20. fejezet

Reita pov

Kellemes volt az ébredés, hiába kések még a szokásosnál is többet nem nyomja rá a bélyegét a napomra. A többieknek feltűnik, szokatlan jókedvem, de csak vigyorogva annyit mondok jó estém volt, mire azonnal kapom az ívet, hogy mostanában mindig jó estém van.

- Na, mi van Ruki féltékeny vagy, hogy téged nem fárasztanak ki esténként? Kéne szerezned egy csajt nem igaz? – csak hápog beszólásomra.

Ilyenkor még Uruhánál is kacsásabb, pedig inkább egy kis törpe torpedó. Mégis hamar megbékél jókedvem láttán. Hosszúra nyúlik a próba, ami kivételesen nem zavar. Teng bennem az energia, a dalok is rettenetesen könnyen mennek, ahogy pedig elnézem a többieknek is igencsak jól megy most.

Tizenegy is elmúlik, mire hazaérek, otthon pedig nem várt meglepetés fogad. Basszerosom igazán kitett magáért, megfőzte nekem a rament, és még palacsintát is kaptam. Aggódom miatta, nagyon fáradt ráadásul volt olyan hülye, hogy fájós kézzel ilyeneket csináljon. Nekem már az is elég lett volna, ha megveszi a boltban, mert tudom gondolt rám, de így… Egy egész estés kényeztetésben részesítem hálám jeléül. Hihetetlenül boldoggá tesz már csak az, látom mosolyát, érzem boldogságát. Hajnalban, amikor már elfáradunk, telesen ko leszek. Amint magamhoz ölelem, a kis kiflimet már alszom is. Egy idő után mocorgására felkelek, de nem mutatom jelét, direkt lassan és mélyen veszem a levegőt, nem mocorgok, hagyom neki hadd simogasson. Majd a szavai…:

- Teljesen megváltoztattad az életem. Nem vagyok szent, ezt te is tudod, de mégis elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Olyasmit mutattál, amiről már teljesen megfeledkeztem. Utoljára talán gimiben voltam szerelmes, azóta senkibe. Már azt se tudtam milyen ez az érzés. Aztán jöttél te, és megmutattad. Elérted, hogy beléd szeressek.

Kicsi hiányzik, hogy ne tudjam visszafogni magam, felkeljek, magamhoz öleljem szorosan és hevesen kezdjem falni ajkait. Szívem őrült tempóban döngeti bordáimat. Sosem éreztem még ekkora szerelmet, talán nem is éreztem még ilyet, de amit most mondott… Rettentően kedves srác, érzékeny, szerethető, gyengéd és mindenekelőtt rettenetesen önzetlen. Ezt pedig csak az láthatja, akinek megengedni, engem pedig közel engedett magához, megnyílt előttem. Na, ja, a megnyílás több módját is megmutatta. Hm, de még hogy. Nem lehet azt mondani, hideg az ágy. Aztán megérzem magam mögött, átkarolja derekam és elalszik. Kinyitom szemeimet, gyengéden mosolygom, hagyom neki hadd öleljen így most kivételesen. Kezem övére simítom, összefűzöm ujjainkat is, majd visszaalszom.

Reggel az a tompa zsibbadás és bizsergés uralja a testem, ami szeretkezés után mindig. Imádom ezt az érzést, óvatosan kimászom kedvesem alól, mert valamikor kora reggel teljesen rám telepedett, viszont nekem mennem kell próbára, koncertünk lesz nemsokára és még a versenyre is gyakorolnom kell. Csinálok neki reggelit, igen nem arról vagyok híres, hogy tudok főzni, de egy omlettet simán összedobok anélkül, hogy elrontanám. Csinálok még kávét, firkantok egy üzenetet délután jövök aztán már rohanok is. A fürdés jól esett, a tiszta ruha illata is, az orromban még mindig ott bujkál Toshiya illata, ami az őrületbe kerget, csak rá tudok gondolni. Borzalmas szerelmes vagyok.

- Az igen Rei, jó korán bent vagy. Ég a ház? – kérdezi döbbenten leader-sama mikor beállítok.

- Öhm… Tudtommal nem. – zavartan nézek, rá majd rájövök miért lepődött ennyire meg.

Csak ő van még itt. Lehuppanok a kanapéra, a plafont bámulom egy kis ideig, de hamar megunom, és inkább felhangolom a basszert.

- Ano… Reita szabad tudni mire fel vagy ilyen? – kérdezi bátortalanul.

Óriási szemekkel nézek rá.

- Mire gondolsz? – tényleg nem értem, nekem még reggel van ahhoz, hogy működjön az agyam.

- Legalább van, ami nem változott. – mosolyodik el, aztán belekezd. – Tudod jó kedved van, nem vagy bunkó senkivel olyan mértékben ami már sértő lenne, vigyorogsz és nincs rajtad orrkendő.

Kezem azonnal arcomhoz kapom. Francba, tényleg nincsen rajtam. Ott tartva kezem előhalászom a táskámból a másikat, ami mindig nálam van vész esetére és felkötöm.

- Nem értem mi a baj azzal, ha jó kedvem van. – mordulok.

- Félre ne értsd nincs ezzel semmi baj csak szokatlan. Olyan hirtelen változik mostanában a hangulatod. Van valakid igaz?

- És ha van? Netán baj? – felbosszantott ezzel most.

- Nem, nem. – menti a menthetőt. – Csak aggódom érted, ennyi az egész.

- Köszönöm Kai, de sosem voltam ennél boldogabb. Nem kell aggódnod. – tekintetem ellágyul, és újra mosoly jelenik meg az arcomon.

Ez régebben zavart volna, de most kicsit sem. Toshi minden szempontból kezd megváltoztatni, kérdéses melyik irányba. Szüleim szempontjából az, hogy vele járok nem jó irány, de, ha Kai szempontjából nézem, ő a boldogságom látja. Nem vallom ettől még melegnek magam, mert azzal az egoista majommal járok.

Lassan a többiek is megérkeznek, Uruha csak nagyot néz, de annyiban hagyja. Aoinak már leesik az álla és a homlokomra teszi a kezét nincs-e lázam, de a kis chibi reakciója minden pénzt megér. Lesett áll, hatalmasra nyílt szemek, még a táskája is lecsúszik válláról, az új telefonja pedig a földön landol pedig épp valami nagyon fontosat írt buzgón. Gondolom twitterezik megint. Most nem kacsa módjára tátog hanem inkább, mint egy hal. Mindenkiből kirobban a röhögés ő pedig fülig pirul, gyorsan felveszi a telefont, ami szerencsére túl élete a gyorstalpalós mélyzuhanásos tripla fordulatos szaltót. Mikor a nevetésünk elhal, megpróbálják a többiek behangolni a hangszert, kisebb nehézség támad, mert mikor énekesünkre téved, a pillantásunk megint kirobban a nevetés. Nem bírjuk abbahagyni szegény ugratását, még Kai is beszáll, folyamatosan a reakciója miatt megy az ív. Rukit rendesen felhúzzuk, bosszankodva a padlóhoz vágja a mikrofonját dél körül, ami kis híján a dobhártyánkba kerül.

- Befejeztem mára. – duzzogva szedi össze a holmiját és indul ki.

Megszeppenten állunk, ezt azért nem akartunk. Én megyek utána mivel miattam robbant ki ez az egész. Hamar utolérem, az lift gombját nyomogatja veszettül és patakokban folynak a könnyei. Ajaj, alaposan túllőttünk a célon.

- Takanori. – szólítom meg mire ugrik egyet, vadul letörli árulkodó könnyeit, aztán morcosan megfordul.

Szemei vörösek, ajkai remegnek, alattomban pedig tovább folynak könnyei. Megesik rajta a szívem, nem sűrűn láttuk még ilyennek.

- Gomenne. – hajolok meg mélyen.

Megint olyan pofát vág, mint reggel. Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy nem röhögjem el magam rajta.

- Miért kérsz bocsánatot? – szipog.

Előhalászok egy tiszta zsebkendőt nadrágom farzsebéből és odaadom neki. Hálásan elfogadja.

- Mert miattam robbant ez ki.

- Ki vagy te és mit tettél a mi Reitánkkal? – méreget összehúzott szemekkel.

Fújok egyet, igaz és nagyon nagyon, várjunk… én sosem kérek bocsánatot komolyan.

- Én vagyok, az ne szívd mellre, mert aztán melltartót kell majd vennünk neked. – húzom el a számat.

- Megváltoztál.

- Kaitól megkaptam reggel, ne kezd te is.

- Elmondod, mi van veled mostanában?

- Nem vagyok lelkizős, tudod jól. – borsódzik a hátam a gondolatra is.

- Persze, hogy tudom, de valami oka csak van. – csak nem hagyja abba.

- Van, valakim legyen ennyi elég. Nem érzem rossznak, mert változom.

- Neked van valakid? – nyúlik, meg a képe majd felcsillannak a szemei.

- Igen… - ajaj, ebből baj lesz.

- Re-i-chaaaan… - közelebb lép.

Ösztönösen feltartom magam elé a kezem, mintha fegyvert szegeznének nekem és hátrálni kezdek.

- Szóval akkor megbocsájtottál igaz? – igyekszem témát terelni.

- Miért csak most hallok erről? – kérdezi, de közben bólint egyet.

Nem kellett volna elmondanom, valami hazugságot kellett volna kitalálnom. Végszóra, utolsó mentőövként megszólal a telefonom. Villámgyorsan fogom menekülőre és felveszem.

- Igen?

- Egyedül hagytál. – játssza a sértettet kedvesem.

- Bocs, este kiengesztellek. – futni kezdek a chibi meg utánam és kiabál.

- MOST AZONNAL ÁLLJ MEG REITA ÉS GYERE IDE MESÉLNI!!! – trappol utánam.

- Valami baj van? – kérdezi.

- Jah, Ruki betalált, most előle menekülök. – áldom az égieket a hosszabb lábakért így le tudom hagyni jócskán.

- Az én pasimról akadjon le. – mordul, de hallom a hangján a kíváncsiságot.

- El fogom mondani, ha élve kijutok innen. – rohanok lefelé a lépcsőn.

- AKIRA MOST AZONNAL HÚZD BE A FÉKET! – lohol utánam.

- Figyi visszahívhatlak, ha otthon leszek? Le kell, ráznom vagy három napig nem látsz viszont. – szinte kirobbanok az épületből és veszettül száguldok a park felé.

- Persze. – hallom a hangján mosolyog. – Szeretlek.

- Én is téged Toshi. – hatalmasat dobban a szívem.

Kinyomom és zsebre vágom a telefonomat. Elbújok egy vastag törzsű fa mellé, amit jótékonyan takaró bokrok vesznek körbe. Alulról lesek ki… a Pöttöm közeledik, de szerencsémre nem lát engem.

- Örökké nem menekülhet. A francba akkor is el fogom kapni és kiszedem belőle. – mordul.

Tovább indul, mire kezdek reménykedni, hogy megúsztam. Hiú remény. Előkapja a telefonját, felcsörget. Azonnal lebukok, menekülhetek megint. Hogy szorul belé ennyi ész, belém meg ilyen kevés? Viszont jó kondiban vagyok vele ellentétben, sosem volt híres arról, hogy hosszútávon bírná a sprintelést. A városban sikeresen lerázom.

Mint egy kommandós megyek vissza a cuccomért, a srácok jót röhögnek zilált kinézetemen, még nem akaródzik haza menniük, elvannak. Felmarkolom a kabátom, meg a kulcsaim, a tárcámmal együtt, kommandózás a parkolóig, betámadom a motorom, aztán padlógázzal hazáig. Otthon az üres lakás vár, mert kedvesem most van próbán, lezuhanyozok, kimelegedtem a futásba. Amikor felfrissülök, összekotrom a kupit, ami a lakásban uralkodik. Kényelmes ruhát húzva, kedvenc acélbetétes bakancsomban megyek le vásárolni. Kifogyóban vagyunk a kajából, fel kell tölteni a hűtőt, piát is veszek rendesen. Hazaérve megmelegítem a tegnapi maradékot, azt eszem meg ebéd gyanánt. Gyakorlok, tévézek, aztán estefelé rendelek kaját. Hamar kihozzák, kirakom a dobozokból tálakba. Lehuppanok az egyik székbe, rágyújtok, ma még nem is szívtam cigit. Kell ez a mindennapi nikotin, hozzám nőtt, az életem részét képezi most már. Azt is lassan kell majd megint venni.

Az idő egyre csak telik, de Toshiya sehol sincsen. Kezdek aggódni, a kaja jócskán kihűlt már, lassan éjfél felé közeledünk, üzenetet nem kaptam, nem is hívott. Remélem nincs semmi baj. Nem hívom, nem akarom zavarni, ha próbálnak, de csúfos kudarcot vallok. Éjfélkor nem bírom tovább és fogom a telefont, majd idegesen várom a hívás jelző hang megszűnjön és felvegye végre. Kitartó vagyok, sokáig nem veszi fel. Felsóhajtok, már épp tenném, le mikor meghallom fáradt hangját.

- Akira? – nyüszög.

- Hé, minden oké? Azt mondtad tíz felé hazajössz, és már éjfél is elmúlt. Nem írtál… - hadarom.

- Aggódtál? – hallom a hangján a boldogságot, de jesszus mennyire fáradt lehet.

- Nem bazdmeg, azért hívtalak fel és idegeskedem órák óta, mert nem aggódtam érted. – mordulok.

- Gomenne. Kyo nem akar elengedni minket, de igyekszem majd haza. Tényleg sajnálom.

- Azért dobhattál volna egy üzenetet, hogy hé, te agy halott későn tolom haza a seggem. – morgok.

- Ne haragudj rám. – szinte látom magam előtt, ahogy édesen lebiggyeszti alsó ajkát.

- Ne ijessz rám többet így. – sóhajtok. – Menj nyugodtan, hogy hamarabb hazatalálj. Az ágyban foglak várni.

- Igyekszem. – mondja, még aztán kinyomja.

- Ajánlom is vagy kicsinálom azt a másik kerti törpe áruházból szabadult szökevényt. – morgom a foglaltat jelző hangnak.

Hát akkor nagyon úgy néz, ki ma egyedül alszom el, persze ezt nem róhatom fel neki, hisz én is zenész vagyok, tudom, jól mivel jár ez. Hajnali hazaesések, kevés alvás, szobanövény életmód szabadnapokon és a többi. Hiába tudom mindezt mégis zavar ilyenkor, főleg abban az esetben, ha cseszik szólni nekem az ilyenekről. Ha pedig én csinálom, kiveri a balhét, na, majd visszakapja. Nagy nehezen feltápászkodva, elcsoszogok aludni, elterpeszkedem az ágyon, kihasználom, hogy még egyedül vagyok. Fáradságom legyőz és elnyelnek az álmok habjai, aztán már csak arra riadok fel, hogy hideg testével, dideregve, enyhe alkohol szaggal bújik hozzám. Elragad a düh, hazudott nekem, inni volt, de ezt majd leverem rajta. Magamhoz ölelem, teljesen összehúzta magát, de testem melegét érezve hozzám tapad akár egy mágnes.

- Reggel számolunk. – mordulom majd visszaalszom, de még hallom, hogy nyel egy nagyot.

Toshiya pov

Reggel hiába tapogatózok, kezem csak a takarót markolja.

- Hm? - pislogok vaksin – Rei?

Nincs itt. Tehát már elment. Nekem is készülni kéne. Kelletlenül kikászálódok az ágyból. Aludni akarok. Kikómálok a konyhába és főzök egy adag kávét. Míg várok, elszívok egy cigit. Megnézem a telefonom, hogy mi a mai terv.

- Próba – húzom el a szám.

Már most félek mi lesz. Szerencsére a vállam jól van, legalábbis még nem fáj. A kezem is egész jó. Elkészül a kávé, úgyhogy kezdődhet a nap. Mire elfogy a koffeinbomba teljesen észhez térek és mehetek is melózni. Indulás előtt még felveszem a kézvédőm. Szerencsére kikerülöm a dugót, így időben beérek.

- Jobb a kezed? - fogad Kao.

- Még igen, szóval hajrá – mosolygok.

-  Vigyázz mit kívánsz – mosolyog gonoszan chibim.

Amint Die is megérkezik kezdünk. Egész jól megy, nem fáj a kezem. Hogy a vállam se terheljem, leülök és a lábamhoz támasztom basszerom. Egész jól megy addig, míg Kyo ki nem találja, hogy nem tetszik neki, ahogy énekel. Többször játsszuk el a számot, de valamit mindig kifogásol.

- Mi lenne, ha tartanánk egy kis szünetet? - vetem fel, mikor Kyo már a falhoz vágja a szövegkönyvet.

- Oké – dönt és eltrappol.

Mély sóhaj kíséretében felállok és megmozgatom a vállam.

- Mi a helyzet? - terem mellettem Die.

- Semmi.

- Tudtál főzni?

- Aha, nagyon elégedett volt, és megszidott mert fájós kézzel ennyi mindent csináltam neki – nevetek.

Die is felnevet. Erről jut eszembe, hogy fel kéne hívnom azt a papagájt. Majd megkapja a magáét, mert egyedül hagyott! Szerencsére sikerül beszélnem vele, még ha elég vicces szituációban is. Szinte magam előtt látom, hogy Rei minden macsót megszégyenítve menekül, mögötte a Törppicúr, hogy félig sárkány alakba utána lohol és tüzet okád. Mindezt persze chibi kiadásban. Ahogy ez átfut az agyamon kétrét görnyedve röhögök.

- Neked meg mi bajod? Rád jött az ötperc? - kérdi Shini.

- Jól vagyok – nyugszom le.

- Nem hiszem. Te sose vagy normális – jegyzi meg.

- Te csak maradj magadnak, te UFO vagy.

- Egy UFO és egy zártosztályról szabadult őrült, egész jók vagyunk – vakarja a szakállát Kaoru.

- És ne felejtsük ki Kyot, ő egy pszichopata – figyelmeztetem.

- Igazad van – ért egyet.

- Kao meg egy rabszolgahajcsár – jegyzi meg Die, mikor belépünk a terembe.

- Te meg fogkrémreklám – von vállat Leader-sama.

- Remek, idiótákkal vagyok körülvéve – fogja a fejét dobosom.

- De legalább nem vagyunk unalmasak – kacagok.

Kyo megkocogtatja a mikrofonját, mire mindenki ráfigyel. Hogy került ez ide? Teleportál?

- Ha lenyugodtatok folytathatnánk – közli.

Újra kézbe veszem a hangszerem, és folytatjuk a próbát. Végre a chibi is elégedett, így jöhet a második dal a mai napra. Remek, ha így haladunk, akkor álmunkban is ezeket a számokat fogjuk játszani. Fogalmam sincs meddig piszmogunk, de már nagyon elegem van.

- Mára ennyi – jelenti ki Kyo.

Leteszi a mikrofonját és elviharzik. Tehát ideges. Jaj nekünk holnap.

- Megiszunk egy sört? - áll elém Die.

- Jó lenne, de várnak – hárítok.

Elpakolom a hangszerem és kezdek készülődni.

- Ugyan Totchi, egy sör nem a világ. Megisszuk, aztán megyünk – kérlel.

Mennék is meg nem is. Megígértem Reinek, hogy sietek haza. Bár, nem tudom ő mikor végez. Főleg ha megőrült az a mikroszkopikus vakarcs.

- Végülis egy sör belefér – döntök – gyorsan megisszuk és megyek.

- Ez a beszéd! - nevet.

Elköszönünk a többiektől és megyünk. Egy közeli kocsmába megyünk. Míg Die kikéri az italt, én helyet keresek. Nem kell sok, hogy gitárosom megjelenjen két hatalmas korsó sörrel, meg pár rövid itallal.

- Hé! - morranok.

- Egy sörről volt szó, de arról nem, hogy mekkora – vigyorog.

Megcsóválom a fejem, és elveszem tőle az egyiket. Koccintunk és nagyokat kortyolok a keserű italból. Jót nevetünk, beszélgetünk. Észre se veszem az idő múlását, csak mikor megszólal a telefonom. Kedvesem az. Ajjaj! Rövid beszélgetés, de annál kellemetlenebb. Még megiszom a söröm, és hazamegyek, illuminált gitárosommal. Taxiba ültetem, én meg elindulok haza. Valamennyire kijózanít a fagyos éjszakai levegőt. Teljesen átfázva érek hozzá. Teljes sötétség fogad, így halkan szabadulok meg a cuccaimtól és mászom be mellé. Azonnal magához ölel, én meg bújok. Olyan jó érezni teste melegét, illatát, érezni ölelő karjait magam körül...

- Reggel számolunk – mordul.

Nagyot nyelek. Ez nem ígér semmi jót. Valahogy sikerül elaludni. Talán az alkohol vagy a kimerültség teszi, nem tudom.

Reggel megint egyedül ébredek, de a kávé illat és a kávéfőző hangja arról árulkodik, hogy Rei itthon van.

- Már most félek – motyogom.

Kicsit összekapom magam, és egy mély levegő után kimegyek a konyhába. Rei az ablaknál áll, és bagózik.

- Szia – hívom fel magamra a figyelmét.

- Jó volt az este? - kérdi színtelen hangon.

- Fárasztó – gyújtok cigire én is.

- Tényleg? Mibe fáradtál el annyira? A bulizásban? - villantja rám a tekintetét.

- Mi? - pislogok nagyot.

- Ha a törpéd hajt túl és azért vagy hulla azt megértem, de annyira mégse lehettél fáradt, ha még elmentél piálni! - akad ki.

Bambán pisloghatok, mert ha lehet, még jobban begurul.

- Ne nézz így rám! Este bűzlöttél a piától, ahogy most is! Halálra aggódom magam, hogy merre vagy, mert cseszel szólni, azt hiszem, hogy melózol, erre kiderül, hogy piáltál. Mi a francért nem szóltál? - áll elém és szinte ordít a képembe.

- Meghallgatsz, vagy csak te beszélsz? - kérdezem.

- Hallgatlak, hajrá! - türelmetlenül csípőre teszi a kezét.

- Tény, hogy sokat dolgoztunk, és Dievel mentem el, és úgy volt, hogy egy sört iszunk. Aztán elszalad az idő. Ennyi. Miért olyan nagy ügy? - kérdezem.

- Talán azért, mert vártam rád? Aggódtam mi lehet veled, mert nem arról volt szó, hogy haza jössz!

- Ugyan mi történt volna? Semmi – kezdek én is pipa lenni.

Miért kell ez a hiszti? Rei most havibajos, hogy ilyen?

- Tudja a franc, bármi. Olyan rohadtul lefoglalt Die, hogy egy SMS-t se tudtál írni? Nem az a bajom, hogy elmentél, hanem hogy basztál szólni.

- Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? Ha érdekel, nem akartam sokáig elmaradni, egy sörről volt szó. Nem értem miért hisztizel – csóválom meg a fejem.

- Még hogy én hisztizek? - hörren.

- Nem majd én. Figyi, sajnálom, legközelebb szólok – zárom le a vitát.

Nincs is jobb, mint vitával kezdeni a napot. Már most érzem, hogy szar lesz a napom. Összeszedem a cuccaim és indulni készülök.

- Hékás! Még nem fejeztem be! - kiált utánam.

- Mit akarsz még a fejembe vágni? Bocsánatot kértem, legközelebb szólok. De ha most megbocsátasz megyek, mert elkések – nézek az órára.

Még kényelmesen beérnék, de ha Rei továbbra is drámázik előbb lelépek.

- Próba, vagy megint Dievel találkozol?

Erre megdermedek.

- Mi van? Diet hagyd ki ebből – morranok rá.

Oké, hogy baja van velem, akkor velem balhézzon, de Diet hagyja ki ebből.

- Miért? Állandóan vele vagy, és még jártatok is – von vállat.

- Oké, most lett elegem ebből – vállamra kapom a táskám – Ha lehiggadtál szólj, addig szia.

Minden haragja elszáll és megnyúlt arccal nézi, hogy veszem a cipőm.

- Ha máskor nem, a versenyen találkozunk, szia – és kilépek az ajtón.

Eléggé ideges vagyok, így inkább kis kerülőúton megyek a munkába. Még a dugó sem zavar, tényleg nem értem miért kell ekkora balhét csinálni. Jó, én is hibás vagyok, de akkor is. Mielőtt beérnék, még  veszek valami reggelit és egy hatalmas adag kávét. Még arra se volt időm, hogy igyak, a reggeliről nem is beszélve. Nem baj, majd a próbateremben. A próbateremben csak Kao van bent.

- 'Reggelt – köszönök.

- Máris? - csodálkozik – Szarul nézel ki.

- Úgy is érzem magam.

Leülök mellé és végre belekóstolok a kávémba és a fánkba.

- Buli? - kérdi.

- Nem, balhé.

- Dievel?

- Nem, a pasimmal. Későn mentem haza, elfelejtettem szólni neki. Ezért ma reggel hisztisebb volt, mint egy havibajos picsa.

- Lásd be, nem vagy ártatlan az ügyben.

- Tudom.

- Mi lesz veletek?

- Passz, eljöttem, és mondtam neki, hogy ha lenyugodott, akkor szóljon. Ha máskor nem, a versenyen találkozunk – vonok vállat.

- Ugye tudod, hogy nem sokára ki kell lépned?

- Tudom.

- A turnén a számlista már fixálva van. Azokat fogjuk gyakorolni, meg ugye az irodai papírmunka.

- Tehát nem nagyon járunk majd haza – összegzem.

- Ahogy mondod.

- Nem baj, legalább nem unatkozom.

- És a pasiddal mi lesz?

- Majd beszélünk, de most hagyjuk ezt a témát, kérlek.

- Oké. A főnök mondta, hogy írjunk listát, hogy mire van szükségünk.

- Majd megnézem mi kell.

Kicsit még beszélgetünk, aztán a többiek is befutnak. És ahogy Kao megjósolta, nincs megállás, a turnés setlist-eket próbáljuk, és ahogy kell, jön az elkerülhetetlen papírhalom is. Csak este szabadulok és megyek a saját lakásomra. Elég rég voltam itthon. Kicsit fura egyedül lenni, de ez van. Leülök a kanapéra, és megnézem a leveleimet. A versenyszervezők írtak, hogy mit tanuljak meg, és adjak majd elő. Jó nehéz, de nem izgat. Párszor meghallgatom, aztán elkezdem a gyakorlást. Csak késő este jutok oda, hogy elegem van, és inkább lefekszem aludni. Az elkövetkező közel egy hét ilyen. Reggeltől estig próba, aztán otthon gyakorlás, és még rajzolnom is kéne valamit. Kéne valami új, szexi ruha. Elég sokat rajzolok, de egyiket se tudom per pillanat elképzelni magamon. Rei nem hív, pedig örülnék neki. Nem jó ez a helyzet, de ő reagálta túl. Hiányzik az a papagáj, az ölelése, a csókjai, az illata, minden ami ő. csak akkor tűnik fel igazán a hiánya, mikor egyedül fekszem az ágyban. Nincs kihez bújni, nem ölel át senki. Hiába takarózom be, mégis fázom és hideg az ágy.

Végül nagy nehezen eljön a Szombat. Izgatottan várom a versenyt, de leginkább, hogy Őt is lássam. Remélem sikerül kibékülni. Nagyon szeretném. Vissza akarom kapni a kedvesem.