23. fejezet

Toshiya pov

A kellemes estét, kivételesen egy jó reggel követi, mert Shini és Kyo ma nem jönnek be, így el lettünk engedve. Nincs is jobb, mint Rei karjai közt ébredni. Sajnos, neki nem ilyen engedékenyek a társai, így be kell mennie, de csak délután. Miután elment, leültem kicsit dolgozni. Leginkább a versenyre készülök. Szerintem a mostani lesz az utolsó. Már egyszerűen nincs rá időm, és a vállam is kezd kikészülni. Nem kéne hazavágni magam, pont turné előtt. Akkor nem csak Kyo nyírna ki különös kegyetlenséggel, hanem Rei is. Ha már távoznom kell, akkor valami nagyon ütőset fogok előadni. Csak délig tudok a fenekemen maradni. Pont ebédelek és az utóbbi napokon agyalok. Rei nagyon pipa mert Ruki nyaggatja. Hogy tudnék neki segíteni? Ha ez így megy tovább, hatalmas balhé lehet bandán belül, amit mindenki meg fog sínyleni. Nekem se jó, hogy Rei állandóan morog. Talán itt az ideje, hogy a bandája megtudja az igazat.

- Igen, ez lesz – döntök.

Kaja után összeszedem magam, és elindulok. Elég sokat voltam már náluk, így a portások azonnal felengednek. Mit ne mondjak, hatalmas meglepetést okozok, főleg, mikor kikotyogom, a mi kis titkunkat. Hihetetlen ez a banda. Nem is az a legmeglepőbb számukra, hogy a nagy heteró és macsó Reita egy pasival jár, hanem, hogy egy rivális bandának a tagjával. Eszem megáll rajtuk. Ahogy kell, Ruki menetrend szerint felhúz. Kis pukkancs. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Rei próbál nyugtatni, de Kai az, aki rendet rak, mondván zenélni kéne. Ő az egyetlen normális ebben a társaságban. Viszont nem vagyok hajlandó elmenni, legalábbis egyedül nem. Így végül maradok. Volt annyi eszem, hogy elhozzam a vázlatfüzetem, így én is tudok dolgozni. Zenével mindig könnyebb. És hogy itt van velem a kedvesem az csak még jobb. Eddig is tudtam, hogy egész jók a srácok, azt el kell ismerni. Nem igen értem milyen alapon hasonlítgatnak össze minket, teljesen különbözünk. Nem tudok kiigazodni a rajongókon. Párszor megborzongok, de nem a légkonditól. Tény, hogy Ruki olyan jó mint Kyo, de van hangja. Kellemesen mély. A lassabb, lágyabb dalokhoz tökéletes. Nagyon tetszik. És mindezt úgy ismerem be, hogy próbálok nem elfogult lenni. Ruki mint énekes, nagyon jó, büszke lehet magára és a teljesítményére, de mint ember… inkább hagyjuk. Továbbra is fennáll az elképzelésem hogy Kai a legnormálisabb, persze, a papagáj után. Ő nem vájkál mások életében, csak nyugalmat akar és zenélni. Legalábbis így gondolom. Miért nem tudnak a többiek is ilyenek lenni? Az meg más kérdés, hogy aranyos a srác mosolya.

Végül este tudunk csak lelépni. Rei hulla, így még maradunk, míg összeszedi magát. Mikor kettesben vagyunk, kiderül, hogy neki nem tetszett ez a random látogatásom, mint nekem. Meg is kapom a fejmosást. Jobban belegondolva, tényleg rosszul is alakulhatott volna, mint mikor bemutatott a családjának. De most Kivételesen szerencsénk volt. Végül haza megyünk. Alig indítom el a kocsit, elalszik. Nem baj, nagyon kikészítette magát, megérdemli a pihenést. Megállok a ház előtt, és nézem nyugodt arcát. Annyira aranyos, és szeretni való srác. Nem értem Ruki miért nem tudja békén hagyni. Miért kell ennyire kutakodni mások magánéletében? Ahelyett, hogy örülne, hogy boldog a basszeros. Inkább nem húzom fel magam.

- Kicsim, ébresztő – simogatom meg az arcát.

- Hm? – mocorog.

- Térj magadhoz, megérkeztünk.

Kicsit mocorog, nyújtózik és kinyitja az ajtót. Amint megcsapja a fagyos levegő, magához tér. Kicsit kóvályogva lépked, de elnavigálom a lakásomig. Nehézkesen meg szabadulunk a cipőktől és megyünk fürdeni. Rei majdnem állva elalszik. Feladom rá a nadrágját és megyünk aludni. Amint vízszintesben van, hat láb mélyen alszik. Mikor hozzábújok, ösztönösen magához ölel. Nem kell sok, hogy kövessem az álmok világába.

Reggel a telefonomra kelek. Kaoru az.

- Mondd – nyöszörgök.

- Szívességet szeretnék kérni – kezdi komolyan.

- Hallgatlak – ülök fel.

- Este interjúra kéne mennem, de bent is kéne maradnom, hogy a főnökkel lerendezzünk ár dolgot. Be tudnál ugrani helyettem?

- Aha, nem gond – ásítok – Mikor és hova menjek? Kivel leszek?

- Boohoz, este 8-ra, és Shinivel.

- Oké, este 8 Boonál – ismétlem.

- Kösz, jövök egyel – hallom, hogy mosolyog.

- Aha, na szia – bontom a vonalat.

Tehát interjú, de jó. Na mindegy, ha már felkeltem elkezdem a napot. Felteszek kávét főni, és cigire gyújtok. Nem sokkal utánam kedvesem is előkerül.

- Szia – mosolyog.

- Szia – lopok egy csókot.

- Hamar kidőltem?

- Az enyhe kifejezés – kuncogok – Viszont este ne várj meg. Kao most hívott, és megkért, hogy ugorjak be helyette egy interjúra.

- Oh... - meglepődik – Mikor?

- Este 8-kor kezdünk. Szerintem egy vagy két órás lesz, nem tudom. Shinyával megyek.

- Oké, akkor elfoglalom magam.

- Készülj a versenyre, ha tudsz. Tudod, nemsokára menni kell.

- Jaj ne is mondd, teljesen elfelejtettem - kap a fejéhez.

- Mire mennél nélkülem? - ölelem magamhoz.

- Semmire – ismeri be.

- Még szép.

Fenekembe markol és végre megcsókol. Átkarolom a nyakát és közelebb húzom magamhoz.

- Te, rossz vagy – válik el tőlem.

Nekilök a pultnak és teljesen hozzám préseli magát, így megérzem ágaskodó férfiasságát.

- Én? Ugyan – tolom el.

- Akkor mi ez a két kis szarvacska a fejeden?

- Csak képzelődsz, nem látod a glóriámat?

Felnevetek és újra megcsókolom. Kócos hajába túrok, és ha lehet, még közelebb húzom magamhoz.

- Kívánlak – válik el tőlem.

Elmosolyodom, és inkább menekülőre fogom, mielőtt elkap. Nem arról van szó, hogy nem akarom, de készülődni kell.

- Később – simítok végig arcán.

Gyorsan megiszom a kávém, és megyek öltözni. Rei morogva jön utánam. Kicsit duzzog, aztán egymásra nevetünk. Végül ő is elkészül, és együtt indulunk el.

- Akkor nem látlak? - kérdi egy lemondó sóhajjal.

- Nem hiszem. Inkább feküdj el, ne várj meg.

- Interjú után mész még valamerre?

- Csak hozzád – mosolyog rá.

Meglepődik, de aztán elmosolyodik. Végig simít a combomon. Mikor elérek a kiadójukhoz kelletlenül száll ki mellőlem. Még kapok egy csókot, és megy is. Sikerül nem elkésni, ami szinte csoda, mert beragadok a dugóba. Szerencsére leginkább papírmunka van a mai napra, aminek örülök, mert legalább pihen a vállam. Ha nem javul, el kell mennem a dokihoz. Vagy magamtól megyek, vagy Kao és Kyo rugdosnak el oda. Estig bent vagyunk, innen egyenesen megyünk dobosommal az itnerjúra. Szeretek Booval találkozni, nagyon nagy arc, az egész interjút végig hülyéskedjük. Nem is igazán intertjú, inkább baráti beszélgetés, és pont leszarjuk, hogy élőben megy. Fel se tűnik, hogy elrepül a rendelkezésünk álló két óra. Agyilag teljesen lefáradva megyek haza. Nem akarok már semmit, csak a bebújni a párom mellé. Otthon teljes sötétség fogad, tehát lefeküdt. Nem baj, késő van, neki is dolgoznia kell holnap. Fürdés után szinte beájulok mellé.

Az elkövetkező pár nap szinte ki se látok a munkából. Az egy dolog, hogy turnéra készülünk, de még a versenyre is készülni, kicsit sok. Van, hogy a munka után mindketten leülünk és a versenyre készülünk. Nem igen fogom ezt bírni, ha így megy tovább. Rei ugyan nem szól, de látom rajta, hogy aggódik. Végül eljön a verseny napja. Ma visszalépek, elég volt ebből. Kyo és Kao is már morognak, hogy hagyjam a franca ezt a hülyeséget. Igazuk van, szerintem kicsit túlvállaltam magam.

- Minden oké? - kérdi Rei, mikor épp melegítek.

- Persze – mosolygok.

- A vállad hogy van?

- Jól, tényleg minden rendben, ne aggódj.

Látom, hogy nem hisz nekem. Gyorsan körbe pillatok. Sehol senki. Magamhoz húzom és lágyan megcsókolom. Azonnal átkarolja a derekam és magához szorít.

- Aggódom érted, na – szakad el tőlem.

Csak mosolygok, és még lopok egy csókot, mielőtt felmennék a színpadra. Veszek egy mély levegőt és elkezdem játszani a kiadott számot. A szám közepénél benyilall a vállam, a kezem is sajog. Ajjaj, ez nagyon nem lesz jó. Fogam összeszorítva végig játszom, aztán eltűnök. Az öltözőben leteszem a hangszerem, lekapom a pólóm és bevizezem a kis törülközőmet. Mikor átázik a jéghideg vízben, fájós vállamra terítem. Felszisszenek a hirtelen hidegre.

- De jó – nyögöm.

Nem tudom meddig van rajtam a törülköző, de valamennyire enyhül a fájdalom. A kezem is fáj, de azt gyorsan bekötöm. Nem tudom Rei merre van, de örülök, hogy nem látja mennyire ramatyul vagyok. Nem akarom, hogy jobban aggódjon. Mikor szólnak, hogy eredményhirdetés jön, összeszedem magam, és a többiekkel kimegyek. Most már a bírák közlik a döntést, nem a hirdetőfal. Nem csoda, nemsokára az elődöntő jön. Felsorolják azokat, akik tovább jutottak. Ahogy vártam, Rei is és én is köztük vagyunk. Mint egy jó iskolás felemelem a kezem és mondom:

- Visszalépek.

Számtalan meglepett szempár szegeződik rám.

Reita pov

A napok egyre inkább csak telnek, hol együtt gyakorlunk hol pedig nem is látjuk, egymást csak együtt alszunk. Nem lesz ez így jó és Toshiya válla miatt is egyre inkább aggódom. Nem mutatja, de minden egyes rezdülésén látom, mekkora fájdalom van benne. El fogom rángatni a dokihoz, ez így nem lesz jó. A versenyen utolsó fellépő vagyok, így csak akkor látom, megint amikor eredményhirdetés van. Vizes a pólója a vállánál, ami kiakaszt, szóval baj van. Nem érdekel mit fog mondani, innen egyenesen orvoshoz viszem majd.

- Visszalépek. – közli a bírákkal mire egy jó páran leesett állal néznek rá.

Meg sem lepődöm, én tudtam erről, legalábbis sejtettem, mert ugye turné nemsokára. A legtöbben pedig fellélegeznek, mert egy nagy rivális megy el, így csak én maradok, akit le kell győzniük, de abból nem esznek. Nekik nincs akkora tétje a versenynek, mint nekem.

Amíg őt letámadják, visszamegyek az öltözőbe, látom a vizes törülközőt és hiányzik a fáslija is. Megcsóválom a fejem. Kimegyek egy kicsit bagózni, mire pedig visszamegyek, már mindenki öltözködik, készülnek haza.

- Na, végre. Merre jártál? Már mindenhol kerestelek. – sóhajt fel megkönnyebbülten, de elsötétült tekintetem látva nagyot nyel.

- Öltözz. – szólok rá, én hamar összekapom magam.

Amíg várok rá az öltöző előtt, elintézek egy pár telefont, az orvossal beszélek. Amint kijön, megragadom másik kezénél fogva, a gitárját is elveszem tőle, a kocsimig rángatom.

- Lassabban nem lehetne? Hová sietsz ennyire? – nyafog.

- Kuss! – emészt az ideg, mert nem volt képes szólni a válláról, de még inkább aggódom érte.

Megszeppenve jön velem. A csomagtartóba teszem a hangszereket, addig ő beszáll az anyósülésre. Bevágódom a volán mögé majd padlógázzal hajtok, mit sem törődve a közlekedési szabályokkal. Megüthetem emiatt a bokám, nekem viszont fontosabb a mellettem lévő hülye. Leparkolok, a hatalmas épület előtt mire panaszosan felnyög.

- Honnan tudtad?

- Attól, mert nem mondasz semmit, még nem vagyok vak, főleg ha rólad van szó. – szállok ki.

- Ezért vagy ennyire ideges? – követi a példámat.

- Mit gondolsz? Engem fog a pöttöm démonod kicsinálni, ha nem rendezzük le most a válladat.

- Nem téged, hanem engem.

- Egyre megy. Na, gyere. – fogom meg a kezét és befele húzom.

Az orvos már vár ránk a második emeleten, én pedig, mint egy bűnöző adom át kedvesem. Ők eltűnnek egy hatalmas fehér kétszárnyú ajtó között. Leülök az egyik kényelmesnek tűnő fotelba, kifújom magamat, el is pilledek kicsit. Arra riadok, fel mikor kijönnek. Toshi keze felkötve, és alaposan le van sújtva, az orvos pedig hozzám lép.

- A válla rendesen be van gyulladva, felkötöttük, ma már nem igazán kéne mozgatnia, felírtam egy krémet, ami enyhíti a fájdalmat és gyulladáscsökkentő is. Ha nem viszi túlzásba a zenélést pár napon belül elfogadható állapotban lesz. A turné után mindenképpen hozza el megint, hogy rendesen el legyen látva.

- Ne féljen, ha kell, kiütöm vagy elrángatom.

- Azt azért nem kell. – mosolyog. – Adtam most neki egy injekciót, amitől pár óráig még kába lesz.

- Köszönjük. – derekánál kapom el dülöngélő Toshim aztán elköszönök az orvostól és viszem is haza.

Nagy nehezen tudom csak beültetni a kocsiba, bekötöm, majd már megyünk is. Otthon ágyba fektetem, lerángatom ruháit, párnákkal körbe bástyázom, hozok vizet meg fájdalomcsillapítót, ha szükség lenne rá.

- Elmegyek a gyógyszertárba, kérlek, maradj addig ágyban, jó? – aggódva figyelem, olyan, mint aki be van lőve elég rendesen.

- Uhm. – csak ennyit tud kinyögni, oldalra billen a feje, aztán már alszik is.

Egy sóhaj szalad ki ajkaim közül, betakargatom, aztán rohanok a patikába. Hamar megkapom a krémet, még van annyi időm, hogy vegyek, pár dolgot otthonra aztán már megyek is. Beszereztem neki egy vállmerevítőt is, ha itthon lesz, feladom rá mindenképpen.

- Megjöttem. – suttogom a lakásnak, nem akarom felkelteni.

Lerúgom bakancsom, bemegyek a cuccokkal, leteszem őket a konyhában. Benézek, de még mindig alszik, ami megkönnyebbülés, legalább pihen.

Visszamegyek csinálni valami kaját közben, felhívom Rukit.

- Reita? – szól meglepetten a telefonba.

- Yo! Tudunk beszélni most? Ráérsz? – kell egy kis lelki támasz, most valamiért Ruki az aki tud segíteni nekem.

- Persze. Átmenjek? – még mindig hallom mennyire meg van lepve.

- De csak ha halk maradsz. Toshi alszik. – sóhajtom.

- Máris indulok. – nyomja ki.

Addig előszedek valami receptet, meg is találom azt, amit keresek, azt mondta ez a kedvence. Nem sokkal később a kapucsengő helyett a telefonom szólal meg. Felengedem a pöttömöt, ki nyitom a bejárati ajtót is, ott se csengessen. Tud ám rendes is lenni, ha akar.

- Hali. – lép be a konyhába ahol nagyban serénykedem.

- Kérsz egy sört? – fordulok félig felé.

- Ja, az jól esne. – mosolyodik el.

Leteszek elé egy hűtött sört meg valami kis rágcsát.

- Hű. Sört is kapok meg még kaját is. Megbocsájtottál? – döbben meg.

- Az még messze van, de szükségem van a tanácsodra.

- Mond! – azonnal megváltozik a kisugárzása, de rég is éreztem ezt, talán suliban, amikor egy verekedés után kihúzott a szarból.

- Toshi kilépett a versenyből. – kezdek bele.

- Szóval te nyertél. – szól közbe vigyorogva.

- Most nem erről van szó. Aggódom érte.

- Baj van? – iszik a sörből.

- Mondhatni. Berobbant a válla. Elvittem dokihoz, de őszintén megmondom, nem tudom, mit tegyek. Én sosem estem ennyire túlzásba, nem hagytátok.

- Hát először is, az orvos egy jó ötlet volt. Mit mondott?

Bele lendülünk a beszélgetésbe, amíg főzök, elmondok mindent erről. Csendben végig hallgat, nem szakít félbe, közben gondolataiba merül. Valamin nagyon agyal, azt látom.

- Nem tudom, hogy segítsek neki. – túrok hajamba.

- Meg kéne beszélned vele is. Ha olyan amilyennek elmondtad, akkor meg fogja érteni.

- Nem akarom korlátozni.

- Ez nem jelenti feltétlen azt. – sóhajt fel. – Kapok még egyet? – lötyögteti meg az üres üveget.

- Hanem? – teszek elé még egyet.

- Egyszerűen aggódsz érte. Tényleg szereted azt az egoista barmot, mi? – mosolyodik el.

- Nem is tudod mennyire. – vigyorodom el.

- Akkor lefújom a mai próbát. – veszi elő a telefonját és küld mindenkinek egy sms-t.

- Hűha, tudsz te rendes is lenni. – játszom a meglepettet. – Hol rejtegetted eddig ezt az éned.

- Nagyon vicces vagy én mindig rendes vagyok. – húzza fel az orrát.

Nem bírom tovább és elnevetem magamat. Bele lendülünk a beszélgetésbe, közben elkészülök a kajával is. Aztán leülök egy sör társaságában, énekesünkkel szembe. Pletykás öregasszonyokat megszégyenítve mesél mindenről, amit tud. Olyan dolgokat tudok meg, amiket lehet nem kéne tudnom. Legalább oszlik egy kicsit a feszültség közöttünk.

Egy vagy két órával rá egy kómás Toshiya jelenik meg a konyhaajtóban, kócos hajjal, felkötött kézzel, kissé bedagadt szemekkel.

- Akkor ideje mennem. – mosolyogva feláll Ruki.

- Kösz, sokat segített most ez. – kikísérem.

- Aztán csak ügyesen és a holnapi próbát igyekezd nem ellógni. – figyelmeztet, belebújik cipőjébe és kabátjába majd már megy is.

Visszamegyek ahhoz a majomhoz, leültetem és kaját rakok elé meg kávét. Az üres üvegeket meg elrakom.

- Mit keresett ő itt? – kérdezi rekedtesen a kávéját megkaparintva.

- Áthívtam beszélgetni.

- Minek? – nyafog.

- Nem is tudom, mondjuk, mert halálra aggódom magam egy bizonyos basszeros miatt, aki képes és kicsinálja magát meg a vállát. – dramatizálok.

- Nem tudom, kiről beszélhetsz. – pirul el, iszik a feketéből.

- Hogy érzed magadat? – sóhajtva leülök mellé.

- Kómásan, zsibbadok, de most jobb.

- Elhoztam a krémet is meg egy vállmerevítőt.

- A merevítő minek? – összehúzza magát, hogy kisebbnek tűnjön.

- Legalább amikor itthon vagy pihenjen a vállad. – támasztom meg a fejem.

Kellemetlen csend ereszkedik le közénk, egyikőnk sem néz a másikra, majd ő töri meg ezt a légkört. Felnéz rám, elmosolyodik kedvesen, aztán közelebb hajolva nyakamba fúrja arcát.

- Köszönöm.

Azonnal megenyhülök, és az ölembe húzom, mire teljesen hozzám bújik.

- Szívesen.

- Mihez kezdenék nélküled? – ismétli meg tegnapi szavaim.

- Semmihez. – kuncogok halkan.

- Legközelebb időben szólok.

- Ebben bízom én is. Nem eszel?

- Majd kicsit később, ha nem bánod. – kapaszkodik belém.

- Nem. – mosolyogva felállok vele karjaim között és a nappaliba megyek vele.

Lefektetem, beteszek valami filmet, aztán mellé helyezkedem, magamhoz ölelve betakarom egy pléddel és elindítom a lejátszót.

Kell most ez a nyugis, összebújós, filmezős este. Nem sokszor van mostanában erre időnk, úgyhogy minden ilyen pillanatot ki kell használni, amíg még, lehet. Eléggé sűrű most mind a kettőnknek a naptárja, remélem, nemsokára kicsit lazíthatunk, elmegyünk majd valamerre nyaralni vagy valami hasonló. Úgy érzem szükségünk van a teljes magányra amikor csak mi ketten, ott ahol nem tudnak minket elérni közvetlenül és nem tudják megzavarni a nyugalmunkat.