49. fejezet

Reita pov

Sokáig bámultam az éjszakai eget, még a csillagok is sápadtan fénylettek fent. Legalább is nekem nagyon úgy tűnt. Aztán a merengésemből a telefonom hangja ránt ki. Egy darabig ülve nézem a futonra dobott világító kis készüléket, majd nagy sóhaj kíséretében felállok és odamegyek érte, hátha egy családtag, vagy a srácok szórakoznak… Amikor viszont meglátom, ki keres…

Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy felveszem, de aztán egy laza mozdulattal kinyomom. Semmi kedvem beszélni vele, miről is tudnánk társalogni? Hogyan és miképp csalt meg? Nem akarom azt a tőrt forgatni a szívemben, ahhoz nincs elég akaraterőm. Inkább kikapcsolom teljesen a mobilom, a táskám mélyére süllyesztem, majd egy nagy levegővétel után kimegyek a szobából. Legalább a srácok kedvéért megjátszom magam, ha már megszerveztek mindent.
Ugyan mosolyogni nem megy, de egy fintort erőltetek magamra, azzal hagyom hadd rángassanak mindenhova, amit ebben a fürdő városban találni lehet.

Amikor újra a fogadóban vagyunk, úgy döntök, elmegyek, lemosdok sokadjára a nap folyamán, és elteszem magam másnapra. Már épp másznék bele a vízbe, miután ledobáltam a yukatát, mikor realizálódik, hogy miért volt olyan ismerős ez a hely. Bár akkor sokat nem láttam belőle, de voltunk itt Toshiyával. Végig szeretkeztünk egy egész hetet, még ebben a fürdőben is csináltuk, ahol most állok.

Ilyen nincs. Komolyan minden ennyire összejátszik ellenem? Azért bemegyek a vízbe, ázok egy kicsit, bambulok magam elé, ahogy megjelenik lelki szemeim előtt az akkori történések. Az a túlfűtött szenvedély, mély vágyak, a szerelem. Nos, igen, akkor még azt hittem minden rendben van. Ki tudja mióta csalt, talán már akkor is. Legalább lett volna annyi gerince, hogy elmondja, nem én vagyok neki az egyetlen, de mit is vártam pont tőle? Még a családommal is feldobtam a kapcsolatom, érte… Mindent feladtam érte… Szó szerint mindent… A Rukival való komoly barátságom, ami az óta sem olyan, mint volt, a családommal való kapcsolattartást, az életem. Mert ez minden csak nem élet így. Gyengeség lenne, öngyilkosnak lenni, nem egy macsóhoz való viselkedés.

Rukiék egész héten nyüstöltek, a végére a tököm tele volt velük. Mindenhol ott voltak, lépten nyomom körülöttem lebzseltek, jó végre visszatérni a lakásomba és végre egyedül lenni. Elfoglalom magam, bekapcsolom a gépem és találomra beteszek valami zenét, aztán folyamatos lejátszásra állítom. Nekiállok takarítani is, kitárom az összes ablakot, hogy jól átszellőzőn a lakásom, minden olyan illatot kivigyen, amit Toshihoz köthetnék. Az elején egész jól megy a takarítás, még halkan dúdolok is repedt fazék hangommal, amikor aztán a sok, zúzós szám után, egy Dir en Grey számot dob be a lejátszó. Azonnal kikapcsolom a gépem. Itt megy el minden aznapi jókedvem. Próbát Ruki ma nem akar tartani, nekem azonban le kell foglalnom a gondolataimat. Hát a basszeromért nyúlva kezdek pengetni. Össze vissza, ami éppen csak eszembe jut, próbálok új dalt alkotni, hogy a kis pöttöm torpedó is örüljön. A végén persze nem lesz belőle egy elfogadható szám sem, de kit érdekel, legalább addig is elvoltam.
Viszont így most, nincs, ami lekössön, semmi, ami elvonhatná a figyelmem gondolataimról. A takarításhoz már nincs kedvem, azt ott hagytam abba, ahol meguntam. Enni… Hát eléggé éhes kezdek lenni, egy falat sem ment le a torkomon még ma, de főzni sem akarok. Ez olyan tevékenység…

- A francba már veled Akira szedd össze magadat! – szidom össze magamat.

- De mégis hogyan? Egyáltalán nem megy. – túrok a hajamba.

Kintről hangokat hallok, a többiek nagyon elvannak, ahogy pedig elhallgatom a társaság már igencsak ittas. Talán nekem is ezt kellene, kirúgni a hámból, leinni magam a sárga földig, egyéjszakás kalandokba fejest ugrani, hátha segítene. Egy a bökkenő, én nem ilyen vagyok. Végre úgy éreztem lehet egy rendes kapcsolatom, ahol engem szeretnek, nem pedig a munkám és az azzal járó pénzt, de megint tévedtem. Senkinek sem kellek, sem Akiraként, sem Reitaként.

Teljesen el vagyok veszve, sosem volt még ilyen. Nagyon kell az az alkohol most.

Fogom magam, felveszek valami rendes ruhát, berontok a chibihez és Kaihoz majd kirángatom őket.

- Hééé Reita mi a fene bajod van? – igyekszik menekülni leader-sama.

- Mikor nincs valami baja? – nevet Ruki aki már elég részeg.

- Most szépen eljöttök velem inni. – morgok.

- Akkor minket se hagyj itt! – kiált utánunk egy igencsak ittas kacsa.

- Egye fene gyertek. – intek nekik, aztán trappolok tovább.

- RÚGJUNK KI A HÁMBÓL!!! – kiált Aoi és nevetve előre rohan.

Mosolyt erőltetek magamra és megyek utána. Szemem sarkából látom, a srácok megkönnyebbülnek, hogy erőt vettem magamon, még ha meg is kell játszanom magam, érezhetem jól magam egy kicsit.

Na, nem azt, mondom nagyon, egy induri pindurit.

Sorra járjunk az italozókat, mindent végig kóstolunk, a végére már olyan taj részegek vagyunk, hogy minden bajunkról megfeledkezünk. Voltak hullámvölgyeim, amikor hangosan zokogva ordítoztam Kaival és magyaráztam mennyire szar életem van, aztán egy másik percben már Uruhával röhögünk, és rögtönzött ivóversenyt tartunk. Ő nyer, én kidőlök.
Legközelebb, amikor magamhoz térek, a srácok között alszom teljesen kiterülve, Ruki Kain, Uruha feje a lábamnál, Aoi pedig félig lelógva alszik a verandán. Durva egy esténk lehetett, nem sokra emlékszem, és a fejem is szörnyen hasogat. Nagy nehezen feltápászkodom, másnapos vagyok. Kell sürgősen valami fájdalomcsillapító. Visszavánszorgok a szobámba és a táskámba kezdek kutakodni. A pirulás doboz helyett a telefonom akad a kezembe, amit nézek egy darabig. Majd nagy nehezen visszakapcsolom és várom, hogy megkapjak egy halom üzenetet. A többségük a családomtól van, igen bosszúsak, mert nem tudnak elérni, de igazából, egy hangot várok, viszont az övé nem csendül fel.

Minek is reméltem, hogy Toshiya hagy nekem üzenetet. Egyáltalán minek is vártam? Talán reménykedtem egy rövid kis ideig, de mindhiába.

Toshiya pov

Napok teltek el mióta átmentem Akirához. Minden reményem szerte foszlott, hogy helyre hoztam azt, amit elcsesztem. Egész nap nem csinálok semmit, csak fekszem az ágyban. Miyuki továbbra is mellettem van. Néha azt kívánom, hogy hagyjon magamra, de ugyanakkor mindennél nagyobb szükségem van rá.

- Hé Toshi! Ki az ágyból! - húzza fel a redőnyöket.

- Ne már! - nyafogok.

- De! Megígérted, hogy lerajzolsz! Most van időd rá. Legalább lekötöd magad – rángatja a karom.

- Nem lehetne később?

- Hónapok óta csak ígérgeted! Gyerünk! Addig nem hagylak békén!

- Jól van na – morgok és felkelek.

Miyuki kiszalad a nappaliba. Kint összeszedem a rajztáblám, a ceruzákat, filceket és mindent amire szükségem lehet. Húgom a kanapé közepére ül és elhelyezkedik. Vékony karjait a háttámlára teszi, lábait keresztezi. A fotelt a kanapé elé húzom és elhelyezkedem.

- Ne kapcsoljak zenét? - kérdi Miyuki.

- Jó ötlet. Valami klasszikusat.

Felugrik és a lemezeim közt kezd keresni. Végül talál valamit és elindítja. Megnyugtat, ahogy felcsendülnek a vonós hangszerek, majd a fúvósok.

- Hogy helyezkedjek? - ül vissza idegesítő húgom.

- Ahogy az előbb.

Eleget tesz kérésemnek és leül. A lábamra támasztom a hatalmas fatáblát és rajzolni kezdek. Gyorsan felvázolom a vonalakat, a hátteret. Mikor ez megvan, elkezdem jobban kidolgozni. Elsőnek Miyuki arcát vázolom fel, majd a többi apróságot. Egykedvűen készítem a rajzot, majd lelki szemeim előtt megjelenik egy kép. Ez már sokkal jobban tetszik. Inkább passzol a hangulatomhoz, mint egy csendélet. Sokkal lelkesebben kezdek rajzolni. Az éppen nem kellő ceruzát vagy a számba fogom, vagy a fülem mögé tűzöm, hogy ne kelljen mindig keresgélni.

- Jó nézni téged – töri meg a hosszú csendet Miyuki.

- Mert?

- Végre van élet a szemedben.

- Csak megszállt az ihlet – vonok vállat.

Kuncog és tovább ücsörög. Mikor a ceruzával készen vagyok, jöhet a filc, hogy életre keltsem a rajzot. Kihúzom a vonalakat, színezek és árnyékolok.

- Toshi, mikor végzel? Nagyon kéne mosdóba mennem – kérdi nagy sokára.

- Mehetsz, már csak pár vonal.

Felugrik és elsiet. Még kiemelek pár részletet és kész is vagyok. Szignót firkantok a sarkára és elégedetten nézek végig rajta.

- Végre megcsináltad. Alig várom, hogy lássam. Olyan gyönyörűen rajzolsz – jelenik meg húgom.

Vigyora azonnal eltűnik, mikor meglátja mit rajzoltam. Hát igen, kicsit más, mint a valóság. Húgom portréja helyett egy félbe tépett, megkínzott és megcsonkolt lány kiláncolt felsőteste van a papíron. A lány egyik szeme helyén csak egy fekete lyuk van, a karjai kiláncolva, és a hasából lógnak a belei a földre. A háttérben lévő falon véres kéznyomok, vérrel írt szöveg és kifröccsent vér. A falat repedések, és potyogó vakolat is díszíti. Az egész nyomasztó és hátborzongató.

- Ez... ez... - nyögi.

- Bocs, nem tudtam megcsinálni a portréd. Most ne akard, hogy valami nyugtató és kellemes képet készítsek. Mindenből ez lenne – sóhajtok lemondóan.

Felállok és kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Elpakolom a cuccaimat, addig Miyuki leteszi az asztalra a képet és a hátamra simítja a kezét.

- Ne haragudj, hogy erőltettem. Azt reméltem, hogy ezzel kicsit elterelem a figyelmed – sajnálkozik.

- Semmi baj – legyintek.

Kicsit teszek veszek, aztán elmegyünk aludni. Holnap már be kell mennem melózni, aminek örülök. Az biztos leköt majd, főleg, hogy Kyo bevállalt egy két napos koncertet. Egész éjszaka forgolódom, nem jön álom a szememre, a gyomrom is görcsben áll. Valamikor hajnalban kikelek az ágyból, és kimegyek az erkélyre, hogy elszívjak egy cigit. A hideg levegő segít kicsit, de ugyanúgy hányingerem van.  Próbálok nem gondolkodni, nem emlékezni, de nagyon nehéz. Hiába van itt a húgom, holnap találkozom a barátaimmal, de vannak dolgok amiket ők nem tudnak megadni.

A napkeltét végignézem, aztán elkezdek készülődni. Nem tudom Miyuki mikor megy haza, de van kulcsa, így elmegyek a kiadóhoz. Mielőtt belépnék a próbaterembe, veszek egy mély lélegzetet. A szakítás óta most fogok először találkozni Dievel. Mielőtt meggondolnám magam, benyitok. Már mindenki itt van.

- Végre itt vagy. Na emberek, szedjük össze magunkat! - ugrik fel Kyo.

- Mit találtál ki? - kérdezem, és kézbe veszem a hangszerem.

- Két napos koncert, naponta harminc szám. Lesz amit ismétlünk, de a legtöbbet nem. Ma összeállítjuk a számlistákat, aztán elkezdünk próbálni – dirigál a törpe – Ja, és három hónap múlva megyünk Amerikába turnézni.

- Amcsi turné? Mennyi időre? - kérdi Die.

Ahogy meghallom a hangját kiráz a hideg.

- Két hónapra – jegyzi meg Kao.

Az hosszú idő, viszont szerintem segítene lekötni magam. Turnén nincs se időm, se erőm semmihez. Az lehet segítene túllépni.

- Jut eszembe! - kapok észhez.

Leteszem a gitárom, és a táskámból előszedem a tegnap elkészült rajzomat.

- Mi az Toto? - kérdi Kao.

- Tegnap ezt rajzoltam. Mit szólnátok, ha felhasználnánk? - mutatom meg a képet.

- Ez király – vigyorog Die.

- Legyen a turné pólókon, sőt, albumborító – vigyorog a kis chibi démon szeme.

- Albumot is akarsz? - hörren Shinya.

- Persze – vágja rá.

- Ó jaj – fogja a fejét Leader-sama.

Ez kurva sok munka lesz, de nem érdekel különösebben. Legalább leköt. Egész nap a számlistán dolgozunk, és amennyire lehet, próbálok a legtávolabb kerülni Dietől.

Az elkövetkező időszak teljesen összefolyik előttem. Rengeteget próbálunk, hulla fáradtan esem haza, de most már Miyuki nem vár rám. Haza ment, mert Ruki hazajött. Teljes súllyal rám nehezedik a magány. Éjszakánként hiába vagyok fáradt, nem tudok aludni. Csak fekszem az ágyban és elmélkedek. Mindig csak egy valaki jár a fejemben. Szinte az egész éjszakát végig sírom. Reggel pedig mehetek melózni. Érzem, hogy valami nem stimmel, mert a gyomrom folyamatosan fáj és görcsöl. Nem bírok enni. Egyre kimerültebb vagyok, nem tudok pihenni, ahogy enni sem. A hajtás és a stressz csak ront a helyzeten az idő múlásával. A gyomorgörcs addig fajul, hogy visszajön a kaja. Csak a leves, a joghurt és a zöldség meg gyümölcslevek maradnak meg bennem.

- Toshi, mióta van ez? - kérdi Kao, míg én a wc fölé görnyedve adom ki magamból az ebédet.

- Nem rég óta – nyögöm, és lehúzom alkotásom.

- Voltál dokinál?

- Nem.

- Ha vége a koncertnek, elviszlek - jelenti ki.

Nem mondok semmit, csak kint kiöblítem a szám, és megyünk vissza próbálni. Úgy érzem, kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Egyre kimerültebb vagyok, enni nem bírok, az ideg kikészít. Állandóan hányingerem van, remeg a gyomrom, és a kezem is kezd. Valamikor a holtponton is átlendülök, így újult erővel vetem bele magam a munkába.

Nagy örömömre eljön a koncert napja és végre tombolhatok. Hatalmas a sikerünk van, mindenki tombol és énekel. A rajongók megőrülnek értünk, majdnem összedől a ház. Végre felszabadultan és szívből tudok mosolyogni és nevetni. Az koncert okozta extázis segít feledtetni minden problémát, fájdalmat, bánatot. Miyuki is el tudott jönni, ami még több erőt ad. Ez a két nap maga a mennyország, tökéletes a boldogságom.