31. fejezet

Toshiya pov

Még egy hét van hátra a turnéból, de az maga a pokol. A vállam iszonyatosan fáj, már az se segít, ha a merevítő van rajtam, és fel van kötve a karom. Párszor megálltunk, hogy egyik segítőnk betudjon ugrani nekem a gyógyszertárba, és a legerősebb recept nélküli fájdalomcsillapítót megvegye. A gyulladáscsökkentőről nem is beszélve. Szinte marékszám eszem ezeket. Az utolsó két koncertet csak úgy bírom végig csinálni, hogy fellépés előtt, a szünetben és a végén is eszem egy fájdalomcsillapítót. Ennek az a következménye, hogy kissé kábán tántorgok el a szobámig vagy a buszig, de a fiúk segítenek. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy mindjárt otthon leszek, és láthatom végre Reit. Kissé megkönnyebbülve ülök a buszban és bámulok ki az ablakon. Vállam a hideg üveglapnak támasztom, ami segít egy kicsit. Teljes a csönd, mindenki fáradt. A segítők alszanak, vagy elfoglalják magukat, ahogy a társaim is. Die velem szemben ül és alszik, Shinya ugyanezt teszi mellettem. Kyo a busz végében nyúlt el pár széken és horkol. Kao az emeleten van. Jó végre a csönd, így tudok pihenni és bambulni. Se kedvem, se erőm nincs semmihez. Fogalmam sincs meddig néztem ki a fejemből, mikor megszólal a telefonom. Rei az, hogy kicsit távolabb vár a kiadótól jobbra az első utcában. Kedves tőle el is mosolyodom.

- Mi az? – kérdi Shin.

Nem rég kelhetett, mert ásítva nyújtózkodik egyet.

- Írt, hogy a kiadónál vár – mutatom az üzenetet.

- Elbírsz odáig menni? Sok cuccal jöttél – kérdi aggódva.

- Jogos, megkérem, hogy jöjjön közelebb. Segítesz levinni a holmim?

- Persze – biccent.

Hálásan elmosolyodom és megölelem. Hiába cukkoljuk annyit, tudjuk, ha baj van, azonnal segít. Felhívom hogy mikor érkezünk, és jöjjön közelebb. Szinte percre pontosan érkezünk, ami nem csoda, csak pár utcára voltunk már. Megvárom, míg Kao, Kyo és Die leszállnak, csak utánuk megyek. Azonnal észreveszem őt. Fején kapucni, de legalább nem takarta el az orrát. Hozzá sietek és végre megcsókolhatom.

- Hékás, ne itt essetek egymásnak! – hörren Kaoru.

Nem foglalkozunk vele. Most nem érdekel semmi, csak ő. Mióta várok már erre. Mint egy fuldokló kapaszkodom belé. Nehezen válok el tőle, de sajnos muszáj, menni kell. Cuccaimat meg elveszi Shinitől és megyünk. Legnagyobb bánatomra nem haza, hanem a dokihoz. Fáradt vagyok, Reit akarom, így a szokottnál is nyűgösebb vagyok. Egyáltalán nem foglalkozik a nyafogásommal. Még a meglepetés ígérete se igazán tud rávenni, hogy kiszálljak a korház előtt a kocsiból. Alig hogy kiszáll, követem, bár magam se tudom miért. Ahogy felérünk a megfelelő emeletre, a doki már ott vár. Kelletlenül bemegyek a vizsgálóba. Megszabadulok a kötéstől és a merevítőtől.

- Hogy van a válla? – kérdi a doki, és elkezdi a vizsgálatokat.

- Nagyon fáj. Az utóbbi két hétben egyre rosszabb lett, és nem segített semmi – még elmondom neki, hogy milyen fájdalomcsillapítókat ettem.

- Ha ennyire komoly, miért folytatta? – kérdi döbbenten.

Mikor elkezdi mozgatni a karom és a vállam, majdnem sikítok a fájdalomtól.

- Nem tehettem – motyogom.

Többet nem kérdez, csak hogy fáj-e. Még átvisz a röntgenbe. Megcsinálják a felvételt, de nem sok látszik. Hosszas vizsgálatok után végre felöltözhetek, és mehetek haza.

- Ha lehet, egy hónapig maradjon otthon és pihenjen. Lehetőleg ne nagyon mozgassa a karját. Írok fel gyógyszereket is – mondja és írja a recepteket.

- Rendben, köszönöm – hajtom meg magam, és távozok.

Nagyon boldog vagyok, főleg, hogy nem szurkáltak meg. Azt nagyon utálom. Persze ahogy kell, kedvesemmel nem bírunk magunkkal és azonnal hülyéskedni kezdünk. Istenem, mennyire hiányzott már ez. El se hiszem, hogy végre újra vele vagyok. Még az se zavar, hogy majd’ éhen halok. Sokkal jobb hangulatban megyünk hozzá. Valamire készül, ez látszik rajta. Kíváncsi vagyok. Ami a lakásban fogad, minden leképzelésemet felülmúlta. A nappali közepén virágszirmok, gyertyák… mint valami álom. Alig jutok szóhoz. A nappali közepén, a dohányzóasztalon van megterítve, párnák mindenhol és romantikus félhomály. Átkarolja a derekam, de nem bírom már tovább, megfordulok ölelésében és megcsókolom. Beljebb taszigál, és óvatosan elfektet a virágokon.

- Tetszik? – kérdi.

- Fantasztikus. Még sose kaptam ilyet senkitől – mosolyogva húzom vissza magamhoz.

Hiába a vágyakozás, és a túlfűtött érzelmek, túlságosan éhesek vagyunk.

- Együnk előbb – kuncogok.

- Oké, úgyis lemozogjuk majd – kacsint rám.

Lelünk egymás mellé, és kedvesem tálal. Nagyon jól néz ki, és az illata is jó. Rei nagyot néz, mikor felé nyújtok egy falat húst. Mosolyogva fogadja el. Látszik, nincs hozzá szokva, hogy más etesse meg, de nincs kifogása ellene.

- Így sokkal finomabb – mosolyog.

- Tudom.

Alig fogy el az étel, magához húz egy szenvedélyes csókra. Nem kéretem magam, hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Elveszek csókjaiban, ölelésében. Minden porcikám remeg, megmozdulni se bírok. Hallom vérem lüktetését. Szinte már fáj, annyira kívánom. Hiába nyöszörgök, vergődök alatta, nem siet el semmit, amiért részben hálás vagyok. Gonoszan elmosolyodik, és egy virágszirommal kezd simogatni. Apró csókokkal hinti testem, a szirom nyomán. Lassan kényeztet, minden pillanatot kiélvezve. Nem kell sok, hogy elmenjek, de ennyi közel se elég. Egy túlfűtött, és érzelmekben gazdag éjszaka után fáradtan fekszem karjai közt. Egész testemben remegek, de nem érdekel. Csak az, hogy vele vagyok. Nincs senki és semmi, csak mi ketten. Ahogy vagyunk, a virágok és párnák közt alszunk el valamikor hajnalban.

Fogalmam sincs mikor kelek, de a szemem kiégeti a fény. Teljesen kipihenten, és ami a legjobb, kielégülten kelek Rei mellett. Egy ideig nézem, ahogy alszik. Teljesen kisimult az arca, olyan békés. Alig hiszem el, hogy végre hazaértem hozzá. Nem csak a szeretkezés hiányzott, hanem ő maga. Hogy átöleljen, vele ébredjek, egyszerűen minden.

- Hm? – mocorgására figyelek fel.

Csak most veszem észre, hogy az arcát simogatom.

- Ne haragudj, felkeltettelek? – mosolygok.

- Meg van bocsátva – húz magához egy csókra.

- Gyere, keljünk el – tornázom állásba magam.

Mosolyogva figyeli, ahogy magamra rángatom az alsóm.

- Nem aludhattunk valami sokat – jegyzem meg.

- Átaludtuk a napot. Már napnyugta van – néz az órára.

- Mi? Az szép – nevetek fel.

- Csodálkozol kedves? Egy ilyen éjszaka után? – áll elém és ölel magához.

- Nem, nem csodálkozom – lopok egy csókot – Mi a terv a nap további részére? – bontakozom ki öleléséből. – Kapok váltás ruhát?

- Nem, mert megyünk hozzád. Csak e miatt a kis meglepetés miatt jöttünk ide.

- Oh, oké – szeppenek meg.

- Baj?

- Nem, csak meglepett. Felöltözöm, és mehetünk.

- De előbb… - elkap és magával visz a fürdőbe.

Egy hosszú és forró fürdő után tudunk csak elindulni haza. Sokat mesélünk, hogy mi történt, amíg külön voltunk, már ha van még olyan, amit nem mondtunk el. Rei nem hagyja, hogy otthon cipekedjek, inkább ő néz ki úgy, mint egy karácsonyfa.

- Lehet jobb is, hogy ide jöttünk – jegyzem meg, már a nappaliban.

- Miért?

- Beszélni kell a főnökkel. A doki egy hónapra eltiltott a munkától, és azt kell elintézni.

- Oké, csináld meg, addig kimosom a holmid.

- Köszönöm – mosolygok hálásan.

Amíg kedvesem szorgoskodik, bescannelem a beteg papírt, meg minden egyebet és elküldöm a főnöknek. Csak holnap fogja látni, de nem baj. Nem tehet semmit, szóval nem moroghat. Alig kezdem el a fényképezőmről a laptopra másolni a fotóimat, mikor megszólal a telefon. A főnök.

- Igen? – veszem fel.

- Ez most komoly? Ennyire súlyos a helyzet? – kérdi.

- Igen, mint látod az orvos utasítása.

- És én mégis mit csináljak? – kicsit elhallgat – Tudod mit? Majd mész interjúkra meg fotózásra. Az nem megerőltető. Kyo addig csinálja a másik projektjét, a többiek is a maguk dolgát – hadarja.

- Oké – sóhajtok beletörődően.

Nem úszom meg a munkát.

- Helyes, jobbulást – és kinyom.

- Ilyen nincs – sóhajtok.

- Mi baj? – jelenik meg Rei.

- A főnök kitalálta, hogy majd menjek interjúra, meg fotózásra, ha már nem dolgozhatok.

- Menjen a francba, miért nem hagy téged mikor az orvos is megmondta? – hördül mérgesen.

- Nem tudom, de ezen ne morogj, nem ér annyit – ölelem magamhoz.

Hogy biztos lenyugodjon, megcsókolom. Nem kell sok, hogy minden izma ellazuljon. Karjait derekam köré fonja és magához húz.

- El se tudom mondani mennyire hiányoztál – arcát nyakam hajlatába fúrja.

- Te is nekem, hülye papagáj – nevetek.

- Kanos macska.

- Miaú.

Elnevetjük magunkat. Számomra idilli pillanatnak megint a mobilom vet véget.

- Ezt fel kell vennem – bontakozom ki kajai közül.

- Főnök, vagy Kaoru? – találgat Rei.

- Yoshiki – mondom – Szia – emelem fülemhez a készüléket.

- Szia, hallottál róla, hogy a verseny döntője fent van a neten?

- Mi készült felvétel? – döbbenek meg.

Gyorsan gondolkodom, mert ismerős a hír.

- Igen, mintha hallottam volna róla – kezd derengeni, mintha Rei említette volna – Mi van vele?

- Kicsit kutakodtam, és meg van aki felvette és közzé rakta. Hatalmas bajba került, mert nem elég, hogy a verseny szabályzatát megszegte, még ott van az is, hogy Reita is rajta van a felvételen, szóval a PSC pert indíthat – mondja.

- Az durván hangzik, de teljesen jogos.

- Többször megnéztem a felvételt, de te nem vagy rajta. Viszont Heath meg én igen, szóval velem is számolnia kell annak az idiótának.

- Hála égnek – sóhajtok fel megkönnyebbülten – Elég nagy marha volt. De miért hívtál fel?

- Mert mikor a főnököd ezt megtudta megkeresett. Már beszéltem vele, hogy titeket ez nem érint.

- De jó – mosolygok – Mi a terved?

- Még egyeztetnem kell pár emberrel, és meglátom. De más téma: hogy van a vállad?

- Szarul, egy hónap kényszerpihenő – fintorgok.

- Jól elintézted magad.

- Tudom – nevetek.

- Hülye, de ha most megbocsátasz, mennem kell. Majd beszélünk. Szia.

- Szia – bontom a vonalat.

De jó, alig jövök haza, ennyi baj fogad. Ha a főnök tud a felvételről, akkor Kao is. Nem lennék annak a marhának a helyében. Ha a PS bepereli, még az unokái is fizetni fognak, és akkor még nem is vettük számításban Yoshikit. Jó ember ő, viszont vannak dolgok, amiket nem tűr, és akkor keményen megtorolja. Kíváncsi vagyok mi lesz. Rei idő közben magamra hagyott. Biztos nem akart hallgatózni. A fürdőben találom meg, épp a ruhákat pakolja a mosógépbe.

- Hagy, majd holnap – kérem - Jössz, hogy megmutassam a képeket? – kérdezem.

- Persze.

A kanapéra ülünk, mutatom a képeket és mesélek. Számtalan vicces történet és szituáció. Egy kis városnézés, pár pillanatkép a buszos utazásról. Tájképek, városok nevezetességei mindenféle. Késő estig mesélek. Fáradtan megyünk át a szobámba, hogy egymás karjai közt aludjunk el.

Reita pov

Annyira boldog vagyok, amiért visszakaptam a kedvesem. Vagyis ez így téves, mert nem veszítettem el, csak turnén voltak a bandával. Az este csodálatosan sikerült, aminek nagyon örülök, de aggódom. Főleg akkor kezdek nagyon idegeskedni mikor Toshi közli, a főnöke annak ellenére, hogy ott az orvos utasítása, dolgoztatni fogja. Az interjúk talán még okésak is lennének, de a fotózás az már egészen más. Nem állhat a kamera előtt, mint egy cövek, mozognia kell, használnia a kezeit különböző pózoknál. Ennek nagyon nem örülök, valamit sürgősen ki kell találnom a dolog ellen, mielőtt még nagyobb baj lenne. Ellenben, ezen majd ráérek akkor gondolkodni, amikor vissza kell mennem dolgozni, de most van egy szabad hetem nekem is. Amit teljes mértékben ki is használunk majd.

A képek igen röhejesek, némelyik pedig már annyira fájdalmas, hogy sírva nevetek rajtuk.

- Most komolyan? Ez tényleg te vagy? – nevetek egy bohócra mutatogatva.

- Nem hittek nekem a többiek, hogy meg merem csinálni. – vigyorog.

- Nem tanulták meg a leckét. – fetrengek a kanapén.

- Könnyű pénz volt. – kuncog.

- Nem csodálom. Veled nem érdemes fogadni.

- Nem bizony.

- Értem miért mondtad, majd ha mutatod a képet megértem.  – potyognak már a könnyeim is.

- Ugye? Másképp nem érti az ember a lényegét.

- El kell egyszer mennünk mindenképpen nyaralni. – ötlik fel bennem az ötlet.

- Miért ne? Menjünk most. Van egy hetünk, egy meleg vizes fürdőhöz. – csillannak fel a szemei.

- Hisz csak most jöttél haza.

- Tudom, de ott csak pihennénk, nem erőltetném meg magamat. – próbálkozik.

- Ha el tudod, intézni holnaptól a szállást benne vagyok. – mondom direkt úgy, lehetetlen legyen.

- Vedd úgy, hogy el van intézve.

És tényleg. Másnapra mindent elintéz egy telefonnal. Komolyan, rosszabb, mint Ruki akinek mindenhol vannak ismerősei, szó szerint mindenhol. Lőttek a szabad estének, pakolhatunk össze holnapra. Elindítom azért azt a mosást, meg fognak majd száradni a ruhák ebben az egy hétben, Toshi addig lemegy szólni a házi néninek, aki meg sem lepődik a kései látogatón, annál inkább a terveinken. Nem mond semmi rosszat, jókívánságát átadja nekem kedvesem miután feljön, amit csak mosolyogva fogadok.

- Mi lenne, ha megismételnénk az estit? – lép hozzám, magához ölel és nyakamba csókol.

- Bírsz majd ülni utána? – megremegek egész testemben.

- Biztos vagyok benne, menni fog. – már szedi is le a boxerem amit magamra vettem.

- Kanos macska.

- Miáú. – ledobálja cuccait, mégsem mehetett le egy szál boxerban.

Behúz a zuhany alá, ahol kedveskedő simogatásokkal keltünk vágyat a másikban, édes csókokkal meghintve. A zuhanyból, vizesen átkeveredünk, valahogyan a hálóba ahol folytatjuk azt, amit tegnap a fáradság miatt abbahagytunk.

Hamar eltelt ez az egy hét, borzalmasan jó volt a fürdőben, folyamatosan ökörködtünk, meg sem álltunk egy pillanatra. Ebben az egy hétben bőven bepótoltuk azt az egy hónapot, amit távol töltöttünk egymástól. A végére Toto-chan olyan viccesen kezdett járni, hogy minden pillanatban mikor megláttam így grasszálni a szobánkban, hangos hahotába kezdtem, amire persze mindig landolt valami a képembe. Onnantól kezdve meg kirobbantak a párnacsaták, normális keretek között, vigyázva a másikra. Eszméletlenül jól esett mind a kettőnknek ez a kis pihenés, de sajnos nekem vissza kell mennem dolgoznom. Totchi még pihenhet, bár ha a tervem beválik, itthon marad egy hónapig, ahogy eredetileg kellene.

- Engedj el kanos macska. – vánszorgok a kijárat felé.

- Eszemben sincsen. – csimpaszkodik belém fél kézzel elszántan.

- Ennyire ne legyél már pióca. Tudod, hogy dolgoznom kell.

- Maradhatnál is. – elenged végre.

- Sietek, majd vissza ne aggódj. Addig nézz filmeket, pihenj, nézd meg az ajándékaidat. – kacsintok rá.

- Igaz, arra nem volt még időm. – neveti el magát.

- Elmentem. – intek neki miután felhúztam a bakancsomat.

- Vigyázz magadra. – kapok egy búcsúcsókot.

Alapos késésben vagyok, de valami csoda folytán percre pontosan sikerül beérnem. Kapom rögtön a beszólásokat, amikre mennek az ugratások is tőlem. Egész jó hangulatban kezdődik a próba. Ruki boldog, úgy néz, ki talál magának valakit, aki minden szempontból „tökéletes” a számára, sokkal nyugodtabb legalább. Mindenki másra is átragad boldogságának egy része, nekem amúgy sem nehéz feldobni mostanában a hangulatomat. Így minden sokkal könnyebben megy, észre sem vesszük közben az idő múlását annyira belelendülünk. Teng mindenkiben az energia. Hajnalban fejezzük be, de legnagyobb meglepetésemre kicsit sem érzem magamat fáradtnak. A többiekkel együtt elpakolunk mindent, aztán a basszerommal együtt indulok a Dir en Grey kiadójához, nagyon remélem, bent vannak még.

- Reita jössz velünk inni? – kiált utánam Kai.

- Bocs, de halaszthatatlan dolgom van. – szólok vissza vadul nyomogatva a lift hívógombját.

- Hajnalban? – kérdezi döbbenten.

- Muszáj. Máskor nincs rá időm. – intek, majd belépek a megérkező liftbe.

Megnyomom, a parkoló gombját a lift pedig levisz odáig, bírom a mélygarázsokat, már csak a hangulat miatt is. Beteszem a basszerom, bevágódom a volán mögé aztán már hajtok is teljes gázzal. El kell őket csípnem, vagy túl késő lesz.

Csikorogva áll meg a kocsim a kiadó előtt, aztán már rohanok is befelé. A recepciónál ülő fiatal lányok igencsak néznek, de eszük ágában sincsen megállítani engem, amit helyesen is tesznek. Hamar megkapom az emelet számát. Nem várom meg a liftet, a lépcsőn rohanok fel. Szinte kitépem a próbatermük ajtaját. Nyolc döbbent szempár szegeződik ziháló alakomra, elszánt tekintettel keresem meg az énekes, közben belépek köszönés nélkül. Shinya hamar észhez tér és biccent, amit viszonzok, de Kaoru és Die nekem akarnak esni.

- Mi a fenét keresel itt? – mordul a féltékenységem tárgya.

- Dugó díszmajom, nem hozzád jöttem. Beszédem van a pöttömmel. – mutatok Kyora aki kis híján átszúr a tekintetével.

- Díszmajom? – tátog Die döbbenten, de nem foglalkozom vele.

- Nincs okom beszélni veled. – jegyzi meg fagyosan a kis énekes.

- Ha továbbra is azt akarod, hogy legyen Dir en Grey akkor nagyon is van. – szavaim késként hasítják a levegőben felgyülemlett feszültséget.

- Még akkor sem biztos… - makacsolja meg magát mire rettenetesen felhúz és elkapom gallérjánál fogva, felemelem, és kissé megrázom.

- Elmondom mi lesz, te túlméretezett egérke, kijössz velem, beszélünk négyszemközt és engeded, hogy mentsem először és utoljára a szaros kis seggeteket. – mordulok fenyegetően.

Teljesen megszeppenve bólint egyet, mire leteszem és kimasírozok a próbateremből, nem sokkal később pedig követ. Igyekszem lenyugodni és valami kedvesebb hangot megütni.

- Hallgatlak. – áll meg karba font kézzel előttem.

- Először is bocsánat az idegbajom miatt. – túrok a hajamba majd belekezdek. – Toshiról lenne szó.

- Mi van vele? – azonnal figyel.

- Elvittem dokihoz a válla miatt, az orvos pedig egy hónap szigorú pihenőt írt ki neki, amivel nem is lenne baj, legalább lenne ideje meggyógyulnia a vállának. De az idióta főnökötök berendelte mégis dolgozni, nem zenélni, de interjúkra és fotózásokra. Ha azt akarod, hogy Toshiya tudjon még zenélni majd és ne kelljen új basszeros után néznetek majd, segítesz nekem. – hadarom egy szuszra.

- Várj… Honnan tudsz Toshiya válláról? – szedi ki a lényeget az egészből.

- Na, szerinted? – forgatom meg a szemeimet.

- VELED JÁR? – akad ki, mikor eljut a tudatáig, én meg a kezemet a szájár tapasztom.

- Fogd már be, nem kell világgá kiabálni. Így is meg fog ölni emiatt. – mordulok.

- Hát az biztos. – röhögi el magát miután elveszem a kezemet.

- Ez az én bajom lesz… - kezdek türelmetlen lenni.

- A viccet félre téve rendben van. Nem örülnék neki, ha kiesne a bandából egy ilyen miatt. – nyújtja kezét.

- Tudunk most beszélni a főnökötökkel? – fogadom el felém nyújtott jobbját, békét kötöttünk és szövetkeztünk.

- Nem, már nincs bent, de holnap mindent elintézek.

- Toshiya érdekében bízom benned. – sóhajtok fel megkönnyebbülten.

- Csak érd el, hogy pihenjen. – mosolyodik el.

- Tudsz te egész rendes is lenni. – megjelenik egy vigyor az arcomon.

- Végülis nincs okom haragudni rád, hisz jó okból tettél mindent, amit tettél.

- Szent a béke? – mosolygok még mindig.

- Persze, csak tedd boldoggá azt a majmot.

- Ezt kérni sem kell. – biccentek majd elköszönünk egymástól és elindulok hazafelé.

Hatalmas kő esett le a vállamról, remélem Kyo tud majd beszélni azzal a marhával és még inkább, hogy el is éri Toshi tudjon otthon pihenni, amíg az orvos kérte.

Elég későn érkezem haza e miatt a kitérő miatt, így már csak a sötét lakás fogad meg egy totál ko basszeros az ágyban. Villámgyorsan megvacsorázom, fénysebességgel lefürdők és fogat mosok, aztán bebújok mellé az ágyba. Testem melegét megérezve azonnal hozzám bújik, mellkasomra hajtja fejét, szusszan egy nagyobbat, aztán alszik nyugodtan tovább. Megmosolyogtat ösztönös reakciója, szívem pedig vad verdesésbe kezd miatta.

- Szeretlek Kanos cicám. – suttogom homlokon csókolva őt.

Mordul egyet, megfogom kezét, ujjainkat összefűzve figyelem egészen addig még a fáradság maga alá nem temet és ragad el az álmok földjére. Szép álmok kísérnek végig, amíg kipihenem a próba fáradalmait, amit ugyan nem éreztem, a testem viszont igen. Reggel pedig kedvesem csókjára ébredek fel.

- Hm. Olyan szívesen kelnék mindennap erre. – suttogom csukott szemekkel, mosollyal az arcomon.

- Ohayou. – hallom hangján, hogy mosolyog.

Végül erőt véve magamon kinyitom szemeimet. Szerelmem arcával találom szemben magamat, de nem bánom, kicsit sem.

- Lustaság. – kuncog.

- Az lennék? – húzom fel egyik szemöldökömet.

- Igen. – elenged majd felül. – Kérsz enni?

- Az jó lenne igen, de előtte kezeljük le a vállad, tegnap későn értem haza.

- Megcsináltam egyedül. – legyint.

- Most komolyan? – nyúlik meg a képem.

- Édes vagy Rei, de már nem ötéves vagyok, hanem felnőtt férfi.

- Ne már, komolyan? – kezdek játszani azonnal.

- Hééé… - csap ép kezével combomra mire felszisszenek, de röhögni kezdek.

Hörcsög módjára felfújja az arcát, ami csak még nagyobb hahotát vált ki belőlem. Végül ő sem bírja megállni nevetés nélkül.

- Szörnyű vagy. – nevetve áll fel.

- Ugyan kérlek, csak magamat adom. – követem a példáját.

- Azt látom. – nyújt nyelvet.

- Ezt mire érted? – durcázok be.

- Nagyon is jól tudod kedvesem. – fut, ki a konyhába mielőtt elkaphatnám.

- Gyere vissza és magyarázd meg nekem. – nem hagyom meglépni.

- Meg egy frászt. Tudod te nagyon is jól.

Megcsapkodom a fenekét mikor kéztávolságba ér. Együtt csináljuk meg a reggelinket, egymást kerülgetve, aztán leülünk enni, mikor mindennel készen vagyunk. Alig fejezzük be az evést, amikor csörögni kezd a telefonja. Kelletlenül veszi, fel mikor látja, a főnöke keresi. Beszél vele, hatalmasra nyílt szemekkel, aztán kap egy másik telefont Kyo-tól. Itt már kislisszolok a konyhából. Kezdek félni, ebbe nem gondoltam bele.

- REITA TE ÁTOK JÖSSZ VISSZA!!!! – kiabál utánam amint leteszi a telefont.