67. fejezet

Reita pov

Toshi egésznap odavan, ami teljesen elszomorít. Próbáltam megállítani, hogy együtt lehessünk, de nem hajlott rá. Természetesen ezért kapni fog, amint hazaér, addig viszont nekem is el kellene foglalnom magam valamivel. Jobb híján takarítok, amennyire csak megy. Estére meg csinálok valami könnyen összedobható kaját. Nagyon zavar, hogy el van törve a kezem, így semmit sem tudok rendesen csinálni, mindenben csak gátol. Vissza kell majd mennem a dokihoz is, lassan ideje megnézetnem. Időm végül is van. Nem eszek, csak félre teszem a kész kaját, elzárok mindent, felveszek valami normális ruhát, nem melegítőben akarok bemenni a kórházba és gyalog átbattyogok. Messze van, de kocsiba nem merek ülni ilyen kézzel, taxira meg nem akarok feleslegesen kiadni, majd maximum visszafelé. Addig legalább mozgok, élvezem a friss tavaszi levegőt, jót mosolygok a szerelmes párokon, akik szembe jönnek velem, vagy a padon ülnek, ami mellett elmegyek. Ha nem békültünk volna ki, most felfordulna a gyomrom ettől a látványtól.

Nagy sokára csak odaérek, az orvos azonnal fogad, ami picit meglep, hisz azt hittem el fog küldeni a francba amiért időpont nélkül jöttem. Megnézi a kezem, meg is röntgenezi, az eredmények pedig egész jók. Leszedi a gipszem, megnézi, megtapogatja így is, aztán kapok egy másik gipszet és már mehetek is. Kaptam időpontot is mikor kell legközelebb visszamennem. Fogok egy taxit, nincs kedvem már visszafelé is gyalogolni és Toto-nak is lassan végeznie kell. Nem szeretném, ha aggódnia kellene megint. Még épp időben. Alig érek be, már hív is. Örülök neki, hogy jön hazafelé.

- Megjöttem! – kiált be miután bevágódott mögötte az ajtó.

- Aucs. Nem ment jól? Üdv itthon. – mosolygok rá.

- De, egész jól ment. Ráadásul Kaoru sem evett meg. – kapok azonnal egy csókot.

- Szerencséje. Bosszút kellett volna állnom rajta, ha téged elvesz tőlem. – fenekébe markolok.

- Rei. – tol el magától, ami rettenetesen meglep. – Éhes vagyok.

- Csináltam vacsit. – hebegem az előbbi sokk miatt.

Most komolyan visszautasított? De miért? Mi rosszat tettem? Állok még ott egy darabig a döbbenetemmel, mikor visszajön.

- Nem jössz?

- De… Még én sem vacsoráztam. – rázom meg a fejem, biztos csak nagyon fáradt.

Megértőnek kell lennem, hisz tudom milyen, ha hullaként esünk haza, én is zenész vagyok, hiába vagyok most parkoló pályán. Majd, ha jobban lesz akkor bepótoljuk. Ennyi szabadidővel úgy érzem magam, mint egy rossz öregasszony, akinek semmi dolga csak leskelődni a szomszédok után.

- Milyen volt az interjú? – kérdezem miután asztalhoz ültünk és nekiláttunk enni.

- Egész jó. Imádom Boo műsorait, nem egy spanyol inkvizícióban érzem magam, hanem baráti összejövetelen. – meséli boldogan.

- Örülök, hogy élvezted. – lágy mosoly jelenik meg arcomon.

- Te mit csináltál?

- Ezt azt… Takarítottam, kórházban voltam.

- Kórházban? – néz rám meglepetten.

- Ideje volt megnézetni a kezem.

- És? – aggódva figyel.

- Egész jól gyógyul. Kaptam új gipszet is, meg majd vissza kell még mennem.

- Ez jó. – végre megnyugszik, majd elsötétül az arca. – Takarítottál?

- Jesszusom Toto nyugi van. – sóhajtok fel. – Mit kellett volna tennem? Basszam a rezet még te odavagy? Tudod milyen unalmas, hogy semmit sem tudok csinálni? – most már morgok én is.

- Jól van na! Le ne szedd a fejem. – háborodik fel.

Kap egy két gyilkos tekintetet, de nem mondok semmit, nem akarok veszekedni vele.

Lassan rendbe jön a kezem, lekerül a gipsz is, újra zenélhetek, de nem szabad túlságosan megerőltetnem magamat. Toshi is rengeteget dolgozik, csak aludni jár haza, másra nincs igazán ereje, ha pedig mégis szabadnapja van, akkor nekem kell bent lennem. Abba maradtak az együtt fürdések, a kis kedveskedések, a simogatások… egyszerűen minden, ami vágyat kelthet a másikban, vagy testiség. Ruki teljesen felpörgött megint, hisz valamiféle fesztiválra hívtak meg minket, hogy lépjünk fel.

- Mire fel hajtotok ennyire? – kérdezi egyik este Toshi miután hazaértem.

- Fesztivál. – sóhajtok lemondóan és megkaparintom a sörének maradékát.

- Hé az az enyém! – nyafog.

- Csak volt. – iszok bele jól esően, hisz olyan kellemes hideg.

- Miféle fesztivál? – néz rám érdeklődve, elfeledve ellopott sörét.

- Mit tudom én nem nagyon figyeltem. – vonom meg a vállam.

- A nyári fesztivál? – gyanakodva méreget.

- Azt hiszem. Miért? – most már nekem is összeszűkülnek a szemeim. – Terveztél valamit? – kissé ingerlékeny vagyok.

Nem válaszol, helyette inkább a táskájában kezd turkálni, majd egy szórólapot nyom a kezedbe.

- Ezt honnan szerezted? – nézegetem az ismerős lapot.

- Szóval ti is? – versenyszellem villan szemében.

- Ohóóóó... Ismerem ezt a tekinteted, de nem fogsz legyőzni. – kissé meglepett, de nem mutattam jelét.

- Szóval ugyanazon a fesztiválon fogunk fellépni. – dől hátra a kanapén elégedetten.

- Ruki görcsöt fog rántani. – kuncogok.

- Biztos vagy ebben? – ördögi mosoly jelenik meg az arcán.

- Nem biztos. – mondom nyugodtan. – Miyuki nemsokára szülni fog. Elfelejtetted? Minden második mondata mostanában ez. Teljesen be van zsongva.

- Jézusom teljesen kiment a fejemből! – csap a homlokára a basszeros.

- Nehogy ezen kezd emészteni magadat, mert megverlek. Nyugi. Rengeteget dolgozol, érthető, hogy kimennek dolgok a fejedből. – átnyúlok az asztal felett, hogy megsimogassam az arcát, de félúton megállok és visszahúzom a kezemet.

- Miért nem simogatsz meg? – pislog nagyokat.

- Szabad? – teljesen meglep.

- Persze! – mondja pufogva.

Újra átnyúlok az asztal felett és megsimogatom kedvesem arcát.

- Kis borostás. – kuncogok.

- Le kellene vágnom, de nincs rá időm. – vakargatja meg az állát.

- Szerintem dögösen áll. – nem bírom elengedni az arcát.

- Tudom. Nekem minden dögösen áll. – vigyorodik el.

- Egoista dög. – kuncogok.

- Még mindig csak egészséges önbizalmam van. – húzza fel az orrát.

- Nem hinném kedvesem. – paskolom meg finoman az arcát és inkább felállok.

- Hova mész? – kérdezi meglepetten.

- Elmosogatok, aztán asszem fürdök, meg gyakorlok egy kicsit. – teszem a piszkos tálat a mosogatóba, szivacsot ragadok és elmosom.

- Pihenned kellene, túlzottan megerőlteted a kezedet. – dorgál meg kedvesen.

Elfut a méreg, de hamar lenyelem. Neki csak a karom fontos és nem is veszi észre mióta nem voltunk együtt. Tudom, nem ennek kellene lennie a legfontosabb dolognak, de mindennapos volt közöttünk az esti szeretkezések, most pedig alig érünk a másikhoz.

- Rei baj van? – lép mögém.

- Semmi Toto-chan, csak fáj picit a karom. – hazudok.

- Látod? Én megmondtam. Pihenned kellene.

- Nincs rá időm. – zárom el a vizet, megtörlöm a kezem, aztán a fürdőbe indulok.

- Suzuki Akira! Ne kelljen miattad is idegeskednem! – mordul.

- Akkor ne tedd. Menj, aludj egyet, ma nem igazán fogok aludni! – intek már menet közben, aztán csapódik mögöttem a fürdő ajtaja.

Sietve ledobálom magamról a ruháimat, leveszem az orrkendőm, majd beállok a zuhany alá. A hideg vizes csapot nyitom meg. Ahogy a jéghideg víz aláhullik a zuhanyrózsából és felhevült testemnek csapódik, halkan felszisszenek. Bal kezemmel megtámaszkodom a csempén, lehajtom fejem, majd lassan másik kezemmel magamhoz nyúlok. Igyekszem Toshi kezét a sajátom helyébe képzelni, de nehezen megy. Nem ugyanolyan és ez idegesít, de másképp megőrülnék. Lassú mozdulatokkal húzogatom kezemet magamon, egyre jobban gyorsítva. Alsó ajkamba harapva igyekszem visszafojtani nyögéseimet, de csak a hangosabbakat sikerül. Minden előjel nélkül jutok a csúcsra, ellenben nem segít. Nagyon nem. Rosszabb, mint volt. A pillanatnyi örömöm elszáll abban a percben, amint kilépek a fürdőből, a szokásos melegítő alsómban és meglátom Toshit egy szál boxerben mászkálni. Megint állok. Ennyi bőven elég volt, de nem fogok visszamenni és kielégíteni magamat, mert az már túl feltűnő lenne. Helyette panaszosan felnyögök. Inkább megyek, becserkészem a basszeromat, az erősítőt, pár papírt és tollat, aztán befészkelve magam a fotelba nekikezdek. Rukinak robbant az agya és kitalálta, hogy feltétlen új dallal kell felléptünk a fesztiválon, hogy hatalmas durranás legyen. Aoi most passzolta, nem akar írni, Uruha szintén, Kainak rengeteg dolga van a banda miatt, Ruki pedig semmi mással sem hajlandó most foglalkozni csak a barátnőjével. Így maradtam én, szóval rám hárult ez a „megtisztelő” feladat, hogy megalkossam az új dalt. Nem kis nyomást helyeztek rám, mert tudom, hogy csak a tökéletes vagy annál jobbat fognak elfogadni és én sem fogok más milyet kiadni a kezeim közül, egyedült azt, ami mindennél jobb. Van bennem annyi, hogy jó legyek. Ha ehhez az kell, hogy egész éjjel fenn maradjak, hát akkor fenn fogok maradni, alkotni fogok. A világ legjobb számát írom majd meg, amibe senki sem köthet majd bele. A feszültségem most csak fokozza az elszántságom így könnyebben haladok. Vagy legalábbis sokkal kitartóbb vagyok, inkább így fogalmaznék.

Koffein nélkül sikerül fenn maradnom egész éjjel, haladni azonban nem igazán haladok. Reggelre pedig már sík ideg vagyok, amiért három-négy sornál többet nem tudok többet írni. Ennél sokkal jobban kellene teljesítenem. Segítség fog kelleni. De kitől kérhetnék, senki sem ér rá most. Felsóhajtva leteszem a basszerom, már fájnak az ujjaim, inkább csinálok kedvesemnek reggelit, úgyis nemsokára fel fog kelni. Legalább addig is pihenek agyilag, hátha aztán sokkal jobban fog menni az alkotás. Ma nincs próba, mert Kainak interjúja, Uruhának és Aoinak pedig rádió felvétele. Ruki velem, meg nem akar próbálni, még ő is vigyáz a karomra, de ezzel csak mindenki terhére vagyok. Pedig már csak néha szokott fájni, ha tényleg nagyon megerőltetem, arra viszont figyelek, hogy ne nagyon történjen. Nem szeretem, ha mások aggódnak értem, mégis ezzel idegesítenek.

- Kicsim? – hallom meg álmos hangját kedvesemnek.

- Konyha. – kiáltok ki.

Toshiya pov

Szörnyű, hogy az utóbbi időben mekkora a hajtás. Nem elég a fesztivál, de még Reitával is eléggé eltávolodtunk egymástól. Mindketten sokat dolgozunk, de azért egy kis kedveskedés jól esne. Oké, megértem, ő is fáradt, ahogy én, de akkor is... legalább este összebújhatnánk, ha már mást nem is csinálunk. Lassan már együtt fürdeni se hajlandó velem. Nem hogy fürdeni, de még aludni se. Valaki mindig egyedül alszik. Annak legalább örülök, hogy kicsit együtt vagyunk. Ha még nem lenne elég, hogy a nemi életünk a nullával lett egyenlő, Rei nagyon morcos, csak nem értem miért. Én is feszült vagyok a munka miatt, meg azért is, mert sose kap el egy menetre. Kezdem úgy érezni, hogy már nem is kíván. A munka őrült hajtás, főleg, mert a Gaze is akkor lép fel mint mi. Kyoban feléledt a versenyszellem és a fejébe vette, hogy mi aratunk le minden babért. Ebben mondjuk benne vagyok, az egészséges versengés sose árt. Este megint morgunk, ő elvonul fürdeni, én meg elmosogatom az itt hagyott edényeket, majd átöltözöm, ami abból áll, levetkőzöm és tiszta bokszert veszek fel. Majd ha kijött bedobom a szennyesbe. Mikor végre előkerül, akkor se velem foglalkozik, hanem leül zenélni. Egy szomorú sóhajjal veszem ezt tudomásul. Koszos ruhák a szennyesbe kerülnek, én meg a szobába megyek. Sokáig várom, hogy előkerüljön, de végül elalszom. Reggel a konyhában találom.

- Mit csinálsz? - kérdezem két ásítás között.

- Neked reggelit.

- Már megint nem pihenteted a kezed – morgok.

- Két tojást fel tudok verni, és a serpenyőt is még fel tudom emelni. És ha nem tűnt volna fel, két kezem van – morog azonnal.

- Bocs, hogy aggódom érted – horkanok.

Jól kezdődik a reggel. Csinálok egy kávét, és lerogyok a székre. Mit felejtettem el? Mi lesz ma?

- Egyél – rak elém két lágy tükörtojást és pirítóst.

- Mi ez? - csodálkozom.

- Toshi, bemutatom, tükörtojás. Tükörtojás ez itt Toshi. Ismerkedjetek össze – azzal itt hagy.

- Kösz – nyögöm ki.

Morran egyet. Lemondó sóhajjal megeszem amit készített.

- Meddig melózol? - töröm meg a csendet.

- Nem tudom. Ruki hajt minket. Elkezdtem írni egy számot, de nem jutottam a végére. Lehet befejezzük.

- Ezért nem jöttél aludni? - akadok meg.

- Elrepült az idő – von vállat.

- Már megint kezded?

- Mit? - kezdi elveszíteni a türelmét – Bocs, hogy nem ülök egész nap az ágyban, és hogy kedveskedni akarok neked.

- Nem így értettem.

- Hanem? Fogd már fel, hogy jól vagyok, nem fáj a kezem.

Mielőtt mondanék valamit, a nyelvemre harapok. Inkább elmegyek a szobába és összekészülök. Még lenne időm indulásig, de ezek után nincs kedvem maradni.

- Bocs, hogy aggódom érted, és nem akarom, hogy kikészítsd magad – vetem oda, és elkezdem venni a cipőm.

- Mikor jössz? - sóhajt.

- Nem tudom, nem rajtam múlik. Majd hívlak – azzal megyek.

Már nem is remélem, hogy kapok búcsúcsókot. Egy ideje leszokott róla. Rosszul esik ez az egész. Én is feszült és fáradt vagyok, és még aggódhatok is miatta. Miért baj ez? Bezzeg, ha én készítem ki magam, akkor áll a bál. Korán beérek a kiadóhoz, amivel meglepem a fiúkat.

- Korán itt vagy. Megint veszekedtetek? - kérdi Kyo – Mikor rakod ki?

- Kussolsz! Inkább saját házad táján söprögess – kapom fel a vizet.

- Tehát rég nem dugott meg – mosolyog gonoszan.

Mielőtt elfajulna a dolog, Kao közbe lép és inkább dolgozni kezdünk. Leginkább a számlistát beszéljük meg. Az egész délelőtt ezzel megy, mert nehéz összeválogatni mit adjunk elő, mert Kyo nagyon hangulatember, és franc se tudja milyen lelkiállapotban lesz akkor. Nem kéne az utolsó utáni pillanatban változtatni. A legjobb, hogy kitalálják a srácok, hogy pár félkész számot is adjunk el.

- Nem kéne azt inkább későbbre hagyni? Most nem kell nagy durranással előrukkolni. Mi lenne, ha inkább a régi vagy a legnépszerűbb számokat játszanánk el? - kérdezem.

- Jó ötlet. Mennyire régit akarsz? - kérdi Kao, és kis szakállát kezdi piszkálni.

- Passz – szívok mélyet a cigiből – Jobb ha a népszerűeket adjuk elő, mintha meg akarnánk hódítani a világot.

- Azt nem kell, már meghódítottuk – vigyorog Die.

- Nekem tetszik. Akkor utána kell nézni – motyog Kyo – Beszélek a srácokkal, hogy mi a statisztika – dönt.

- Helyes, de csak miután beszéltünk a főnökkel, a bandák fellépésének sorrendje miatt – áll fel Leader-sama.

Mielőtt mennénk fejtágításra, elugrunk ebédelni, hogy ne haljunk éhen. Egy közeli kifőzdébe megyünk. Egész jó hangulatban telik az ebéd, sokat hülyéskedünk. Kaja után megyünk az eligazításra. Nagyon nincs kedvem, inkább mennék haza, de sajna ez nem kívánság műsor. Csak a szokásos infókat mondja el a főnök, ami nem lenne nagy dolog, csakhogy:

- Ami még nem dőlt el, hogy ti, vagy a Gazette csináljátok a finálét.

- Tessék? - hörren Kyo.

- Ez csak vicc ugye? - kapja fel Die is a fejét.

Szerintem mostanáig aludt.

- Nem, nem vicc. Folyamatosan tárgyalok a menedzserükkel és a szervezőkkel. Jövő héten ülünk össze, hogy személyesen megbeszéljük – nézi a papírjait a főnök.

- Fölösleges, mi zárunk és kész – jelenti ki Kyo fagyosan.

- Ez nem ilyen egyszerű Kyo-san.

- Mert? Mi vagyunk az idősebb banda, és mi több mindent értünk el.

Kao egy gyilkos pillantással elhallgattatja.

- Rendben, addig kitalálunk valamit és készülünk – fordul a főnök felé.

- Menjetek és készüljetek fel.

És mehetünk is. Kyo annyira felhúzza magát, hogy inkább zenélni és énekelni akar. Annyira bele lendülünk, hogy csak késő este szabadulok. Írok kedvesemnek egy SMS-t, majd a saját lakásomra megyek, az közelebb van. Alig érek haza, eldőlök a kanapén és alszom. Sajnos az elkövetkező pár nap így telik. Néha külön alszunk, vagy a változatosság kedvéért, mikor az egyikünk megérkezik, a másik már alszik. Ritka mikor együtt kelünk. Az ilyen pillanatok egyike a mostani. Rei alig kelt fel, de a mellkasomba fúrja az arcát. Karját simogatom és hajába puszilok.

- Szeretlek Toto-chan – motyogja.

- Én is Rei-chan.

Kicsit eltolom magamtól és lágyan megcsókolom. Azonnal átkarolja a nyakam, és vadul viszonozza.

- Szeretnél valamit? - mosolygok.

- Igen, téged.

Gonoszan elmosolyodom, és az oldalamra fordulva, könyökömre támaszkodva nézem kedvesem. Ugyan nagyon fáradt, és az utóbbi időben sokat veszekedtünk, de ettől függetlenül szeretem őt. Szórakozottan simogatom a mellkasát és a hasát. Mélyet sóhajt.

- Toto, nem akarod a kezed és a szád valami hasznosra is használni? - mosolyog perverzül.

- Nem is tudom.... mire szeretnéd, ha használnám?

- Kezdetnek csókolj meg – mosolyog.

Felnevetek és eleget teszek kérésének. Átkarolja nyakam, és alám fészkeli magát. Hátam simogatja, másik kezével a hajamba túr. Hátamról lefelé vándorol a keze és fenekembe markol, mire felnyögök. Vad szenvedéllyel tépi ajkaim, amit nem bánok. Végre érezhetem őt. Alig térek át nyaka kényeztetésére, mikor megszólal a telefonom. Nem akarok vele foglalkozni, de ez a csengőhang Kaorué.

- Pillanat, ezt fel kell vennem – húzódok el.

- Ne már... légy rossz, foglalkozz csak velem – kéri.

- Ez Kaoru.

Elégedetlenül morran és elterül az ágyon. Kelletlenül előkeresem a telóm.

- Mondd – szólok bele köszönés helyett.

- Remélem tudod, hogy ma előbb kell bemennünk.

- Igen tudom, de miért hívtál?

- Hogy emlékeztesselek.

- Kedves – fintort vágok – Mikorra kell menni?

- Ha otthon vagy, akkor nagyjából tíz perced.

- MI?

- Igen, úgyhogy siess, és a nagy tárgyalóba gyere – azzal botja a vonalat.

Azonnal öltözködni kezdek.

- Hékás! Velem mi lesz? - kiált fel Rei.

- Sajnálom szívem, de előbb kell menni a főnök miatt. Nem késhetek – öltözködök.

- Nem gondolod, hogy ezzel kezdened kéne valamit? - mutat a sátorra.

- Ha minden áron ki akarsz elégülni, elintézhetlek pár perc alatt.

- Nem, én szeretkezni akarok a párommal.

- Hidd el, én is szeretném, de a főnök vár.

Kelletlenül összeszedem a cuccaimat és megyek.

- Csókot nem kapok? - kérdezem.

- Nem!

Morranok egyet és elindulok.