25. fejezet

Toshiya pov

Reggel korán kelek, mert sok a tenni való, és erre való tekintettel korábban kezdünk. Kissé nehézkesen öltözök fel, aztán egy villám kávé után már megyek is. A vezetés elég nehéz fél kézzel, de szerencsére boldogulok. Csak azt remélem, hogy se az agresszív roham törpe, se a hajcsár nem nyír ki a vállam miatt. Egy biztos, nem fognak vállon veregetni, mondván: „Jól van Totchi, ügyes vagy”. A próbaterembe érve, ahogy kell, csak az a kettő van bent, és Shini.

- ’Reggelt! – köszönök.

- Te meg mi a francot műveltél? – kérdi Kyo rosszat sejtve, mikor meglátja felkötött karom.

- A verseny és a munka kicsit megerőltető volt. A párom elvitt egy dokihoz, aki közölte, hogy izületi gyulladás. Pár napig pihentetni kéne, hogy rendbe jöjjön. Ja, és a turné után vissza kell mennem hozzá – összegzem.

- Te nyírod ki, vagy kezdhetem én? – kérdi a pöttöm énekes és Kaora pillant.

- Majd turné után. Szerinted honnan a fenéből szerzünk egy másik basszerost ilyen rövid idő alatt? Aki ráadásul jó?

- Ott van Heath, vagy akárki.

Kao beveti a „mindenttudó-nyugtató-meggyőző” pillantását, mire Kyo lenyugszik egy kicsit.

- Köszi, életmentő vagy – sietek gitárosom mögé, és megölelem.

- Inkább mesélj, mi van azzal a szaros versennyel? – morog chibi.

- Kiszálltam. Ennyi volt. Ha jól rémlik, jövő héten lesz az elődöntő, és utána a döntő. A bírák olyasmit mondogattak, hogy akkora akarnak sztár vendég bírókat hívni, és vállalnám-e, hogy köztük leszek. De visszautasítottam – azonnal próbálom hárítani a gyilkos pillantásokat.

- Legalább van egy kis eszed – sóhajt megkönnyebbülten.

- Én is szeretlek – mosolygok rá.

- Már nem csak engem? – jelenik meg Die.

Játékosan kinyújtom a nyelvem.

- Fiúk, inkább zenéljünk. Sok a tenni való – kotyog közbe Shin-chan.

- Egyet értek – áll fel Kao.

Ez a végszó, először a papírmunka és a számlista kerül terítékre. A főnök kitalálta, hogy helyszínenként legyen három óra a fellépés. Az nagyon kemény menet lesz, főleg hogy egy vagy két alkalommal egymás utáni napokon. Már maga a számlista sem egyszerű, a fényekről és az egyéb látványtechnikáról nem is beszélve.

- Hogy legyen? Mert nem kéne hogy Shini vagy Toto a koncert közben kidőljön – morfondírozik Die.

- Napról napja jobb a vállam, ha tudok pihenni, akkor nem lesz gáz – mondom.

- Oké, holnap után szabit kapsz, ugyan csak egy nap, de nem sokkal utána lesz a hétvége – dönt Leader-sama.

- Kösz – mosolygok hálásan.

Megvillant egy mosolyt, és folytatjuk tovább a munkát. Sem ő, sem Kyo nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak. Na jó, Kyo elég fura, de nem gonosz, mint amilyen lenni akar. Ha ők nem lennének, akkor nem tartanánk itt. Kao az, aki rendet tart köztünk. Hiába nagyok az elvárásai, és a lelket is kihajtja belőlünk, de figyel ránk, és ha kap valamit, nem felejti el viszonozni. Sem ő, sem Kyo nem haragtartóak, és szívükön viselik a banda sorsát. Mondjuk ezzel nincsenek egyedül. Csak akkor állunk fel, mikor elmegyünk ebédelni. Egy közeli kifőzdébe megyünk, persze, menet közben mindenkiből kibújik a gyerek, és egy rögtönzött hócsatát vívunk. Nem tudom megállni, de egy marék havat Die nyakába szórok, mire felkiált és elkezd szentségelni. Jót nevetek és menekülőre fogom, nehogy elkapjon. Kaoru karjaiba vetem magam.

- Védj meg! – nyüszítek.

- Gyere, nem lesz baj – ölel magához.

Megnyugodva lélegzek fel. Ezt most megúsztam. Hirtelen ér, hogy Kao egy adag havat nyom a képembe. Meglepetten, és hal módjára tátogok. Merénylőm jó nevet rajtam, ahogy a többiek is. Mielőtt megbosszulhatnám, elérjük az étkezőt. Nincs is jobb, mint a forró ebéd. Jól átmelegszünk, aztán megyünk vissza dolgozni. Sajnos eddig tartott a nap könnyű része, most jön az, hogy végig próbáljuk a számlistákat. Nem tudom Kyo mennyit akar, de remélem nem az összeset, mert akkor nem megyek haza. Mielőtt kezdenénk, felveszem a merevítőt, bekenem a vállam, hogy tudjam egy kicsit mozgatni. Mielőtt elfelejtem, dobok egy SMS-t Reinek, hogy későn végzek. Meg se próbálom a vállamra venni a gitáromat, a kisebb is kikészít, nem hogy ez a nagy. Inkább ülök, és a vállamnak támasztom. Sokáig bírom, még kézre is esik. Már a sokadig számot játsszuk, mikor érzem, hogy kezd fájni. Felszisszenek, de folytatom. Még eljátszunk pár számot, mikor kérek egy kis pihenőt. Egy vizes törülközővel hűtöm sajgó vállam, közben elszívunk egy vagy két cigit, aztán folytatjuk. Fogalmam sincs, meddig vagyunk bent, de mire Kyo kijelenti, hogy már ennyi, mindannyian kidőlünk. A vállam lüktet, hulla vagyok. Shini elterül a dobjain, így teljesen eltűnik mögöttük. Úgy érzem, mintha ólomból lenne a testem. Tudom, haza kéne menni, de előbb, muszáj pihennem egy keveset. Legalább egy órát fetreng mindenki, mire el tudunk indulni. Otthon legnagyobb meglepetésemre Rei vár, és még vacsorát is készített nekem. Ha ez nem lenne elég, kapok egy isteni masszázst is. És még születésnapom sincs. Nem kell sok, hogy elnyomjon az álom. Hulla fáradt vagyok. Még érzem, hogy Rei bemászik mögém, átölel és már alszom is.

Szinte azonnal jelez az óra, hogy kelni kell. Egy zombiban is több élet van mint bennem.

- Szörnyen nézel ki – jegyzi meg szöszim a konyhában.

- Tudom, fáradt vagyok. Nem tudom Kyo és Kao mennyi kávét ittak, de szerintem túl sokat. És van egy olyan sejtésem, hogy ma se lesz könnyű nap.

Leroskadok a székre, és kapok egy bögre koffeinbombát.

- Miért? Mit talált ki az a két őrült?

- Nem ők, hanem a főnök. Ugyan nem lesz sok fellépés, de mindegyik három óra. Asszem lesz úgy, hogy egymást követő napokon zenélünk.

- Baszd meg – nyögi – Normális ez?

- Néha kételkedem benne. De lehet Kao ki tudja bulizni, hogy rövidebb legyen.

- Miért? Nem a menedzser a főnök? – csodálkozik.

- Elviekben igen, viszont Kaoru szava nagyobb. Amire ő azt mondja nem, és a főnök nem tudja meggyőzni, akkor Kao szava dönt. Elég nagy a tekintélye és a befolyása.

- Nem semmi fickó.

- Az, de nagyon jó ember. Azt a szabadnapot is azért adta, mert beugrottam helyette interjúra. Mondjuk, lehet amúgy is megkaptam volna.

- Ha te mondod – von vállat – Nem ismerem a társaid.

- Hidd el, jó emberek.

- Csak neked – hozzám hajol és megcsókol.

Sajnos mindkettőnknek indulni kell. Nem elég, hogy megint hajnalig bent leszünk, még haza is kell ugranom pár apróságért. Ha Rei necc harisnyát akar, akkor kap, meg még pár apróságot. Nem tudom mit talált ki, de izgalmasan hangzik. Úgyse játszottunk igazán még sose.

- Haza megyek inkább most – döntök.

Nem nagy kitérő, csak egy kicsit. Otthon gyorsan összeszedek néhány dolgot, ami szerintem tetszene neki. Nem tudom, mit szeret és milyen az ízlése. Mindegy, remélem tetszeni fog. Gyorsan összepakolok, és már megyek is. Kis késéssel esek be a próbára, de nem nagy baj. Szinte azonnal kezdünk, mondván rengeteg dolgunk van, ami igaz is. Kezdetnek átnézzük a fénytechnika terveit, hogy mi lesz a kivetítőn és a világítást.

- Mi lenne, ha tekintettel Totchi vállára, kihagynánk az ő szólóit? – veti fel Kyo.

- Az jó lenne – jegyzem meg.

Ha azok kimaradnak, biztosan bírnám, és nem menne szét a vállam.

- Jó ötlet – egyezik bele Kao – Toto, a számlista neked megfelel? Bírod majd? – néz komolyan rám.

- Szerintem igen – gondolkodom el.

- Oké, akkor az indulás előtt két nappal már maradj otthon. Pihenj amennyit lehet.

Hatalmas szemekkel nézek rá. Eddig úgy volt, hogy az indulás előtti napot kapjuk meg pihenőnek, meg csomagolásra. De hogy én még plusz egyet kapjak…

- Köszönöm – hálálkodom.

- Csak gyógyulj meg.

- Négykor szabad vagy – kotyog közbe Kyo.

- Mi? – lepődök meg.

- Ha négy után akár egy perccel is itt leszel, kirúgdoslak, világos?

- Oké – húzom össze magam.

Amint végzünk a koncert technikai részének átnézésével, hangszert ragadunk, és próbálunk. Most egész jól megy, a vállam se fáj nagyon. Az egyik dal legalább háromszor játsszuk el, mire Kyonak is tetszik és elégedett.

- Tartunk egy cigi szünetet? – kérdi Die.

- Benne vagyok – teszi le gitárját Kao.

Követem a példájukat. Amint ég a cigi, előkapom a telefonom, és kimegyek a teremből, a folyosó egy csöndes zugába.

- Szia, mi a helyzet? – csendül vidáman kedvesem hangja.

- Hamar szabadulok – mosolygok.

- Mennyire hamar? Jó magaviselet miatt csökkentették a büntetést?

- Igen, és mert bevetettem az ellenállhatatlan vonzerőm – nevetek.

- Akkor nem csoda, senki nem tud neked ellenállni.

- Tudom – vigyorgok önelégülten – Na, de a lényeg, hogy négykor eljöhetek.

- Olyan hamar? – csodálkozik – Akkor én is sietek haza.

- Igen, Kyo szó szerint elzavart. Viszont most mennem kell – látom, hogy Kao int – Sietek, szia – bontom a vonalat.

Visszamegyünk zenélni. Néhány számot még végig játszunk, és Kyo ígéretéhez híven négykor kitessékelt a teremből. Azért a maga módján aggódik, ez szép tőle. Hazafelé még megállok az egyik szupermaketben, hogy vegyek pár apróságot. Nem tudom mi kéne, inkább csak sétálgatok a sorok közt. Mikor az édességekhez érek, megtorpanok, és perverz vigyorra húzom a szám. Azonnal a kosárba dobok egy flakon csoki öntetet és tejszínhabot is keresek. Tudom, hogy nem édesszájú, de remélem, ízlik majd neki. Még veszek cigit és valami ihatót, és megyek is. Nem tudom, mikor jön, de még van pár dolgom addig. Meg akarom, lepi ami remélem sikerül és tetszik majd neki.

Otthon besietek a hálóba, és kiborítom az ágyra a hozott ruhákat. Oké, a harisnya meg van, és még mivel egészítsem ki? Az egyedül nem igazán jó. Előkerül egy skótkockás rakott miniszoknya is. Még nagyon régen az egyik koncerten volt rajtam. Nem sokkal korábban nyúltam le a húgomtól.

- Mire nem jó egy lány testvér – mosolygok.

Valami felülre is kéne. Kezembe akad egy fehér blúz. Rövid az ujja, mélyen kivágott elöl, és az alja is rövid.

- Iskolás lány? Oké - vigyorodok el.

Felveszem a ruhákat, és megnézem magam a tükörben. Mit ne mondja, nagyon szexi vagyok. A harisnya a combomig ér, a szoknya se sokkal hosszabb. A blúzon csak két gombot gombolok be, hogy mutasson is valamit, de ne mindent.

- Tökéletes – vigyorgok.

Van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig lesznek ezek rajtam. Vagyok olyan gonosz, hogy a kis bilincset, a csoki öntetet és a tejszínhabot az éjjeli szekrényre teszem, hogy ő is lássa. Nagyon izgatott vagyok. Még nem csináltunk ilyesmit, legalábbis együtt nem. Alig készülök el, mikor hallom, hogy zörög a zár. Gyorsan elhelyezkedem az ágyon, valami szexi pózba. Felhúzom magam mellé a lábaimat, a hátam mögött megtámaszkodok a kezemen.

- Megjöttem, merre vagy? – kérdi.

- Háló – kiáltom.

Reita pov

Kissé megkönnyebbülök, amikor hazaérve tényleg a hálóból hallom a hangját. Mivel eléggé szomjas vagyok, így mielőtt bemennék, hozzá iszok egy pohár vizet. A kinti hideghez képest meleg van idebent, ami fellazítja izmaimat, nem kell már a fürdő… Elindulok megnézni mit, csinál, ám amikor benyitok és meglátom őt, a lélegzetem elakad, köpni-nyelni sem tudok.

- To… To… - ki sem bírom nyögni a nevét.

- Na, mi az elvitte a cica a nyelved? – kuncogva feljebb húzza az egyik lábát, kivillantva kerek fenekét.

- Hű az anyját. – jobb nem jut az eszembe.

- Azt mondod kedvesem? – négykézlábra fordul, kitolja fenekét, hatalmas szemekkel néz rám.

Nagyot nyelek, ennek baromi rossz vége lesz, persze neki, mert ha így folytatja kicsit sem fog tudni ülni majd.

- Mondj már valamit… - nyafog.

- Öhm. – csak tátogok, de hang aligha jön ki a torkomból.

- Ennyi? Most komolyan? Én itt kiöltözöm erre te egy rossz szót, annyit sem nyögsz ki… - fújja fel az arcát, amitől csak még kívánatosabb lesz és nem bírva tovább magammal ráugrom.

Meglepett sikoly szalad ki ajkai közül, de hamar észhez kap.

- Nyugi Don Juan. – neveti el magát.

- Mégis mire várjak? – találom meg végül a hangomat.

- Van csoki meg tejszínhab is.

- Jól hangzik. – nyalom meg az ajkaimat.

- Játszunk! – maga alá fordít hirtelen, aztán kattan a bilincs a csuklóimon.

- Mi a…? – megrángatom kezeim.

Ilyen nincs, odabilincselt az ágyhoz, ha kiszabadulok, ezt megkeserüli.

- Na-na. Ma játék van előtte. – kuncog, leszedi felsőmet.

- De ez így csak neked játék.

- Nyugi majd elengedlek… esetleg… ha jó fiú leszel. – jókedve lankadatlan.

- Miféle egyezkedés ez? – nem bírom ki nevetés nélkül, kíváncsi vagyok mi fog ebből kisülni.

Megszabadít teljesen ruháimtól, mellkasomat bekeni a csokival, egészen a nyakamig.

- A tejszínhabot meghagyom neked. – mondja nagylelkűen.

- Minő kedvesség. – forgatom meg mosolyogva a szemeimet.

Sokáig teketóriázik, húzza, az agyam minden lehetséges módon mire végül elkezdi lenyalogatni rólam a csokit. Sosem volt még ilyenben részem. A barátnőim sosem mentek bele a játékba, mondván, ha dugni fogunk, akkor dugjunk, minek a játék? Most pedig itt a hatalmas nagy lehetőség, abban a percben, hogy elenged, nem ússza meg a dolgot.

- Finom vagy. – combomra téved a keze.

- Hát igen, csokiból öntöttek. – ezt képtelen vagyok kihagyni.

- Akkor meg kell dicsérnem a cukrászt, aki készített.

- Na de kérlek. Hogy beszélsz a tanároddal? – háborodok fel.

- Sensei bocsásson meg nekem. – csak fogy az a csoki.

- Hm, nem is tudom, meglátom, mit tehetek.

- Kérem uram. – megtalálja bimbómat.

- Milyen kis engedetlen vagy, ezért büntetés jár. – rángatom meg a kezeimet.

- Miféle büntetés? – csillannak fel a szemei.

- Engedj el és megtudod. – ficánkolok.

- Hm, nem is tudom… Megéri ez nekem? – húzza el a száját.

- De még mennyire, hogy meg. Na, légy jó fiú és engedj el.

Gondolkodik, még egy kicsit aztán kinyitja a bilincset. Amint szabad vagyok, magam alá gyűröm figyelve azért a vállára. Megcsodálom. Jól áll neki a neccharisnya és ez a kicsi szoknya is. Finoman alá simítok van-e rajta még valami, szerencsére nem.

- És a nyakkendő hol marad kislányom? – csóválom a fejem. – Hát így kell iskolába járni?

- Tetszeni akartam a Senseinek. – adja az ártatlant.

- Bejött, ugyanis rettenetesen felizgultam.

- Ez nekem csak jó. – felnyúlva karjait nyakam köré fonja.

- Még nem. – fejtem le magamról, visszanyomva őt a párnák közé.

- Most miért? – nyúlik meg a képe.

- Én jövök. – rázom meg a tejszínhabos flakont.

- Vagy úgy. – neveti el magát.

Megszabadítom a ruháitól, néhol fújok rá az édes habból, de a legtöbb az ágyékára jut. Ránézek, majd kirobban belőlem a nevetés.

- Mikulás.

- Megjelöltél te átok? – nevet a hasán lévő Reita feliratra.

- Naná, hiszen az enyém vagy. – előveszem a telefonom.

- Ugye nem?

- De igen. Ezt meg kell örökítenem. Nyugi elrejtem majd. – lefotózom, ő pedig még színészkedik is hozzá.

- Milyen?

- Tökély. – mutatom meg a képet, aztán félre dobom a telefont.

Valahogy odáig már nem jutok el, hogy lenyalogassam róla a tejszínhabot, helyette a lepedő kap belőle rengeteget.

- Rei az agyamra mész. – hangosan felnyögve karmol végig hátamon.

- Mivel is? – húzom az agyát.

- Nem tudod mi?

- Nem igazán. – adom a hülyét.

Persze nagyon is jól tudom mi a baja, hogy egyszer gyors vagyok, majd hirtelen belassítok minden előjel nélkül, ráadásul rendszertelenül.

- Ne már, ha csinálod, csináld rendesen. – nyafog, de közben folyamatosan nyögdécsel.

- Biztos vagy te abban, hogy azt akarod? – imádom ezt a hangot tőle.

- Igen, nagyon is.

- Én előre szóltam.

Zsibbadtan fekszünk egymás mellet, iszonyatosan jól végződött ez az egész, pedig csak vicceltem mikor megköveteltem tőle a harisnyát. Le akartam foglalni, de ő tette ezt velem.

- Máskor is csinálhatnánk ilyet. – fejét mellkasomra hajtja.

- Nincs ellene kifogásom. – magunkra húzom a takarót.

- Meddig kaptál pihenőt?  - haját csavargatom.

- Turné előttig. – suttogja már félálomban.

- Akkor szigorú pihenésre foglak. – jelentem ki.

- Uhm. – nyögi, aztán már alszik is.

Ezt a két napot nekem is ki kéne vennem, másképp semmi sem biztosítja, hogy pihenni fog, csak a szava, amiben ugyan bízom, most viszont rettenetesen féltem és aggódom is érte.

Amíg nem érzem magam fáradtnak a kinti havazást nézem az ágyból, de képtelen vagyok elaludni. Egész éjjel fent vagyok, túlestem a holtpontomon, már egyáltalán nem érzem fáradtnak magamat. Olyan nagy a csend, amit csak kedvesem szuszogása zavar meg. Ilyenkor annyira nyugodt, minden érzelem látszik rajta. Valahogy a kezembe akad a telefonom, jót mosolygok a képen, amit róla lőttem, aztán elteszem, ne világítson a szemébe, a végén még felkeltem vele. Hadd pihenjen ráfér.

Így most van időm gondolkodni.

Még mindig furcsa, hogy nem egy lány fekszik mellettem, sokszor meg is lepődöm, de az sem tart sokáig. Toshinak igaza volt, csak a nemi aktus különbözik más nem. Sosem képzeltem volna, azt, amit tőle kapok. Szenvedélyesen szeret, kiáll mellettem, megnevettet, felhúz, és a legjobb, teljesen ellazít. Ha mellettem van, minden egyes bajom semmivé válik, még akkor is képes helyre rázni, amikor idegbajos vagyok. Elképesztő mikre nem képes, és ilyen rövid idő alatt, szinte repül vele az idő. Nem akarom, hogy véget érjen, ha szerencsém van nem is fog.

Nyálas lennék? Most igen, de ilyen is kell néha.

- Szomjas vagyok, adj tejet. – nyöszörög álmában kedvesem.

Tejet mi? Mit álmodhat? Valami perverzséget annyi szent. Sosem hallottam még álmában beszélni, talán most fáradtabb, mint általában, amit persze nem csodálok tekintve, hogy a két idegbajos bandatársa a lelket is kisajtolja belőle. Komolyan egyszer kéne összeereszteni Kyo-t és Rukit, akkor ott kő-kövön nem maradna. Harmadik világháború? Á az semmi lenne ahhoz képest, amit az a kettő össze tudna hozni.

Hamar elszáll az este még a gondolataimba vagyok merülve. Láthatok egy csodálatos napfelkeltét - bár kiégeti a retinám – amiért megéri egyszer-egyszer fent maradni. Talán egy órát fekhetek még, aztán úgy döntök ideje felkelni, reggelit és kávét csinálni. De előtte lefürdök, írok a chibinek egy sms-t, gáz van, nem megyek be egy pár napig. Nem kell tudnia az igazi okot, elég ennyi. Hamar kapok választ, amiben kijelenti, halott ember vagyok, amint visszamegyek. Ennyi még belefér. A fő probléma itt, az, hogy mit főzzek. Semmi érdekfeszítő nem jut az eszembe így maradok egy kis rántottánál, sütök mellé virslit, amit polip formájúra vágok, csak a poén kedvéért. Amikor kész vagyok, tányérokra teszem, az övére ketchuppal még rajzolok is. Nem kell sokat várnom rá, még épp időben kel fel és csoszog ki. Nem kell melegíteni a kaját.

- ’Reggelt. – pislog nagyokat.

- Jó reggelt. – mosolyodom el, töltök neki kávét és a kezébe adom.

- Kösz.

- Nem ülsz le?

- Az esti után? Kösz nem, inkább állok még egy darabig.

- Én előre szóltam neked. – halkan elnevetem magamat.

- Jogos. – mosolyog végül rám.

- Ki kéne mosni majd a lepedőt meg az ágyneműhuzatot. – motyogom neki.

- Mikorra kell bemenned? – sóhajt bánatosan. – Mert majd akkor utána megcsinálom.

- Nem megyek ma be. – nézek egyenesen a szemeibe.

- Ezt, hogy intézted el?

- Egy sms-el. – iszom meg a kávémat.

- Isten vagy. – ugrik a nyakamba.

- Tudok róla.

- Naa… - harap finoman fülembe.

- Oii… Volt kitől megtanulnom. – derekára fonom jobbomat.

- Hát igen, kiváló tanárod vagyok.

- Toto cssss… repedezik a plafon… rád fog szakadni… - nézek felfelé.

- Hazug. – azért követi a pillantásomat, ami csak jobban megmosolyogtat.

- Én nem. Na, jó csak Rukinak, de azt se mindig.

- Ezt már nem tőlem tanultad.

- Persze, hogy nem. Ez beépített tartozékom.

- De menő. – úgy csinál, mint egy ötéves gyerek. – Mesélj még.

- Ha eszel, akkor esetleg.

- Mi van, ha nem?

- Akkor búcsút mondhatsz nekem, mert ebben az esetben bemegyek dolgozni.

- Oké, eszem. – duzzog.

- Hatásos módszer, gyakrabban kéne alkalmaznom.

- Azért inkább ne.

- Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.

- Maradj velem és én is nyugton maradok. – ajánlja fel.

- Mily nagylelkű velem valaki.

- De, csak mert szeretlek. – kapom meg végre a reggeli csókom és el sem engedem.

Forró csókban olvadnak össze ajkaink, nem felizgatás céljából simogatjuk közben egymást, csak kedveskedésből. Törődünk egymással, ami nekem is nagyon sokat jelent. Ő az első, aki tényleg szeret engem, aki nem csak a pénzem miatt van velem.

- Szeretlek Toto-chan. – szakadok el ajkaitól, homlokom övének támasztom.

- Én is téged Akira. – fogja a kezemet.

Örökké tarthatna ez a meghitt pillanat, egy álmom válik most valóra.