27. fejezet

Toshiya pov

Halálra rémít, mikor Rei összeesik az öltőzőben. Még sikerül elkapom az egyik oldalánál, de Kai is

ugrik, így ketten le tudjuk fektetni az egyik padra.

- Rei, mi van veled? – rázogatom meg a vállát.

Megszűnik minden körülöttem, csak tompán érzékelem a hatalmas felfordulást magam körül.

Megjelenik két mentős, fogalmam sincs, ki hívta őket, de elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Tehetetlenül nézem, hogy felteszik kedvesen egy hordágyra és elviszik.

- Gyere – ragad karon Kai és magával rángat.

Csak egy ember ülhet a mentőbe, így Ruki azonnal beugrik. Nincs kedvem se erőm ezen felháborodni, inkább kocsiba ülök és követem a mentőt a legközelebbi korházig. A dokik ránk parancsolnak, hogy üljünk le és várjunk. Kicsit távolabb ülök Rukiéktól. A veszekedés nélkül is elég ideges vagyok, nem akarom még őt is hallgatni. Érzem, hogy egész testemben remegek, a gyomrom görcsben áll. Hányinger kerülget. Egek, mikor voltam én utoljára ilyen ideges? Talán az első fellépésemen.

- Könyörgöm, ne legyen semmi baja – motyogom.

- Toshiya, szerinted mitől készült ki ennyire? – áll elém Kai.

A hangjában nincs semmi vád, szemrehányás, csak kíváncsiság.

- Fogalmam sincs. Evett rendesen, arról gondoskodtam. Tudtommal aludt is.

- Ezt hogy érted?

- Én aludtam el előbb, ezért nem tudom. Talán a stressz és az idegesség. De elhiheted nekem, hogy próbáltam megnyugtatni, segíteni neki.

- Tudom, és elhiszem. Nyugi, nem vádollak semmivel – emeli fel védekezően a kezét.

- Bocs – simítok végig az arcomon – Csak aggódom érte.

- Ahogy mindenki. Rei erős, nem lesz semmi baja – ereszt meg egy mosolynak szánt valamit.

- Tudom – kicsit megkönnyebbülök.

Biztatóan vállon vereget és leül mellém. Nem szólunk egymáshoz, barátok se vagyunk, de azért jólesik, hogy itt van mellettem. Nem tudom miért, de kissé megnyugtat. Talán azért, mert nem vagyok egyedül. A feszült csendet a mobilom zavarja meg. Nem akarok senkivel beszélni, de mikor meglátom a kijelzőt, muszáj megtennem. Yoshiki az. Félre vonulok és megnyomom, a felvesz gombot.

- Szia, mi történt a verseny után? Hallottam, hogy volt valami felfordulás, és a mentő is kijött – kezdi azonnal.

- Reita összeesett, és be kellett hozni a korházba – erőltetek nyugalmat a hangomra.

- Komoly a baj?

- Nem tudom, a dokik vizsgálják.

- Jobbulást neki. Most mennem kell. Szia – köszön el.

- Szia – bontom a vonalat.

Mire visszaérek, látom, hogy egy doki távozik a fiúktól.

- Mi történt? – kérdezem aggódva.

- Minden oké, csak az a marha nem aludt és teljesen kimerült. A dokik ma még bent tartják, de holnap hazamehet, vagy haza lehet vinni, attól függ, hogy felébred-e – mesél Kai.

- Kami-sama, hála az égnek – könnyebbülök meg.

- Gondolom, nem fogsz elmenni, hanem itt maradsz – jegyzi meg Ruki.

- Még szép. Eszemben sincs magára hagyni.

- Akkor mi itt feleslegesek vagyunk. Menjünk – áll fel a székből Uruha.

Kai és búcsút int, és a többiekkel távozik. Fáradtan lerogyok a székre és várok. Egész éjjel fent vagyok, az automatából veszek valami vacsorának csúfolt kaját és valami ihatót. Ha magához tér, nagy fejmosásban részesítem, az már biztos. Miért csinálta ezt? Miért nem aludt? Miért nem szólt, hogy baj van? Egész éjjel ezen agyalok és egy szemhunyásnyit sem alszom, de nem érdekel. Valamikor kora reggel egy doki megy be kedvesemhez, hogy megvizsgálja. Feszülten várom, hogy kijöjjön. Amint ezt megtörténik, felugrom és elé állok.

- Hogy van? – kérdezem.

- Suzuki Akira hozzátartozója? – kérdi.

-Igen, az vagyok.

- Megkérdezhetem, hogy milyen hozzátartozó? – kérdi gyanakodva.

- Az élettársa vagyok – kicsit ferdítek, de ezt nem kell tudni.

- Értem – rökönyödik meg egy pillanatra – Nos, Suzuki-san jól van. Kapott infúziót, ami sokat segített. Nagyon kimerült, és sokat kell pihennie, de rendbe fog jönni – nézi meg a papírjait.

- Hála az égnek – könnyebbülök meg – mikor jöhet haza?

- Akár már most is, csak meg kell írni a zárójelentést. Haza tudja vinni?

- Szerintem megoldható – gondolkodom el.

A doki biccent és magamra hagy. Oké, hogy a jó francba fogom én haza vinni azt a hülye papagájt? A mentősök nem fognak segíteni, ők nem fuvarozók. Egyedül képtelen vagyok a vállam miatt, a barátaimat nem kérhetem meg. Jobb híján előkotrom Rei mobilját, amit még Kai adott a kezembe. Nem szívesen kutakodok benne, de szükség törvényt bont. Majd kiengesztelem valahogy. Pár csöngés után felveszi:

- Rei? – kérdi álmosan.

- Ne haragudj a korai ébresztésért, Toshiya vagyok – hadarom.

- Toshiya? Mi kéne?

- Reit haza lehet vinni, de még alszik. Egyedül nem tudom elhozni a vállam miatt. Kérlek, segítenél?

- Persze, fél óra és ott vagyok – azzal kinyom.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Végre, vége ennek a rémálomnak. Veszek két kávét az automatában, majd leülök és várok. Kai ígéretéhez híven megjön, és ledobja magát mellém.

- Köszönöm – nyújtom át neki a kávét.

- Miért kapom? – csodálkozva veszi el az italt.

- Ez nálunk amolyan békeajándék. Ha felhúzom Kaot, veszek neki egyet, és akkor szent a béke. Persze egy fejmosás és morgás után – kuncogok.

- Á, értem. Köszönöm – hálásan iszik bele.

- Tényleg ne haragudj. Jövök neked egyel. – nézek rá.

Csak legyint. Nem kell sokat várni, és megjelenik a doki és megkapjuk a zárójelentést. Rei egy tolószékben ül, amit Kai tol ki a kicsiig, én addig kinyitom a zárakat. Nehézkesen betuszkolja a basszerost a hátsó ülésre. Közös megegyezéssel, hozzám megyünk. Én mutatom az utat, Kai meg kicsit lemaradva követ. Mikor megérkezünk, még arra is hajlandó, hogy felhozza kedvesem. Felkapja a hátra és követ. A lakásba érve, nem foglalkozva a szokásokkal, cipővel megyünk be.

- Hova? – kérdi.

- A hálóba – mutatom.

Eltűnik az említett helyiségben, addig lepakolom a hozott holmikat a dohányzóasztalra.

- Megyek, mert a barátnőm morgott, mikor egyedül hagytam – áll elém.

- Oké, és még egyszer kösz. Ha bármivel meg tudom hálálni, szólj – kérem.

- Csak tedd boldoggá azt a marhát.

Összenevetünk, kezet fogunk és már megy is. Kiengedem, aztán mikor becsukódik mögötte az ajtó megkönnyebbülten sóhajtok fel. Szerencsére nincs baja, csak aludnia kell. Most érzem igazán, hogy mennyire fáradt vagyok. Teljesen kimerített az utóbbi pár óra. Elmegyek fürdeni, aztán a hálóba, ahol Rei békésen alszik. Befekszem mellé és elnyom az álom. Valamikor délután térek magamhoz. Nyújtózom egy nagyot, amibe belefájdul a vállam. Hiába a pihentetés, a kenőcs meg a merevítő, azért fáj. Csak a turnét bírjam ki. Végig nézek szerelmemen, békésen alszik.

- Még egy ilyen, és kicsinállak, világos? – morgok.

Kimegyek a szobából, és körbe nézek a lakásban. Lassan pakolni is kéne, meg ügyeket intézni. Hiszen egy hónapig távol leszek. Mindenek előtt kaját kéne főzni. Elég rég voltam itthon, szóval vásárolni kell. Kelletlenül összeszedem magam, és lemegyek a legközelebbi boltba. Sok mindent veszek, hiszen napokig otthon leszünk, és enni kell. Szerencsére fél kézzel is haza tudom vinni a holmikat. Otthon első dolgom megnézni, hogy Rei felébredt-e de nem. Nem akarok hangoskodni és zavarni, de éhes vagyok, és ő is az lesz, így becsukom a szobaajtót, és nekiállok főzni.  Remélem, az illatokra felkel, de sajna tévedek, mert nem. Szomorkásan megvacsorázom, aztán kicsit babrálok a laptopommal, amit a kocsiból hoztam fel. Nem tudom meddig ücsörgök a nappaliban, de félkómásan vánszorgok át hozzá az ágyba. Hozzábújok, és újra lenyom az álom.

Reggel korán kelek, és egy gyors kávé után összeszedem magam, és lemegyek a házi nénihez, hogy szóljak neki. Kedves öreg néni, és örül, hogy ha korábban kifizetem a lakbért, főleg ha hosszú ideig távol leszek. A postaládában várnak rám a csekkek, oké, azt is el tudom intézni. Haza sietek, megírom a csekkeket, aztán irány a posta. Legalább két órát távol vagyok, mert naná, hogy mindenki most akarja ezt intézni. Morogva megyek haza, de nem tudok piheni, Rei holmijait ki kell mosni, az enyémekkel együtt. Amíg megy a mosás, összeírom mit kell elintézni és elvinni a turnéra. Oké, a busz értem jön majd, szóval a kocsival nem kell számolni. Legszívesebben pakolnék, de nem tudok, mert Rei alszik, és minden a hálóban van. Jobb híján amennyire tudok takarítok. Elég nagy már a kosz. Egész nap takarítok, semmit nem tudok pihenni. De ez még mindig jobb, mintha ülnék és basznám a rezet. Végül este szerelmem is felébred. Mit ne mondjak, rendesen leordítom a fejét, de végül kiegyezünk egy döntetlenben. Mindketten tudunk hülyék lenni. Ahogy kell, a szokásos hülyéskedés sem maradhat el. Annyira jó végre beszélni vele, ölel, érezni ajkai ízét, ölelését. Nem tudom, hogy bírom majd ki nélküle. De az még odébb van, most kihasználok minden pillanatot, amíg még velem van. Másnap ő is velem kel, és segít összekészülni az útra. Letakarom egy nagy pokróccal az ágyat, és rá dobálom azokat a ruhákat, amiket vinnék.

- Szívem, menyi időre is mész? – kérdi.

- Egy hónap, miért?

- Ez a sok ruha fél évre is elég.

Végig nézek a kupacon, és igaza van. Így leülünk, és újra átnézzük, amiket kipakoltam. Fél nap ezzel megy el, persze a poénkodás sem maradhat el. Aztán jön a nagyobb feladat, mindent az utazótáskába tuszkolni. Ebben is kapok segítséget, így viszonylag hamar sikerül. Anyámékkal is beszélek, hogy elutazom, és ha keresnek, nem biztos, hogy elérnek. Késő délután végzünk minden előkészítésével. A táskák a nappali közepén állnak, és várják, hogy holnap elinduljak.

- Nem akarom, hogy elmenj – ölel magához Rei.

- Hidd el, én is maradnék – csókolom meg.

Magához húz, majd felkap és elvisz a hálóba, egy gyöngéd, forró és érzelmektől túlfűtött éjszakára.

Legnagyobb bánatunkra, az utolsó nap is eljött. Ez mindkettőnk hangulatára rányomta a bélyeget. Nem csinálunk semmit, csak egymást ölelve nézzük a TV-t, vagy heverészünk az ágyban. Igazán kedvünk sincs semmihez. Valahogy az egész nap kimarad, nem tudom mi történt, csak azt, hogy kartávolságnál távolabb nem kerültünk egymástól. Gyomorgörccsel fekszem, fejem Rei vállán és teljesen hozzá simulok. Valamikor a kora hajnali órákban jön a busz, ezért nem volt kedvem aludni, inkább minden percet kihasználok, hogy szerelmemmel legyek.

- Még el se mentél, de már hiányzol – töri meg a csendet.

- Te is nekem. Hívlak, ha tudlak.

- Oké, de inkább a neten, akkor nem megy rá a gatyánk a számlára.

- Rendben, de nem ígérem, hogy mindennap leszek.

- Tudom, de a válladra vigyázz. És ne feledd, amint hazajöttél, elmegyünk a dokihoz.

- Jó – sóhajtok.

Nem esik több szó köztünk. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de megszólal a telefonom.

- Itt vannak – kászálódok fel.

Még egyszer megcsókolom páromat, aztán megyek a táskáimért. Alig veszem fel a cipőm, mikor két erős kar fordít maga felé, majd éhes ajkak tapadnak az enyémekre. Felnyögök, de hasonló hevességgel viszonzom.  A falnak nyom, egyik keze a fenekemen és belemarkol.

- Ha előbb jut, eszedbe benne lennék, de kérlek, engedj el – kérem.

- Bár lenne még időnk.

- Tudom, de gyorsan elrepül az egy hónap – simogatom meg az arcát.

Még kapok egy csókot és mehetek. Szerencse, mert különben rávetem magam, és nem indulok el egy hamar. Rei nem kísér le, talán nem is baj. Így is nehéz az elválás.

- Készen állsz? – kérdi a főnök.

- Aha, menjünk – sóhajtok.

Kelletlenül beszállok a busznak és elfoglalok egy ablak melletti széket. Ahogy felpillantok a lakásom ablakára látom, hogy ég a villany, és egy alak sziluettjét is.

- Ég veled – suttogom.

A sofőr életre kelti a járművet és útnak indulunk.

Reita pov

Szombaton segítek neki bepakolni, jót nevetünk, hülyéskedünk, ahogyan szoktunk, de aztán eljön a Vasárnap és minden életkedvünk elmegyek. Nem megyünk el egymástól, kartávolságon belül maradunk. Este egyikőnk sem alszik, nem vesztegetjük arra az időnket. Megbeszélünk még pár dolgot, aztán amikor megszólal a telefonja összeszorul a torkom, hevesebben kezd verni a szívem, nagyon nem akarom elengedni. Mihez kezdjek most? Igyekszem az utolsó percben maradásra bírni a csókommal és egy szeretkezés ígéretével, de mennie kell. Ő is tudja ezt és most visszautasít. Váltunk még egy édes csókot, aztán kilép, az ajtón az pedig becsukódik mögötte. Nem kísérem le, nem azért mert nem akarom, hanem a bandája miatt, plusz, ha ott lennék, mielőtt beszállhatna a kisbuszba, felkapnám és visszarohannék vele. Ahogy elképzelem ezt a gondolatot, halványan egy röpke pillanatig megmosolyogtat, aztán újra lekókadnak az ajkaim. Az ablakhoz sétálva figyelem, ahogyan odaér, aztán beszáll a buszba.

- Várlak haza. – suttogom az ablakra tett balommal, míg jobbom zsebembe mélyesztve.

Nézem, ahogy a busz elindul, messze eltávolodik, befordul, egy sarkon aztán eltűnik szemeim elől. Elvitte kedvesem, de utána sem megyek el az ablaktól, onnan nézem meg a napfelkeltét. Mikor elég rendesen kiégette a retinám, a kávéfőzőhöz lépve csinálok ébresztő löttyöt. Megiszom úgy feketén, ahogyan van, aztán nekilátok takarítani. Még aludtam rendet csinált, de annál kétszer nagyobbat rakok. Muszáj lefoglalnom magamat valamivel, hisz még csak egy pár perce ment el, én meg máris unatkozom. Jézusom, hogy fogom kibírni ezt az egy hónapot?

A nap további részét a házában tengve töltöm, nem csinálok, semmit csak ülök vagy járkálok. A hálószobában megtalálom az ágyon az alvós pólóját, mosolyogva kezembe veszem, legalább az illata este is velem lesz. Megnézek még mindent elzártam-e, aztán este hazaindulok, gondosan bezárom a lakása ajtaját. Haza gyaloglok, az én lakásom sincsen jobb állapotban, de most nincs már kedvem takarítani. Letusolok, eszek valami gyors kaját, amit időközben rendeltem, pengetek egy keveset, aztán jobb dolgom híján leülök tv-zni. Egy órája tespedhetek ott, mikor megszólal a telefonom és azonnal fel is veszem.

- Szia. – hallom meg a hangját mire végre megnyugszom.

- Szia. Oda értetek épségben? – ez hiányzott nekem.

- Ja, csak hosszú volt az út nagyon.

- Aludj, majd ha tudsz.

- Nehéz lesz. – kuncog a telefonba.

- Miért is? – elmosolyodom én is.

- Mert nincs mellettem a hülye papagájom. – nyafogja, mire kirobban belőlem a nevetés.

- Ha papagáj kell, biztos vagyok benne, hogy van ott is kisállat kereskedés. – kezdek vele poénkodni.

- Nem is tudom, ez nagyon ritkafajta.

- És, hogy tudnék ebben segíteni? – lejjebb halkítom, a tv-t mikor egy csaj sikítani kezd a horrorfilmben.

- Te megcsalsz? – vált hirtelen.

- Ha horror filmmel meg lehet csalni, akkor igen, azt hiszem, azt teszem. – kuncogok.

- Bocsánat. – még telefonon keresztül is érzem, ahogy bokáig elpirul.

- Nem haragszom, ne aggódj. – bár erre a gondolatra elbizonytalanodom, hisz ott van vele Die.

- Hiányzol. – suttogja a telefonba.

- Te is nekem, hidd el. – hajamba túrok. – Nehezebb ez a távolság, mint hittem. – zavartan kuncogok bele a telefonba.

- Jah. – velem nevet.

Kínos csend következik, olyan rossz ez most hirtelen, erre nem voltunk még felkészülve.

- Mikor hívhatlak majd holnap? – töröm meg a csendet.

- Nem tudom, inkább megcsörgetlek, ha végeztünk.

- Ne érdekeljen hány óra van. – figyelmeztetem.

- Nem fog, ha ígéred, hogy aludni is fogsz.

- Muszáj? – nyafogós kis ötévest kezdek játszani.

- Igen, mert nem akarlak megint kórházban látni. Borzalmas volt.

- Rendben, fogok aludni. A válladra vigyázz. – mondom, mikor meghallom a háttérben, hogy szólongatják. – Menj nyugodtan, majd beszélünk.

- Vigyázok, szeretlek.

- Én is téged. – mondom, majd kinyomom.

A dohányzóasztalra dobom a telefonom, elfekszem a kanapén, a kispárnát rendesen összegyűröm még elég magas nem lesz. Nem hogy fognám a másik párnát és a másikra tenném, az túl egyszerű lenne. A kanapén alszom el a filmet nézve, reggel pedig a telefon csörgésére riadok fel. Alaposan elaludtam a hátam, a nyakammal együtt, sőt a tetejébe még le is esek a kanapéról a telefon miatt.

- Mi van? – morgok bele, fogalmam sincs, ki lehet az.

- Felkeltettelek? – nevet a telefonba Uruha.

- Ha tudod, minek nevetsz? –morgok tovább sajgó hátam fogva.

- Mert vicces vagy azért. – röhög.

- Nagyon jó, inkább mond el mi a fenének hívtál fel ilyen rohadtul korán.

- Ruki azt mondta hívjalak fel, hogy próbánk van és máris egy óra késésben vagy. – halál nyugodtan közli velem.

- Bocs, máris indulok. – összerezzenek, rohanok öltözni.

Ez gáz, totál elfelejtettem a próbát, pedig még Rukival is megbeszéltem. Francba, össze kell szednem magam hisz csak turnén van, ez pedig nem a világ vége. Egy fél óra alatt elfogadható kinézetet varázsolok magamnak, aztán már rohanok is. Alapos fejmosást kapok az ájulásért, egyben a késésért is. Egy ideig tűröm, csak nyelem a szidalmakat, viszont amikor megunom, csúnyán összeveszek Rukival. Duzzogunk egy darabig, idő kell mire megnyugszunk, de megbeszéljük a dolgokat végül pedig minden rendben van. Tovább megy a próba, Ruki kitalálja nekünk is kell egy turné, hisz, ahogy mondta:

„Olyan régen voltunk már bármerre is.”

Higgye csak ettől boldog lesz.

- Rei ezt figyeld. Tele van vele az internet. – mutatja Aoi a telefonján, hogy a versennyel van tele.

- Ne már, ez most komoly? – ledobom magam mellé.

Elveszem a telefonját, és tényleg. Minden velem van tele, még felvételt is raktak fel a játékomról. Ilyen nincs… Hát ez nem lehet igaz, tudtommal nem lehetett felvételt készíteni bent, és a szervezők sem engedélyeztek a döntő alatt semmi ilyet. A végeredményt persze ők is nyilvánosságra hozták, ellenben sem képeket sem felvételt nem raktak ki. A szervezőket nem ismerem viszont Yoshikit igen, remélem, nem fogom zavarni. Mivel ő is rajta van a videón, ez őt is érinti, nem is kis részben.

Előveszem a mobilom, kikeresem a számát, de megakadok.

- Te Kai. Nem azt mondtátok, hogy két napig teljesen ko voltam? Akkor miért hívtalak mégis egy nappal az ájulásom után?

- Nem te hívtál. Toshiya volt az. – közli nyugodtan.

- Toshi felhívott téged? – leesik az állam.

- Jah, valakivel haza kellett vinnie téged, nem bírt volna a vállával.

Nagyokat pislogok, de fontosabb az a tény, hogy még rám is vigyázott, a vállát sem hagyta figyelmen kívül. Ez gyengéd mosolyt csal az arcomra.

- Rendben van. – leintem, mikor magyarázkodni kezdene.

Tovább pörgetem a neveket, hamar megtalálom Yoshikit, aztán már hívom is.

- Igen? – szól a telefonba.

- Szia. Nem haragudj, hogy zavarok Reita vagyok és van egy kis gond.

- Á szia. Mond mi baj? – sóhajt.

- Felvétel készült a döntőről. Tudtommal nem lehetett ilyet csinálni, de bocsánat, ha mégis és én nem tudok róla.

- Nem… Jól tudod… Nem készülhetett volna felvétel. Ki van rajta?

- Mindenki. – közlöm, ez rossz.

A szervezők az elején leszögezték, egyik fordulóról sem készülnek felvételek, mégpedig azért, hogy védjék a zenészek jogait, akik – vagy hülyeségből, vagy egyéb ok miatt – jelentkeztek a versenyre. Ezt mindenki meg is értette, a győztes nevét persze nyilvánosságra hozzák. Ügynökségek is jelen vannak az ilyen eseményeken, hogy a potenciális jövőbeli zenészeket összeszedjék.

- Rendben, köszönöm, hogy szóltál. Intézkedni fogunk az ügy érdekében. – mondja.

- Majd szólj, mi van.

- Hívni foglak. – mondja és kinyomja.

Egyel kevesebb baj, jó csak amint megoldódik, de legalább Yoshiki már tud az ügyről. Nagyobb befolyása van, mint nekem, így gyorsabban meg tudja oldani. Írok Toshiyának is mi történt, meg azt is, hogy megoldóban van a dolog, nem kell aggódnia. Csak egy okét kapok vissza, ami rendesen letöri a jókedvem maradékát, viszont sejtem nincs sok ideje egy bővebb válaszra.

Szünet után folytatjuk a próbát, amivel csak úgy repül az idő, legalább addig nem agyalok vagy unatkozom. Olyan tíz körül érek haza, rohadt korán, inni pedig nem akarok elmenni most semerre. Amióta nincs verseny túlságosan sok szabadidőm van, egyenlőre azt sem tudom, mit kezdjek magammal, hogy Toshiya sincsen mellettem. Fürdés után, bekapok pár falatot. Járkálok, rohadtul unatkozom, tv-t nincs kedvem hallgatni, talán egy kis rádió. Twitterezek egy kicsit, a rádiót közben vadul csavargatom, most minden japán szám marhára idegesít. Valami amerikai kellene, de azok közül sem mindegy, hogy melyik. Na, nézzenek oda, Reitának mekkora dilemmái vannak, mikor már a párja sincsen a közelében. A szobában keringés alatt megtalálom az Xboxom, hát akkor játszunk. Valami hülye lövöldözős játékot sikerül beraknom és teljesen belemerülök. A telefon rezgése a farzsebemben zökkent ki. Toshi az. Kapok egy sms-t amiben képeket küld, hogy milyen jó szállodában vannak, viszont egyáltalán nem tetszik, hogy kivel került egy szobába. Die a szobatársa. Oké tudom bandatagok mind a ketten, ráadásul barátok, viszont ott az a tény, hogy láttam őket még anno a mosdóban. Valami megmozdul bennem, félredobom a telefont, anélkül, hogy válaszolnék, neki pedig kérdezi, hogy vagyok. Tovább játszok, dühöm is beleadom. Miért pont a gitárossal kellett egy szobában lennie? Jobban örülnék neki, ha mondjuk Shinya aludna vele egy légtérben. Nyugalom Rei, bízz a párod hűségében.

~Igen? Bízz benne? Tudod milyen…~ - szólal meg a kisördög a fejemben, teljesen jogosan.

Valóban, van okom kételkedni, de mégsem. Annyiszor bizonyított nekem, úgyhogy kuss… Igenis bízom benne, hogy semmi sem lesz. Na jó, azért nem veszem fel Toshinak a telefont, de mikor már ötödjére hív zsinorban felveszem.

- Most nem érek rá. – játszom tovább és a hangom közömbös.

- Ne haragudj próbán vagy? – bocsánatkérő.

- Nem, itthon, de akkor sem érek rá. Majd beszélünk. – fogom és kinyomom.

Istenem, de gyerekes vagy Suzuki Akira. Még a telefonom is kinyomom, csak ne kelljen vele beszélnem ma. Annak nem lenn jó vége, ha féltékenyen kérem szóvá, ha nem vagyok teljesen nyugodt, az csak veszekedéshez vezetni, ami viszont egyikünknek sem hiányzik. Majd holnap kiengesztelem valahogyan. Nem lesz könnyű meló, de elég fafejű tudok lenni. Ilyenkor pedig tökéletesen jön. Toshiya tudja mi a véleményem Diéről, igyekszem azért titkolni előle féltékenységem, ami azonban rettenetesen nehezen megy, tekintve mennyit vannak együtt a munka miatt. Ott verte ki nálam a biztosítékot, amikor inkább elment vele inni szó nélkül, minthogy hazajött volna. Nagy tüske az még nekem, nem is a császkálás, menjen, ha szeretne, amennyiszer csak szeretne, nem akarom korlátozni, csak szóljon, hogy ne aggódjak feleslegesen, ne kezdjek el komplikálni kivel lehet éppen együtt, kivel léphetne félre. Borzalmas vagyok, tudom nagyon jól, de nem hiszem, hogy akkora nagy kérés ez, én is mindig írok neki, ha kések, ha megyek valahova. Nem engedélyt kérek, csak közlöm vele, tőle ennyire azt hiszem nem nagydolog elvárni. Azt hittem eléggé tisztán a tudtára adtam mennyire nem szeretem, ha ennyire kettesben vannak a gitárossal. Ráadásul az a szoba túl intim hangulatot tud adni. Most egyedül csak bízhatok, bízhatok abban elég erős a szerelmünk ahhoz, hogy ne lépjen félre.

- Szeretlek Toshi, sose feledd.  – suttogom a plafont bámulva, fejem a kanapé háttámlájának döntve.

A játékot kinyomom, már ettől is elment a kedvem. Még csak a második nap külön, de már hülyeségeken gondolkodom. Tényleg le kéne nyugodnom sürgősen.