51. fejezet

Reita pov

Dai-nak behúzni rettenetesen jól esett. Valami belső elégedettség jár át miatta. Megtorlásnak is lehet mondani, de szívesebben szétvertem volna emiatt a fejét. Viszont a kis chibit fel kell erre készítenem, mert ebből tuti biztos hatalmas balhé lesz majd. Éppen ezért utam hozzá vezet. Mikor odaérek, leparkolom kedvenc motorom, aztán felmegyek. Mikor az ajtón kopogok Miyuki nyitja ki és alaposan meg is lepődik, de nem mond semmit. Nagyon ramatyul nézhetek ki, vagy csak szimplán ki nem állhat.

- Szia! Ruki itthon van? – hangom elgyötört, de kedvesen cseng, mire haloványan elmosolyodik.

- Persze, gyere be.

- Mi-chan. Ki az? – hallom meg az énekes hangját, majd nem sokkal később meg is jelenik és hatalmas vigyora azonnal lefagy, mikor öklöm felemelve meglátja rajta a vért.

- Tudunk most beszélni? Azt hiszem marha nagy hülyeséget csináltam. – fordítom el a fejemet.

- Reita te barom. Gyere már beljebb. – mordul és Miyukit elküldi egy vizes rongyért, amíg velem a nappaliba megy és helyet foglalunk.

- Mit csináltál? – kérdezi.

- Behúztam egyet Dienek. – jelenik meg egy vigyor az arcomon, majd le is fagy.

- Elmentél hozzájuk? – nyílnak nagyra a szemei.

- Ne legyél hülye. A parton voltam kicsit távol akartam lenni a város nyüzsgésétől. Aztán megláttam, hogy ott vannak a Dir en Greyesek. Igyekeztem feltűnés nélkül eljönni onnan, de az a barom utánam jött. Mit tudom én mit akart, de amikor megláttam olyan düh öntött el, hogy a kezem magától mozdult. – morogva mesélem a dolgokat elég hangosan.

Biztos vagyok benne, hogy Miyuki is hallja, de pont leszarom most.

- Vele is találkoztál? – direkt nem mondja ki a nevét, amiért hálás vagyok.

- Nem. Fogalmam sincs mit tettem volna akkor.

- Bántottad volna? – kérdez rá.

- Természetesen nem. Furcsa, de nem akarok fájdalmat okozni neki, annak ellenére, amit tett. Csak egyszerűen nem tudok neki megbocsájtani. Látni sem bírom. – közlöm.

- Ez tényleg furcsa. Én a helyedben behúztam volna neki is.

- De nem vagy a helyemben és vigyázz mit mondasz, mert a húgával jársz. – morgok.

- Lehet, de Miyukit az életemnél is jobban szeretem. Ez pedig nem azt jelenti, hogy bírnom kell a bátyát is. – pufog egy sort.

Felsóhajtok, majd lehajtom a fejem. Térdeimen támaszkodom, csend telepszik ránk, amit Miyuki könnyed léptei törnek meg és kedvesen odaadja nekem a vizes rongyot. Elveszem tőle és letörlöm vele a kezem, szerencsére horzsoláson kívül nekem más bajom nem lett. Viszont remélem betörtem Die orrát legalább vagy eltörtem az álkapcsát.

- Jó, a lényeg, szóltál és bár nem örülök neki, majd megpróbáljuk elrendezni, ha ebből gondunk lesz.

- Ha Kaorun és a kis pöttömön múlik biztos hatalmas gondunk lesz belőle. – közlöm egyhangúan.

- Kainak is szólni kéne, hogy ő is felkészüljön rá. – morfondírozik.

- Megtennéd te? Nem akarom, hogy minden szarról kikérdezzen.

- Meg, de veled is beszélni fog, tudod jól. – figyelmeztet.

- Igen nagyon is jól tudom, és egyáltalán nem örülök neki. – morgok megállás nélkül.

- A te hibád. Te húztál be neki, csak simán el is jöhettél volna.

- Abban mi lett volna a jó? Emlékeztetnélek vele baszott kéjesen, amikor rájuk találtam. – az emlékre megint felszakadnak szívemen a sebek.

- Jó jó, igazad van, én sem tennék másképp, ha ilyen helyzetben lennék.

- Akkor meg ne prédikálj. Segítségért jöttem nem lebaszásért.

Védekezően feltartja a karjait, majd Miyuki jön be megint két bögre kávéval. Az egyik lerakja Ruki elé a másikat meg… a másikat meg elém. Döbbenten nézem a bögrét, majd elmotyogok egy gyors köszönömöt, de nem nyúlok még hozzá.

- Valami baj van? – kérdezi kedves hangon.

- Bocs, hogy ezt kérdezem, de mit kevertél bele, ami kicsinálna engem? – nézek rá kérdőn.

- Semmit az ég világon.

- De miért? – nem fér a fejembe miért kedves velem Miyuki.

- Nézd, az, ami közted és Toshi között történt nem tartozik rám. Én továbbra is kedvellek ettől függetlenül. – mikor kimondja, a nevét összerezzenek.

- Vagy úgy. – suttogom és felveszem a kávét, majd beleiszok.

Hatalmas gombóc növekszik a torkomban, de lenyelem, nem szabad sírnom, mert akkor Ruki megint atyáskodni kezd felettem, arra meg semmi szükségem. El kell ismernem nagyon finom a kávé és meghatottak a húga szavai. Ha a helyében lennék szívből gyűlölném a bátyám exét. Nem tudom a kis chibivel mit beszéltek, mennyit tud, de jól esik ez a parányi figyelmesség tőle, hogy nem folyik bele ebbe az egészbe. Bár lehet, már nyakig benne van, viszont nekem ezt nem mutatja ki.

- Ideje mennem, csak ennyit akartam. – húzom le a kávé maradékát, majd felállok.

- Biztos haza tudsz most hajtani?

- Ruki. A jogsimat nem fél disznóért kaptam és régóta motorozom is. – hányom szemre neki.

- Az állapotodra gondoltam.

- Tökéletesen jól vagyok köszönöm. Nem lesz hatással a vezetési tudásomra.

Csak felsóhajt. Makacsságommal az őrületbe tudom kergetni és most kifejezetten élvezem, hogy kissé bánthatom is, na, nem nagyon, de egy kicsit mégis. Kimegyek, Ruki az ajtóig kísér, ahol felveszem bakancsomat, bőrkabátom és a kulcsaim majd intek, és már megyek is. Oké, akkor egyel kevesebb dolgon kell az agyamat törnöm, hogyan is mászok majd ki belőle. Ruki és Kai meg fogják oldani a menedzserrel a dolgokat, abban az esetben, ha mégis perelnének a Dirusok. Végül is csak Diet bántottam. Nem vagyok egy erőszakos ember, általában békésen tűröm a dolgokat, inkább csak szóval bántok másokat, mint tettekkel, ellenben most kicsit sem tudtam türtőztetni magam. A düh furcsa dolgokra viszi rá az embert. Részben Toshi után Dai-t hibáztatom mindazért, ami történt. Ha ő nem lenne akkor még mindig együtt lennénk, ámbár jobban belegondolva, talált volna magának valaki mást akivel megcsal, csak akkor nem lettem volna féltékeny. Alapjáraton amúgy sem vagyok féltékeny ember, ha nincs rá okom, de ő adott. Ennek ellenére megpróbáltam feltétlenül bízni benne. A kapcsolathoz azonban két ember kell, és az utóbbi időben nagyon úgy éreztem Toshimasának én csak egy kényelmes kis megoldás vagyok, akihez átjárhat, aki dugja és a többi.

Erről viszont eszembe jut Miyuki viselkedése. Jó tudom semmi átfedés, de volt valami abban, ahogy marasztalni próbált csendesen. Láttam még Ruki is elég furcsán méregette, valamire biztos készül ő is. Ennyit arról, hogy kimarad az egészből, pedig már azt hittem van egy pártatlan ember az egész históriában. Tévedtem. Nem meglepő, mostanában mindennel csak tévedek.

Alig érek haza, amikor Kai hív. Igencsak dühös, Ruki hamar tájékoztatta a dolgokról. Kapok egy másik fejmosást, mégis belemegy, hogy segít, de közli velem szíve szerint, ha nem lennénk barátok, a szarban hagyna, másszak ki belőle egyedül.

Néha nagyon ijesztő tud lenni Leader-sama.

- De legalább kicsit jobb most? – kérdezi kedvesebb hangon.

- Valamennyivel, de nem sokkal. – jegyzem meg.

- Ez is több mint a semmi.

- Annál biztosan. – értek vele egyet.

- Ne aggódj semmi miatt, mi majd elintézzük a dolgokat. – biztosít.

- Nem aggódom, viszont köszönöm. – mondom, majd bontom a vonalat.

Leülök a kanapéra, nincs étvágyam, pedig ennem kellene, csak nem megy most. Tekintetem megakad a dobozkán, amibe mindent összedobáltam. Felállva odasétálok, kiveszek belőle találomra egy képet. Pont mi ketten vagyunk rajta, boldogan öleljük egymást a tengerparton. Akkor még úgy tűnt minden rendben van. Az óta egy megtört férfi lettem, aki még mindig képtelen talpra állni.

- Mond Toshi mi volt az amit nem adtam meg neked de meg kellett volna? – simítok végig arcán, a képen.

Választ nem kapok, nem is várok, csak feloldozást a fájdalom alól. Megváltás sem kell, gyónni sem akarok, csak egy átokverte feloldozás kell, hogy ne fájjon. Elég volt a szenvedésből, tovább akarok lépni, de egyszerűen nem megy és ez felettébb bosszantó.

Mindenki olyan boldog körülöttem, egyedül vagy párban, lényegtelen hogyan, mégis én vagyok az egyetlen, aki ezt, mint külső szemlélő figyeli. Nekem ebben már nincsen részem, talán többé nem is lesz, pedig mennyire örülnék annak, ha még egyszer érezhetném azt a felhőtlen boldogságot. Nem tudom, csak egy kósza gondolat, mégis… mégis ha látnám Toshi tényleg bánja, nem adta fel és komolyan szeret engem, éppen ezért próbálkozik, még vissza is fogadnám, de mint mondtam ez egy kósza gondolat. Ilyen csak a mesékben van, ez pedig a való élet. Itt az embernek egyedül kell kimásznia a szarból, saját magának kell megennie a főztjék, hogyha pedig azon kevesek közé tartozik, akiknek megadatik a boldogság egy másik személlyel, akkor lesz, kitől megkapja mindazt a segítséget, amire szüksége lehet. Elég nyilvánvaló a dolog, én nem tartozom azon kevés kivétel közé, mert akkor most nem szakadt volna a fejemre egy egész kikúrt hegyni fájdalom.

- Jobb lenne inkább mással foglalkoznom, mint a képpel. – morogva dobom le a dohányzó asztalra a telefonom mellé, majd inkább elmegyek fürdeni.

A fürdőben, ledobálom a ruháimat, fogytam egy keveset, de még mindig megvannak az izmaim. Belenézek a tükörbe és onnan, mintha egy idegen nézne vissza rám. Szemeim karikásak, tekintetem halott. El is fordulok saját magamtól, beállok a zuhany alá, megnyitom a forró vizes csapot és csak folyatom magamra. A vízcseppek, élénkpiros csíkokat húznak testemen, ahogy egyre lejjebb haladnak. Bár kiirthatnám az érzéseim írmagját is. Egy darabig csendben állok, majd felordítok kiadva egy részét a fájdalmamnak. Nem a legjobb, nem is sokat visz el, én nem tudom kiénekelni magamból az ilyeneket, mert egyáltalán nincs hangom hozzá. Eljátszani el tudom, de az mégsem olyan. Beszélnem róla nagyon nehéz, írni meg nem tudok csak számokat. Viszont abban az esetben, ha most elkezdenék balladákat alkotni, azzal lebuktatnám magamat, hogy még mindig semmi sincsen rendben. Ruki nagyon megharagudna, na, nem mintha egyébként nem hazudnék neki több dologról, de ebben megígértem elmondom, ha még mindig nem vagyok jól, ő megérti, ehhez több idő kell. A fenéket érti meg, maximum megpróbálhatja, de sosem fogja –remélhetőleg- olyan fájdalom átjárni őt, mint engem.

Egy megtört, elveszett ember lettem rengeteg fájdalommal és bánattal. Semmi sem lesz már a régi.

- Bár meg sem történt volna ez az egész. – ülök le a zuhany alá, nem bírják már a lábaim.

Fene sem gondolta, mennyire sérülékeny vagyok lelkileg. Azt hittem sokkal erősebb vagyok, hogy egy ilyen meg sem fog kottyanni, de ha mégis nagyon hamar túl fogom tenni magam rajta, mert én egy macsó vagyok.

- Macsó mi? – keserűen nevetek magamon.

Toshiya pov

Nem tudok sokáig feküdni, mert érzem, hogy öklendeznem kell. Felugrom, és kiszaladok a mosdóba. Alig hajolok le a nagy istennő elé, mikor kiimádkozom a szendvicset, a joghurtot és a gyümölcslevet. Nem sok, de nem is bírtam többet enni. Remélem, a gyógyszerek felszívódtak. Szörnyen érzem magam. Pedig mennyire örültem, hogy ennyit tudtam enni. Kezdek nagyon kiborulni, hogy Rei puszta említése is ilyen hatással van rám. Ez egyre rosszabb. Nem elég, hogy Miyuki aggódik értem, de a srácok is egyre nyugtalanabbak. Tudják, hogy baj van, segíteni akarnak, de nem tudnak. A tehetetlenségénél nincs rosszabb. Nem akarom, hogy lássák és végignézzék a szenvedésem, de hiába mosolygok, őket nem tudom becsapni. Szörnyű ez az egész helyzet. Fogalmam sincs meddig ücsörgök a hideg kövön, és döntöm a hátam a csempének, de nem merek innen elmozdulni. Nincs bennem már semmi, de folyamatosan hányingerem van, remeg a gyomrom. Már csak epe jöhet, de szerintem már az se. Annyira üres a gyomrom, mint én magam. Össze kéne szednem magam és tovább lépni. Ez lenne a megoldás, de mondani könnyű. Azt se tudom hol kezdjem. Talán első lépésnek jó volt, hogy nem hívom. De miért is nem? Félek beszélni vele? Félek, hogy nem hallgat meg? Vagy elküld a picsába és rám csapja a telefont? Azt már eljátszottuk, nem is egyszer. Akkor meg tudtuk oldani, de ez egészen más. Igazából nem tudom, talán beletörődtem, hogy végleg elveszítettem. De mégis ragaszkodom hozzá, és vissza akarom kapni, mert szeretem őt. Merengésemből a telefonom szakít ki. Lustán előszedem a zsebemből és megnézem a kijelzőt. A húgom.

- Mondjad – sóhajtok.

- Reita az előbb itt volt, és emlegetett valami verekedést, meg titeket. Ez igaz? Mi történt? – hadarja.

- Állj, állj, lassabban! Kezd az elején.

- Rei átjött hozzánk, és mondta, hogy találkozott veletek, és Dienek behúzott egyet. Ez igaz? Te is találkoztál vele?

- Mi? Rei nálatok volt? Mikor?

- Az előbb ment el. Szörnyen néz ki szegény srác. Karikás a szeme, beesett az arca.

- Istenem – nyögöm és letörlöm a könnyeim.

- Toshi, igaz amit mondott?

- Igen, igaz. Mikor Kyo ide hozta Diet, Dienek ömlött az orrából a vér, és a szája is felrepedt. Aztán mikor elmondta mi volt, Kyo elviharzott, Kaoru meg utána ment. Nem tudom, mit tervez Kyo, de őt ismerve semmi jót rájuk nézve. Kaoru szerencsére józanabb.

- Értem.

- Mondott még valamit Rei? – kérdezem enyhe reménykedéssel.

Nem válaszol.

- Tehát mondott – jegyzem meg – Mit?

- Toshi…

- Mondd!

- Azt, hogy… hogy látni sem bír téged – a végét szinte motyogja.

- Kösz – és búcsú nélkül nyomom ki a telefont.

Felhúzom a térdeimet, átölelem őket, és hagyom, hogy utat törjenek maguknak a könnyeim. Ettől féltem, gyűlöl és undorodik tőlem. Nem tudom mit tegyek, hogy ne fájjon ennyire, mi segítene a felejtésben. Nem tudok sokáig összegömbölyödni, mert megint ugrik a gyomrom. Mikor végzek kimosom a szám, és visszaülök a WC mellé. Elkeseredve nézem a telefonom, mintha attól várnám a megváltást, vagy nem is tudom micsodát.

- Felhívjam? Végül is mit veszíthetek? Max. még jobban fog utálni. És? Az már nem oszt-szoroz – gondolkodom.

Mikor indítom a hívást, nem is remélem, hogy felveszi. Hallgatom a telefon búgását, ami azt jelzi, hogy kicsöng. Apró öröm, hogy nem tiltott le. Várakozok, majd szétkapcsol. Lehet nem hallotta a telefont. Nem tudom, de halványan reménykedem, hogy visszahív. Alig teszem zsebre a telefont, mikor Shin jön be.

- Szarul festesz – jegyzi meg.

- Kösz, ezt valahogy sejtettem – fintorgok.

- A doki megnézte Diet. Nem komoly, csak az orra tört be, és fel fog dagadni jobb esetben csak a szája, rosszabb esetben a fél arca.

- Az jó.

- Azt mondta, hogy borogassuk, úgy talán tudunk holnap dolgozni. Max. nem csinálunk Dieről nagyon közelit, vagy a másik oldalról.

- Az részletkérdés. Úgyis holnap estefelé kezdjük a munkát.

- Tudom.

- És Kyo?

- Diet ápolja. Kaoval nagy cirkuszt csináltak. Kyo legszívesebben neki ugrana Reita torkának, vagy a gatyáját is leperelné.

- És Leader-sama?

- Azt mondta, hogy most előbb forgassuk le a videót, addig kitalálja. Kyo közölte, hogy holnapig kap időt.

- Szerinted mi lesz?

- Nem tudom. Nem akarok belefolyni ebbe. Viszont rossz látni, hogy mennyire szenvedsz. Toshi, én melletted állok és segítek, de ki akarok maradni ebből amennyire csak lehet.

- Tudom, és köszönöm – mosolygok hálásan.

- Barátok vagyunk – mondja egyszerűen – Gyere, nem ülhetsz itt egész nap – és egy laza mozdulattal felhúz.

Liftezik a gyomrom, de szerencsére kibírom hányás nélkül. Mindig meglep, hogy mennyi erő szorult ebbe a gebe dobosba. Elsegít az ágyig.

- Nem sokára vacsora. Lejössz, vagy hozzak neked valamit?

- Nem vagyok éhes.

- Valamit enned kell, hogy a bogyóidat meg tudd enni. Hozok valami könnyűt.

- Kösz – eresztek meg egy vérszegény mosolyt.

Biccent, és kimegy a szobából. Újra magamra maradok. Eldőlök és bámulok magam elé. Hónapokig nem hallok semmit Reitáról, aztán kétszer is egy nap. Behúzott Dienek és látni se bír engem. Ezek után nem tudom, mit tegyek. Végleg elveszett az az álmom, hogy esetleg újra kezdhetnénk.

Egész éjszaka forgolódok, nem bírok megnyugodni. A Shini által hozott kajához se nyúltam, pedig nagyon jól néz ki. Különböző zöldségekből saláta, aszalt gyümölcs és tea. Végül felkelek és kimegyek a tengerpartra. Az esti hideg levegő kicsit lenyugtatja kavargó gyomrom és felfrissít. Kellemes a tenger sós illata, a víz hullámzása és morajlása.. Ugyanúgy háborognak a habok, mint az én lelkem. A szürke ég és a fekete víz… mintha csak a saját bensőmet látnám. Összehúzom a kabátom, és leülök egy sziklára. Nem érdekel, hogy hideg, vagy megfázom. Cigire gyújtok és csak bámulok magma elé. A víz ütemes hullámzása annyira lenyugtat, hogy teljesen kiürül a fejem, nem kavarognak a gondolataim. Csak nézek magam elé, és nincsenek problémáim. Egy kis békességre lelek. Már majdnem el is felejtettem milyen érzés ez a fajta nyugalom. Hosszú hónapok óta először érzem magam nyugodtnak.

A parton ülve nézem végig a napkeltét, majd mikor már teljesen feljött lassan elindulok vissza. Mintha egy álom lett volna ez az egész. Csak akkor realizálódik minden, mikor belépek a szobába. Teljesen át vagyok fagyva, így elmegyek fürdeni. Veszek egy forró fürdőt és haja is mosok. Annyira jó érzés. Teljesen ellazít a melegvíz. Nem tudom meddig áztatom magam, de hatalmas gőzfürdőt csinálok. A körülményekhez képest viszonylag jó hangulatban jövök elő. Shini is már ébredezik.

- Jó korán keltél – jegyzi meg két ásítás között.

- Nem aludtam sokat. Kint a parton néztem végig a napkeltét – mondom.

- Aha – kommentálja.

Míg ő elmegy, hogy elvégezze a reggeli rutint, felöltözöm és leülök reggelizni. Meglepetésemre mindent meg tudok enni a tegnapi vacsorából. Jóllakottan dőlök hátra.

- Nahát, egész sokat ettél – csodálkozik dobosom.

- Éhes voltam – vonok vállat.

Ha lehet, még nagyobbra nyílnak a szemei.

- Nem megyek reggelizni, ennyi elég volt – válaszolom meg ki nem mondott kérdését.

- Remélem bent is marad.

- Én is.

Míg Shinya elmegy enni, addig magamhoz veszem a basszert és a laptopot. A tenger hangja megihletett, így gyorsan végigjátszom a dallamokat, amik a fülemben csengenek. Egész nap ezen dolgozom. Szép lassú és melankolikus dallam.

- Tökéletes – mosolygok, mikor végzek.

- Toshi, gyere a megbeszélésre! – nyit be Kaoru.

- Megyek – ugrom fel.

Szerencsére a gyomrom és a tartalma a helyén marad.

- Miről lesz szó? – kérdezem.

- Új kinézet, meg a ruhák.

- Új kinézet? – csodálkozom.

- Igen.

- Jaj – nyögöm.

A buszban elmondja a főnök, hogy mit akar. A ruhákkal nincs baj, viszont mindenkinek el kell mennie a fodrászhoz. Szerencsére jött velünk, így nincs baj. Kao kap barna csíkokat a hajába, Die megint vörös, Shini még szőkébb lesz, nekem viszont sokat visszavágnak a hajamból, és alul a tarkómnál és fültől fülig kiszőkítik. Furcsa lesz, de ez van. Jól hangzik, nekem tetszik. Az egész napunk ezzel megy el. Amíg valaki várja, hogy fogjon a festék, addig más valaki jön. Én maradok utoljára, mert nekem még vágni is kell. Estére készülünk el, így azonnal mehetünk a partra, ahol már fel vannak állítva a hangszerek. Még világos van, de mire végzünk majd, szerintem teljesen be fog sötétedni.

- Mi lesz, ha már túl sötét lesz? – kérdi Die.

Csak a szája van feldagadva, és lila is, de azt a sminkesek eltűntették.

- Akkor fáklyákat rakunk ki – mondja a rendező.

- Az nem néz majd ki hülyén? Hogy egyik pillanatban nincs ott semmi, aztán a vágás után már van? – kérdi gitársom.

- De az nem lenne jó. Legyenek kint a fáklyák és gyújtsuk meg őket most. Amúgy is kell a fény – dönt Kyo.

- Akkor kezdjük! – kiált a rendező.

Elfoglaljuk a helyünket, kézbe visszük a hangszereket és kezdünk. Sokáig tart a forgatás. Először felvesszük a csoportos zenélést, majd az egyénieket. Nora folyamatosan hozza a meleg teát, hogy ne fázzunk annyira. Ha lehet, összebújunk egy pokróc alatt, vagy kabátban ácsorgunk. Nagy reflektorok égnek, mikor megnézzük a felvételeket. Órákkal később ér véget a forgatás. Hullafáradtan baktatunk vissza a szállodába. Csak annyit érzékelek, hogy Shinibe karolok és botladozok.