3.fejezet

Reita pov

Érdekes egy selejtező volt. Előtte egy héttel minden bajom volt azt sem tudtam mit csináljak, vagy mit játsszak majd el, végül is saját szám nem lehetett. Aoi unszolására egy X-Japan számot játszottam el, nem is volt annyira rossz, mint először képzeltem. Volt egy tehetséges srác, hallottam a játékát, viszont annyira nem foglalkoztam vele, az a dolgom, hogy megnyerjem ezt a szaros versenyt, hogy be tudjam fogni annak a törpének a lepénylesőjét végre, és ne beszéljen ki a hátam mögött, hogy nem vagyok jó basszeros. Miután lejöttem a színpadról, mentem elszívni egy szálat, amiből persze egy egész doboz lesz, de rettenetesen ideges vagyok. Két cigi között pengetek egy kicsit, még meg nem csörren a telefonom. Mikor meglátom a chibi nevét csak lazán félre hajítom, most pont ő az akire nem vagyok kíváncsi. Feladja… talán túl hamar hallgatott el a telefon, bajt sejtek. Nem is kell sokáig várnom, hogy Takanori a nyakamba csimpaszkodjon.

- Na, mi van? Hogy ment? Bekerültél? Mesélj már. – zúdítja.

- Jó lenne, ha nem pörögnél így túl, és mint látod még várunk az ítéletre. Komolyan, mint a spanyol inkvizíció.

- Ne morogj, már úgy fogsz maradni. – pufog.

- Eldobom az agyam, hogy még neked áll feljebb… Nézz már körül, rengetegen vagyunk, nem végzünk olyan gyorsan… - morgok, már csak ez hiányzik.

Ha a chibi még inkább fel fog húzni, teszek, majd rá ki láthat és ki nem, behúzok neki egyet, aztán ő fog orrkendőt viselni, nem pedig én. Tényleg nincs rajtam orrkendő, talán ezért vagyok ennyire ideges, ki tudja… nem sűrűn szoktam megválni tőle így most ez a helyzet még inkább frusztrál.

- Jó jó, látom, nem vagy túl fényes hangulatban akkor majd este átugrom hozzád. – kuncogva elmegy.

- Inkább ne. – kiáltom utána, és már hajítanám a gitárom is, de mégsem teszem.

Túl értékes nekem ahhoz ez a gyönyörű fehér és fekete hangszer, minthogy ennek z idiótának a fején verjem széjjel. Mondhatni ez a basszusgitár a lelkemet tükrözi, szinte a kezdetek óta ilyet használok, persze ez már sokkal jobb, márkásabb a hangja, pedig teljesen tisztán cseng.

- Gah elegem van. – mordulok, és tenyereimbe temetem az arcomat.

A döntést meg még egyre inkább húzzák, pedig már mindenki végzett. 

Délutánra, amikor már mindenki a haját tépte, végre kiakasztották az eredményeket. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor meglátom a nevem a továbbjutottak névsorán. De aki közvetlenül alattam van… olyan ismerős név… honnan is? Hara… Hara… To… To-shi-ma-sa? Ki a rák lehet ő? Áh, nem lényeg, ha nem emlékszem rá, biztos nem fontos. Amúgy sem a túlzottan jó memóriámról vagyok híres. Na, akkor irány haza, jövőhétre tanulhatok meg valami újat, gyakoroljam be, hogy profin menjen, aztán adjam elő tökéletesen, mindezt úgy, hogy közben még a saját próbáinkra is járok, esetlegesen koncertezünk, pv-t veszünk fel vagy fotózásokra járunk. Szuper… miért is kell nekem ez?  Néha elgondolkodom azon, hogy jobb lenne venni vagy feladni az egészet a francba. De mégsem hagyhatom cserben a srácokat, nem akarom ezt megtenni a rajongókkal sem. Legalább is egyelőre, mert, ha elbukom, a fiúk kihajítanak. Rendesen zabos is vagyok emiatt a kis törpére, mert bassza a szemembe mondani, amit gondol, a többiektől kellett ezt is megtudnom. Szép kis „család” mondhatom. Legalább Kai-tól elvártam volna egy kis együtt érzést, és hogy gerince legyen, a szemembe mondja szar vagyok. Mindegy is tegyük ezt most félre. Mit is adjunk elő a jövő héten? Az X-et előttem, nincs bennem belőlük több. Egy rivális bandától esetleg? Ez jó… tetszik… mondjuk, legyen a Dir en Grey-től… miért is ne? Vicces lesz. Hű, de szívesen megnézném annak a beképzelt Toshiya képét, amikor az ő számuk játszanám el, sőt jobban is, mint ahogyan szokta. De nagy ego tiprás lenne, baszott nagyon rombológolyóval mennék neki és zúznám össze azt a rohadt nagy és vastag önelégültség falát, amit felhúzott maga köré.

Hatalmas mosolyt csal az arcomra a gondolat, és ahogy elképzelem a dolgokat, ahogy kijelentik én nyertem és ő lett az utolsó. Mekkora elégtétel lenne a sok sérelemért, amit a bandánkat érte a Diru miatt. Kárörvendő vagyok? Talán, de ennyi még belefér.

Toshiya pov

Már lement az utolsó próbálkozó, mégse mondanak a szervezők senkit. Már a sokadik cigit is elszívtam és unalmamban a telefonommal játszom. Ahogy elteszem a készüléket, és nem arra figyelek, akaratlanul is meghallom, a mellettem ülő srácok beszélgetését.

- Szerinted tovább jutunk? - kérdi egy szöszi.

- Tuti, királyak vagyunk. Így nevet szerezhetünk a bandának, és nem talán felléphetünk valahol – reménykedik egy lila hajú.

- Remélem. Még nem igazán tudok játszani, de most kipróbálhatom magam.

- Aha, fél év alatt sokat fejlődtünk. Még jó, hogy más bandák számait próbáljuk – nevet a lila.

- Ja, jó lesz, ha nyerünk, mert a hobbinkból tudunk majd megélni – nevet a szöszi.

Na, eddig bírtam hallgatni a süketelést.

- Ugye tudjátok, hogy a magatok fajta esik ki elsőként? - kérdezem tőlük.

- Mi? - csodálkozik a lila.

- Ha komolyan gondoljátok a zenélést, akkor induljatok egy ilyen versenyen, különben esélyetek sincs, főleg ha még az életetekben nem volt hangszer a kezetekben. Amíg a zene csak a hobbitok, nincs itt semmi keresni valótok.

Köpni-nyelni nem tudnak. Nagyon fel tudom húzni magam ezen a hozzáálláson. Méghogy a zene, mint hobbi, és ezek nevezik magukat zenésznek! A pofám leszakad! Kimegyek a pihenőből és keresek egy kávéautomatát. Kell egy koffeinbomba. Sikerül lenyugodnom. Nincs értelme ilyen kis pöcsök miatt idegeskednem. Ők nem fogják semmire vinni. Én már elég sok mindent letettem az asztalra, és bebizonyítottam, hogy profi vagyok. Nem véletlenül a Dir en grey Japán egyik legjobb bandája. Ugyan még nem emlegetnek minket egy lapon az X-el, de annak is eljön majd az ideje. Érdekes mennyire megoszlanak a vélemények a rajongók közt. Nem egy helyen láttam, hogy bandákat hasonlítanak össze, hogy melyik a legjobb. Ezeknek nem annyira hiszek, de utána szoktam nézni a slágerlistáknak, és az már meg se lep, hogy az X messze túlszárnyal mindent. Az viszont igen, hogy a Gazette sokak szerint vetekszik velünk. Ami nem baj, legalább van konkurencia. A jó mellett persze vannak negatív kritikák. A sok elkötelezett rajongó rengetek vitát folytat, mikor összehasonlít minket. Érdeke ezeket elolvasni. Mindkét banda kap számtalan jó és rossz kritikát, a megalapozottól egészen a nevetségesig. Kyo és a többiek hülyének néznek emiatt, de nem izgat a véleményük. Elismerem, hogy tudnak a Gazés fiúk, és hogy tényleg komoly konkurencia a számunkra. Fel kell kötnöm a gatyám, különben Reita legyőz, amit nem akarok. A felhozatalt nézve, ő a legnagyobb riválisom. Nem baj, kezd egyre jobban tetszeni ez a vetélkedő.

Mire visszaérek, már kint vannak a továbbjutók nevei. Ahogy vártam, én is bent maradtam és Reita is.

- Tudtam – motyogom.

Hátra lépek és előkeresem a mobilom. Pár csöngés után meghallom drága Leader-sama hangját:

- Na mi van? - kérdi.

- Neked is szia – mosolygok – Annyi a lényeg, hogy tovább jutottam.

- És ez miért olyan nagy szó? Gondolom te vagy ott az egyetlen zenész.

- Nem egészen – zavartan megvakarom a tarkóm.

- Ezt hogy érted? - ez az első, hogy kíváncsiság van a hangjában.

- Konkurencia – mondom.

- Ki és honnan?

- Reita, The Gazette.

- Ez biztos?

- Igen, ő az.

- Baszd meg – sóhajt.

- Inkább nem, pedig nagyon jó segge van – vágom rá.

Lemondóan sóhajt.

- Ne most kezd ecsetelni, hogy kiket vinnél ágyba. Nem vagyok kíváncsi rá – szív a cigijébe.

- Oké, befejezem. De a viccet félre téve, ne aggódj Reita miatt – komolyodom meg.

- Mert? Mit forgatsz már megint a fejedben? Ugye nem akarod felszedni?

- Nem, dehogy is – nevetek – Mondjuk úgy, hogy szerintem jót tesz majd a kettőnk közti versengés a bandának. Így be tudjuk bizonyítani, hogy általam – hangsúlyozom ki jobban a szót – jobbak vagyunk a Gazénál.

- Szerintem csak azt bizonyítod, hogy nála vagy jobb.

- Az nekem elég.

- Vigyázz, mert az egóddal levered a Holdat.

- Ugyan – nevetek – nem vagyok beképzelt.

- Á nem, dehogy – nevet – Csoda, hogy nem szálltál el magadtól.

- Mire mennétek nélkülem?

- Sokra?

- Én is szeretlek.

- Hogy lesz tovább?

- Nem tudom. Ha minden igaz, a következő fordulóban még mi választunk zenét, utána kapjuk.

- Mikor lesz?

- Jövő héten.

- Oké, de ettől függetlenül holnap gyere be.

- Mentem, szia – bontom a vonalat.

Oké, ez is meg van. Meg se lep, hogy Kao tudta, hogy tovább jutok. Nem hiába mondta, hogy csak az időmet vesztegetem. Szerintem nem. Azon kívül, hogy eddig egész jó, kicsit bepiszkálhatok a Gazénak. Megnézném, hogy milyen arcot vágnak, mikor rájönnek, hogy a nyomomba se ér a basszistájuk. Vigyorral a képemen megyek vissza, szeretett hangszeremért, aztán a kocsihoz. Teljesen leszívott a várakozás, így első utam haza vezet, aztán sétálok egyet. Cél nélkül kóválygok a városban. Van egy hetem kitalálni valami ütős zenét, csak fogalmam sincs, hogy mit. Sok bandát hallgatok, számtalan zenét tudok végig pengetni, de mégse tudom mi legyen. Holnap kikérem a srácok véleményét. Talán tudnak segíteni. Hogy nyugtával tudjam zárni a napot, elmegyek egy hangulatos kocsmába. Valahogy kell nekem, hogy esténként megigyak egy sört. A csapos régi ismerős, így a pultnál foglalok helyet és iszom meg az italom.

- Egyedül vagy? - kérdi csodálkozva.

- Aha.

- Megint végig iszod az itallapot? - kérdi rosszat sejtve.

- Nem, csak egy sörre ugrottam be – nevetek.

- Aha, persze – kételkedik és elém tol még egyet.

- Le akarsz itatni? - nevetek.

- Sose állsz meg egy sörnél.

- Igaz – ismerem be.

Barátom lelép, hogy másokat is kiszolgáljon. Mosolyogva megcsóválom a fejem. Végig nézek a kocsmán. Számtalan fiatal fiú és lány, igen csak változatos kinézet. Van itt a pláza picsától kezdve a visual key hódolójáig minden. Csak azt kéne eldöntenem, hogy innen haza menjek, vagy inkább valakinek a társaságában töltsem az estét? Hosszas mérlegelés után úgy döntök, inkább haza megyek, hogy kipihenjem magam. Fárasztó hétnek nézek elébe, már most sejtem. Otthon a sötét és üres lakás fogad. Nincs kedvem villanyt kapcsolni, így sötétben végzem el esti teendőim, aztán szinte beájulok az ágyba.

Reggel arra kelek, hogy besüt a nap.

- Ne már! Máris reggel van? - nyafogok.

Vaksin keresem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő. Mikor meg van, és fókuszálni is sikerül, rájövök, hogy kelni kell, mert késésben vagyok. Elbotorkálok a konyháig és főzök egy adag kávét. Amíg elkészül felöltözöm, hogy annyival is előrébb legyek. Immár felöltözve térek vissza a konyhába és gyújtok cigire. Végre lefő a kávé is, gyorsan beízesítem, öntök hozzá tejet és megiszom. Alig készülök el, indulnom kell, különben Kao kiherél. Azt nem akarom, még szükségem van a golyóimra. Hála az isteneknek, sikerül elkerülnöm a reggeli dugót és csodával határos módon időben beérek.

- Na, ki jutott tovább az első selejtezőn? - nyitok be a próbaterembe.

- Nem nagy szó, hogy te – morog Kyo.

- Miért? - csodálkozom.

- Lássuk csak? Talán meg több mint 16 éve zenélsz, Japán egyik legjobb rock bandájában? - ironizál.

- Csak azt nem tudom, hogy mit játsszak következőnek – dobom le magam Die mellé a kanapéra.

- Mert? - kérdi a gitáros.

- Saját számon kívül bármit lehet, de fingom sincs mi legyen.

- Konkurens banda? - veti fel – Mondjuk a Gazette?

- Mi ők? - kérdi Kao.

- Gondolj bele, álladóan összehasonlítanak minket. Most Totchi be tudná bizonyítani amit tudunk, hogy mi jobbak vagyunk mint ők – érvel Die.

- Főleg akkor lenne vagy égés nekik, ha Toshi a saját számukat játszaná el jobban mint ők maguk – vigyorog Kyo.

- Na ja – nevetek.

Még nem mondom el nekik, hogy ott van Reita. Ha Kao nem mondta el, akkor nincs nagy jelentősége a dolognak. Szerintem sem jelent semmit, hogy ott van, max. lesz egy kis versengés köztünk. Már alig várom. Végül összeszedjük magunkat és kezdjük a próbát. Szerencsére, most még lazán vesszük a dolgokat. Hála a magasságosnak, nem kell új számot gyakorolni. Az egész nap zenéléssel telik. Este fáradtan esek haza, és szokásos sörömmel leülök a laptop elé, hogy keressek valami jó Gaze számot. De mit? Valami újat kéne. Lássuk csak, ami pörgős. A fél éjszaka azzal telik, hogy keresgélek a neten, míg találok egy jót. Gyorsan elmentem a számot és megyek aludni. Majd reggel megnézem.

Az elkövetkező hét úgy elrepül, hogy szinte észre se veszem. Napközben munka, délután egy kis kocsma a haverokkal – pár kalanddal megfűszerezve -, este meg próba otthon. Néha már azt se tudom milyen nap van, vagy hányadika, csak azt, hogy mikor van a következő kör a versenyen.

Az a bizonyos nap pedig a Szombat. Nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem, hogy egy hétvége erre megy el, de ez van.

- Na, gyerünk – vigyorog Die.

Nem tudom miért vette a fejébe, hogy elkísér és megnéz. Nem baj, majd együtt megyünk inni. Gyorsan elintézem a regisztrációt és mehetünk az öltözőbe. Nem váltok ruhát, inkább leülünk és cgire gyújtunk.

- Miért is csinálod ezt? Mármint a versenyt. De komolyan – kérdi Die.

- Jó bulinak tűnik. Nem mondom, hogy csak szórakozom, bár ez is igaz, de olyan nosztalgikus, nem gondolod? Mint a kezdetek kezdetén – mosolygok.

- De, csak annyi, hogy ennek számodra nincs tétje. És lássuk be, szinte behozhatatlan előnnyel indulsz.

- Tudom, de ezt nem kell senkinek tudnia.

- És ha rájönnek ki vagy?

- Passz, majd megoldom.

- Felelőtlen – nevet.

- Pont mint Kaoru – sóhajtok.

- Jól van – nevet újra – Akárhogy, neked szurkolok.

- Nem is mersz mást mondani, ugye?

- Nem, mert ellátod a bajom – szalad fülig a szája.

- Azt lehet, hogy még élveznéd is – mosolygok huncutul.

- Erre visszatérhetünk később. Nincs senkinek ingyen pornó.

Nevetésben törünk ki. Páran furcsán néznek ránk, de leszarom, nem érdekel a véleményük. Az egyik STAFF-tag szól, hogy mehetünk, mert kezdődik a műsor. Die velünk tart a színfalak mögé. Akaratlanul is Reitát keresem, és ki is szúrom a szőke fejét. Elmosolyodom rajta. Nem igazán tudom miért örülök, talán azért, mert így szemtől szembe bebizonyítom, hogy az én bandám jobb. Arról nem is beszélve, hogy a nyomomba se ér. Elég sokat kell várni. Die türelmesen végig nézi a versenyzőket, és míg zenélnek, kitárgyaljuk őket. Van pár olyan, aki tud valamit, mások inkább szenvednek. Már ott vagyok, hogy kimegyek cigizni, mikor Reita kerül sorra. Na, erre kíváncsi vagyok!

- Ez meg...?! - lepődik meg Die.

Tehát felismerte. Az apró mosoly azonnal lefagy az arcomról, mikor megszólal a zene. Die arca is megnyúlik. A lélegzetem elakad, mikor elkezd pengetni.

- Ez... ezt én írtam – nyögöm ki.

Mi a franc? Ez az én zenémet játssza? Gitárosommal egyszerre nézünk egymásra, aztán a basszerosra.

- Ez most komoly? - nyögöm.

- Bassza meg – ért egyet.

Miért ezt? Miért az én zenémet? Így akar leégetni? Na, azt már nem!

- Nyugi – karolja át a vállam Die.

- Nyugodt vagyok.

- Aha, azért esel ki a szádon. Szedd össze magad.

Nem foglalkozom vele. Veszek pár mély levegőt és félre teszem a meglepettséget. Ahogy hallgatom a srácot, el kell ismernem, hogy nem is rossz. Sőt, nagyon jó, bár nem olyan jó mint én. Túllépve az első sokkon elmosolyodom.

- Tetszik – mondom.

- Mi? A srác, vagy a zene?

- Az, hogy úgy néz ki, riválisra találtam.

Vége a számnak, és Reita lejön a színpadról. Ahogy elhalad mellettem, félhangosan a megjegyzem:

- Nem rossz, de az eredeti jobb.

Erre felkapja a fejét és nagy szemekkel mered rám. Elmosolyodom és felmegyek a színpadra, mert én jövök.