45. fejezet

Reita pov

Toshiya kifakadása a szennylapban talált kép és cikk miatt igazán meglepett. Sosem adtam neki indokot, hogy féltékeny legyen. Nem értem miért nem lehetett elhinni, azt, hogy csak Aoi nőjének kellet keresni valamit. Szegény gitáros nem igazán tudja, minek örülne, teljesen kétségbe is volt esve miatta. Ezért hívott el minket is, hogy szerintünk mi lenne az igazán izgató, ami még egy hölgynek is tetszik, de ugyanakkor neki is eléggé felcsigázza a hangulatát. Azt sem tudtuk, hogy képet csináltak rólunk, mi tényleg csak hülyéskedtünk, de ez a marha még azt sem engedte elmagyarázzam a helyzetet.

Igen feldúltan érkezem haza, azt sem tudom, mit csináljak. Felhívni senkit sem akarok, az én bajom, a kettőnk dolga, ezt nekünk kell elintézni. Nem akarom, hogy más is belefolyjon. Idegesítő ez az egész helyzet. Mindegy, nem állhatok meg, a munkát ettől függetlenül folytatnom kell. Legalább a mérgem alaposan lendületet ad nekem, így könnyen végig dolgozom az egész éjszakát, és még észre sem veszem az idő múlását, csak, amikor már a nap izomból a szemembe süt. Megnyomkodom orrnyergem, kikapcsolom a laptopom, elteszem a basszerom a kábelekkel együtt, aztán megyek lefürdök. Sokáig áztatom magam kivételesen, bár tudom, ez nem oldja meg a problémáimat. Mikor elfogy a meleg víz, kénytelen vagyok elzárni a csapot, majd kimászni a zuhany alól. Megtörülközöm, fogat mosok –bár fölösleges úgyis eszek még, meg kávézok- aztán ruha és irány a reggeli teendők. Mivel nem aludtam, így késésben sem vagyok. Nyugodtan el tudok intézni mindent, aztán irány a PSC. Bent már Ruki fogad. Nem mondunk semmit, ahogy elnézem, alaposan ki van simulva a kis chibi, nagyon szeretheti Miyukit.
- Hát te? Miért vagy bent ilyen korán? – néz fel rám döbbenten.
- Ugyanezt én is megkérdezhetném. – huppanok le a kanapéra, aztán rágyújtok.

- Elmaradásom van papírok terén, amit sürgősen be kell hoznom, vagy a főnök kicsinál. – mutat egy halomra.
- Akkor hajrá.
- Elfelejtetted, mi? – kuncog.

- Micsodát? – nézek rá.
- Ma nincsen próba. Te és a két gitáros rádió interjúra mentek, majom.
- Bassza meg tényleg. Teljesen kiment a fejemből. – csapok a homlokomra.

- Megint veszekedtetek. – jelenti ki, teljesen ráhibázva a dologra.

- Nem. – hazudom.

- Na persze… Oh, még valami… Magyarázzátok ezt ki, azt üzeni a főnök. – dobja elém a jól ismert szennylapot.

Tegnap este, e miatt a vacak miatt veszekedtem a basszerossal. Csak bólintok, aztán már rohanok is.

Mire odaérek a srácok már csak rám várnak, nemsokára kezdődik a műsor. Nem nagyon kéne csúszni, mert akkor tovább szívok vele. Sietve bemegyünk, fel a megfelelő emeletre. Még épp időben. Szokásosan köszönünk, aztán elfoglaljuk a helyünk majd hajrá.

Az első negyedóra hülyéskedéssel telik. Ökörködünk, egy komoly szó sem hangzik el, parodizálunk, nevetünk. Aztán…

- Ha már mind a hárman itt vagytok, áruljátok, el a rajongóknak mi van köztetek. – kérdezi a srác.

Mind a hárman elhallgatunk. Suttyomban küldtem egy üzenetet Toshinak, hogy kapcsolja be a rádiót, ha van ideje rá, meg persze kedve.

- Na, gyerünk srácok. Nem kell szégyenlősködni. Mindenki látta a lapokban a képeket.

- Igen, ezt észrevettük. – jegyzem meg fagyosan.

- Akkor? – unszol minket.

- Őszintén? – szólal meg Uruha.

- Csakis úgy. – a műsorvezető egyre inkább izgatottabb lesz.

- Az igazság az, hogy a barátnőmnek kerestünk ajándékot. – vallja be Aoi.

- Neked van barátnőd? – hűl el.

- Ahogyan nekem is. – vall színt a gitáros.

- Hát kedves rajongók, a két gitáros szíve már sajnos foglalt, de mi van a basszerossal? – fordul felém.

- Hogy velem? – adom a hülyét.

- Igen igen. Mindenki szeretné tudni, hogy a GazettE macsó basszerosának a szívét rabul ejtette-e már valaki.

Erre nem mondok semmit, csak direkt elbambulok. Mire szólongatni kezd, megrázom a fejem.

- Bocs, mit is mondtál? Teljesen elbambultam.
- Vesszük észre. – röhög Aoi.

- Nos, akkor? Van valakid most Reita? – faggat tovább a műsorvezető.

- Hm… most adjam ki a titkaimat? – nyafogok kicsit, de csak színészkedés.

- Csak ezt az egyet. – kezdi elveszíteni a türelmét, mire Aoi és Uruha fulladozva kezdenek röhögni.

- Igen, van. A világ legcsodálatosabb személye. – vigyorom hatalmas lesz.

- Hazudsz. – nevet zavartan.

- Mi okom lenne rá? – komolyodom meg. – Fogva tartja a szívem és nem is kérem vissza, mert szeretem ennyire egyszerű. – vonom meg a vállam.

- Akkor mégis mi volt ez az igen félreérthető kép rólatok a magazinban?

- Egy igen vicces pillanat. – kezd magyarázni Uruha. – Azt hitte Reita, hogy elég erős és meg tud minket tartani.

- Meg is tudtalak volna titeket, ha nem csikiztetek volna meg.

- Csikis vagy? – vidul fel a műsorvezető srác is végre.

- Nem épp. Bizonyos személyeknek igen. Nekik csak azért, mert az ujjuk a bordáim közé álltak be. Fájdalmas volt. – magyarázom.

- Mi vagy te egy kényes hercegnő? – ijed meg Aoi.

- Az te vagy. – vigyorgok rá.

- OIIII~ - kiáltja el magát és durcizik.

Egy pár perc csend majd mindenki hangos nevetésben tör ki.

- Gyakran töltitek együtt a szabadidőtöket? – jön a következő kérdés.

- Nem! – vágjuk rá egyszerre, mind a hárman.

- Igyekszitek kerülni egymást? – vigyorog.

- Nem épp. De mindannyiunknak megvan a saját magánélete, amit igyekszik élni, ha ideje engedi. – Uruha a megtestesült nyugalom.

- Egy idő után kell az a kis nyugalom, a srácok nélkül. – mosolyog Aoi.

- Vagyis olyankor leginkább pihentek a párotokkal. – vonja le a következtetést a srác.

Nem valami eszes, erre a hülye is rájön magától. Én a továbbiakban csendben maradok inkább, hagyom hadd bontakozzon ki a másik kettő. Nagyon elvannak, jó hallgatni őket. Addig intézek egy sms-t suttyomban megint Toshinak, ha beszélgetne velem, jöjjön át majd nyugodtan, én várni fogom.

De nem marad sokáig nyugtom, alig megy el az üzenet, máris kapok egy kíváncsiskodó kérdést.

- Lehet tudni ki az az illető, aki a nagy Reitát rabul ejtette? – faggat.

- Semmi közöd hozzá. – vágom rá durcásan.

- De azért mégis. Valamit árulj el róla.

- Mint már mondtam, a világ legcsodálatosabb embere. Elég ennyit tudni róla. Máshoz nincs köze senkinek sem.

- Valamit még csak tudsz róla. – próbálkozik.

- Magánügy, ami annyit takar erről többet nem fogtok megtudni. Sem tőlem, sem mástól. Megvan az az életünk, amit nem tárunk a nyilvánosság elé. Az csakis a miénk és ezt szerintem az össze jrocker, visual kei zenészei nevében mondhatom. Ha valaki a nyilvánosság elé tárja, az ő dolga. Ezért kérlek téged és a rajongókat is, ezt tartsátok tiszteletben. – szűröm fogaim közül, nem akarok mérges lenni, de már az vagyok.

- Re-Rendben. – gyilkos tekintetem meggyőzi, hagyja a témát.

- Tehát amit láttunk a lapokban az közel sincs a valósághoz. – szedi össze magát.

- Nem épp. – nevet Aoi. – Jó barátok vagyunk, szinte már testvérek, de csak ennyi.

- Két ilyen fárasztó testvérrel vagyok megáldva? – döbbenek meg.

- Bizony és nem szabadulsz tőlünk. Vérszerződésünk is van. – gonoszul elmosolyodik Aoi.

- Te ez mikor lett vámpír? – fordulok Uruhához.

- Valamikor a napokban azt hiszem. Megmarta egy sün. 

- Egy sün? – kérdezi a műsorvezető röhögve.

- Veszélyes állatok. – nevetek.

- Szidod a családom? – mérgelődik Aoi.

- Ha testvérek vagyunk, akkor az enyémek is. – nyújtok rá nyelvet.

- Basszus ez igaz. – gondolkodik el.

Újra nevetésben törünk ki, aztán a maradék időt, értelmetlen beszélgetéssel töltjük ki, aminek a felét nem lehet érteni annyira, nevetünk. Jól esett most ez. Végül is kimondtam a világnak kapcsolatban vagyok, de azt nem kell tudni kivel, jobb így. Kicsit meg is könnyebbültem, a nevetés sok mindenre gyógyír. Bár a gondokat ez sem oldja meg, mégis… Legalább mielőtt megint találkozunk Toshival egy kicsit levezettem a feszültségem, talán tudunk majd normális keretek között beszélni, nem pedig idegbetegen, üvöltözve. Bár, ha igazán akarok valamit, az inkább az, hogy meg tudjuk beszélni a dolgot és végre minden olyan legyen, akár régen. Fogalmam sincs hogyan jutottunk el idáig. Mikor kezdtem el féltékenykedni én, és mikor ő. A bizalom nem kétséges, más már igen. Nem a szeretetről beszélek, hanem a dolgokról, amik mostanában történtek. A DVD, most meg az újságcikk… Talán az a baj, hogy túl sokat dolgozunk, nincs elég időnk egymásra, sem saját magunkra, emiatt pedig alaposan felmegy mind a kettőnkben a pumpa és oda is problémát képzelünk, ahol egyáltalán nincsen semmi sem. Mind a ketten hibásak vagyunk, éppen ezért kell ezt közösen megoldanunk. Ráadásul felnőttek vagyunk az ég szerelmére, hiába viselkedünk a legtöbbször úgy, mint egy tudatlan ötéves, aki még csak épp ismerkedik a világgal. Teszteli a szüleit, a saját aprócska határait, mit szabad neki és mit nem. Mi meg már nem itt tartunk korilag.

Fáradtan megyek haza, útközben azért még megálltam bevásárolni legyen otthon, kaja pia minden, ami igazából kelleni fog vagy kellhet. Remélem Toshi látta az üzenetem és hallotta is a rádió felvételt, bár ennek kicsi az esélye. Ki tudja, mi van bent náluk, a törpe torpedója, meg a szakállas gitáros mennyire havibajosak. Mert ha nagyon, leshetem, hogy egyáltalán az üzenetemet megnézte. Átjönni, meg ebben az esetben biztosan nem fog.

- Legalább ne legyen semmi baja. – sóhajtva parkolok le, aztán a cuccokkal felmegyek a lakásomba.

Bent eléggé fülledt a levegő, muszáj kiszellőztetni, aztán nekilátok vacsorát csinálni. Semmi kedvem hozzá, de a hasam követeli…

Toshiya pov

Egész éjjel nem aludtam semmit. Végig azon a rohadt újságon és a vitánkon agyaltam, aminek meg is lett a következménye. Hulla fáradtan és kialvatlanul kell munkába mennem. Így visszagondolva, elég igazságtalan voltam vele szemben, hiszen nem hagytam, hogy megmagyarázza. És nem is hittem neki.

- Annyira hülye vagyok – motyogom.

Összekészülök és muszáj elindulnom. Ma is kemény napunk lesz. Nem akarom Kaorut magamra haragítani. Szerintem már így is a plafonon van miattam, hiszem Rei miatt sokat lógtam a munkából, és ez látszik is. Nem úgy haladunk, ahogy kéne. Tudom, hogy ezzel hátráltattam a csapatot, de nem tudtam magára hagyni azt a hülye papagájt. Azt nem kell tudnia, hogy ezért a srácok leszedik a fejem. De azt is tudom, hogy nem hagyhatom cserben sem a bandát, sem a rajongókat. Nem dobhatok félre mindent. Pedig most ezt szeretném, hogy tudjak kicsit gondolkodni. Nagyon sok minden történt, viszonylag rövid idő alatt. Úgy érzem, kezdenek a fejem fölött összecsapni a hullámok. A stúdiózás, az interjúk, egyéb műsorok és Rei. Az a szennylap most nagyon nem kellett. Alig békültünk ki, máris megint haragban vagyunk. Hogy jutottunk idáig? Eddig minden szép és jó volt, most meg? Talán túl szép volt, hogy igaz legyen? Ezt nem hiszem, ezt még helyre lehet talán hozni. Bár kérdés, hogy ezek után kíváncsi-e még rám. Nagyon szeretném, ha minden olyan lenne, mint volt. Sajnos minden vágyakozásomat későbbre kell halasztanom, mert megérkezek a kiadóhoz. Már mindenki itt van, kivéve Diet.

- Sziasztok – köszönök.

- Szia – jön kórusban a válasz.

Leülök egy székre, és az előttem lévő kottaállványt kezdem tanulmányozni. Érzem, hogy fáradt és kimerült vagyok, de ez most mellékes.

- Mit veszünk ma fel? – kérdezem.

- Még nem tudom – von vállat Kyo.

- Shini, kell vissza az újságod? – fordulok a dobos felé.

- Nem, már kiolvastam. Miért?

- Mert akkor kidobom.

- Azt hittem már fel is gyújtottad.

- Nem játszom a tűzzel – eresztek meg egy vérszegény mosolyt.

- Biztos? – jelenik meg Die.

- Pofád lapos! – morranok rá.

Most, hogy teljes a létszám, átmehetünk egy másik helyiségbe, hogy elkezdjük a felvételeket. A tecnikusokkal még megbeszélünk pár apróságot, és kezdődhet a munka. Először Shinya sávját vesszük fel. Amíg várok, kint ülök a kanapén. A karfára könyökölök és úgy tartom a fejem. Próbálok nem elaludni, ami nagy feladat.

- Hé, minden oké? – terem mellettem Kao.

- Mert? – kérdezem, és ásítok egy nagyot.

- Szörnyen festesz. Mennyit aludtál?

- Semmit.

- Ennek van köze a pasidhoz? – kérdi, és mélyen a szemembe néz.

Azok a mély barna íriszek, mintha a lelkemig látnának. Nem tudok hazudni, ha így néz rám. Tudja, hogy van valami, de tőlem akarja hallani. Tudom, hogy segíteni akar.

- Igen – ismerem be.

- Elmondod? Hátha segíthetek.

Teljesen más hangon beszél most velem, mint máskor. Most nem a nagy Leader-sama ül velem szemben, hanem Kaoru, a régi barátom.

- Majd meló után. Hosszú történet.

- Akkor iszunk mellé valamit.

Megeresztek egy mosolyt. Épp ekkor jön ki Shini a hangszigetelt szobából, és hallgatja meg, mit alkotott. Mikor Kyo is rábólint a felvétel minőségére én jövök. Veszek egy mély lélegzetet és kezemben a basszerral bemegyek a felvevő helyiségbe. Megpróbálok koncentrálni, de nem megy. Vagy elcsúszom, vagy egyszerűen leblokkolok, és azt se tudom mi van. A harmadik próbálkozásnál feladom.

- Hadd szívjak el egy cigit – kérem, mikor kilépek a többiekhez.

Elmegyek a pihenőszobába és rágyújtok. Nem tudom miért nem megy a koncentráció. Remeg a kezem és a gyomrom. Ennyire ideges lennék? De mitől? Oké, a veszekedésünk miatt. Ennyire ideges lennék? Kavarognak a gondolataim, nem tudom mit akarok és mit csináljak. Legszívesebben itt hagynék mindent, és elmennék valahova egy kis időre. Bár megtehetném, olyan jó lenne. Csak egy kis magányt szeretnék, hogy át tudjak mindent gondolni. Miért ilyen nehéz ez? Miért van ennyi problémánk? Miért nem tudunk leülni és higgadtan mindent megbeszélni? Bárcsak minden olyan lenne, mint volt. Keserű gondolataimból egy keserű illat térít magamhoz. Egy pohár kávé és Kyo.

- Idd meg, mert enyhén szólva használhatatlan vagy – adja a kezembe.

- Kösz – sóhajtok és egy kortyra megiszom.

Nem a legfinomabb, de legalább ébren tart.

- Minden oké? Nagyon szét vagy esve – kérdi.

- Semmi sincs rendben.

- Segítsek?

- Nem tudsz – azzal ott hagyom – Kösz a kávét.

Visszamegyek a többiekhez, és újra magamhoz veszem a hangszerem. Nem tudom hogyan, de most sikerül elsőre hiba nélkül végig játszani. Bár a végeredmény nem teszik, így újra felvesszük. Ezzel már elégedett vagyok, és jöhet a két gitár. Előbb Die, aztán Kaoru. Akinek nincs dolga, élen Shinivel és velem, elfoglaljuk magunkat. Kicsit hülyéskedünk a technikusokkal és egymással. Jól szórakozunk, még Kyo is velünk nevet és viccelődik. A délelőtt elmegy, így elmegyünk enni. Még hátra van Kao és Kyo sávja, meg a háttér vokál és hörgés. Talán végzünk estére. De nem hiszem hogy sietek majd haza. Rei biztos nem vár, és nem is akar látni. Egy közeli kifőzdében ebédelünk meg, aztán megyünk vissza, mert rengeteg a dolog. Visszafelé veszek egy nagy pohár kávét. Csak ettől tudok ébren maradni. Die pörög, állandóan ugratják egymást Kyoval. Shini és Kao elmélyülten beszélgetnek, én meg csöndesen ballagok mögöttük. A gondolataimba mélyedek. Mindig csak Reitára gondolok, és a veszekedésünkre. Annyira hülye vagyok. Talán a fáradtság vagy a veszekedés teszi, de egyre jobban lemegy a kedvem mindentől. Semmi kedvem visszamenni a stúdióba, de muszáj. Nem tudom honnan merítek erőt, hogy végig csináljam a mai napot, de sikerül túlélni. Valamennyire sikerül elrejteni a fiúk elől, hogy bajom van. Ráfogom a kialvatlanságra. Mielőtt elindulnék haza, Kao elkapja a karom.

- Beszélgessünk – és magával húz egy közeli csöndes kocsmába.

Szerencsére kevesen vannak, így bőven van szabad hely. Kaoru kér két sört, és leülünk egy csöndes sarokba.

- Na, ki vele – és vár.

Iszom pár kortyot, addig összeszedem a gondolataimat. Aztán mesélek. Minden elmondok neki. Hogyan jöttünk össze Reitával, hogy mellettem állt, mikor vacakolt a vállam, hogy mikor elmentünk turnéra, menyire féltékeny volt és emiatt sokat veszekedtünk, aztán a vállsérülésem, a nyaralás, majd egészen eddig a veszekedésekig. Csöndesen hallgatott végig, csak párszor a szemöldökét vonta föl. Kicsit emészti a hallottakat. Nem csodálom, szerintem ez sok volt egyszerre, még neki is.

- Szerinted mit tegyek? – kérdezem.

- Beszélj vele. Ahogy elmondtad, szerintem túlreagáltad és félre értetted a helyzetet. Ha ő képes volt megbocsátani azt a home made pornó videót, te miért hiszel inkább pár fényképnek és a hülyeségnek, mint az ő szavának? Látszik rajtad, hogy fülig szerelmes vagy, és ő is szeret téged. Ilyen egyszerű, nem kell túl bonyolítani.

- Tudom, de akkor is...

- Tudod mi a legnagyobb bajotok? - kérdi és nagyon szív a cigiből.

- Na?

- Nem bíztok egymásban. A szerelem semmit sem ér, ha nincs meg a bizalom. Az ő részéről érthető, hogy állandóan féltékeny Die miatt, de ez miattad is van. Viszont, ha ő nem adott okot a féltékenységre, akkor nem értem miért hisztiztél. Te miért nem bízol benne? Mert olyan jóba van Uruhával és Aoival? És? Te is jóba vagy velünk. Az más, hogy Dievel dugtatok. Akárhogy nézem, sokkal több van a rovásodon, mint neki, mégis te hisztizel. Ahogy elnézem, ő jobban bízik benned, mint te benne. Ezt vedd figyelembe és gondold végig. Más nem hiszem, hogy ennyit elnézett volna neked, szóval ezt becsüld meg. Jó ember vagy Toto, csak néha ritka nagy marha vagy – mosolyog és hajamba borzol.

Erre én is elmosolyodom. Ahogy beszélt, nem lesajnálkozva, nem is szidott meg, hanem lágy hangon elmondta mit gondol. Ahogy csillog a szeme, a lágy mély hangja.... igaza van. Mindenben igaza van. Ahogy elmondta, olyan egyszerűnek tűnik minden.

- Köszönöm – mosolyodom el, hosszú idő után először szívből.

- Ugyan, barátok vagyunk – átkarolja a vállam, és magához húzva megölel.

Nyaka hajlatába temetem az arcom. Kicsit csiklandoznak puha hajtincsei. Kellemes illata keveredik a cigi és az alkohol szagával.

- Na, menj, és beszéljétek meg a dolgaitokat – enged el.

- Talán holnap. Már késő van – nézem meg a telefonom.

Két SMS Reitől. Az egyikben kéri, hogy ha tudom hallgassam meg a rádióinterjút, a másikban, hogy ha akarok menjek át hozzá. Elmosolyodom, és megmutatom gitárosomnak az üzenetet.

- Mondtam – dorgál – Na, nyomás! - legyint az ajtó felé.

Megiszom a söröm és már megyek is. Nem félek, hogy megállítanak, nem ittam sokat. Szerencsére nincsenek sokan az utakon, így elég megérkezem kedvesemhez. Felszaladok a megfelelő emeletre és egy pillanatra megállok az ajtó előtt. Vajon tényleg örülne nekem? Vagy elküldene a picsába? Nem, azt nem hiszem, különben nem írta volna, hogy vár rám. Na, mindegy, lesz, ami lesz. Óvatosan kopogok és várok. Semmi válasz. Megint kopogok. Most se járok sikerrel, így rátenyerelek a csengőre. Némaság van odabent. Nem értem.... miért küldte az SMS-t, ha nincs itt? Várok még egy darabig, majd csalódottan elindulok haza. A kocsiban előtörnek a könnyeim. Nem értem ezt az egészet. Minek hív ide, mikor nem vár? Miért járatta a bolondját velem? Ez nem jellemző rá, ő nem olyan, aki így szórakozik a másikkal. Fogalmam sincs meddig ücsörgök a kocsiban, de mikor sikerül nagy nehezen lenyugodnom elindulok haza. Baromi késő van. Túl sok volt ez mára. Már kezdtem reménykedni Kao szavainak köszönhetően, erre pofára esek. Ez nagyon fáj. Hogy jutottunk idáig?

Az elkövetkező napok se jobbak. Volt egy veszekedésünk és azóta nem is igen találkozunk. Ha igen, akkor sincs semmi, mert mind a ketten hulla fáradtak vagyunk. Van, hogy csak az éjszaka közepén esünk be az ágyba, addigra a másik már rég alszik. Lassan már annak is örülök, ha csókot kapok tőle, de arra már nem is számítok, hogy valami izgalmasat is csináljunk. Neki is annyira besűrűsödnek a napjai, hogy néha már át se jön, mert ő közelebb lakik a PS-hez. Ez megy már vagy két vagy három hete. Nem is tudom már pontosan. De azt igen, hogy nemsokára nagy nap lesz. Mégpedig az évfordulónk. Megpróbálom elhívni egy étterembe. Akkor talán helyre tudnánk hozni a dolgokat, vagy legalábbis közelebb kerülnénk egymáshoz. Épp szünetünk van, így fel tudom hívni.

- Szia, mondd – sóhajt fel.

- Zavarok? - kérdezem bizonytalanul.

- Nem, épp cigizek.

- Mit szólnál, ha két hét múlva elmennénk egy jó étterembe? Tudok egyet. Nem a legolcsóbb, de nagyon finom – próbálkozom.

- Még nem tudom. Miért? Mi lesz akkor?

Ez szíven üt, nem is tudok azonnal válaszolni.

- Semmi – préselem ki magamból – Nem lesz semmi.

- Oké, majd megbeszéljük, de most mennem kell. Szia – bontja a vonalat.

- Szia – motyogom.

Ezzel feladom minden próbálkozásomat, hogy eszébe juttassam mi lesz két hét múlva.