2016. október 13., csütörtök



48. fejezet

Reita pov

A srácok alaposan megleptek. Határozott tiltakozásom ellenére is elcipeltek az állomásra. Fogalmam sincs mire készülnek, de nagyon nem tetszik, mert én csak az ágyamat akarom, esetleg egy bögre jó erős koffeint, mást viszont nem. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy császkáljak mindenfelé velük. Szeretnék egy kis nyugalmat, amit úgy látszik, nagyon nem fogok megkapni. Játszhatom meg magam mindenki előtt mennyire boldoggá tesz a gondoskodásuk, mennyire élvezem az egészet, hogy pont ez hiányzik nekem. Igazából csak púp a hátamra semmi több. Tudom, jót akarnak, mégis ezzel csinálják a lehető legrosszabbat. Fogalmam sincs, hogyan reagálnék, ha összefutnánk a Dir en Grey-el. Tisztában vagyok azzal, hogy nem bujkálhatok a végtelenségig, ellenben azt senki sem tiltotta, hogy megpróbáljam. Jelen pillanatban az életem darabokban van és kétséges, össze fogom tudni majd újra rakni. Egyáltalán akarom én ezt? Ki tudja… Egyet viszont nagyon is jól tudok:
- Otthon akarok lenni…- mondom ki hangosan a gondolatmenetem végét.
- Ne nyafogj! Jó lesz. – vigyorog az énekes.
- Mégis kinek? Nektek vagy nekem? – szívom a fogam.
- Mindenkinek. Kell a lazítás, teljesen ki vagyok készülve. – melodrámázik Aoi.
- Na! Épp ezért kéne mindenkinek a Saját otthonában léteznie! – nyomom meg a saját szót, hogy értsék, mit akarok.
- Ne is álmodj Akira! Nem hagyunk most egyedül. – Uruha.
- Pedig épp arra lenne szükségem! – nagyon morcos vagyok.
Közben a vonat is megérkezik, a srácok pedig feltuszkolnak rá. A menedzser is velünk utazik, de közben folyamatosan telefonál valakivel és igen intenzív lelkesedéssel adja az instrukciókat, ami aggodalomra ad nekem okot. Biztos vagyok benne, hogy ezek öten  valami nagy dologgal rukkolnak elő és az is biztos, hogy semmi kedvem sem lesz hozzá. Előre utálom az egészet. A jármű pedig elindul velünk.
Teljes sebességgel száguld a célja felé, amit csak én nem tudok, merre van. Rendesen be van borulva, pont illik a komor hangulatomhoz. Figyelem, ahogy a táj elsuhan mellettünk, engem pedig elragadnak a gondolataim. Az együtt töltött percek… Azok a boldog percek… A ki nem mondott szavak, amiket már sosem fogunk a másik tudtára adni.
- Toshiya. – suttogom nevét, mielőtt teret engednék az álmoknak.
Még látom a srácok aggódó tekintetét, aztán a képek peregni kezdenek.
Először minden rendben megy, mármint az álmok földjén, de ahogy a kanos macska belopja magát oda is, rosszra fordulnak a dolgok. Újra élem azt, ami az évfordulónkon történt. Összeszorult torokkal térek magamhoz. Csak egy tíz perc volt nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt.
- De Ruki látom rajtad, hogy te nagyon is jól tudod… - hallom meg a beszélgetésfoszlányt.
Nem akarom tudni mi a téma, inkább bedugom a fülhallgatómat, maximumra állítom a hangerőt és hagyom, hogy a zene dübörögjön a fejemben, már-már kiszakítva a dobhártyámat.
Tekintetemet megint a kinti tájra fordítom, ahol a város beton hegyeit felváltották a mezők, a rizsföldek, mik zölden pompáznak, tökéletes kontrasztban a felhők mérges kékjével, melyek a fellegeket takarják el és a mögöttük lévő napot, aki viszont vitézül süt keresztül minden egyes kis résen, ott, ahol csak fellelhető a felhők között. Isteni jel? Nem hiszek az ilyesmikben, viszont a természet eszméletlenül gyönyörű.
A nap sugarai oszlopokként állnak ég és föld között, mint az érzéseim utolsó épen maradt pillérei.
Talán most még nem látom az utat, de a választ a kérdésemre megkaptam. Össze akarom szedni magam. Boldog időként visszatekinteni a Toshiyával való kapcsolatomra.
Fújok egy nagyot, mert fogalmam sincs, hogy fogom ezt összehozni. Az elképzelés szép, de a fájdalom gigantikus ökleivel ütlegel minden egyes percben. Jézusom mikor lettem én ennyire gyenge? Míg én elmélkedem, a vonat beér az állomásra.
- Na, jó mi a fenét keresünk mi Hoshin? – szegezem a kérdést a többieknek miután leszálltunk.
- Szerinted? A meleg vizes fürdő miatt. – vigyorog a mini majom.
- Tökéletes hely az elgémberedett izmaimnak. – masszírozza a vállát a kacsa.
- Meg az összetört szíveknek. – vereget hátba Aoi.
Visszakézből és teljes erőből vágom tarkón a gitárost erre a kijelentésére.
- Haza megyek. – fordulok a vágányok felé.
- Na, nem! Sehová sem mész! – kap el egyszerre a menedzser és leader-sama.
- Eresszetek. – sziszegem, de meg sem hallgatva kezdenek vontatni.

A srácok amennyire csak tudják, takarják az arcukat, igyekeznek láthatatlanok maradni, miközben én fennhangon, kapálózva szidom őket. Olyan szavak is kiszaladnak ajkaim közül, amik már nyomdafestéket sem tűrnek el, de semmi hatása.
Utálom, ha ennyire erőltetnek valamit. Teljesen lekorlátoznak mióta Toshiyával szakítottam, ami ugyan nem volt olyan régen, mégis, mintha csak tegnap lett volna.
- Ruki, kérlek, csak egyedül akarok lenni. – folyamodom teljesen más taktikához.
- Bocs Aki, a te érdekedben. Hidd el jó lesz, ne ellenkezz ennyire. – kérlel.
- De nem értitek mennyire rossz ez most nekem?
- Mert, ha bezárkózol, az segít valamit? – szólal meg kedvesen a menedzser, amitől nekem elpattan az agyamban valami, bal szemem tikkelni kezd, majd újfent szitkozódni kezdek, alapos szentségeléssel karöltve.
- MOCSKOS ÁRULÓK! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.
Kouyou és Yuu lemondóan felsóhajt, a kis chibi előre rohan, a két átokverte meg húz tovább. Az egész városon végig vonuló rögtönzött műsorunkat a fogadóból kilépő mosolygós lány szakít félbe, mikor odaérünk. Elhallgatok. Milyen jó kedve van. Jó neki… Bár én is ilyen boldog lehetnék még… Mennyivel könnyebb lenne minden…
Abbahagyom a tömény ellenállást, ismét gondolataimba merülve követem a lányt a többiekkel együtt.
Ismerős a hely, talán jártam már itt korábban, vagy őt akartam elhozni ide valamikor. Ki tudja? A vele kapcsolatos terveim a homályba vesztek.
- Rosszabb, mint egy karó a szívembe. – suttogom magamnak választ nem is várva.
Bár a fogadó igen szép, régies stílusa megkapó, a lágy tradicionális zene, ami közben szól a hátterébe elragadó, de az összehatás ellenére is idegenként mozgom társaimmal ellentétbe.
A többiek heves tiltakozása sem akadályozott meg abban, hogy kibumlizzak magamnak egy külön szobát. Parányi boldogság járt át eme aprócska győzelem miatt. Büszkén foglaltam el a hatalmas teret, de örömöm hamar szerte illant, mikor meghallottam a kintről beszűrődő párocskák kacagását.
A tömény szerelem, ami áradt belőlük, egy újabb darabot ölt meg belőlem.
- Ennyire ne legyek már ilyen. – remegő hangon utasítom magam fegyelemre, ám mit sem ér.
Ha csak kinézek a teraszon és a szemem elé táruló gyönyörű tájat figyelem, émelygés veszi át a helyét. Lerogyok a földre, mély levegőket véve próbálom a rosszullétet tovább hessegetni. Bal kezemet felemelve megmarkolom pólómat szívem felett, szemeimet égetik a könnyek, a torkomban hatalmas gombóc és a gyomromban megannyi madár verdes. Komolyan, mint egy szűz kislány, viszont ez már korántsem olyan ártatlan.
- Hát ennyire utálsz engem? Mond Toshi miért voltál ilyen kegyetlen? Mi rosszat tettem, amiről nem tudok? – suttogom a tataminak.
Valahol kint koton kezdenek játszani egy igen fájdalmas zenét. Akár csak a szívemben feszülő érzelmek megtestesülése.
- Reita bejöhetek? – hallom meg a kopogást és a tétova szavakat.
- Gyere. – megtörlöm azonnal a szemeimet és felegyenesedem, mintha csak jót ülnék és gyönyörködnék a tájban.
- Biztos nem kell egy szobatárs? – bocsánatkérő mosoly leader-samától.
- Megvagyok egyedül, köszönöm. – méreg fut el, ha rá nézek.
- Ne haragudj a korábbiért.
- Ne haragudjak? Komolyan? Konkrétan elrángattatok otthonról, ide, aztán végig az utcán, mint valami elmebeteget és miért? Mert ti azt hiszitek ez a jó nekem… - morgok rá.
- Mi tényleg csak jót akarunk… - emeli fel védekezően mind a két kezét.
- Ha békén hagynátok, az lenne a jó. – rá sem nézek.
- Akkor meg hülyeségeket csinálnál. – jegyzi meg mellékesen.
- UKE YUTAKA MENJ A FRANCA!!! Úgy ismersz, mint aki felad mindent egy szakítás miatt? Komolyan azt hiszed, öngyilkos lennék? – szikrákat szóró szemmel nézek rá, mire összehúzza magát.
- Én… - hebeg.
- Jól leszek, csak hagyjatok békén. Akkor hamarabb össze tudom szedni magam, mintha rontotok az egészen. – felállok.
- Rei… de mi… - kezd bele, azonban leintem.
- Elég. Fogjátok fel, nem kell segítség! Hagyj magamra és ugyan ez az üzenetem a kint hallgatózó majmoknak. – morogva nézek szegény dobosra.
Kai rám néz, majd bólint és kimenekül. Nem akar rontani tovább, szorult helyzetén. Nagyot sóhajtva ülök vissza a terasz bejáratához, amint végre egymagam vagyok megint.
~ Csak jót akart. Nem kellett volna így leteremtened… Főleg nem levezetned rajta a dühödet… - szólal meg belső idegesítő kis hangom.
- Kuss! – hallgattatom el őt is.
Imádom a srácokat, de ezen nem tudnak segíteni. Nekem kell túltennem magam a dolgokon és megemészteni azokat, nem pedig nekik. Előveszem a telefonom majd megnézem a képernyőjét, hátha kaptam valamit amit eddig nem vettem észre, mert lehalkítottam ezt a ketyerét, de semmi. Ez megnyugvással, ugyan akkor még nagyobb fájdalommal is eltölt.
Talán az agyam valamelyik kis zugában arra vágytam keresni fog és megpróbálja ezt az egészet helyre tenni, de hiú remény. Egyébként sem vagyok kíváncsi a magyarázkodására.
Összehúzom magam egészen apróra, térdeimet átölelve tartom egyben magam.
- Gyerünk Reita menni fog. Szedd össze magadat. Ez csak egy szakítás volt. – győzködöm magam lehetetlenül.
Könnyeim pedig alattomban újra kifolynak. Hosszú lesz ez a „lazítás” már előre látom. Csak lenne már végre vége és hadd dolgozhassak újra, elfeledve mindent, ami gátol a munkámban.

Toshiya pov

Nehezen, de sikerül annyi erőt gyűjtenem, hogy felhívjam Kaot. Hallhatta a hangomon, hogy nem vagyok jól, vagy nem tudom, de azonnal elengedett egy hét szabira. Szükségem van erre, most képtelen lennék bemenni és tenni a dolgom. Arról nem is beszélve, hogy Diet látni sem akarom.
Teljesen elhagyott minden erőm, csak fekszem az ágyban, és elsüllyedek az önsajnálatban. Talán napok teltek el nem tudom, de még mindig nem bírom felfogni Ruki szavait. Állandóan a fülemben cseng az, amint mondott: megcsaltad... megcsaltad... megcsaltad... Összeszorítom a szemeim és a párnába fúrom az arcom. Nedves a könnyeimtől, amik megállíthatatlanul folynak. Érzem, hogy besüpped mellettem az ágy és egy apró kéz kezdi simogatni a hátam.
- Toshi – suttogja a nevem.
Erőt veszek magamon és oldalra fordítom a fejem, hogy rá tudjak pillantani. Miyuki tekintete lágy és számtalan érzelmet türköz. Aggodalmat, együttérzést, fájdalmat és még sok mást.
- Annyira fáj – nyögöm.
- Tudom, de el fog múlni – próbál csitítani.
- Úgy érzem, mintha kitépték volna a szívem. Annyira hiányzik. Vissza akarom kapni – újabb zokogás tör rám.
Miyuki erre nem tud mit mondani, nem is lehet. Inkább a hátam simogatja. Mikor nem csillapszik a zokogásom, egy dalt kezd dúdolni. Azonnal felismerem. Anya mindig ezt dúdolta gyerekkorunkban. A dal és a simogatás megteszi a hatását, sikerül megnyugodnom. Mikor elfogynak a könnyeim, úgy érzem teljesen kiürültem. Üres vagyok, mégis mázsás súlyok nehezednek rám, és majdnem összeroppanok.
- Jobban vagy? - söpri félre kócos tincseimet.
- Talán – krákogom.
Alig van hangom, az is rekedt. Veszek pár mély lélegzetet és megpróbálok felülni. Ez sikerül, ahogy az is, hogy talpra álljak. Nagyon nehéz, de sikerül elbotorkálnom a konyhába. Gépies mozdulatokkal főzök magamnak egy kávét, és gyújtok cigire. Kibámulok az ablakon. Az eget szürke és fekete fellegek borítják. Azt se tudom milyen napszak van, de nem is érdekel.
- Toshi – szólít meg bizonytalanul Miyuki.
- Miért vagy még mindig mellettem? Ruki nem fog hiányolni?
- Ő most elutazott, szóval nem, nem fog hiányolni. Talán el akarsz küldeni?
- Nem, csak nem akarok a terhedre lenni.
- Buta – magához ölel – Annyira buta vagy. Te is megtennéd értem.
Megborzolom a haját, és nyomok egy puszit a feje búbjára.
- Miért nem hívod fel? - töri meg a csendet.
- Mi? - nézek rá meglepetten.
- Miért nem hívod fel, és beszélsz vele?
- Szerinted azok után, ami történt, még felvenné nekem a telefont? Ha így is lenne, miért hallgatna meg? Elküldene a bús picsába és rám baszná a telefont. Nem hogy nem hinne nekem, de végig se hallgatna – emelem fel a hangom.
- Miből gondolod? Szeret téged. Szerintem meghallgatna.
- Tévedsz, gyűlöl engem. Te nem láttad milyen, mikor igazán dühöng. Én igen. Akkor nagyon nehezen hitt nekem. A mostani, meg se közelíti azt a helyzetet – halkul el a hangom, miközben visszaemlékszem Rei tombolására a DVD miatt.
- Legalább próbáld meg – kérlel.
- Te hinnél annak, akire rányitsz úgy, hogy mással kefél? - nézek a szemébe.
Erre elakad a szava. Gondolkodik, de nem tud mit mondani.
- Nem Miyuki, végleg elveszítettem őt – elcsuklik a hangom.
Könnyek égetik a szemem, és inkább szívok a cigimből, hogy lekössem magam. Épp most készül el a kávé, így elkészítem magamnak. Próbálok lenyugodni, és visszatartani a könnyeim. Veszek pár mély lélegzetet, és sikerül kicsit lenyugodnom.
- Mihez akarsz kezdeni? - kérdi húgom, és a vállamra teszi a kezét.
- Kicsit összeszedem magam, aztán visszamegyek dolgozni. Mást nem tehetek. Nem áll meg az élet csak azért, mert magam alatt vagyok.
- Igaz, a munka talán majd leköt, és segít.
- Ha más nem, összeesésig dolgozom.
- Barom, az nem megoldás.
- Nem érdekel – vetem oda.
Tehetetlenségében felnyög. Tudom, hogy csak segíteni akar, de ebben nem tud, csak úgy, hogy mellettem áll és szeret.
- Csak ne csinálj hülyeséget – kér.
- Nyugi, nem fogok. De még nincs erőm talpra állni.
Ellököm magam a konyhapulttól, és beízesítem a kávémat. Elszívok még egy cigit. Próbálok semmire sem gondolni, főleg arra nem, hogy mennyire fáj a szívem és a lelkem. A hatalmas bűntudatról nem is beszélve. Sok hülyeséget csináltam, és sok mindent megbántam, de ez volt életem legnagyobb hibája. Félek, hogy ezt már nem tudom helyre hozni, és végleg vége. Nagyon kevésszer voltam szerelmes, de senkit nem szerettem úgy, mint őt. Még mindig szeretem, és bármit megtennék, hogy visszakapjam. Ha kell, térdre borulnék, és könyörögnék a bocsánatáért. Nem érdekel a büszkeségem sem.
- Lenne kedved elmenni valahova? Biztos jót tenne – próbálkozik.
- Nem tudom. Igazából egyedül akarok lenni – sóhajtom.
- Azt nem hagyom – jelenti ki határozottan.
Megeresztek egy féloldalas mosolyszerű fintort.
- Haza mész majd karácsonyra? - terelem a szót.
- Igen. Anya megkért, hogy vigyem Taka-chant is és mutassam be.
- Akkor én nem megyek – jelentem ki.
- Mi? Miért?
- Rukival soha nem bírtuk egymást, szerinted ezek után meg tudnánk lenni egy légtérben? Azt is vedd számításba, hogy Akirával barátok.
- Jó, oké, értem – visszakozik.
- Ha nem haragszol, megyek sétálok egyet. Ki kell szellőztetnem a fejem – nyomom el a csikket, és megyek a hálóba.
- Veled menjek? - követ Miyuki.
- Ne, egyedül akarok lenni.
Felöltözöm, magamhoz veszek pár apróságot, és megyek. Nem tudom merre, de nem is érdekel. Nem bírok most megmaradni itthon, így is majdnem megfulladtam. Amint kilépek az utcára, mellbe vág a hideg, de nem érdekel, legalább kitisztítja a fejem. Csak úgy találomra elindulok valamerre. Csak bambulok magam elé. Hagyom, hogy a lábaim vigyenek valamerre. Elég sokan mászkálnak az utcán, leginkább családok és szerelmes párok. Mikor meglátom őket, annyira összeszorul a torkom, hogy alig kapok levegőt. Nem rég még mi sétáltunk így, kézen fogva, a szerelemtől a levegőben lebegtünk. Izzott körülöttünk a levegő. Mintha csak tegnap lett volna. Akkor még minden szép és jó volt, nem számított semmi és őrülten szerettük egymást. De sajnos az óta minden megváltozott. Amennyire a fellegekben jártam, olyan csúnyán estem pofára. Tudom, én tehetek róla, de akkor is. Nem tudom, mit hoz a jövő, csak azt, hogy ezt életem végéig bánni fogom. Alig érek a gondolatmenet végére, egy túlságosan ismerős ház előtt állok.
- Miért? - kérdezem.
Legszívesebben elmennék, de mégse tudom rávenni magam, hogy megforduljak és lelépjek. Megint a fülemben csengenek Miyuki szavai, hogy beszéljek Reitával. Sokáig toporgok a kapu előtt. Bemenjek? Mi lesz, ha felmegyek hozzá? Rám csapja az ajtót vagy meghallgat? Egyáltalán kinyitná nekem? Ha tudnánk beszélni helyre tudnánk hozni, amit elcsesztem? Mielőtt meggondolnám magam, elindulok. Egy néni épp ekkor jön ki, így nyitva a kapu. Őrülten kalapál a szívem, és kezd görcsbe rándulni a gyomrom miközben felsietek a megfelelő emeletre. Nagyon izgulok, látni karom, beszélni vele. Legszívesebben a nyakába vetném magam, megcsókolnám és bocsánatért könyörögnék neki. Futva érkezem az ajtajához, és kifújom magam. Egész testemben remegek, úgy izgulok és kopogok. Semmi válasz. Újra próbálkozom, ezúttal hangosabban.
- Rei, kérlek, nyisd ki – rimánkodok.
Mikor már fáj a kezem a dörömböléstől, rátenyerelek a csengőre.
- Könyörgöm – préselem ki magamból.
Mielőtt felfoghatnám, mit teszek, előkapom a telefonom és felhívom.
- Vedd fel! Vedd fel! Vedd fel! - mondogatom.
Sokáig csöng, aztán kinyom.
- Ne – nyögöm, és leroskadok a földre – Akira, kérlek.
Ahogy vagyok, a folyosón hagyom, hogy magával ragadjon a kétségbeesés és a valóság ólomsúllyal nehezedjen rám. Sejtettem, hogy nem áll majd szóba velem, mégis a lelkem mélyén reméltem, hogy tévedek, és Miyukinak lesz igaza.

3 megjegyzés:

  1. Sziasztok, az onsen nem volt rossz választás, vagy mégis?
    Ezt a két marhát meg össze kéne zárni, ahelyett, hogy elcipelik egymástól messzire őket, lenne egy kis bunyó, de tisztáznák végre a dolgaikat, köszi hogy olvashattam

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudod: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve...

      Törlés
    2. Hát nem mindig úgy jön ki sajnos, ahogy kellene

      Törlés