28. fejezet

Toshiya pov

Szinte azonnal elaszom, ahogy a busz elindul. Nagyon hiányzik Rei, de győz a kimerültség. Csak valamikor délelőtt kelek fel arra, hogy beszélgetnek körülöttem.

- Mi van Totchi, nem aludtál? - vetődik le elém Die.

- Egy szemhunyásnyit sem – nyújtózok egy nagyot.

- Ahhoz képest tudsz ülni – vigyorog.

- Attól, hogy te végig dugod az indulás előtti napot, nem mindenki teszi ugyanezt – sóhajtok.

- Pont te beszélsz? - továbbra is vigyorog.

- Igen én. A kefélés helyett inkább meghittségben töltöttem a napot a párommal – gyújtok cigire.

- Te tényleg szerelmes vagy – világosodik meg.

- Mégis mit hittél?

- Passz, hogy jó az ágyban – von vállat.

- Az nem kifejezés, hogy jó. De nem a szex miatt vagyok vele – felállok, hogy főzzek magamnak egy kávét, ezzel véget vetve a beszélgetésnek.

Még csak reggel van, de Die már kezd az agyamra menni. Kao is próbál éledezni, amiben egy kávé és a  cigi van a segítségére. Kyo még húzza a lóbőrt, és Shini épp lekómál hozzánk. Ő is szerez magának a fekete nedűből.

- Hogy van a vállad? - kérdi Kao.

- Jól, szerintem nem lesz gáz. Elég sokat pihentem – biztatom.

- Helyes, de ne vidd túlzásba – biccent.

- Kao, mikor érünk oda? Mi a terv? - szól közbe Die.

- Este érkezünk a szállásra, holnap összerakjuk a cuccot, és utána másnap este fellépés. Az estét még a hotelben töltjük, aztán reggel megyünk tovább. Röviden ennyi, a többi még ráér – vázolja a tervet Leader-sama.

- Lesz idő városnézésre? - kérdi Shinya.

- Igen, holnap azt csinálunk amit akarunk, úgyis csak a hangosításnál kellünk – feleli Kao-kao.

- Akkor plusz egy napot lazíthatunk – vigyorog másik gitárosom.

- Lusta dög – borzolok hosszú hajába.

- Nem, csak azért, mert így tudsz te is pihenni – néz rám.

- Na persze – horkanok.

- Most miért Totchi? - néz ártatlanul.

Megforgatom a szemem. Már most kezdi a fárasztásomat. A kis pultnak támaszkodom, és csöndesen ébredezünk. Még nagyon korán van, így nem hívom fel Reit, biztos alszik. Legalábbis nagyon remélem, hogy igen. Jobb híján keresek egy újságot, és olvasgatok. Valamikor fél körül Kyo is előkerül. Mikor teljes a csapat, a főnök is megjelenik, hogy tartson nekünk egy hosszú fejtágítást. Elmagyarázza az adott prefektúra törvényeit, mik a biztonsági előírások, mi az utazás terv. Elég hosszú és meglehetősen unalmas, de figyelni kell. Senki sem akar bajba kerülni. Rei dob egy SMS-t, csak gyorsan átolvasom, és küldök egy okét, aztán újra a főnökre figyelek. Valamikor dél körül állunk meg egy benzinkútnál, hogy kicsit kinyújtóztassuk magunkat. Ahogy kell, elsőnek a mosdót támadjuk be. Dolgom végeztével az üzletben nézelődök az újságok között. Kéne valami olvasni való, de mi? Nem akarom felvásárolni az újságkészletet. Végül veszek pár zenei magazint, egy kávét és valami nassolni valót.

- Srácok, mit szólnátok, ha kártyáznánk? – veti fel Kyo.

- Vetkőző póker? – csillan fel Die szeme.

- Te vetkőzhetsz, de mi nem fogunk – jegyzi meg Shini.

- Csak nem vagy kíváncsi a szexi testemre Shin-chan?

- Van nálad szexibb, szóval hűtsd le magad – legyint dobosom és visszamegy a buszba.

Die arca megnyúlik, és hatalmas szemekkel meg leesett állal bambul.

- Ezt megkaptad – kuncog Kao a bajsza alatt.

- Totchi, legalább te állj ki mellettem! – néz rám könyörögve.

- Inkább Shinyával értek egyet – jegyzem meg.

Gitárosom hal módjára tátog. Mikor vége a fél óra pihenőnek, indulunk tovább. Elfoglaljuk az egyetlen asztalt, ami van a buszban, és Kyo előkeríti a kártyát. Kao hoz sört és kezdődik a játék. Órákig játszunk, jót nevetünk és hülyéskedünk. Néha sikerül fotót is csinálnom. Csak estefelé lesz elegünk, és inkább mindenki csöndesen elfoglalja magát. Nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Pont mikor előszedném az egyik magazinom, megint megállunk. Megint fél óránk van, aztán megyünk. Itt már sokat kell várni a mosdóra, mert naná, hogy itt várakozik még két turista busz.

- Anyám – nyögi Die, mikor látja a sort.

Hosszas sorban állás után végre mi is bejutunk, aztán irány az üzlet. Kávé helyett inkább forró teát veszek, különben nem fogok aludni. Mondjuk így is nehéz lesz, mert nincs velem a papagájom. Még le se telik a fél óra, mikor már mindannyian a busznál vagyunk. Még legalább két vagy három órát utazunk, mire végre megérkezünk a hotelbe. Gyorsan felhívom Reit, míg a többiek elintézik a papírokat. Jólesik végre hallani a hangját. Sajnos nem tudunk sokat társalogni, mert hívnak a többiek, hogy menjek már. Megkapom a szobakulcsot és Diet, mint szobatársat és mehetünk. A szoba egyszerű, két ágy, egy külön fürdő, szekrények, egy dohányzóasztal, egy nagy ablak és ennyi. Ledobom a táskám az ágy végébe, elnyúlok, és már alszom is.

Reggel a telefonom ébreszt. Álmosan kászálódok ki az ágyból és tudatosul bennem, hogy ruhában aludtam el, és hogy szinte elájultam. Elmegyek fürdeni, mert van egy olyan érzésem, hogy oroszlán szagom van. Jólesik a forró víz, még a hajamat is megmosom. Hirtelen ér, hogy megcsap a hideg levegő.

- Nem tudsz kopogni? – morranok gitárosomra.

- Mit vagy úgy oda? Láttalak már nem egyszer meztelenül – von vállat.

- Lehet, de mivel van valakim, nem kéne így rám nyitnod – morgok tovább, és hátat fordítok neki.

- És min változtat, hogy bepasiztál?

- Sok mindenen, kezdve azzal, hogy nem fekszem le veled, és ne is álmodj arról, hogy megteszem, és eltitkolom előle.

- Senki se kért ilyet.

- Akkor ne hívj keringőre.

- De morcos vagy – jegyzi meg.

Fújok egyet, és inkább nem válaszolok. Lehet, hogy morcos vagyok, de csak azért, mert nincs velem Rei. Egek, csak tegnap jöttem el, és már nyűgös vagyok nélküle. Mi lesz itt később? Talán jobb, ha nem tudom. Fürdés után átadom a helyet ennek a perverznek, és felöltözöm. Ha minden igaz, akkor az étkezőben találkozunk a többiekkel, és megyünk csavarogni a városban. Svédasztalos reggeli vár minket. Ahogy kell, betámadjuk a kávét, aztán jöhet minden más. Tojás, kolbász, pirítós, gyümölcslé, ez a tökéletes reggeli. Miután jóllaktunk, elindulunk. Nincs sok látványosság, de jó kicsit kimozdulni, csavarogni. Párszor kirobban egy-egy hócsata is. Néha beülünk egy kávézóba felmelegedni, vagy enni valamit. Csak este megyünk vissza a hotelbe. Hirtelen ötlettől vezérelve csinálok egy képet a szobáról, és elküldöm Reinek, „Ez a szoba, és Die a szobatársam. Veled minden rendben?” felirattal. Sokáig nem válaszol, így felhívom. Nagyon nem akarja felvenni, de többször próbálkozom. Mikor végre felveszi, simán leráz.

- Mi van? – nyögöm, mikor a sípolás jelzi, hogy kikapcsolta a készüléket – Cseszd meg – morgok.

Lefürdök és lefekszem. Ez most rendesen elcseszte a napomat. Miért ilyen? Mi baja van már megint? Tegnap még aranyos és kedves volt, most meg? Nem csináltam semmi rosszat, nem bántottam meg, szóval nem értem miért haragszik rám. Oké, hogy nehezen viseljük a távolságot, de ahelyett, hogy örülne, hogy végre van pár szabad percünk, amit együtt tölthetünk, inkább elküld a picsába. Ez piszkosul fáj. Egész este ezen rágódok, és forgolódok. Nagyon nehezen sikerül csak elaludni, amit csodálok. Ahogy kell, reggel is elég morcos vagyok. Inkább nem szólok a többiekhez, nem akarok velük is összeveszni. De szerencsére ma lesz a koncert, az majd felvidít. Reggeli után elvisznek minket a stadionba, hogy segítsünk a hangolásban, és az előkészületekben. Nagy a hangzavar, a jövés-menés. Hiába tűnik káosznak, mégis olajozott gépezet az egész. Mindenki tudja mi a dolga, nem akadályozzuk egymás munkáját. A hangszereink már itt vannak, így kezdődhet a hangolás, a hangpróba. A fellépő ruhák az már az öltözőben, de az még ráér. Első a hang- és a fénytechnika. Órákig tartanak az előkészületek. Nora jár körbe, és hoz nekünk termoszban kávét, vagy egy szendvicset.

- Mi lenne velünk nélküled? – mosolygok a lányra.

- Én vagyok a pótanyukátok, szóval semmi – nevet.

Jót kacagok, aztán megy, hogy végezze a dolgát. Csak késő délután rogyok le egy székre, és nézem meg a telefonom. Számtalan nem fogadott hívás Reitől. Elhúzom a szám. Még midig szarul érint, ahogy tegnap beszélt velem, de visszahívom.

- Szia, mondjad – szólok a készülékbe.

- Mégis merre voltál, miért nem vetted fel? – kezdi azonnal.

- Épp a színpadot raktuk össze. Hangosítás, fények és egyebek. A hangzavar miatt nem hallottam, hogy kerestél – hadarom.

- Oké, bocsi. Mikor kezdtek? – nyugszik le, és vesz visszább magából.

- Két óra múlva. A fellépés három óra, szóval nem tudom, mikor végzünk.

- Oké, figyi, bocsánatot szeretnék kérni, tudom, bunkó voltam.

- Az – értek egyet.

- Kösz – morog.

- Ha mérges vagy, akkor kérlek, ne rajtam töltsd ki. Azt hitem tudunk kicsit beszélni, mert hiányzol, erre elküldesz. Mondhatom, baromi szarul esett.

- Tudom, és sajnálom.

- Mindegy hagyjuk – sóhajtok – Minden rendben veled?

- Azon kívül, hogy megőrülök, úgy hiányzol? Semmi. Látni akarlak.

- Ha minden igaz, közvetíteni fogják a koncertet élőben. Nézd és láthatsz – vidulok fel.

- Az nem az igaz, mert nem vagy velem.

- Bírj magaddal – nevetek.

- Toto gyere, menni kell – nyit be Kaoru.

- Megyek! – kiáltom neki – Bocsi szívem, mennem kell, szeretlek, és szia – bontom a vonalat.

Felugrom és sietek Leader-sama után. Az öltözőben már fel vannak akasztva a ruhák, csak választani kell. Szokásos cica-naci, szoknya és ujjatlan összeállításom mellett döntök. Az egyik segítőnk elkap, és először kiropogtatja a hátam, aztán elkezdi masszírozni a karomat, kilazítani az izmaimat. A vállamra külön figyelmet fordít. A szokásos gyógy krémen kívül kapok izomlazítót, és külön előkészítenek nekem fájdalomcsillapítót, kötszert, a vállmerevítőt. Az a két óra simán elrepül, és arra eszmélek, hogy a színfalak mögött állok, és a szokásos felkiáltás után megszólal az intro, és egyesével a színpadra lépünk.

Reita pov

Nem úgy sikerül a békülés, ahogy gondoltam, de legalább nem haragban váltunk el. Megnézem a koncertet, de összeszorul a szívem. Le sem esett neki mi volt a bajom. Hihetetlenül boldogok, jó őt mosolyogni látni, jobb lenne, ha mellettem lenne inkább, ellenben ez most nem lehetséges. Dobok egy sms-t neki, elmentem aludni, mert nem vagyok túl jól, majd beszélünk, ha lesz időm, meg persze amint fel tudja venni. Mi verte ki megint a biztosítékot? Fanservice Die-vel, hát mi más? Gondolta a fene, hogy ilyen morcos leszek nélküle. Felhívom Aoit, inni akarok, rendesen berúgni ma. Benne van, úgy, hogy fürdés aztán irány egy kocsma.

- Rég ittunk együtt Rei-chan. – ugrik a nyakamba vigyorogva.

- Igen rég. – lefejtem magamról. – De ma én nyerek.

- Csak szeretnéd, maximum.

- Én nem szeretném, én tudom. – kuncogok.

Elfoglalunk egy kis boxot és már rendelünk is. Sörrel indítunk, aztán fokozatosan a tömények. Végig isszuk az itallapot háromszor is. Tajrészegnek kéne lennem, de semmi, még csak spicces sem vagyok. Haza lavírozom a dülöngélő gitárost, fél kézzel derekánál fogom, el ne essen, másik kezemmel leszedem a ruháit boxerig. Betuszkolom a zuhany alá, jéghideg vízzel felrázom annyira, hogy egyedül is képes legyen megállni. Nyafog, hisztizik, próbál menekülni, de nem engedem csak akkor mikor már viszonylag józan. Megtörlöm, elfordított fejjel leszedem vizes boxerét, ráadok egy melegítőalsót, aztán az ágyába kísérem. Már épp mennék, mikor elkapja a kezemet.

- Rei-chan maradj velem. Félek egyedül. – néz fel rám.

- Te félsz egyedül? – húzom fel az egyik szemöldököm.

- Igen. Nem jó egyedül. – szorongatja kezem.

- Jó maradok, csak engedj el. – sóhajtok fel.

Eleget tesz a kérésemnek, helyet foglalok az ágy szélén, mire közelebb araszol hozzám és elalszik. Jesszusom, ki ez a srác és mit tett Aoival? Úgy látom, nem csak nekem van bajom, hanem neki is. Betakarom, majd érzem, hogy a telefonom vadul rezeg a farzsebemben. Előkotorom, felveszem és halkan beleszólok.

- Igen? – meg sem néztem ki az.

- Szia. Hogy vagy? – hallom aggódó hangját.

- Megvagyok, de Aoi szarabbul van most. – suttogom.

- Hogy Aoi? Mit keres nálad Aoi? – von azonnal kérdőre.

- Én vagyok nála. – basszus, lebuktam.

- Meg tudhatnám mégis minek? Azt hittem nem vagy jól. – morog.

- Nem is vagyok. Tulajdonképpen baromi szarul vagyok, mert képtelen vagyok lerészegedni. – sóhajtom.

- Cseszd meg Reita én meg itt aggódom érted.

- Azt se tudod miért mentem el inni. – mordulok halkan.

- Hallgatom a magyarázatodat.

- Hiányzol oké? Igyekeztem leinni magam, ezért Aoival elmentünk kocsmázni. Igen, részeg akartam lenni, hogy legalább addig gyorsabban teljen az idő. Tudod, baromira unatkozom nélküled. – morgok.

- Oké. – adja be a derekát. – Jogos, én is ezt tenném. És? Mi van Aoival?

- Részeg, de, mintha félne valamitől. – magyarázom neki.

- Az alkohol sok mindent kihoz az emberekből… Mennyit ittatok?

- Eleget. Háromszor végig kóstoltuk az itallapot.

- Te pedig még mindig józan vagy? – hűl el.

- Sajnos. De inkább mesélj, te hogy vagy?

- Fáradtan. – hallom a hangján, mosolyog.

Elmesél mindent, persze láttam, de azért jól esik, rettenetesen boldog vagyok ettől. Megosztja velem a dolgokat, mégis ott marad az a kis tüske. Főleg mikor azt kezdi ecsetelni mennyire jól, elvannak Diével. Itt telik be a pohár és kinyomom. Megint gyerekes vagyok a fenébe is. Várom, visszahívjon, de nem teszi. Egész este vigyázok Aoira, olyan kis békés, most pedig ez a béke, ami belőle árad lenyugtat.

Gyorsan eltelik egy hét, Toshival egyre többet veszekszünk és vagy ő, vagy én csapom le a telefont. Nem hiszem el, hogy lehet ekkora barom. Nem esik le neki mi bajom, én meg nem mondom. Néha Aoinál tanyázok egy-egy ivászat után, mindig gallyra vágja magát, pechemre józan maradok az esetek nagy részében. Kezdek leszokni arról, felhívjam Totchit. Inkább sms-t küldök, amik rövidek, tömörek, semmit mondóak. Egyre idegbajosabb is vagyok, amikor tudom figyelemmel követem őket a tv-ből, de van, hogy már inkább nem is nézem meg a koncertjüket. Ezt rendbe kéne tennünk, de hogyan, ha az sem esik le neki egy kicsit sem, mi az ami ennyire felhúz.

- Beszélned kéne vele. – ül le mellém Ruki egy próba után.

- Minek? Csak megint veszekednénk. – szívom a cigim a plafont bámulva.

- Mondjuk, mert jártok, és mert elviselhetetlenebb vagy mióta alig beszéltek.

- Ki van csukva. Arra sincs, garancia felveszi, ha pedig igen, esélyesen megint összevesznénk.

- Majd beszélek akkor vele én. – kaparintja meg telefonomat.

- Héj. Add azt vissza. – nyúlok utána.

- Amint beszéltem vele. – felveszi a nyúlcipőt és kirohan a próbateremből.

- Gyere vissza te mini atomvillanás. – morogva rohanok utána.

- Nincs az az isten. – hallom hangját.

Még épp látom, amint befordul a sarkon és a telefon már a fülénél. Bazdmeg, el fog nekem mindent cseszni ez a marha. Rohanok, amennyire csak tudok, de előnnyel indult. Mire utol érném eltűnik előlem, keresem mindenhol aztán a lépcsőknél megtalálom.

- RUKIII TE ÁTOK! – rontok neki.

- Francba, megtalált. – visít fel és rohan tovább.

- ADD VISSZA A TELEFONOM VAGY KICSINÁLLAK!!! – mint a veszett bika rohanok felfelé a lépcsőn.

- Bocs Toshi leteszem. – vinnyog, mert mindjárt elkapom.

- Megvagy. – morgom fenyegetően mikor sikerül megkaparintanom, de addigra kinyomta.

- Kegyelem!! – ficánkolva próbál menekülni.

- Késő. – mint egy zsákot cipelve, indulok vissza.

- Könyörülj, bármit megteszek neked. – vinnyog, mint egy macska.

- Óóóó… Szóval bármit? – hatalmas gonosz vigyor terül el az arcomon.

- Bármit. – nyel egy nagyot.

- Szavadon foglak, de nem most égetlek be. – közlöm vele.

- Micsoda nagylelkűség. – remeg meg.

- Ki vele mit beszéltetek? – kezdek ideges lenni.

- Semmit.

- Meg egy nagy faszt. – ledobom.

- Aucs. – nyög fel fájdalmasan és a térdeihez kap. – Ez fájt te idióta papagáj.

- Tényleg? Hogy is volt az az ígéret miszerint nem turkálsz többet a magánéletemben? – hányom szemre neki.

- Ez most más. Tisztán látszik mi a bajod… - közli törökülésbe helyezkedve előttem.

- Igen? Akkor világosíts fel, kérlek.

- Hiányzik neked a pasid.

- Erre magamtól is rájöttem. – forgatom meg a szemeimet.

- Nem fejeztem be…

- Hallgatlak. – veszek elő egy cigit és a falnak dőlve gyújtok rá.

- Féltékeny is vagy.

- Ne… Nem vagyok az. – telibetrafál, még a cigi is kiesik a számból.

- Ugyan Reita. Mindenki tudja milyen Toshiya. Nem csoda, ha az vagy.

- Nem tudsz te róla semmit. – morgom.

- Akkor miért vagy féltékeny? – teszi fel a kérdést.

- Nem vagyok az. Akadj le rólam és ne üsd bele a dolgodat abba, amit nem értesz. – korholom le visszaszerezve a telefonom.

- Rendben. Ebben az esetben elvárom, hogy a próbákon 110%-ot teljesíts. – morog.

- Mintha nem tenném oda mindig magam. – felsegítem.

- Akkor is.

- Kihajtod belőlünk a lelket Ruki. Nem tudom a végtelenségig én sem csinálni, vannak egyéb gondjaim is. – vágom fejbe.

- Hagyd otthon a hisztidet. – csap a fenekemre és elrohan.

Jobb híján utána hajítom a telefonomat, ami fejbe is találja. Felszisszen, de bemegy a próbaterembe. Összeszedem az idegesítő ketyerét, nem bánok vele valami kedvesen. Toshi pedig nem hív egész nap, még sms-t sem kapok. Mit mondhatott neki a kis chibi ami miatt ez van? Még csak nem is veszi fel, amikor keresem, hanem kinyom.

- Na, szép. Akkor ne is vedd fel. – mordulok a telefonnak este mikor már sokadjára vagyok kinyomva.

Tudom sok a dolga, de legalább egy pár szót válhattunk volna. Jogos, ezt részben, oké hatalmas részben magamnak köszönhetem. Nem vagyok túl jó párja, ha ekkora balhét csinálok mindig. Letusolok, aztán a kanapén fekve gondolkodom mit is tehetnék. Végül képtelesen beadva derekamat egy több oldalas sms-ben fejtem ki neki mennyire sajnálom, hogy mostanában ilyen vagyok. Okként nem a teljes igazságot írom le, csak annak egy részét, azt a részét a hiánya mennyire feszülté tesz. Sok sikert kívánok még neki az esti koncerthez. A legvégére meg oda biggyesztem, szeretem. Válaszban nem reménykedem. Jóvá kell mindenképpen tennem.

Fekszem még egy darabig, aztán megyek, lefekszem aludni. Nehezen alszom el, feszült vagyok, kialvatlan és még kanos is. A legrosszabb combo.

Valamikor aztán sikerül elaludnom, de csak pár órára, mert a telefonom megszólal. Morogva fészkelődöm, kinyúlok a takaró alól, vakon tapogatózom a takaróval a fejemen. Megtalálom nagy nehezen, de kiejtem a kezemből. Észre sem véve, hogy közben felvettem egy szitoközön szalad ki számon, ami többnyire a mobil feltalálójára korlátozódik. Sikerül felszednem a földről, de teljesen sötét a képernyő, meg sem nyomom a gombot.

- Na, szép, el is tört. Baszódjon meg amiért nem hosszabb életű. – nem jutok el agyilag, odáig ha megnyomnám, akkor világítana és látnám Toshi keres.

Leteszem az éjjeli szekrényre, hátat fordítok, neki közben morgok már megint félálomban.

- Hiányzol Toto-chan. – szusszanom és elalszom.

A telefon pedig világítani kezd nem sokkal ez után, hogy a hívó fél kinyomta.

Reggel fáradtan térek magamhoz, megnézem a telefonom, de se egy sms, se egy nem fogadott hívás. Ez eléggé fáj, viszont nem lep meg. Remélem azért majd meg tudjuk beszélni, így borzalmas minden egyes nélküle töltött perc. Ráadásul ott a tudat, baromira elcsesztem a féltékenységemmel a dolgokat. Eszembe sem jut, esetleg még alszik, mert kimerült. Tengek a házban, unatkozom. Ruki egy sms-ben közli, egyébként elmarad ma a próba, most kicsit sem örülök neki. Semmi dolgom. Jobb ötletem híján, megint csak videó játékkal foglalom le magamat, délben úgy érzem ideje felöltöznöm, leugrom a boltba, hisz minden kifogyóban van itthon. Szegény kis elnyűtt bakancsomat figyelve talán elmehetnék ebből is nézni egy újat, meg valami ruhát is. Kora este végzek mindennel, van új cipő és ruha is, megkajoltam egy olcsó, de annál jobb ramenes standnál és még új húrokat is vettem. Mindig jó, ha van otthon tartalékban. Ideje lassan hazamennem, veszek még piát, aztán zsebre vágott kezekkel, a szatyrokkal, fejembe húzott sapkával, fél arcomat takaró sállal és összehúzott kabáttal sietek a lakásomba. Nagyon hideg van most, pedig mikor elindultam nem akartam jégcsappá válni. A felhők is egyre csak gyülekeznek, ami nem sok jót ígér.

- Kérlek, legalább addig ne legyen, hóvihar még haza nem érek. – könyörgök felnézve a felhőkre, közben megszaporázom lépteimet.

Valaki nagyon szerethet odafent, mert azután kezd el elég erősen havazni miután beléptem az épületbe. Vacogva megyek a liftig, ami lustán ereszkedik le, majd visz fel az emeletre. A lakásba belépve, azonnal felcsavarom a fűtést, ledobom, a cuccokat ott ahol vagyok. Muszáj lefürdenem, fel kell melegítenem magam vagy csúnyán meg fogok fázni. Jó ötletnek bizonyul, a forró víz alatt állva, teljesen ellazulnak az izmaim, amikor már nem vacogok, elzárom a vizet, megszárítkozom, felveszek valami itthoni kényelmes és főként meleg ruhát aztán megyek főzni vacsorát. Amíg a kaja fő, addig a ruhákat elteszem, kibontom az egyik wiskey-t és beleiszom.

- Ez aztán az erős pia. – rázkódom meg, de rettenetesen finom is.

Gyorsabban átmelegszem, mint a fürdéstől. Megiszok még vagy három pohárral mire a kaja is elkészül. Tönkre fogom vágni a májamat, ha gyakran fogom ezt csinálni. Nem túloztam el a vacsorát, egyszerű, gyors és tápláló kaja. A nevét nem tudom, vagy, mégis. Ez amolyan, Reita féle, mindent bele és majd meglátjuk ehető-e kaja.

Kint a tetőfokára hág, a vihar mire végzek a vacsorámmal, csak úgy süvít a szél, tisztán hallani még falakon keresztül is. Kinézve az ablakon megborzongok, hatalmas hókupacok mindenfelé amerre a szél összehordta, de még mindig szakad.

Elpakolok magam után, otthagyva az ablakot, elmosogatok, aztán a telefonom is megszólal.

Egy hatalmas sóhaj szalad, ki ajkaim közül mikor meglátom Toshiya az, egy darabig várok, aztán felveszem.

- Halló?

- Én vagyok. – motyogja, valami furcsa van a hangjában.

- Szia. – elmosolyodom, megnyugszom. – Mi újság? Hogy megy a turné?

- Egész jól csak rettenetesen fáradt vagyok.

- Vállad bírja még? – leoltom a villanyt a konyhában és az előszobába megyek.

- Muszáj neki. – neveti el magát, aztán elhallgat.

- Toshi? – kérdezem, amikor már kezdem azt hinni letette.

- Tudunk beszélni?

- Persze. – nyelek egy nagyot.