13. fejezet

Reita pov

Este a kanapén punnyadok egyedül mikor megszólal a csengő… Senkit sem várok, ezért igazán meglepődöm, majd felveszem a kapu telefont.

- Igen?

- Hia… - röhög bele a telefonba. – Felhenetek?

- Gyere. – nagyot sóhajtok ez totál részeg ez így nem lesz jó.

Nagy nehezen felmászik, már az ajtóban várom, össze-vissza botladozik, röhögcsél, nincs magánál. Mikor hozzám ér karjaimat dereka köré fonom és betámogatom. A fürdőbe kormányozom, leszedem róla a ruháit fél kézzel, másikkal tartom, aztán betolom a tus alá és megnyitom a hideg vizes csapot. Tiltakozik, próbál menekülni, de nem engedem, nem amíg valamennyire magához nem tér. Amint nem imbolyog, elzárom a vizet, kisegítem, szárazra dörgölve feladom rá a boxerét, derekánál fogva felveszem, és az ágyba viszem. Amint befekszem mellé, hozzám bújik, ami rettenetesen jól esik, tudom már mi hiányzott annyira tegnap este. Fekete haját simogatom, kis aranyos mikor alszik, nem is tud róla mennyire cuki ilyenkor, ha viszont elmondanám, hisztit vágna le érte. Nem sokkal később engem is elnyom az álom. Reggel mégis korán kelek annak ellenére, hogy nem volt beállítva az ébresztő. Kimászok mellőle, csinálok enni, meg kávét, viszek be gyógyszer meg vizet ennek a kanos macskának, majd visszafekszem mellé.

Egy órával később a hajzuhatag mellettem mocorogni kezd, a takaró alatt. Panaszos nyöszörgéssel adja tudtomra, borzalmas fájdalmai lehetnek.

- Jó reggelt iszákos kanos macskám. – suttogom kedvesen, esetlegesen ne bántsa a hangom őt.

- ’Reggelt. – mordul, felém fordul, és teljesen hozzám bújik.

- Kell, fájdalomcsillapító vagy inkább hagyjalak aludni? – haját basztatom.

- Hagyj… - morog, és még inkább bújik.

Ledöbbenek, de csendben maradok inkább, nem mozdulok.

- Ne haragudj. – néz fel rám végül bánatosan. – Mégis csak kéne az a fájdalomcsillapító.

- Parancsolj. – adom oda a pohár vízzel együtt.

Elveszi, nagy nehezen felül, egy húzásra lehajtja az egészet, aztán teljesen rám fekszik.

- Hiányoztál. – suttogja alig halhatóan, szinte azonnal vissza is alszik.

A szívem hatalmasat dobban, rettenetesen tetszik, amiért kimondta azt, ami az én szívemet is nyomta tegnap egész nap.

- Azt hittem csak én érzek így, de örülök, hogy te is szeretsz. – suttogom, most amikor alszik, és nem igazán hallhatja.

Ki nem mondanám ezeket a szavakat hangosan is újra mikor teljesen rám figyel.

Egy idő után igen kellemetlen ebben a pózban lenni, de nincs szívem felkelteni, hogy hé, mássz már le rólam, mert elzsibbadt a fél testem. Majd újra tudom használni őket valamikor. A napot ágyban tölti, alszik, nyöszörög, hiszti, aztán megint mélyen alszik. Egy idő után sikerült kiszabadulnom, el tudtam menni boltba is legalább, azt sem vette észre. Összerámoltam kicsit a lakásban. Furcsa, előtte sosem pakoltam el magam után csak, ha már elviselhetetlen volt a rendetlenség és semmit sem találtam. Változik az ember…

A következő pár napot hol nálam, hol Toshiyánál töltöttük, próbákból állt a napunk nagy része, amikor tudtunk este közösen készültünk a versenyre, aztán hol egymásnak estünk, hol romantikáztunk. Majd eljött végre a nap, amire egész hónapban úgy vártam. December 24.-e szent este. A japánoknak semmi közük ehhez az ünnephez, mégis ez nekem most tökéletes alkalom arra, hogy azzal töltsem az estémet, akiért a szívem dobog. A srácokat már délelőtt takarékra tettem, amiért kivételesen Kai pattogott, mert ő mindenképpen azt akarta, hogy a banda most együtt legyen, de nekem már terveim vannak erre a napra. Toshi csak estére jön át, addig takarítok, megfőzöm a kaját, még fát is szereztem, amit szépen feldíszítettem. Az ajándékát szépen becsomagolva a fa alá tettem.

- Oké asszem kész vagyok, a papagájok ettek, rend van, nincs büdös és a kaja is ehetőre sikeredett. – ellenőrzök le mindent.

Besötétedett mire mindennel végeztem, sietnem kell, ha elé szeretnék menni. Egy gyors fürdés, hajmosással egybe kötve, majd tiszta ruhák, a téli beöltözős macera. Kivételesen nem tettem fel az orrkendőm, mindig szóvá teszi, hogy szereti az arcomat látni. Helyette most a sálat veszem fel úgy, hogy eltakarjon az orromtól lefelé mindent. A kényelmes bőrcsizma, kabát és indulás, még épp időben vagyok.

Amikor kiérek akaratlanul is elmosolyodom, gyönyörű karácsonyi kék fények mindenhol, kellemes a légkör habár most szokatlanul hideg van, a parkon át vágom le az utat. A kiadójukkal szemközti épület előtt állok meg és dőlök neki. Dobok neki egy sms-t a kijárattal szemben várom, aztán felkészülök az órákig tartó fagyoskodásra, ki tudja, a másik mosásban összement atombomba mikor ereszti ki a karmai közül.

- Régóta vársz? – ugrik a nyakamba egy fél óra múlva.

- Nem. – mosolyodom el. – Azt hittem tovább maradsz.

- Kész csoda, Dienek is dolga volt, Shinya is rákezdett úgy, hogy mielőtt még én is rákezdtem volna, Kyo mentette a menthetőt és elengedett minket, karácsonyra való tekintettel.

- Remélem éhes vagy. – indulok el vele.

- Rád mindig. – vigyorog.

- Kanos macska. Kajára gondoltam.

- Arra is, de azért remélem, kapok belőled.

- Ki tudja, lehet ma nem… Más terveim vannak.

- Perverz.

- Most nem gondoltam semmi rosszra. – bököm oldalba.

Csendben sétálunk hazafelé a fényekkel kivilágított ösvényen, amikor egy hideg pehely hullik az arcomra és megállok. Felnézek és az egyik utcai lámpa fényében meglátom, ami az egész napot szebbé teszi.

- Nézd To-chan esik a hó. – mosolygok.

- To…Tototototo… To-chan? –akad meg.

- Hai. Netán baj? – érdeklődve nézek rá.

- Majd meglátom. – visszasétál hozzám és megfogja a kezemet. – De igazad van. Csodálatos a hóesés.

- Tökéletessé tesz mindent. – vigyorgok akár a vadalma.

- Tudod, mikor így mosolyogsz, megrémítesz. – húzódik kicsit el.

- Pedig nem kell félned. – angyali mosolyba váltok át.

- Persze… minden esetre menjünk, éhen halok, és eléggé fázom is.

- Oh, ne haragudj, induljunk. – fogom meg a nyílt utcán a kezét összefűzve ujjaink.

Habár nem mondja ki, tudom, jól mennyire zavarja, hogy nem vállalhatjuk fel a nagyközönség előtt a kapcsolatunkat.

- Megőrültél? Bárki felismerhet… - próbálja elhúzni a kezét, de nem engedem és lehúzom egy pillanatra a sálam.

- Mert szerinted így bárki is felismer? Se smink, se belőve a hajam, még orrkendő sincs. – mosolygok, rá majd visszahúzom a sálam és tovább húzom.

Arca vörösben játszik, még akkor is mikor beszállunk a liftbe. Megsimogatom az arcát.

- Remélem, nem fázol meg, ki is csinálnának a bandatársaid.

- Nyugi, megleszek. – még vörösebb lesz, mikor arcát megsimogatom.

Nem értem mire fel van ennyire zavarban, sosem volt még ilyen, sem ennyire hallgatag. Kezdek aggódni.

- Toshiya minden rendben? – fogom meg kezét, de nem reagál. – TOSHI! – rázom meg finoman, mire észben kap.

- Igen?

- Hé, minden rendben van? – aggódva figyelem.

- Csak kicsit elgondolkodtam ennyi. – mosolyog.

Bólintok bár eléggé gyanús, ahogyan viselkedik, figyelni fogom nincs-e valami baj ténylegesen, amit eltitkol előlem. Bent azonban, mint akit kicseréltek.

- Hm, finom illatok, mit eszünk? – vigyorog.

- Még titok előbb gyere. – húzom miután ledobáltuk magunkról a kabátot, a bakancsot és az egyéb kinti cuccot.

- Reita ez… - csillogó szemekkel nézi a fát.

- Remélem nem probléma. Fogalmam sincs mennyire szoktad ünnepelni a karácsonyt, de szeretném, ha ez emlékezetes maradna neked.

- Az lesz biztosan. – lágyul el a tekintete.

- Az ajándékozást későbbre hagyjuk, előbb fürödjünk.

- Benne vagyok. – indulna el, azonban megállítom. – Hm?

- Csak egy pár percet kérek.

Berohanok a fürdőbe és meggyújtom az előre odakészített gyertyákat és kis teamécseseket. Aztán kimegyek érte. A villanyt szándékosan nem kapcsolom fel. Ketten belépve pedig igen romantikus hangulatot teremtenek a gyertyák fénye.

- Nem tudtam, hogy ilyet is tudsz. – mosolyogva fordul felém.

- Sok mindent nem tudsz még.

Ajkaira tapadok finoman. A félhomályban, finom csókunk közben elkezdem vetkőztetni, most nem a felizgatása a célom, hanem maga a közös fürdőzés élménye. Hamar eltűnnek a ruhák és a kellemes vízben tovább faljuk egymás ajkait, habár már fürödtem ez most mégis rettenetesen jólesik. Egy óráig biztosan ázunk mire sikerül kimásznunk. Lehuppanunk a kanapéra, bekapcsolom a tv-t, amíg vacsorázunk aztán a fa alól elveszem az ajándékát.

- Boldog Karácsonyt kedvesem! – adom a kezébe és visszaülök mellé.

- Reita… Nem kellett volna. – nyafogja, bár már bontja is.

- De igen kellett. – arcára adok egy puszit.

- Ez… - nézi a nyakláncot, majd könnyek gyűlnek a szemébe. – Gyönyörű köszönöm szépen.

Könnyei először megijesztettek, a szavai mégis lenyugtattak.

- Örülök kedvesem. – mosolygok és segítek feltenni.

- Akkor én jövök. – mondja.

- Borzalmas vagy. – nevetek és ad a kezembe egy rajzot és felette egy kis csomaggal.

A csomagot bontom, mikor a szemem megakad az ölemben pihenő lapon. Köpni-nyelni sem tudok.

- Mi az? – Tochi már röhög.

Félre teszem a becsomagolt dobozkát és a rajzot nézem.

- Papagáj lennék? – bököm ki nagy nehezen.

- De az enyém.

Nem tudok mit kezdeni, majd kirobban belőlem a nevetés. Könnyeim potyognak, levegőt alig kapok, már vörösödik a fejem is. Annyira aranyos, ez igazán kedves tőle.

- Szóval akkor tetszik? – vigyorog önelégülten.

- Utálom. – keményedik meg az arcom.

Döbbenetét látva megint röhögésben török ki.

- Nyugi kedvesem imádom. – csókolom meg.

- Ez gonosz volt tőled. – morog.

- Lehet, de van más is, amit szeretnék.

- És pedig?

- Járnál velem?

Megnyúlik a képe, most ő kezd fuldokolni a nevetéstől.

- Ez nem volt eddig egyértelmű? – hahotázik.

- Egyikőnk sem mondta ki. – pufogok, nekem ez igenis fontos lett volna.

- Igen… szívesen járnék veled. – dönt végig a kanapén.

Végig simítok gyengéden arcán, közben hajába túrok és lehúzom ajkaimra. Finoman csókol, éhesen, ellenben rettentően finoman. Komolyan ő nem akar vigyázni rám? Ez kedves tőle. Végig simítok hátán, le a gerince mentén a formás fenekére. Belemarkolok kedvesen, érzem, ahogyan kezd merevedni.

- Csak nem, akarsz? – vigyorgok, mint a vadalma.

- Ha azt mondom igen, megkaplak? – nyalja meg az ajkait.

- Kanos macska. – nevetek.

- Naaa… egész nap erre vártam. – nyafog.

- Szeretkezés. – jelentem ki.

- Sokkal jobb. – felpattan, megfogja kezem és már húz is a szobám felé.

- Ennyire ki vagy éhezve?

- Két napja nem csináltuk, naná, hogy kivagyok.

- Telhetetlen. – csóválom fejem.

Meglepődve nyögök fel, mikor az ágyra lök.

- Hát ez meg?

- Kivételesen én, akarlak kényeztetni. – mászik felém.

- Tisztában vagy vele, hogy mit nem engedek igaz? – szemeim még kisebbre szűkülnek.

- Nyugi meghagyom az ártatlanságod. – simít fenekemre és úgy tesz, mintha ez olyan nagy veszteség lenne neki.

- Toshiya. – szólok rá.

- Csssss. – teszi ujját a számra.

Elhallgatok, feszülten várok. Elnyújtott érzéki mozdulatokkal szabadul meg a ruháitól. Még táncol is hozzá, ami valljuk meg alaposan kezd beindítani. Karjaimat fejem alá teszem párna gyanánt, tökéletes kilátásom van, megnyalom ajkaimat.

- Nehezen fogod vissza magad?

- Nem érzed? – nevetek.

- Hm? Mit kéne éreznem? – izeg-mozog ágyékomon.

- Toshi. – nyögök fel. – Ne szórakozz.

- Azt csinálnám? – hajol le és suttogja hatalmas vigyor kíséretében ajkaimra.

- Igen kedvesem azt csinálod. – mordulok.

- Hülye orrkendős papagáj. – nevet.

Megelégelem, nem bírom tovább, főleg, hogy közben még mozog is ott ahol nagyon nem kéne. Szűkössé vált dél tájon a dolog.

Nem kell sok idő, elveszítjük a türelmünket, a ruhák lekerülnek rólunk, az este pedig gyanta illattal, kellemes meleggel, ölelő karokkal és kinti hóeséssel telt, aminek a végén a beteljesülés teszi fel a koránt az egészre. Utána csak feküdtünk az ágyban, ő a mellkasomon lapockáig betakarva, engem csak deréktól lefelé fed a bársonyos anyag.

- Szeretlek Reita. – suttogja, mielőtt elaludna.

- Én is téged Toshi. – birizgálom a haját, amíg elnyom az álom.