csodálkozom.
- Taka-chan hozott el. Nem enged kocsiba ülni, így mindenhova ő visz annak se örül, ha tömegközlekedéssel akarok menni. Nagyon aggódik értem.
Felmorranok. Hallani se akarok arról a gonosz manóról.
- Ne légy ennyire undok – kéri és előszedi a laposom – tessék, ne nyafogj – kapom meg a gépem.
- Kösz.
- Hoztam még pár apróságot. Anyáék nagyon aggódnak. Majd holnap bejönnek.
Miyukit hozott nekem kaját és nasit, meg üdítőt.
- Hogy telt a napod? - ül mellém.
- Itt volt Kaokao. Mondta, hogy beugrott a helyemre Heath.
- Hűha! - csodálkozik.
- Én is ezt mondtam.
- Mit mondott a doki?
- Hogy hónapokig parkoló pályán leszek.
- Jaj – szörnyülködik.
Szomorú fintort vág és megsimogatja az arcom. Kicsit még fecserészik, amit kivételesen nem bánok.
- Jó estét – jelenik meg a doki – Kisasszony, sajnálom, de mennie kell, vége a látogatási időnek.
- Máris – biccent – Majd jövök – kapok egy puszit és megy.
- Igazán szerencsés, hogy ennyien látogatják – mosolyog.
- Csak a húgom és a barátaim. Nem olyan sok ez – megeresztek egy szomorú mosolyt.
- És a szőke fiatalember?
- Ki? - csodálkozom – Félhosszú szőke haj, vékony testalkat és nőies arc? - írom le Shinit.
- Nem. Neki rövid a haja, és nagy vagány.
- Egy ilyen embert ismerek, de már nem tartjuk a kapcsolatot – szomorodom el.
- Ahhoz képest, hogy minden este bejön önhöz.
- Mi? Ez biztos? De hát.. de hát mikor legutóbb beszéltünk, elküldött a francba – nyögöm.
- Azt nem tudhatom, de minden este bejön, mikor ön már alszik.
Kicsi hiányzik, hogy leesek az ágyról. Rei be szokott jönni? De miért? Hiszen.... szakítottunk és azóta... és legutóbb elküldött a halál faszára. Akkor miért jön be? Ha meg akar látogatni, akkor miért csak akkor jön, mikor alszom? Nem értem.
A doki megvizsgál aztán magamra hagy. Amennyire lehet, kényelemesen fekszem a hátamon és a plafont bámulom. Miért? Nem értem ezt az egészet. Mi történik körülöttem? Nem tudom meddig fekszem, és pihenek, mikor nyílik az ajtó. Nem tudom ki az. Nem is érdekel különösebben. Megcsapja az orrom az a felejthetetlen illat, ami csak neki van. Ez ő!
- Szia – suttogja.
Alvást színlelek, hogy legalább egy kicsit velem legyen. Legszívesebben a kinyitnám a szemem, hogy lássam. Léptek közelednek, majd besüpped mellettem az ágy. Óvatosan félre simítja a hajam, és megérinti az arcom.
- Ne add fel – suttogja.
A következő pillanatban puha ajkak érintik az enyémet. Épp csak egy pillanatig, mégis nekem egy örökkévalóság. Hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy ne ugorjak fel és húzzam magamhoz egy csókra. Szinte azonnal távozik. Talán jobb, mert alig tudom visszafogni magam.
- Akira – suttogom.
Nem tudom hallotta-e, de amint bezáródik mögötte az ajtó, ülésbe lendülök. Sérült karomba fájdalom hasít, de nem tud érdekelni. Miért? Miért volt itt? Miért jár be hozzám? Miért csókol meg, mikor utál? Mit értett azon, hogy ne adjam fel? Mi ez az egész? Semmit sem értek. Korábban azt mondta utál és látni sem bír, akkor miért jött be ide?

2 megjegyzés:

  1. :D Nagyon rossz kedvű lennék ha nem lenne még folytatása, köszi, megyek a következő fejezetre :)

    VálaszTörlés