57.fejezet

Reita pov

Toshiya is tudta, hogy bejárok hozzá. Ég a pofám rettenetesen. Keserűen elmosolyodom és hajamba túrok.

- Barom vagy Akira…

- Miért is lennél az? – hallom meg az énekes hangját.

- Miért ne lennék az?

- Nem tudom… Te mondtad magadra, barom vagy. Én csak kíváncsi vagyok miért… - néz rám.

- Szerintem nagyon is jól tudod. – visszamegyek a próbaterembe.

Nem mondok többet, újra felhangolom a gitáromat. De olyan durván, hogy elpattan két húr is, alaposan elvágva a kezemet. Ennél átlátszóbb nem is lehettem volna. Olyan nyílván valóan a tudtára adtam, még igenis szeretem. Bolond vagy Reita. Ezt a gyökérséget más még gyógyszerekkel sem éri el, te pedig egyetlen egy kedves gesztusoddal kiütötted a mérce higanyát.

Mivel póthúr nincs nálam, kénytelen vagyok a mai próbát napolni. A srácokat hallgatom, miközben hol dühöngök, hol mélyen a gondolataimba vagyok merülve. Úgy érzem magam, akár a haldokló, akibe számtalanszor beleharapott már a nagy fehér cápa, mégis még él, a feje a víz felett és kétségbe esetten vágyik a magasba ahonnan lezuhant. A próba végeztével összeszedem a cuccaim, szegény elnyűtt basszerom és elmegyek egy hangszerboltba húrokért. Hosszadalmas lesz, ugyanis nem szeretek akármilyen húrokon játszani és a basszerom is egy kényes kis kurva, aki nem visel el akármilyet magán kifeszítve.

Mikor berontok az eladó alaposan megnéz magának, de igyekszik figyelmen kívül hagyni a morgásomat, gyorsan kiszolgálni, hogy aztán mehessek is el innen. Nekem sincs több kedvem itt lenni, mint neki. Ráadásul eléggé labilis vagyok még mindig. Toshiya tudott a kis titkomról… Francba már… De akkor miért mondta, azt, hogy boldog volt tőle? Ezt annyira nem értem. Úgy tudtam megcsalt, akkor mégis… Azt gondolná az ember csak egy játék voltam neki, bár úgy is érzem most magam miatta, de akkor miért akarja ennyire megbeszélni a dolgokat? Túl sok a miért, én pedig egyikre sem tudom a választ. Túl egyszerű lenne csak úgy meghallgatni, elfelejteni az egészet és menni tovább. Túl mély az a seb a szívemen. Képes lenne begyógyítani… talán… ha hagynám… de akarom én azt? Feláldoznék ezért mindent? Kockáztatnám a barátságom Rukival és a többiekkel? A válasz az, hogy igen… Képes lennék rá, ha látnám, komolyan gondolja. Nagy sokára megtaláljuk a megfelelő húrokat, kifizetem és megyek is. A lakásban pedig engedem, hogy könnyeim szabadon folyjanak… Közben kipakolok, csinálok egy bögre teát, majd leülök cigizni. Könnyeim pedig szakadatlanul folynak tovább. Túlságosan ragaszkodom ahhoz a kanos macskához. A múltban ragadtam, ami még nem teljesen veszett bele a homályba, de olyan dolgokat zár el, miket már nem lehet semmisé tenni. Az idő begyógyítja a sebeket? Egy nagy fenéket. Az idő nem gyógyít be semmit sem. Csak tompítja. Bár azt sem értem minek. Ha fájni akar fájni fog, ha el kell múlni nyom nélkül eltűnik az ember életéből. Nehéz ez… Főleg a bizonytalanság. Nem tudom bízhatok-e ezek után a szavában, pedig tényleg jobb lenne ezt az egészet tisztázni, ezt már belátom. Fogalmam sincs, most mit tegyek. Ezt a csatát nem tudom egyedül megvívni, ehhez nem vagyok elég erős, hiszen teljesen megtörtem. Összeroppantam a súly alatt, amit a vállaimra rakott. Jönnek az újabb hívások és sms-ek. Megint nem reagálok egyikre sem. Miután megiszom a teámat, az összes függönyt elhúzom, ajtókat és ablakokat is bezárom, teljesen kirekesztem a külvilágot. Kikapcsolom a telefonom, kihúzom nagy nehezen a csengőt is és a hálóba megyek. Befekszem az ágyamba, összébb húzom magam, igyekszem pihenni. Még a fülest is bedugom a fülembe, semmit sem akarok hallani csak a mély csendet. A komor, fekete, végtelen csendet, ami most magával ragad. Édesgetve becézi fáradt lelkem, hamis ígéretekkel ámít, az álmok közé taszít, kiránt onnan, majd újra visszalök. Kinek kell ez? Hát nekem. Most mindennél jobban. Ez az utolsó. Ma engedem utoljára szabadjára minden egyes érzésemet, utána elzárom őket, a lelkem egy olyan részére ahová sosem mennék. Erősebbé kellene válnom, kitartanom minden helyzetben. Reggel ettől függetlenül iszonyatosan fáradtan kelek fel. Valamilyen okból kifolyólag egyre többet gondolok arra a majomra. Már meg sem lepődöm azon, ha csak szóba kerül a neve vagy a bandája meglódul a szívem. Nagyon bele szerethettem, ha ennyi idő után is képtelen vagyok elfelejteni és még mindig ugyanolyan hatással van rám, mint az elején.

Eldöntöttem magamban, amit sosem akartam. Talán kellene adnom neki egy esélyt? De minek? Akarom, én azt hallani mennyi mindent összehord? Hogy szabadkozik? Lehordaná nekem még a csillagokat is? Részben igen, részben nem. A fenébe is már, annyira össze vagyok zavarodva, még magam sem tudom, hogy mit akarok. Vagy minek örülnék igazán.

- Reita jössz velünk egyet inni? – teszi a vállamra a kezét Aoi.

- Persze. – sóhajtok fel.

- Minden oké? – aggódva fürkészi az arcomat.

- Igen, csak egy kicsit elgondolkodtam. – megnézem a telefonom, egy csomó üzenet megint Toshitól.

- Hű anyám a srác nem adja fel. – nyílnak nagyra a szemei.

- Nem bizony. – egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon.

- Megbocsájtasz neki? – vigyorogva néz rám.

- Nem tudom. – hazudom, pedig nagyon is tudom.

- Jól van, akkor menjünk, majd ezt lerendezitek máskor, most inni akarok. – kezd el kifelé rángatni.

- Mondták már neked, hogy borzalmas vagy? – mordulok rá.

- Ne bókolj, mert a végén elbízom magam. – kuncog.

Tarkón csapom, aztán csatlakoznak hozzánk a többiek is. Nagy munkán vagyunk túl így most itt az ideje egy kicsit ünnepelni mielőtt folytatjuk. Ez a nagyszabású project mindenkit kikészít, de nagyon élvezzük. Kiélhetjük magunkat, nem kell annyira sietnünk, hiszen megmondtuk: Minőségi munkát akarunk kiadni a kezeink közül.

A legutolsó két albumunkat kapkodva dobtuk a piacra. Ruki is nagyon szeretné, ha ez most jobb lenne, valami más is. Úgy néz ki sikerülni fog. Alig harangoztuk be a Dogmát, alig kerültek ki a previewek, meg az egyik szám máris hatalmas sikere van. Azért félünk tőle, mert mi van akkor, ha mégsem olyan, mint elképzelik és hatalmasat bukunk? A kiadó azt nem hagyná, addig dolgoztatna minket, míg bele nem döglünk, sőt még azután is. Túl sok pénzt öltek belénk, amit nekünk muszáj visszahozni és még rá is kontrázni.

- Srácok sárga földig. Nem akarok tudni magamról még holnap sem. – mordulok már a kocsiban duzzogva.

- Én benne vagyok. – röhög Uruha.

- Mióta veszed ennyire komolyan a piálást? – hűl el Ruki.

- Amióta kitaláltad azt a hülye projectet.

- Ne izélj. Te is úgy hangoztattad, hogy Heath miatt ne aggódjunk.

- Nem is aggódom miatta. – vágok vissza.

- Akkor mi bajod?

- Az, hogy nincs életem miattad. – bukik ki belőlem.

- Miért én lennék a hibás? – kel ki magából az énekes.

- Lássuk csak. Alig tudok hazajárni, akkor is csak aludni. Enni már csak gyorskajákat eszünk és hahóóóó Aoi alig jön ki a csajával, mert ő sem tud hazajárni.

- Engem ne keverj bele. Jól megvagyok az asszonnyal. – szól közbe az említett.

- Valóban? Mikor fárasztott ki utoljára? – vonom fel egyik szemöldököm.

- Érdekeljen inkább a saját szerelmi életed ne az enyém. – vicsorog szinte.

- Jól van srácok elég. Mindenki ideges, de ezért ne ugorjunk egymás torkának. – csitít minket Kai.

- Akkor ne hozza fel az otthoniakat. – mordul Aoi.

- Uhm. – ennyi az értelmes válaszom és elfordítom a fejemet.

- Jó lehet, ha vár valaki haza. – motyogom az orrom alatt, mire mély csend telepszik a kisbusz belsejébe.

Ma a menedzser is velünk tart, ő fogja furikázni a részeg seggünket hazafelé. Még jó, mert ezek után nem két lábon jutok, majd haza abban biztos leszek. Tudni sem fogok magamról, annyi szent. Amíg a kocsmába nem érünk Toshi jár a fejemben, az egyre kétségbe esettebb könyörgései, hogy hallgassam meg, legalább beszéljük meg. Az sms-ei is erre korlátozódnak. Mindegyik egyre rövidebb, egyre fájdalmasabb. Most már kezdem érezni, lassan teljesen leesik neki mit is tett. Ha végleg megbánja, talán beszélek vele. Akkor leülhetünk egy kávé mellett átbeszélni mindent, de addig nem. Mikor Kaoru-val beszéltem biztos vagyok benne, tudta mit érzek hiába hazudtam neki. Aztán Toshi balesete. Ha közömbös lenne már irántam, egyszer sem mentem volna be, akkor simán behúztam volna neki mikor Kyoval összeverekedtünk. Szerintem Die-t sem bántottam volna. De ez mind feltétel, ezek pedig azt bizonyítják, több minden van a szívemben, sem, mint gondolom.

- Aoi, bocs. – mondom ki nagy nehezen.

- Nem. Te ne haragudj, nem kellett volna zokon vennem.

Hamar kibékülünk, aztán kiszállunk a kisbuszból és már bele is vetjük magunkat az ivásba. A kocsma dugig van, jrockerek mindenhol, itt nyugalom van. Legalább is olyan szinten, hogy nem kell azon aggódni a következő percben a nyakunkba ugrik egy random fan, vagy kikerül rólunk egy igencsak ciki kép, miközben illuminált állapotban szórakozunk vagy vállalunk be olyasmit, amit nomrális esetben nem tennénk meg.

Nem aprózzuk el a macskával, rögtön töménnyel kezdünk. Lazítani akarunk, rendesen kikapcsolni. Ami megy is, mert a harmadik kör után már igencsak vigyorgunk és a többiek legnagyobb örömére, hülyülünk is rendesen. Mindenből viccet csinálunk.

- De ez egy szék. – nevet a gitáros.

- Szék bizony. – hahotázok mellette, majd lefordulok a székről.

A macska annyira röhög, hogy ő is leesik, és a földön fetrengünk tovább. Az este további része pedig kieesik, még ami rémlik utoljára, hogy Uruha húz fel a földről és ültet vissza a székbe, de ennél több nem. Sem arra meddig voltunk ott, sem arra, mit ittam még, sem a zenékre, sem pedig, hogy ki és hogyan juttatott haza. De valamilyen úton, módon ágyba kerülök, takaróval magamon. Reggel pedig borzalmas fejfájásra ébredek, két pirula sem segít. Csak fetrengek és szenvedek.

- Soha többé nem iszom alkoholt. – nyafogom a fejemet fogva.

Senki sem válaszol, hisz ki tenné? Egyébként pedig fogok még így inni, ismerem magam, mindig ezt mondom egy ilyen után.

- Toshi… - suttogom nevét és belefúrom a fejem a párnába.

Hiányzik a basszeros… Nagyon…

Toshiya pov

Az interjú Booval maga a pokol. Próbálok mosolyogni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Megkapom a rajongók jókívánságait aztán még egy óra beszélgetés. Legszívesebben bebújnék a sarokba és sírnék. Minden erőm felemészti, hogy mosolyt és jókedvet erőltessek magamra. Végre valahára letelik a műsor idő.

- Végre – nyögöm és hátara dőlök.

- Fáradt vagy, Totchi-chan? - kérdi aggódva Boo.

- Az nem kifejezés.

- Megiszunk valamit? Én fizetem – mosolyog pajkosan.

- Bocs, de kihagyom. Fáj a karom és pihenni szeretnék – füllentek.

Tény, hogy fáj a kezem, de leginkább egyedül akarok lenni.

- Ahogy gondolod – von vállat – Ne hajtsd túl magad.

- Igyekszem.

Elbúcsúzunk és megyek. Otthon még felhívom Reit, de nem veszi fel. Nem is tudom miért próbálkozom. Eszem pár falatot, fürdök és mielőtt lefeküdnék, újra hívom, persze sikertelenül.

Egész éjszaka forgolódom, nem tudok aludni, csak arra tudok gondolni, hogy most végleg elveszítettem Reit. Ha nem mondom el neki, hogy tudok a látogatásokról és a csókokról, talán még lenne esélyen rá, hogy meghallgasson és talán kibéküljünk, de így... Most már tényleg nem tudom mi tegyek, vagy higgyek. Ha utál, miért látogatott és csókolt meg minden este? Miért csak akkor, mikor aludtam? Talán érez irántam még valamit? De akkor miért csapta rám a telefont? Mire mondta, hogy ne adjam fel? Nem értem őt. Mintha ő se tudná mit akar. Én őt akarom, de nem kellek neki. Ez nagyon fáj. Az a néhány csók amit kaptam tőle a kórházban, még most is égetik az ajkaimat. Még most is érzem puha ajkait, édes ízét... az emlékre könnyen gyűlnek a szememben, hogy végig folyjon az arcomon és felszívja a párna. Azt hittem még szeret, és helyre hozhatom a dolgainkat, de ezt is elszúrtam. Mindent csak elrontok.

Az egész éjszakát végig sírom, így semmit sem alszom, ami meg is látszik. Vörösek és táskásak a szemeim, és nagyon nyúzott az arcom. Nincs kedvem bemenni, de nincs választásom. Nagyon kellemetlen, hogy megint miattam áll a banda. Oké, most Heath húz ki minket a szarból, de azzal, hogy be kellett szervezni, csak még több gondot okoztam. Biztos lenne jobb dolga, mint nálunk dekkolni. Ahelyett, hogy pihenne vagy mit tudom én, jöhet hozzánk. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért történnek ilyenek velem? Mi rosszat tettem, hogy ezzel büntetnek a kamik? Nem tudom, de nagy lehet a bűnöm. Nem kell sokat agyalmon, hogy legyen tippem, hogy mi az. Lefeküdtem Dievel és megcsaltam a páromat. Ennél nagyobb bűnt el se követhettem volna. Minden rosszat megérdemlek, de a banda nem. Ők semmi rosszat nem tettek.

Ezen agyalok, miközben ülök a buszon és bámulok ki az ablakon. Szürke és esős nap, pont illik a lelkiállapotomhoz. Nem tudom mihez kezdjek. Lehet el kéne engednem Reit. Szeretem őt, de csak mindkettőnket kínzom azzal, hogy állandóan hívogatom. Egyikünk se tud így tovább lépni. Talán tényleg ezt kéne tennem. Fáj lemondani róla, de talán jobb így mindkettőnknek. Ő végre megszabadul tőlem, és én se csalódok annyiszor. Mindig reménykedem benne, hogy felveszi, de sose teszi. Az állandó reménykedés és csalódás nagyon fáj. Hiába nem akarom feladni, mégis be kell látnom, nincs értelme tovább küzdenem. Nem vagyok hülye, tudom mikor nincs értelme küzdeni. Most is ez a helyzet. Rei nem fog meghallgatni, nem hogy megbocsátani. Könnyű azt mondani, hogy elengedem őt, de ha csak erre gondolok, majd' megfulladok úgy el szorul a torkom. Talán ha megteszem ezt a nehéz lépést, később jobb lesz. Akkor nem áltatom magam, hogy talán tartogat számunkra valamit a jövő.

Alig érek a gondolatmenet végére, megérkezek. A hűvös szél felfrissít és kitisztítja a fejem. Széthúzom a kabátom, hogy átjárjon a hideg. Jólesik ez a borzongás. Sétálnom kell pár utcát, és mire elérek a kiadóhoz, teljesen áthűlök, de nem érdekel. A portán köszönnek a lányok és jobbulást kívánnak. Mosolyt erőltetek magamra és megköszönöm. Szinte egy örökkévalóság, mire felérek az emeletünkre. Magam sem tudom miért, de megint megpróbálom felhívni Reit. Kopogás nélkül nyitok be a próbaterembe. Ahogy kell, Die és Kyo még nincsenek itt. Miért nem tudnak kimászni egymás seggéből? Legalább Heatht tisztelhetnék meg azzal, hogy pontosak.

- Sziasztok! - köszönök.

- Csá, hogy s mint? - kérdi Heath.

- Fájósan, de élek.

- Toshi, gyere csak! - int Kao.

- Ó jaj, féljek? - kérdezem.

- Nem kell, egy koncertről van szó.

- Milyen koncert? - ijedek meg.

- Ezek szerint elfelejtetted – sóhajt Leader-sama.

- És nem is vetted észre, hogy ezzel van kiplakátolva a fél város – mosolyog Heath – Holnapután lesz – homályosít fel.

- Majd jó lenne, ha feljönnél a színpadra és üzennél a rajongóknak – mondja Kao.

- Oké – bólintok.

A hiányzó duó ekkor jelenik meg, így végre mindenki kezdheti a munkát. Én kapom a papírokat és hogy irányítsam a STAFF munkáját. Fárasztó, és akkora a káosz, amin úrrá kéne lennem, hogy egész nap nem tudok enni, és valakit mindig elkapok, hogy hozzon nem egy kávét. Azt se tudom mennyi az idő, mikor megjelenik Nora.

- Hoztam ebédet – ad a kezembe egy dobozt.

- Köszi, mi ez? - kérdezem.

Válasz helyett csak kinyitja és a kedvencem van benne, hamburger és sült krumpli.

- Imádlak – ölelem magamhoz.

- Jó étvágyat – és már megy is.

Nagyon bírom a csajt. Megkérem, Nobut, hogy intézkedjen helyettem, míg kajálok. Egy csöndes helyet keresek, hogy végre nyugtom legyen. Most SMS-t írok Reinek, de már csak megszokásból. Gyorsan megkajálok. Nora a kóla mellé még kávét is hozott. Igazi angyal. Alig eszem meg a kajám, szól a telefon. Kao az, hogy menjek már fel hozzájuk. Morranok egyet, szólok Nobunak és megyek. Komolyan, egy perc nyugtom sincs. A főnökkel van találkánk. Leginkább koncert megbeszélés. Nincs beleszólásom, így nem tudom mit keresek itt. Jobb lenne, ha valamit tudnék segíteni.

- Toshiya, te dolgod lesz, hogy majd a pakolásnál és a helyszínen irányítsd a csapatot. Figyelj a dobozok kirakodására és a hangszerek összeszerelésére. A hangosításnál már a többiek is ott lesznek – mondja főnök.

- Oké – bólintok.

Még meghallgatjuk a szokásos fejtágítást, és az udvarlást Heathnek. Szegény, már biztos unja, hogy ennyit nyalják a seggét. Mikor végre vége, mehetünk vissza a próbaterembe. Figyelem a többieket és hallgatom őket. Hiába játszik Heath ugyanabban a hangolásban mint én, mégis hallani lehet a különbséget. Az albumon fel is lesz tüntetve, hogy mely számokat játszotta fel ő. Biztos örülni fognak a rajongók. Mondjuk, Kyo és Toshi duettje után szabadon. Csak este tudunk haza menni. Igazából korábban eljöhettem volna, a fejtágítás után is, de nem volt kedvem. Érdekes volt, hogy Heath kérte ki a véleményem a játékáról, és ha nem tetszett valami, nem harapta le a fejem, ha megmondtam, hanem igazodott hozzám. Nem is hinné az ember, mennyire nem szállt el a sikertől. Ahogy hazaérek, első utam a fürdőbe vezet, egy forró zuhany reményében. Lekéstem a buszt, és negyven percet fagyoskodtam, ami nem volt jó. Sokáig áztatom magam, mire felmelegszem. Megszárítkozom, felveszem az itthoni kinyúlt pólóm és nadrágom és ledobom magam a kanapéra. Ma is számtalanszor hívtam már Reit, de sose vette fel. Azt se tudom, hogy meghallgatta-e az üzeneteimet. Bár kétlem, szerintem látni se akar. Azért reménykedem, de már kezdem feladni. Most felhívom utoljára. Már nem látom értelmét, hogy próbálkozzam, mikor láthatóan nem hajlandó tudomást venni rólam. Elkeseredetten ülök le, és hívom. Mint mindig, most se veszi fel, csak az üzenetrögzítő válaszol. Megvárom a sípszót.

- Szia, megint én vagyok. Már biztos rohadtul eleged van belőlem, amit meg is értek. Ne haragudj, de nagyon szeretlek, és vissza szeretnélek kapni, még akkor is, ha nem érdemlem meg. Tudom, amit tettem, arra nincs mentség. Az, hogy részeg voltam nem mentség, csak mentegetőzés. Megérdemlem, hogy elhagytál, de nem bírom ezt elviselni. Ez maga a pokol. El se tudom mondani mennyire fáj a hiányod. Hogy nem vagy velem... el se tudom mondani mit érzek. Élem az életem, de teljesen üres vagyok, semmit nem érzek, csak az űrt, amit a hiányod okoz. Még semmi sem fájt ennyire. Tudom, szerinted ez is kevés. Már nem tudom mit tehetnék, hogy legalább meghallgass, de mást nem tudok mondani, minthogy sajnálom, kérlek bocsáss meg, és mindennél jobban szeretlek. Hidd el, ha visszacsinálhatnám, megtenném. Kevés dolgot bánok az életben, de azt igen, hogy megcsaltalak. Te sokkal jobbat érdemelsz, mint én. Tudom, soha nem tehetem jóvá, amit tettem, de könyörgöm adj még egy esélyt. Könyörgöm, legalább beszéljük meg – kicsit elhallgatok, veszek pár mély lélegzetet, hogy ne sírjam el magam – Nem tudom hajlandó vagy-e még szóba állni velem ebben az életben, és nincs is jogom ilyet kérni, mégis reménykedem. Ha nem akarsz látni, kérlek tudasd velem. Ha végleg elveszítettelek, abban reménykedem, hogy majd tovább tudsz lépni. Nem tudom, hogy férfi vagy nő oldalán találod meg a boldogságot, de remélem az leszel. Ha te boldog vagy, az nekem elég. Ennyit szerettem volna mondani. Megígérem, többet nem zaklatlak, most hívlak utoljára. Gondolom már így is utálsz, már ha ez lehetséges. Kérlek légy boldog, mindegy kinek az oldalán találod meg. Minden jót kívánok neked. Szeretlek, és ég veled – csuklik el a hangom.

Szinte fuldoklom a visszatartott sírástól. Kinyomom a telefont és ledobom az asztalra. Eldőlök a kanapén, magamhoz ölelem az első kézközelben lévő párnát, és belefúrva az arcom zokogásban török ki.