4. fejezet

Reita pov

Miután lejövök a színpadról és elhaladok egy srác mellett, beszól nekem.

- Nem rossz, de az eredeti jobb.

Nagyra nyílt szemekkel nézek rá, mikor mosolyogva felmegy a színpadra. Na, meghallgatom ezt a nagyszájút. Mikor elkezdi játszani az egyik számunkat először, elönt a méreg, majd mikor összeszedem, magamat mosoly ül ki az arcomra. Takarásba húzódom, és megvárom, még végez, majd a haverjával elindulnak. Mögéjük sétálok, amikor a saroknál megállnak beszélgetni. A basszeros vállára teszem a kezem, ami váratlanul éri és ugrik egy kicsit, de figyelmen kívül hagyva előre hajolok egyvonalban az arcával és mosolyogva kezdek beszélni.

- Nem rossz, de az eredeti jobb. – ismétlem el szavait, hogy aztán még nagyobb mosollyal mást is hozzátegyek.

- Lemoslak a pályáról Toshiya. – mert igen felismertem.

Otthagyom őket a döbbenetükkel, majd még mielőtt kimennék cigizni, hozzáteszem.

- Üdvözlöm a srácokat, Die!

Amint kint vagyok és a nikotinszál a számban, tárcsázom Rukit. Ez tetszeni fog neki is. Élvezni fogom, amikor nyerek.

- Igen? – kissé álmos a hangja.

- Mit szólnál egy kis versengéshez? – kuncogok.

- Marha jó, hogy végre ilyen vicces kedvedben vagy, de tudod én még aludtam. – fortyog.

- Dir en Grey.

- Hallgatlak! – élénkül fel.

- Toshiya is indult a versenyen.

- Ne már, biztos nem komoly.

- Mit gondolsz mi a faszért hívtalak volna, ha nem lenne az? – bosszantó.

- Állíts magadon! Meglepődni csak szabad… - na, igen a józanész mi? – Inkább folytasd.

- A lényeg. Ma egy olyan számmal indultam amit Toshiya írt, csak bosszantásképp, hogy az orruk alá pörköljek, ha már Valaki miatt itt kell szívnom. – emelem ki.

- Poén. Erről maradtam le? Mi van még? – nevet.

- GazettE számmal indult most!

Hirtelen síri csend lett a vonal másik felé. Szinte már a mobilon keresztül éreztem a chibiből áradó gyilkos aurát, majd a hangja is a feltevésem igazolja.

- Oké ez mostantól vérre megy… - mordul fenyegetően.

Több mint tíz percig hallgatom szitkozódását, még végül egy kérdéssel ráz vissza a valóságba.

- Mikor lesz a következő verseny?

- Nem Ruki, ez most nem a misson impassible, nem gyilkolunk. – sejtem mire készül.

- Nyugi már csak veled akarok menni.

- Tegyél le róla… Most megyek… Hétfőn beszélünk…

- Hétfőn! – nyomatékosítja.

Kinyomom a telefont egy sóhaj kíséretében. Most szabadítottam el a sátán pöttömnyi vérebét. Jézusom mit tettem. Bár… Jó lesz ez, tudom, hogy jó lesz, csak a dolgok derűs oldalát kell látnom. Gyerünk Reita.

Egy óra múlva ki is tették az eredményeket, addigra elszívtam egy dobozzal, de végre nem totojáznak. Rengeteg embert kiszórtak, így csak tényleg azok maradtak benn, akik tudnak is valamit. Az egoista majom is továbbjutott szerencsére, ahogyan én is. Innentől indul az igazi harc.

*** Pár nap múlva ***

Mivel másfél hét múlva lesz a következő forduló valamiféle csúszás miatt, így van időm pihenni is. A banda, mintha felfordult volna. Ruki Aoival folyamatosan stúdiókba jár újabb pletykák után Tohsi legyőzése végett hátha valaki pletykákat szivárogtat ki egyik gyengébb pillanatában. Kai inkább csendben meghúzódik Uruha meg hozza a nyugodt formáját, mint aki magasról szar az egészre, bár nem csodálkoznék, ha így is lenne. Az utolsó mentsváram, akinek nem minden második kérdése a versenyre korlátozódik vagy a Dirura. A kis chibi fizikailag kikészít a próbákkal, annyira hajt a következő fordulóra, amikor épp bent van. Az idegeim pedig? Inkább arról nem beszélnék elég annyi, hogy pheeeeeeeeeeew.

- Akira ráérsz? – egy halk, határozott és annál nyugodtabb hang ránt vissza a valóságba.

- Haa? – nézek fel gyilkos tekintettel a kacsára, majd bólintok.

- Menjünk inni. – mosolyodik el.

- Alkohol. – csillan fel a szemem.

Édes felejtés. Meleg, jótékony folyadék, ami a gyomromba érve megdobja a fejemet.

- Megyek. – pattanok fel, máris jobb a kedvem.

- Nyomottnak tűnsz. – jelenti ki a nyilvánvalót.

- Jah, eléggé fárasztó a kis törpilla. – nyomkodom elgémberedett vállam.

- Úgy beszélsz róla, mintha járnátok. – nevet hangosan.

Megajándékozom egy hatalmas mosollyal és egy jól irányzott sípcsontrúgással. Nos, igen, az acélbetétes bakancs csodái. Jajdulva ugrik egyet, nekitántorodva a kanapén, hogy átessen azon.

- Ez most miért kellett? – nyavalyog sajgó hátát fogva.

- Szerinted? Gyökér. – morogva húzom fel.

Nem szeretem, ha ilyennel viccelődnek. Sőt kifejezetten utálom, semmi bajom a fanservice-el a színpadon, de akkor is inkább hagyjanak ki a dologból. A hülyeség jöhet, de a tapi-tapit meghagyom ezeknek a bolondoknak. Természetesen a lányok mások.

Időközben megérkezünk az egyik kocsmába, befoglalunk egy asztalt és már rendelünk is. Általában nem indítok töménnyel, de most szükségem van rá. Uruha a söröket dönti magában folyamatában, ahogyan hozza a pultos. Mégis józan marad. Azzal ellentétben, hogy azt állították róla alkoholista, az igazság ettől rettenetesen távol áll. Szereti a piát ez tény, de ez még önmagában nem jelenti az, hogy függő.

- Suzuki Akira ma kirúg a hámból, ide minden piával és nővel. – énekelek vidáman fennhangon a sokadik wiskey-m után.

A kocsmában mindenki rajtam röhög, a hangomat csodálatosnak hallom, sőt az igazság, hogy talán most jobb is, mint Rukié. Egy egyszemélyes exkluzív Reita show.

- Jól van te papagájok réme, úgy érzem mára, már eleget ittál. – nevetve húz fel Ruru egy halom pohár mögül.

Engedély nélkül kiveszi a farzsebemből a tárcám és fizet maga helyett is az én pénzemből ez felháborító. Ugyan ezt csinálom én is mikor gallyra vágja magát, de most zavar. Kapaszkodom a székem támlájába, mint egy durcás kisgyerek, aki nem akar hazamenni, végtére is nem akarok még…

- Csaló. – pufog és támadást intéz nevetőizmaim ellen.

Hangos kacagásban török ki, igyekszem védekezni, aminek az lett a vége, hogy seggre esem. A pultos megunva a műsorunkat besegített Kouyou-nak, majd együttes erővel kicipeltek az utcára. A friss levegő segít legalább annyiban, hogy legalább biztosan megálljak a lábaimon. A kacsa, a derekamra fonja a bal kezét, amivel csak hasonló reakciót vált ki belőlem, mint a stúdióban. Még józanul is nagyon nehezen viselem, na, de részegen… Eltaszítva magamtól szinte leharapom a fejét.

- Részeg vagyok, de még mindig heteró.

- Nyugi van már, csak segítek hazamenni semmi hátsó szándékom, sincsen.

Védekezően maga elé emeli kezeit.

- Nem ez lenne az első próbálkozásod. – nem tudok megnyugodni.

- Jézusom Rei te nem fogod a poént
- Dehogynem. –vágom rá.

- Akkor mit gondolsz miért akarta Ruki, hogy jelentkezz a versenyre?

- Mert nem tart eléggé jónak.

Uruhának alaposan megnyúlik a képe, közben taszigál előre az utcán.

- Honnan vettél ekkora marhaságot?

- Ne tagadd hallottam mikor a bolhás döggel beszélgettetek. – duzzogok.

- Félszavakat hallottál már megint, igaz? Abból meg összeraktál egy fatális marhaságot. – sóhajt.

Már a felét sem értem annak, amit magyaráz, csak duzzogok és harcolok egyre elnehezülő szemhéjaim ellen természetesen mindhiába. Gondolataim ezerrel száguldoznak mindenféle körül, hogy a telefon csörgése riasszon fel.

- Pofa be! – vágom a falhoz.

Oldalamra fordulok, mire leesik, az ágyamban vagyok. Arra sem emlékszem merre jöttünk, végképp nem hogyan kerültem ágyba félmeztelenül. Rég voltam már ennyire kiütve, sürgősen kell egy fekete bomba és egy fájdalomcsillapító. Azt hiszem ma használhatatlan leszek, esélytelen, hogy pár óra alatt használható állapotba hozzam magam és ne egy egysejtűre emlékeztessek mindenkit. A földön kúszok el a mobilomig, ami szerencsére könnyebb sérülésekkel túlélte a mérgemet, dobok egy sms-t Takanorinak, ma ne nagyon számítson rám, Urunak pedig egy köszönömféleséget, bár nem emlékszem nagy a valószínűsége ő rángott el hazáig. Valahogyan kikeveredek a konyhába, felrakok egy kávét főni, amíg pedig lassan forrni kezd, a víz majd lustán lefő a jó erős feketém, addig egy jótékony forrófürdőt veszek. Csodákra képes egy ilyen fürdő. Ettől függetlenül ma biztosan nem megyek be, inkább itthon pengetek, párszor még meghallgatom a zenét, amit kiválasztottunk, memorizálom a dolgokat, nézek egy jó kis akció filmet és twitterezek egy kicsit. Néha jól jön az ilyen punnyadós nap.

- Na jó és akkor innen hova tovább?

Kérdésemet azonnal a gyomrom válaszolja meg, ami bandákat megszégyenítő „üvöltésbe” kezd kaja reményében.

Toshiya pov

Hatalmas vigyorral a képemen jövök le a színpadról. Die szája is fülig ér.
- Ez az haver, nagy vagy – fogad.
- Gyerek játék – legyintek – Igyunk egy kávét.
Magához ránt, és hátba vereget. Nevetve megyünk hátra, hogy ne legyünk útban. Ahogy megyünk, a folyosó egyik fordulójában megállunk.
- Oké, ara felé láttam automatát.
- Biztos pocsék, de a semminél jobb – vonok vállat.
Hirtelen egy kéz nehezedik a vállamra, mire ugrom egyet ijedtemben. Megfordulva látom, hogy Reita hozta rám a szívbajt. Előre hajol, és az arcom mondja:
- Nem rossz, de az eredeti jobb – hallom vissza tőle korábbi szavaimat, majd teszi hozzá: Lemoslak a pályáról Toshiya.
Hatalmasakat pislogok. Tehát felismert. Nem is az lep meg, hogy tudja ki vagyok, hanem a szavai jelentése. Tehát versenyezni akar. Jól van, felőlem, mehet. Rajtam nem múlik, csak ne sírjon, mikor én nyerek. Elindult kifelé, de még visszaszól:
- Üdvözlöm a srácokat, Die!
Gitárosom álla valahol a padlón van.
- Minek szólogat be? – találja meg nagy sokára a hangját.
- Csak nem bírja elviselni, ha valaki jobb nála. Utálom az ilyet. Akinek csak a szája jár, és hisztizik, ha nem ő lesz az ász. Mégis, hogy jön ő ahhoz, hogy ok nélkül beszóljon nekem? Kinek képzeli ez magát? Csak, mert jobbak vagyunk, mint ők, máris baszogatni kell? Mutassák, meg mit tudnak, és ne a szájuk járjon. Miért kell utálni valaki csak, mert jobb náluk?

- Nyugi haver, ne vedd magadra. Aki hülye azon nem lehet segíteni. Te is tudod, hogy egy bunkó macsó.

- Legalábbis annak tartja magát – horkanok.

- Mindegy, nem ér annyit, hogy felhúzd magad miatt – mögém lépve kezdi el nyugtatásként masszírozni a nyakam meg a vállam – Inkább gondolj arra, hogy ezek után milyen jó lesz lealázni a versenyen.

- Igazad van, kár az energiát rá vesztegetni. Egy öntelt majom. Nyugi, megmutatom neki, hogy a tudása nem ér fel az egójával.

- Még jó, hogy neked igen – nevet barátom.
Minden haragom elszáll, és csak mosolygok. Egyre jobban kezd tetszeni ez a verseny. Talán jó is, hogy Reita felismert. Így biztosra veszem, hogy kihozza magából a maximumot. Szüksége is lesz rá. Ahogy elnézem, nem szeret veszíteni. Na, majd meglátjuk.
- Mi ez a vigyor? – böki meg az arcom Die.
- Semmi, csak egy jó kis versenynek nézünk elébe.
- Dir en Grey vs. Gazette. Kyo fel fog robbanni dühében, Kao meg a falnak megy.
- Nem baj – nevetek.
- Van terved a nap további részében? – tereli a szót.
- Mert? – fordulok felé.
Csak előre bök a fejével. Két csinos STAFF-os lány beszélget, és lopva felénk pillant. Elmosolyodok, mert értem a célzást. A két lány teljesen elpirul, mikor odamegyünk hozzájuk.
- Mondjátok csak, meddig kell itt vesztegetnem az időm? – kérdezem bársonyos hangon – csak, mert lenne jobb ötletem is az idő eltöltésére – mosolygok.
- Egy óra múlva eredményhirdetés – találja meg a hangját az alacsonyabb barna hajú.
- Utána lenne kedvetek együtt elmenni valahova? – Die is beveti legcsábítóbb mosolyát.

A lányok nem tudnak nekünk ellenállni. Hát igen, nekem nem lehet nemet mondani. Mindig elérem, amit akarok. Mikor bemondják a hangosbemondóba, hogy meg vannak az eredmények, elmegyek megnézni. Hagyom, hogy Die tovább flörtöljön. Meg se lepődök, mikor meglátom a nevem és Reitáét is. Pontosan ezt vártam tőle. Vigyorral a képemen megyek az öltözőbe, ahol elpakolom a gitárom és megkeresem bandatársam, valamint a lányokat. Ugyanott várnak rám, ahol hagytam őket.
- Mehetünk? – nevet az egyik lány.
- Aha.
Beülünk a kocsimba, és a lányok navigálnak el, egyikük a lakására. Mellém ült a Misa nevű, míg hátra Die mellé Kira. Gitárosom nem igazán bír magával, hamar vad csókba hívja partnerét. A visszapillantóból látom, hogy nagyban a csaj szoknyája alá siklik a keze, és legszívesebben itt helyben megdugná.
- Hékás! Az én kocsimban nem kefélsz! – szólok rá erélyesen.
- Csak te? – szakad el a csajtól.
- Persze, hisz az enyém – vágom rá – Addig bírj a farkaddal.

- Nem sokára ott vagyunk. Állj meg azon a sarkon – mutat előre Misa.

Mikor megállítom a kocsit, Die szinte kiugrik onnan. Ahogy elnézem, igen csak áll a zászló. Misa megfogja a kezem, és csábosan rám mosolyog, amit viszonzok. Amint belépünk a lépcsőházba, Die inge már kigombolva. Míg várunk a liftre, elkapom Misát és vad csókot követelek tőle, amit meg is kapok egy nyögés kíséretében. Neki dől a falnak, magával húzva engem. Végig simítok hosszú combján, amit a derekam köré fon.

- A kocsiban nem, de a lépcsőházban már dugsz? - hallom meg Die hangját.

- A kocsimban csak ÉN dughatok. Amúgy, ott, ahol épp kedvem tartja.

- Folytasd – kéri Misa.

Vágyakozóan csillognak a szemei, ezt még a sötétben is tisztán látom. Kecses nyakát veszem célba, megborzong és aprót fel is nyög. Nagyon érzékeny. Hajamba túr és még közelebb húz magához. Kezei utat találnak a pólóm alá, és végig simít kockás hasamon. Mikor megjön a lift, alig férünk be mind a négyen. Nem zavartatom magam, mikor elkezdem lehámozni a ruhákat Misáról. Ő se tétlen, ujjai bejutnak az alsómba, és azonnal mozgatni kezdi őket. Megremegek, és még közelebb húzom magamhoz. Fogalmam sincs, hogy jutunk el a lakásig, de mire feleszmélek, már az ágyon fekszem, Misa fölöttem térdel és mellettem hullámzik az ágy. Oldalra pillantva látom, hogy mellettem hogy Kira  Die alatt nyögdécsel.

- Rám figyelj, szép fiú – csókol meg Misa és lassan rám ül.

Mikor teljesen elmerülök benne, szinte felsikolt. Elakad a lélegzetem a hirtelen forróságtól. Nyakam csókolja végig és kezd mozogni. Magas hangja nagyon bántja a fülem. Felülök, ezzel nagyon meglepem és fel is sikolt. Megcsókolom, közben fél kézzel támaszkodom, másikkal apró melleit simogatom. Nem kell sok, hogy elérjem a csúcsot, ahova Misa is követ. Kábultan mászik le rólam és fekszik mellém. Die is egy nagyobb nyögéssel éri el a kielégülést. Sikerül az ágy mellől találnom néhány papírzsepit, amivel letisztogatom magam. Die is követi a példámat. A lányok csak fekszenek, meg se bírnak mozdulni. Intek bandatársamnak, hogy menjünk. A nappaliban vannak szétszórva a ruháink. Felrángatom magamra, és már itt se vagyok.

- Nem jó a nőkkel – jegyzem meg a liftben.

- Mert? Azt a csajt elnézve, nagyon tudsz.

- A hangjukat nem bírom. Túl magas és bántja a fülem.

- Egek mennyi bajod van – sóhajt színpadiasan – Miért, a férfiak jobbak?

- Igen, sokkal.

- Ebbe nem akarok belemenni, szóval kérlek, ne részletezd. Felőlem azzal csinálod akivel akarod, csak az én seggem hagyd békén.

- Miért? Pedig nagyon szép formás – kacsintok rá.

- Igen, de ez a formás fenék a lányoké.

- Ők dugnak meg téged? - robban ki belőlem a nevetés.

Die arcából kifut a vér, aztán a dühtől vörösödik el. Még szerencse, hogy megérkezünk a földszintre, így el tudok menekülni előle. Sajnos a kocsiig jutok, ott elkap. Próbálok kiszabadulni erős karjai közül, de nem tudok. Hirtelen belecsíp a combom és a fenekem közti érzékeny részbe, mire feljajdulok. Felsikoltok a fájdalomtól és ugrom egyet. Die ennyivel nem elégszik meg, újra belém csíp.

- Elég már, egy rohadtul fáj! - kiáltok rá.

Végre elenged, így meg tudom dörzsölni a fájó részem. Mérgesen fújok egyet, és végre beülök a kocsiba. Die is követi a példámat.

- Nálad alhatok? - kérdi.

- Aha.

Hazáig nem beszélünk, nincs miről. Jó így. Nem ez az első, hogy Die itt alszik. Otthon ismeri a járást, kap egy törülközőt meg egy alvós nadrágot és elvonul fürdeni. Míg tusol, megágyazok neki a kanapén.

- Mehetsz – jelenik meg.

Szó nélkül elvonulok. Folyatom magamra a forróvizet. Jólesik. Jó végre tisztának lenni. Kellemes fáradtság áramlik végig rajtam. Félálomban vonszolom el magam a szobámig.

- Jó éjt – köszönök el.

- Neked is.

Amint ágyba kerülök, elalszom.

Reggel kávé illatra kelek. Ezek szerint Die már ébren van. Nehézkesen kibotorkálok a konyhába, ahol gitárosom ücsörög és issza a koffeinbombát.

- Ugye ma nem lesz semmi? - kérdezem.

- Nem, szerencsére. Viszont ha megittam megyek. Van még pár elintézni valóm.

- Oké, én is pihenni akarok.

- Ne hajtsd túl magad – mosolyog.

Csak legyintek és beízesítem magamnak a kávét. Die szavaihoz hűen kávé után elmegy. Mikor már használható vagyok, elkezdek rendet rakni. Gitárosom ágyneműjét elrakom, nem kell kimosni. Unottan ülök a kanapén és rajzolgatok, mikor megszólal a telefonom. Ryoga az, az egyik haverom.

- Zavarok? - kérdi, amint felveszem.

- Nem, mondjad.

- Mit csinálsz Szerda este?

- Dolgozom. Miért?

- Lesz egy divatbemutató és örülnék, ha eljönnél.

- Én, minek? Nem vagyok se modell, se divattervező.

- Nem baj, csak gyere. Este nyolcra legyél a Melon Halle előtt.

- Oké – bontom a vonalat.

Nem tudom, miért akarja, hogy elmenjek. Se baj, legalább kicsit kikapcsolódhatok. A nap további részét rajzolással és zenéléssel töltöm. Másnap ismét próba. A fiúk nagyon nem örültek, mikor közöltem velük, hogy Reita felismert. Nem érdekel a fiúk morgása. Shini az egyetlen, aki szarik az egészre, és nem érdekli. Sose hittem volna, hogy az UFO egyszer normálisabb lesz, mint az idegbeteg pszichopata törpe és szadista vezért. Mik vannak. Szokás szerint egész nap hajt minket Kaoru, csak tudnám mi a szarnak. Szerencsére Szerda este el tudok menni arra a divatbemutatóra. Amennyire nem akartam, annál izgatottabban várom. Ryoga küldött néhány infót, hogy kik lesznek ott. Modellek, tervezők és egyéb más hírességek. Aminek igazán örülök, hogy ott lesz Hito Ayumi, az egyik legszebb női modell. Vele mindig is akartam találkozni.

Izgatottan toporgok a megbeszélt helyen és talán több cigit is elszívok, mint általában. Ryoga végül megjelenik, és vigyorogva bevezet. Nem tudom, hogy intézte el, de különleges jegyet szerzett nekem. Először körbevezet és bemutat néhány híres fotósnak, modellnek és tervezőnek. Ugyan az én nevemet nem sok ismeri, de nem baj. Kellemes csalódást okozok nekik, mikor nem, azaz üresfejű alak vagyok, akinek látszom. Néhány modell felismer és elmondják, hogy hallgatják a zenémet. Ez igazán kedves. Mielőtt még kezdődnek a bemutató, találkozom pár igazán helyes sráccal, akikkel eltölthetem az időt. Sajnos nem úgy, ahogy szeretném. Egy gyors kézimunka a legtöbb, amire idő jutott, de nem annyira bánom, helyes volt a fickó.

- Merre voltál? - kap el Ryoga.

- Bocs, foglalt volt minden WC – hazudok.

- Mindegy, gyere, mert kezdődik.

És már magával is rángat. Hébe-hóba villan néhány vaku. Nem csoda, rengeteg itt a híresség. Barátom csak a bemutatóteremben enged el. Leülünk az első sorba és kezdődik a bemutató. Számtalan ruhát mutatnak be, némelyik tetszik, másikról meg nem tudom eldönteni, hogy mit szívott vagy mennyit ivott a tervező. Már épp halálra unnám magam, mikor megjelenik Ayumi. Élőben sokkal szebb min a fényképeken. Tökéletes az arca, a ruhája, mindene.

- Ki ne ess a szádon – nevet Ryoga.

Morcosan nézek rá és visszafordulva figyelem, ahogy Ayumi távozik a kifutóról. A többi modell már nem is érdekel, csak ő. Tűkön ülve várom, hogy újra megjelenjen.

- Találkozni akarok vele – jelentem ki.

- Nyugi, fogsz – mosolyog Ryoga.

Barátom ígéretéhez híven, a műsor utáni fogadáson bemutat Ayuminak.

- Örülök a találkozásnak – hajlok meg.

- Szintén. Hallottam már önről Hara-san.

- Tényleg? – lepődök meg.

- Ha nem veszi sértésnek, inkább a tervezői és rajztehetségét tudom értékelni. Az ön zenéje nem az én világom.

- Ugyan – legyintek – Köszönöm az elismerést – mosolyok.

- Ha megbocsát elfáradtam.

Mosolyogva meghajlok és figyelem, ahogy távozik. Innentől már nincs értelme, hogy maradjak. Elköszönök barátomtól, és meg még egyszer megköszönöm, hogy elhívott és haza megyek.