53. fejezet

Reita pov

Ruki valami fotózásra rángat el minket, ahol az elején minden jól megy, de aztán mikor épp mennék ki cigizni, egy fortyogó törpe ugrik nekem és ken fel a falra. Sikerül behúznia egyet, minek következtében felszakadt a szám, de azonnal észhez térek és én is megütöm, bár koránt sem úgy, mint Diét.

- Te rohadék! – morogja Kyo és megint a falhoz tapadva végzem.

Iszonyatos dühös vagyok, amiért így nekem ugrott ez a mini majom, aztán a dühöm egyre csak fokozza, hogy megjelenik Toshiya is.

- Kyo, elég, higgadj le! – kéri, de a kis törpe teljesen rám összpontosít.

- Eressz! Kiverem belőle a szart is. Senki nem teheti ezt a barátaimmal! – ficánkol, és próbál szabadulni.

- Megérdemelte, amit kapott. – morgom.

- Rei, kérlek, ne ingereld. – könyörög, de le sem szarom.

Kyo pedig kapva kap az alkalmon, hogy nincs lefogva és újra nekem ugrik. Én sem vagyok rest, azonnal megragadom és eltaszítom magamtól, már épp készülnék ütni, amikor Toshiya közénk ugrik és eltaszít minket egymástól.

- Elég! Fejezzétek be, mind ketten! Nem kell a cirkusz. – még hogy nem kell… biztos élvezi, hogy így végeztem.

- Nem hagyom, hogy megússza, hogy megütötte Diet – vicsorog Kyo.

- A bunyó akkor se megoldás – érvel.

- De jó feszültség levezető – jelentem ki.

- Rei, kérlek, ne csináld ezt – megint rám néz.

Rettenetesen mérges vagyok, képes lennék szétkapni ezt a mini majmot. Baromira idegesít, neki ehhez semmi köze. Jogosan ütöttem meg Diét, ez meg itt pattog. Kaoru csendesen akarta elintézni a dolgot én bele is mentem akkor, de ezek után le szarom, ha beperelnek vagy lecsuknak akkoris kinyírom ezt itt. Legnagyobb bánatomra a hangzavarra előkerül mind a két banda és igyekeznek lefogni minket. Die is nekem rontana, teljesen jogtalanul, de őt egy biztonsági fogja le és viszi el onnan.

- Eresszetek! – rázom le magamról Aoi és Uruha kezét, aztán elmegyek.

- Várj! – szól utánam Toshi, de nem állok meg.

Sietek el onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Rettenetesen rosszul érintett a közelsége, főleg, hogy a keze a mellkasomon volt. Még mindig kellemes melegség jár át ott ahol hozzám ért még, ha ruhán keresztül is. Hogy szerethetem még azok után is, amit velem tett? Sietve befordulok a sarkon, aztán ki a parkolóba. Nem bírom ki és kiadom magamból a reggeli kajámat. Mikor már több nincs bennem, felegyenesedem és az ég felé fordítom a tekintetemet. Eléggé be van borulva és az eső is lassan rákezd. Hagyom, hadd ázzak bőrig, legalább hűti feldagadt ajkamat is. Hajam nedvesen tapad rám, ahogy a ruha is. Aoi keres meg és visz be, mielőtt megfáznék. Nem mondanak semmit, még Kai is nagyon csendes. Mivel most nem én kezdtem így nem az én felelősségem ez az egész. Egy tárgyalóban ül a banda és valamire várunk. Aztán nagy sokára bejön a menedzserünk a Dir en Grey menedzserével és Kaoruval. Igen csak higgadtnak látszik a srác.

- Nos, azt hiszem egálban vagyunk. – ül le Kaoru.

- Így is mondhatjuk. – sóhajt Kai.

- Rei beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezi Kao és int az ajtó felé.

- Muszáj? – mordulok, semmi kedvem hozzá.

- Igen. Szóval, ha lehet… - áll fel.

- Jó, megyek. – sóhajtok fel.

- Reita biztos vagy ebben? – kérdezi Ruki.

- Igen. Nyugalom. – kimegyek a gitáros után.

Kint már vár Kaoru, szerencsére nincsenek itt a többiek, nem tudom, hogyan reagálnék akkor. A falnak támaszkodik és türelmesen vár.

- Na? Mit akarsz? – eléggé bunkó vagyok vele.

- Beszélni Toshiyáról.

- Nincs ehhez kedvem. – fordulok meg és mennék vissza.

- Pedig kellene. Legalább elmondanád, mi a fene van most közöttetek?

- Szakítottunk. Egyéb kérdés? – mordulok.

- Erre magamtól is rájöttem, de ahogy elnézem, mind a ketten szarul vagytok.

- Igen és? – vonom meg a vállam.

- Mi történt pontosan?

- Megcsalt Diével. – közlöm.

- Már értem miért húztál be egyet neki. De miért nem Toshit bántottad akkor?

- Nem ér annyit. – hazudom.

Bólint, de látszólag nem hitte el nekem a magyarázatom. Kaorunak olyan lélekbe látó szemei vannak. Biztos vagyok benne, hogy észrevette még mindig szerelmes vagyok abba a kanos macskába, még ha nem is lenne szabad. Beszélünk, még pár jelentéktelen dologról aztán elmegy. Eléggé felzaklatottan megyek vissza a többiekhez, de nem mondok semmit, bármennyire is kérdezgetnek. Megbeszéljük a továbbiakat, aztán mindenki mehet végre haza.

Bár tudom, hogy nincsenek itt, mégis mindent alaposan körbenézek, mielőtt beülnék a kocsimba és hazahajtanék. Otthon, ledobálom a cuccaim és azonnal a fürdőbe megyek, hogy lemossam magamról a napi problémáim, amiket ugyan nem távolít el a víz, de igazán jól hangzik a dolog. Hajamat is megmosom. Mikor kész vagyok egy törülközőt tekerek a derekamra, kilépek a zuhany alól és belenézek a tükörbe. Az alsó ajkam csúnyán feldagadt és lila is lett. De még mindig nagyon könnyen megúsztam, ráadásul pert sem varrnak a nyakunkba. Ruki és Kai is megnyugodhatnak végre. Megmosom a fogaimat, melegítőt veszek fel és megyek, iszok egy kevés sört is.

A kanapén punnyadok, amikor a telefonom megint hangosan kezd visítani. Morogva veszem fel.

- Igen? – utálom, ha ismeretlen szám hív.

- Akira! Mi van veled olyan rég hallottam felőled. – csendül fel a nővérem boldog hangja.

- Szia! Miért nem a telefonodról hívsz? – azonnal egy bágyadt mosoly szökik az arcomra.

- Tönkre ment, egy új kellett. Mentsd majd el a számom. – kacag.

- Jó jó, megteszem majd. – forgatom meg a szemeimet.

- De mesélj, mi van veled? Mi volt ez a morgás mikor felvetted a telefont?

- Sok a dolgom, eléggé fáradt vagyok és ingerlékeny is. – hazudom, bár nem teljesen hazugság ez.

- Megértelek. Nem lehet könnyű. – sóhajt.

- Várj… Hogy hogy beszélsz velem a történtek után? – esik le a tantusz.

- Attól, mert anyáék úgy döntöttek nem beszélnek, veled az nem azt jelenti, hogy én sem fogok.

- Ez jól esik.

- Tényleg jól megvagytok? – kérdez rá.

Teljesen leblokkolok. Igaz ők nem tudnak róla, nem is akarom, hogy tudjanak, mert akkor csak kapnám a fejmosást, hogy na, ez kellett nekem?

- Persze. – erőltetem meg magam és a hangom tök normálisnak tűnik.

- Nem tűnsz valami feldobottnak. – mordul.

- Rengeteg a munkám, és nem fogok sosem a végére érni. Csak fáradt vagyok ennyi. – nyugtatom meg.

- Jól van, akkor hagylak is, de majd valamikor összefuthatnánk. – lelkendezik.

- Majd ha lesz időm. Felhívlak mikor szabad leszek.

- Csak el ne felejts. – kuncog a telefonba majd kinyomja.

Felsóhajtok, elmentem a nővérem telefonszámát aztán megyek a konyhába, hogy egyek valamit. Nincs valami sok kaja itthon, de nem adom fel. Egy ehető valamit csak sikerült összedobnom. Amióta szakítottunk Toshival ennyire elhagytam magam, hogy még ezt is elfelejtettem. Bár ez olyan, mint a biciklizés azt mondják, csak hogy nekem túl nagy a fájdalmam ehhez. Jézusom, tényleg ideje lenne összeszednem magamat, hisz úgy viselkedem, akár egy rossz szűz kislány. Eldöntöttem, beszélni fogok Toshival. Vagy inkább mégsem, túl nagy falat lenne most. Jó ez így. Jó lesz így… Szépen lassan, de biztosan fogok túljutni mindezen egyedül. Nem kellenek hamis barátok, áll aggódás, szánalom, megjátszott törődés. Teher a szenvedésem mindenkinek, hát nem fogok akkor szenvedni. Kiölöm magamból valahogyan az érzelmeket, csak a zenének szentelem majd minden egyes percemet. Csak erre van szükségem. Erre kellett volna eddig is szentelnem, minden egyes erőmet.

- Miért is nem gondoltam erre hamarabb? Sokkal könnyebb lenne akkor minden. – csapok a homlokomra.

Bár az elképzelés megvan, a gyakorlatban lefektetni már koránt sem olyan könnyű.

- ÁÁÁÁÁ EZ NEKEM TÚL BONYOLULT! – borzolom össze még mindig vizes tincseimet.

Kezdek beleőrülni ebbe az egészbe, olyan nehéz most minden. Bár ne szakítottam volna vele, de egy ilyet sem nyelhetek le minden szó nélkül. Mennyivel könnyebb lett volna, csakhogy abban az esetben úgy lenne vele, bármikor félre léphetne, nem szólnék érte egy redvás szót sem. Ezt pedig nem engedhetem meg. Nem vagyok senkinek sem a játékszere.

Eszembe jut Kaoru tekintete is, mintha tényleg a lelkembe látott volna, és tudná, mit érzek még a buggyant basszeros iránt. Nem esem könnyen szerelembe, de ha mégis akkor azt teljes szívemből teszem, talán ezért is olyan nehéz elfelejtenem őt, mert még mindig szeretem. Aztán eszembe jut Kyo és elönt a düh megint. Jó megértem azt, hogy utálja, ha kezet emelnek a barátaira, de túl hevesen reagált főleg, mert Die megérdemelte az öklömet az orrába. Egyáltalán miért kell ennyire védeni azt az átokverte gitárost? Csak a bajt okozza. Legalábbis én így látom. És én még az elején azt hittem rendes srác, esetleg jobban meg kellene ismeri, ahhoz, hogy azt tudjam mondani lehetnénk haverok. Azt hittem az egész Dir en Greyt félre ismertem, csak mert rivális banda vagyunk, de tévedtem. Nem mindenkivel kapcsolatban, de a legtöbbjükkel igen. Shinya kedvesnek tűnik, Kaoru meg vérmes kezű ugyan, viszont messze a legértelmesebb, aki tud hideg fejjel gondolkodni és nem rögtön a másiknak esni nem úgy, mint a hülye aszalt énekesük.

Inkább megyek, elteszem magam holnapra és remélem, hogy sikerül aludnom egy kicsit. Tényleg kezd felhalmozódni a munka, ráadásul, hogy ki vagyok készülve idegileg, csak még egy lapát a már amúgy is hatalmas csúcsra. Kit érdekel, ha leomlik, és maga alá temet engem, nem igaz? Szarjunk mind Reitára, mind Akirára, úgy kell azt, amúgy sincsenek igazából érzései.

- Végül is egy eldobható tárgy vagyok, nem, de? Toshinak is az lettem volna? – nézek a plafonra és csak várom a választ, ami úgysem fog majd eljönni.

Elfekszem az ágyon, fejem búbjáig húzom a takarót, semmit sem akarok csak végre békét. Pillanatok alatt visszaesem abba az állapotba ahonnan Ruki nagy nehezen összekapart annyira, hogy el tudjak indulni a felejtés útján. De a mai nap végleg tönkre tette mindazt, amit eddig fel lett nagy nehezen építve. A lábam alól eltűnt az út, szilánkokra tört és lehullott a nihilbe. Könnyeim záporozva törtek a felszínre és áztatták teljesen el a takarót, amit még a fejemre is húztam. Egész éjjel sírok, a könnyeim csak nem folynak el. Reggel pedig kisírt vörös szemekkel és borzalmas fejfájással mehettem lezuhanyozni megint.

Toshiya pov

A srácok otthon kiraknak és mennek tovább. Első utam a mosdóba vezet, hogy megint kidobjam a taccsot. Könnyeim megállíthatatlanul folynak. Fogalmam sincs meddig gubbasztok itt, de erőt veszek magamon és elbotladozok a helyiség másik végébe, hogy kimossam a szám és arcot mossak. A hideg víz segít lenyugodni. Alig szedem össze magam, valaki dörömbölni kezd az ajtón. Nem foglalkozom vele, nem akarok senkit sem látni. Bárki az, hagyjon békén. Váratlan látogatóm nem adja fel, rátenyerel a csengőre is.

- Mi a franc van már? - morranok és megyek ajtót nyitni.

Remélem ezzel le tudom, és végre egyedül hagy.

- Mi va... - akad a torkomon a szó.

Kaoru az.

- Már azt hittem ki se nyitod – jegyzi meg, és beengedi magát.

Míg leveszi a cipőjét bezárom az ajtót.

- Mit keresel itt? - kérdezem.

- Beszélni veled – mintha csak otthon lenne, leül a kanapéra.

Leülök a fotelba, és várok.

- Ami a kiadónál történt... - kezdem.

- Beszéltem velük, nem lesz semmi balhé. De nem ezért jöttem. Beszéltem vele.

Erre megdermedek. Mi? Beszélt Akirával?

- Mit mondott? - kérdezem türelmetlenül.

- Csak azt, hogy szakítottatok mert megcsaltad Dievel.

Elkeseredetten felnyögök.

- Utál engem – motyogom.

- Lehet, de nem hiszem.

- Miért nem? - kapom fel a fejem.

- Ha utálna megütött volna, nem? Szerinted miért nem tette?

- Fogalmam sincs.

- Ha engem kérdezel, akkor nem utál. Ha így lenne, gondolkodás nélkül neked ugrott volna. Mikor beszéltem vele, szerintem hazudott.

- Ő nem olyan. Miért tette volna?

- Nem tudom. De nem tudott a szemembe nézni, és nagyon ideges volt.

- Csodálkozol? Előtte bunyózott Kyóval – horkanok.

- Gondolkodj már Toshi! - mordul rám – Ha tényleg annyira utálna, mint hiszed, miért nem téged vert meg? Szerintem, ha beszélnétek meg tudnátok oldani. Figyelj, ha azok után, ami történt, mégse bántott téged biztos, hogy szeret.

- Ugyan, miért szeretne? - fakadok ki – Fel se vette, mikor hívtam. Hiába próbáltam többször. Értsd meg Kao, végleg elvesztettem őt. Soha többé nem fog szóba állni velem. Ez nem olyan, amin könnyű túllépni. Szerinted, mit mondja neki? Bocsi, lefeküdtem az exemmel az évfordulónkon, de azért téged szeretlek – hitetlenkedve horkantok.

- Toshiya! - mordul rám türelmetlenül – Ne akadékoskodj már! Megint túlbonyolítasz mindent. Miért olyan nehéz elhinni, hogy talán még mindig szeret téged? Pont te adnád fel? Te nagyon kitartó tudsz lenni, mindig küzdesz. Akkor most miért? Mikor együtt voltatok, baromi sokat tettél érte. Sokat lógtál és sokat áldoztál fel miatta. Nem éri meg küzdeni még egy kicsit? A vak is látja, hogy fülig szerelmes vagy belé.

Nem tudok mit mondani neki. Igaza van mindenben.

- Hívd fel. Ha nem veszi fel, akkor hagyj neki üzenetet. Érd el, hogy legalább meghallgasson. Ha a szemedbe mondja, hogy nem kellesz neki, akkor hagyd a francba, de addig járj a nyakára. Mindkettőtöknek jobb, ha személyesen tisztázzátok. Ha már nem szeretne, nem hiszem, hogy nekiment volna Dienek. Főleg, hogy az óta sok idő telt el. Ha túllépett volna rajtad, nem lett volna a verekedés.

- Gondolod, hogy meghallgatna? - kérdezem bizonytalanul.

- Ha tényleg szeret és még érez irántad valamit, akkor meg fog hallgatni. Hogy megbocsát-e vagy sem, azt nem tudom. De bárhogy lesz, legalább tisztázódik mindkettőtök előtt. Nincs mit veszítened Toto, ezt be kell látnod. Ha megpróbálsz beszélni vele, és sikerül, akkor lehet esély arra, hogy kibéküljetek. Ha feladod, sose tudod meg, mi lett volna.

Magam elé bámulok. Teljes mértékben igaza van. Nem finomkodik, az nem az ő stílusa. Furcsa, de Kao mindig tudja mit kell mondania, mire van szüksége a másiknak. Keményen az ember szemébe mondja az igazságot.

- Gondold végig amit mondtam, és dönts – megpaskolja a hátam, feláll és távozik.

Nem kísérem ki, csak ülök és gondolkodom. Nem tudom mihez kezdjek. Tényleg nem próbáltam elég kitartóan hívni Akirát. Pár hívás után feladtam, pedig nem szokásom. Meg kéne makacsolni magam, és tovább próbálkozni. Feltétel nélkül bízom Leader-sama szavában. Nem csak azt nézi, hogy mi a jó a bandának, hanem hogy nekünk mi a jó. Vajon miért történt ez az egész? Miért Dien vezette le a dühét és nem rajtam? Hiszen nem rég előtte álltam, simán megtehette volna, de mégse ért hozzám. Miért? Hiszen én csaltam meg, én árultam el őt. Diere mindig féltékeny volt, pedig nem volt rá oka. De vele voltam mikor ránk nyitott...

- Bassza meg! - világosodom meg – Azt hiszi, hogy Die és én...!

Felugrom és a telefonom után kezdek kutatni. Kiforgatom a kabátom és a pulcsim zsebét, de nem találom. Végül nagy nehezen megtalálom azt a vackot, és felhívom Reit. Sokáig várok, hátha fölveszi, de nem. Megvárom míg szétkapcsol. Megpróbálok nem kétségbeesni. Várok, kicsit teszek-veszek a lakásba, majd megint hívom. Egész nap ezt játszom. Legszívesebben percenként hívogatnám, de nem akarom, hogy azt higgye zaklatom. Kelletlenül távol rakom magamtól a készüléket és inkább bámulom a TV-t. Szerencsére megy valami jó vetélkedő műsor. Az leköt annyira, hogy ne akarjak állandóan telefonálni. Vacsora címen eszem pár falatot és megint magamhoz veszem a telefonom. Most se veszi fel, de megvárom a hangpostát.

- Szia, én vagyok. Kérlek hallgass meg, beszélni szeretnék veled. Biztos azt hiszed hazudok pedig nem. Die és köztem nincs semmi, nem járunk, és.... és addig a napig nem is volt köztünk semmi. Nem csaltalak vele. Kérlek, hívj fel és beszéljük ezt meg – könyörgöm, és bontom a vonalat.

Idegesen ülök vissza, és várom a csodát. Próbálom nem álomba ringatni magam azzal, hogy szóba áll velem, de remélem, meghallgatja az üzenetem és hisz nekem.