9. fejezet

Reita pov

Miután az a kanos beképzelt macska elment, Ruki megint nekem ugrott. Szirénázott, hisztizett, ordított, csodálkoztam miért nem ment el tűzoltónak, mert ha így visít még Japán másik felében is hallanák, ha közlekedik. Megsüketülök, sérti a fülem. Végül megunom az egészet, fogom a holmim és hazafelé indulok, de előtte még jól beolvasok a kis körömcsírának, egy ideig akadjon le rólam vagy elfogadom az ajánlatodat és kereshet magának másik basszerost. Morogva értem haza, ittam meg a söröm, ami most nem sokat segített, majd felhívtam Toshit. Pár szót beszéltünk csak jelentéktelen dolgokról, bocsánatot kértem Takanori miatt aztán jött a szokásos perverzségével, mire kinyomtam. Mégis ez a pár szó hihetetlenül megnyugtatott. Mi folyik itt? Nem régen még ki nem állhattam ezt a felfuvalkodott hólyagot, most meg pusztán a hangjával le tud nyugtatni. Mire észbe kaptam volna aludtam is, de gondolataim szabadon szárnyaltak tovább felé. Reggel aztán zombiként pislogtam a plafonra, nem akart egyhelyben maradni. Forgott körbe-körbe, le-fel, jobbra-balra.

- Mi a fene? – felülök, de nem bizonyul jó ötletnek.

A szédülés mellett elfog a hányinger, és fénysebességgel termettem a nagy fehérség mellett, kiadva azt, ami bennem sincs. Nagyon úgy néz ki összeszedtem valamit, pedig kínosan ügyelünk arra, ne legyünk betegek, mert az napokkal visszavetheti a munkánkat. Hiába akarok menni, dolgozni, ezt most jegelni kell. Talán a tegnapi jobban megviselt, mint képzeltem volna. Írok egy sms-t annak az ördögpalántának, ma ne várjon, szörnyen vagyok, gyakoroljanak nélkülem. Egy igen velős választ kapok vissza rövid időn belül, de azért odabiggyeszti a végére, hogy jobbulást. Ez kedves tőle.  Sokáig nem mozdulok el a fehér istennő közeléből, legalább még a hányingerem elviselhetővé nem mérséklődött. Így is négy kézlábon mászom, ki a konyhába felkutatni a gyógyszeres polcon hátha van erre a marhaságra is valami dilibogyó. Semmi, naná, hogy ilyenkor kell kifogynom mindenből.

- Akkor majd kialszom. – morogva megyek a szobába.

Lusta vagyok elmenni a patikába és ilyen állapotban vajmi kevés kedvem is van hozzá. Kellemes újra visszasüppedni az ágyba a párnák közé nyakig betakarózva. Írok egy sms-t Toshinak a mai találkozó lefújva mozdulni sem bírok.

- Na, mi van letaglóztak az este? – szól, bele mikor felveszem, mert kicsit sem adta fel.

- Beteg vagyok te nagyon sötét. Ha ennyire kanos vagy menj, ott van Die csak rád vár.

- Csak nem féltékeny vagy?

- Ugye ezt most nem kérdezed komolyan? – hangom rekedt ugyan, de tisztán kiérezni belőle meg tudnám ütni.

- Át ne harapd a torkom. – kacag a telefonba.

- Nem kapsz kegyelmet.

Csak nevet egy darabig már kezdek lassan aggódni kap-e egyáltalán levegőt mire abbahagyja, de a perverzsége mintha új erőre kapott volna.

- Átmenjek ápolni?

- Ha meg mered tenni az, lesz az utolsó dolog, amit az életedben tettél.

- Pedig már azt hittem kíváncsi vagy a nővérke ruhámra.

- Te nővérke ruhában? – megakadok, egy pillanatra majd hangosan nevetni kezdek, szinte fulladozom már tőle, de ahogy elképzelem egy kis pink villantósban…

- Na, mi van, ennyire tetszik?

- Fogadjunk, hogy nem mered felvenni. – cukkolom.

- Ugyan már drága hát ennyire nem ismersz még? – tuti, hatalmas vigyor ül az arcán.

- Jó, jó, csak szólni akartam emiatt, majd beszélünk. – sóhajtom és kinyomom.

Habár a kedvem feldobta az állapotomon nem javított. De így csak feküdni halál unalmas, aludni képtelenség egyelőre még. Keresgélek zenét a következő fordulóra, nézek, egy kis tv-t majd lassan eluralkodik rajtam a fáradság fejfájás kíséretében, majd ki is üt órákra.

Mikor újra magamhoz térek, már jobban vagyok, örülök, amiért ilyen hamar megoldódni látszik a megfázós nyavalyám.

- Na, hol a söröm? – kelek fel.

Kimászok egy jó hideg keserű folyadékért, megbontom és belekortyolok. Kellemesen marja üres gyomrom, de ha már itt tartunk, kell valami kaja, hogy tovább tudjak létezni itthon. De annyira lusta vagyok, fogom a telefonom és hívom Kait.

- Leader-sama rég kajoltunk együtt ráérsz most?

- Te nem beteg vagy? – döbben meg.

- Már jobb, viszont lusta vagyok főzni. Plusz régóta ígérek neked egy vacsit amiért segítettél nekem az egyik koncert előtt.

- Igaz… Akkor, ha te fizetsz, megyek is. – azonnal kapcsol.

- Ingyen kajáért mi? – kuncogok.

- Naná, legalább nem nekem kell fizetni. Ki foglak enni a vagyonodból.

- Azt megnézem. – röhögök. – Te meg a nagy evés.

- Mikor menjünk pontosan?

- Amikor ráérsz. – végül is most lógok próbáról.

- Egy óra múlva a szokásos helyen.

- Ott találkozunk. – kinyomom, majd veszek egy frissítő fürdőt.

Szeretek Kaival is eljárni, szórakozni, olyan vidám mindig. Nem értem hogyan tudja ennyire könnyen túltenni magát a dolgokon, hisz állandóan ugratjuk, ő pedig csak vigyorog, pedig biztosan van, ami fáj neki. Kellemes ember, mindig lehet vele beszélgetni bármiről is legyen szó. Mivel pedig most nem értem az érzéseimet el kell mondanom valakinek, mégis úgy, hogy ő ne nagyon értse.

- Akira, ide ide! – kiabál, nekem vigyorogva mikor belépek az étterembe.

Nem csalódtam benne, pontos, mint mindig.

- Késtél, szokásodhoz híven. – kacag.

- Csak egy öt percet. – sértődöttet játszok.

- Új rekord.

- Mekkora hero vagyok. – mutogatom muszklimat vigyorogva.

Kacagva tapsol, akár egy gyerek majd mosolyogva felpillant, rám még mielőtt leülnék vele szembe.

- Jó látni, hogy kezdesz visszatérni.

- Ez meg, hogy érted?

- Mostanában eléggé elkenődött voltál.

- Hm… nem vettem észre. – adom a hülyét.

- Lány van a dologban.

- Mondhatni úgy is. – trafál bele a közepébe bár mégis egy kicsit félre.

- Mesélj, mi van? – nevet.

- A lényeg az, hogy beszélgetünk egy ideje, amikor tudunk, találkozunk is, de mikor nincs, a közelemben letört vagyok, ha pedig hallom a hangját vidám leszek. – suttogom, orrom alatt igazán kell fülelnie, ha tudni akarja.

- Szerelmes vagy. – intézi el egy vállrándítással.

- HOGY MI? ÉN NEM LEHETEK AZ, BELÉ MEG FŐLEG NEM!!! – fakadok ki igazából csak megijedtem.

- Halkíts magadon. – még ő is megijedt.

Mély levegőket véve kezdek uralkodni érzelmeimen és gondolkodóba esem, viszont érzem magamon Leader-sama gyanakvó tekintetét.

- Jó hanyagoljuk ezt a témát, hogy megy a verseny. – kapcsol, és azonnal terel.

- Jobb lenne, ha Taka-chan nem rakna ekkora terhet a vállaimra.

- A kijelentésére gondolsz?

- Uhm.

- Ugye tudod, hogy nem gondolta komolyan?

- Nekem nagyon is komolynak tűnt.

- Akira, hisz suli óta barátok vagytok, mit gondolsz, csak úgy kitenne minden szó nélkül?

- Igen. Nagyon megváltozott.

- Ugyan ne legyél már ennyire negatív. – mosolyog.

- Jó, jó. – erőltetek magamra egy mosolyt, majd megérzem a telefonom rezgését a zsebemben.

Nagy nehezen előhalászom.

Sms… mégis kitől? To…Toshiyától? Mit akar az a kanos macska?

Mikor megnyitom és meglátom a képet, amit küldött, aztán alatta a szöveget sírni kezdek a röhögéstől, mert szó szerint ápolónői ruha volt rajta szőrös lábát kinyújtva tartotta kezeivel és alatta a következő szöveg.

„Biztos ne menjek át ápolni? Látod, milyen jól nézek ki?”

- Mi az? –még Kai is nevetni kezd bár ő csak rajtam.

Mint egy levegőhiányos fóka püfölöm az asztalt, könnyeim patakokban folynak, végül lefordulva a széken, a földön fetrengve röhögök tovább. Kell egy negyed óra, mire nagyjából össze tudom szedni magam és már a széken is megmaradok, de nevetésem nem nagyon hagy alább.

- Csak egy kép. – röhögök.

- Megnézhetem? – kíváncsiskodik.

- Inkább nem kéne. – gyorsan el is rakom a telefonom.

- Undok vagy. – fújja fel az arcát.

Nem sokáig marad így, hamar megint röhögésbe megy át. Annyira bírom mikor, Yutaka nevet olyankor kis gödröcskék jelennek meg az arcán, ami önkéntelenül is a mások arcára is mosolyt csal, velem sem történik másképpen.

- Gyakrabban kéne eljárnunk együtt rég szórakoztam ilyen jól. – kacag.

- Benne vagyok, jó néha kikapcsolódni.

- Vicceljük meg a törpét is?

- Szívemből szóltál. – sunyi mosoly jelenik meg az arcomon.

Kai felvázolja gyorsan mire is gondolt, ami nekem kezd egyre jobb lenni. Amolyan csendes gyilkos vicc lesz, ő nem fogja tudni ki volt az, mi pedig védve leszünk ellene. Sokáig szórakozunk még, aztán olyan tíz felé úgy döntünk lassan ideje hazamennünk. Még szerencse, ez az étterem 0-24-ben nyitva van, így nem kell, attól tartanunk esetleg kiteszik a szűrűnk, amiért túl sokáig maradunk. Beugrunk meginni egy korsó sört a legközelebbi kocsmába, aztán tényleg hazamegyünk. Nem sokat mondtam, emiatt nem sokat tudtam meg, viszont a leglényegesebb dologra rávilágított innen már csak magamban kell tisztáznom a dolgokat, hogy aztán vele is megosztani… esetlegesen… vagy nem… fogalmam sincs… Nehéz szülés lesz annyi szent.

Otthon az üresség fogad, már kezdek hozzászokni, ahogy az ágyam hidegségéhez is. Egy forró fürdő után, ami kellőképp ellazította az izmaim, készítek magamnak egy pohár vizet, fejfájás csillapítót, majd elteszem magam másnapra.

Reggel kivételesen még az ébresztő előtt kelek fel természetesen a fejfájásra, a tv-t bekapcsolva tudakozódom az időjárásról, mikor már a gyógyszert bevettem és egy bögre jó forró és erős koffein bomba van a markomban. Esni fog csodálatos. Nem elég a hideg még az eső is rá fog kezdeni.

- Legalább a hó esne akkor. – morgok, de nincs akkora szerencsém.

Így is be kell menni próbálni, az időjárás pedig rányomja a hangulatát az egészre. Senkinek sem megy. A chibi be van sérülve a tegnapiért és az az előttiért, főleg mert Toshiya egyre többször szól be neki én pedig nem kelek a védelmére. Elvégre felnőtt ember, tanulja meg megvédeni magát, ha már robbanni szokott, akár egy vulkán. Tűzről pattant annyi biztos. Uruha másnapos velem együtt, Kai szimplán elalszik állva, Aoi pedig… nos, ő már a kanapé mögött alszik is. Kicsit sem zavartatja magát. Nem panaszkodhat biztos jó éjszakája volt.

Végül feladjuk ez ma nem fog összejönni, aztán szétszéledünk. Pöttöm panna megy fotózásra, a kacsa a bolhás macskát vontatja kifelé mondva menjen, inkább aludjon otthon. Kai vigyorogva viharzik el, amin csodálkozom is bár koránt sem annyit, hogy érdekeljen. Előveszem a telefonom és hívom a megszokott számot.

- Ráérsz most?

- Neked szívi? Meggondoltad magad mégis menjek? – le sem tagadhatná mennyire kanos.

- Már jól vagyok köszönöm kérdésedet. Inkább menjünk el inni. Ha egy mód van, rá normális ruhában gyere jó? – sóhajtok lefelé menet.

- Pedig gondolkodtam egy kis szellős ruhán.

- Meg vagy húzatva? Ilyen hidegben?

- Oii, oiii, csak nem beindult a fantáziád? Perverz. – röhög.

- Baszódj meg! – mordulok.

- Nincs létfeljogosultságod még a seggemre. – neveti, majd kinyomja.

- Akkor most jön vagy nem? – hallgatom a foglaltat jelző hangocskát.

Toshiya pov

Még hogy én nem merek megcsinálni bizonyos dolgokat? Dehogyis nem! Látni akartam volna Rei arcát, mikor megnézte a képet, a nővérke ruhámban. Szerintem nagyon jól áll nekem. Nem baj, majd megkérdezem tőle. Remélem neki is tetszett. A szokásos kocsmánkba megyek. Elég hűvös van, összehúzom magamon a kabátot. Ilyen időben nem csodálom, hogy megfázott. Pár napja még elég volt egy pulcsi és kényelmesen ücsörögtem az erkélyen. A kocsma bejárata előtt várakozok és fagyoskodok.

- Végre – morgok mikor végre megjön.

- Neked is szia.

- Majdnem ide fagytam – duzzogok.

- Ha nem volt annyi eszed, hogy bemenj és felmelegedj, úgy kell neked – indul el befelé.

- Melegíts fel te – ölelem át hátulról a derekát és hátához simulok.

Nem mond semmit, csak kibontakozik a karjaim közül. Meglep, de vállat vonok.

- Mit igyunk? - kérdi a pultnál.

- Valami erőset. A hideg sörtől csak megint beteg leszel – figyelmeztetem.

- Na igen, nem akarok megint otthon feküdni.

- Bár akkor átmehetnék hozzád és ápolhatnálak – morfondírozok.

- Álmaidban – horkan.

- Ha tudnád milyen álmaim vannak - sóhajtok.

- Kanos macska – csóválja meg a fejét.

- Miau – nyávogok.

Laza mozdulattal tarkón legyint és kér magának valami erős italt. Én maradok a sörnél, abból nem lehet baj. Követem őt egy eldugott kis sarokba.

- Tehát nem volt szükséged nővérke szolgálataimra – ülök le.

- Milyenek lennének azok a szolgáltatások? - kérdi rosszat sejtve.

- Élvezetesek – nyalom meg kéjesen a számat.

Felmordul és megcsóválja a fejét.

- Nagyon kanos vagy – jegyzi meg.

- Hát na – vonok vállat – nincs aki lefárasztana.

- Pont te nem találsz senkit? - vonja fel a szemöldökét.

- Hiszed vagy sem, engem nem duhat meg akárki.

- Mint például?

- Ahogy Die is mondta, külön engedély kell, hogy valaki megkapjon.

- Mint ő? - kérdi.

- Akár. Te is szeretnéd?

- Könnyebb a te seggedbe bejutni, mint bárhova máshova – horkan.

- Ez gonosz volt! - méltatlankodok – Nem vagyok kurva, szóval kérlek, ne állíts be úgy.

- Oké, bocs.

Válasz helyett megsimogatom az arcát. Nem üti félre a kezem, csak kicsit elhúzza az arcát.

- Jut eszembe! - kapok észbe – tetszett a kép, amit küldtem? - kérdezem.

Bele prüszköl a sörbe, mindenfelé repül a hab. Hatalmas vihogásban török ki. Tehát tetszett neki. Kell  pár perc mire ő is levegőhöz jut és meg tud szólalni.

- Nem vagy normális. Még belőled se néztem volna ki, hogy felveszel olyasmit – krákog.

- Nem volt jó?

- Azt nem mondtam – pirul el.

Istenem, de édes!

- Vagy talán az egyenruhát jobban szereted? Esetleg rendőr? - morfondírozok.

- Azt ne mondd, hogy olyanod is van – nyögi hatalmas szemekkel.

- Sajnos nincs, de van egy szép bilincsem.

Erre félre nyeli a sört, és köhögni kezd.

- HÉ, meg ne fulladj – csapom hátba.

- Ha így folytatod, a sírba viszel – jut levegőhöz.

- Oda nem áll szándékomba – mosolygok kéjesen.

- Kanos macska! - tarkón csap.

Nevetve iszom bele a sörömbe. Az este további részében kicsit visszafogom magam, aminek Reita nagyon örül. Nem hittem volna, hogy ennyire könnyű őt zavarba hozni. Valamikor késő este szabadulunk csak ki a kocsmából. Még mindketten józanok vagyunk, ami csoda. Bár az is igaz, hogy többet beszéltünk, mint ittunk.

- Szia, majd még beszélünk – ölelem meg és indulok haza.

- Azt ajánlom kösd fel a gatyád, mert elverlek Szombaton! - kiált utánam.

Csak intek neki. Más csinálnák a gatyámmal és az övével, de az más kérdés. Otthon az üres lakás fogad és a csönd. Késő van, így egy gyors zuhany után megyek aludni.

Az elkövetkező napokban sokat próbálunk és az új számot is tanulnom kell. Kezd kicsit felgyűlni a munka, így leginkább otthon és este gyakorlok a versenyre. Nem csak nekem, de az orrkendősnek is sok a melója, így csak egy-egy közös ebéd fér bele a hátköznapokba. Nem baj, a semminél több. Végül eljön a verseny napja, ahova Die is velem jön. Kyo és Kao interjún, Shinya egy dobosoknak szóló magazinhoz ment fotózásra és interjút adni. Most jobban örülnék, ha otthon alhatnék, de nem baj. Hamar végzek, aztán mehetek gitárosommal Boohoz. De jó, ki se látok a munkából.

- Szia! - karolom át Reita vállát mikor meglátom.

- A frászt hoztad rám! - mordul.

- Bocsi, bocsi – nevetek – felkészültél?

- Hülye kérdés. És te?

- Én mindig kész vagyok – kacsintok rá.

- Helyes – biccent önelégülten.

Sokat sejtetően elmosolyodik, mire rájön milyen kétértelműen fogalmazott. Egy pillanat alatt lesz vörös a feje és csapna le, de elfutok előle.

- Védj meg! - ugrom Die mögé.

- Rossz fiú voltál Totchi? - kérdi vigyorogva.

- Én? - teszem az ártatlant – Nem csináltam semmit.

- Csak perverz vagy – kotyog közbe a basszeros.

- Még szép – vigyorgok.

- De ilyennek szeretünk – ölel magához Die.

Rei fúj egyet, mire kinevetem. Lenyugszanak a kedélyek és beszélgetünk, amíg sorra nem kerülök. Felmegyek a színpadra, és előadom a kiosztott számot. Manowar: Sons of Odin. Már korábban is ismertem a számot és szeretem is, szóval nem volt nehéz. Hatalmas vigyorral a képemen jövök le a színpadról. Rei a színfalak mögött vár rám.

- Szép volt – biccent elismerően.

- Tudom – vigyorgok büszkén.

- És még én vagyok nagyképű – morog nem létező bajsza alatt.

- Én is szeretlek.

Szinte már várom, hogy lecsapjon, mégse teszi. Intek neki és visszamegyek a pihenőbe. Ott Die vár, hatalmas vigyorral a képén.

- Király vagy – vereget hátba.

- Mondj olyat, amit nem tudok magamról.

- Azzal se mondok újat, hogy beképzelt vagy.

- Csak tudom, mire vagyok képes – vonok vállat.

- Tényleg? Megmutatod? – vigyorog kajánul.

Furcsán megvillan a szeme, mire elmosolyodom. Intek neki, hogy kövessen. Szerencsére most mindenki a pihenőből nézi a kivetítőn a versenyt, így senki nem járkál a folyosókon. Belököm gitárosom a mosdóba, és amint bezáródik mögöttünk az ajtó, vadul megcsókolom. Nem kéreti magát, hasonló hevességgel viszonozza. Elkezd taszigálni, egészen addig, míg egy kisebb belső helyiségbe érünk és nekiütközöm a kézmosónak. Átkarolom a nyakát, és hagyom, hogy az övemmel kezdjem bíbelődni. Nyakát csókolom és harapdálom, mire felmordul. Tudom, mennyire szereti.

- Húzod az agyam? – kérdi.

- Még szép – nevetek.

- Az a szép, mikor alattam nyögsz.

- Úgy legyen.

Hátra feszíti a fejem és nyakam veszi célba. Óvatosan harapdálja az érzékeny bőrömet, amitől nyöszörgök. Hosszú tincseibe túrva élvezem a kényeztetést. Mikor megérkezem kutakodó ujjait merevedésem körül, akaratlanul is felnyögök.

- Ez az, ezt már szeretem – duruzsolja Die mély hangján.

Óvatosan megrágcsálja a fülem, mire megborzongok. Tudja, hogy kergessen az őrületbe. Én sem tétlenkedek, kibontom övét, és végre hozzá férek kemény merevedéséhez. Egy nyögéssel jutalmaz, mikor mozgatni kezdem a kezem. Kéjtől csillogó szemekkel néz rám és megcsókol. Nem húzzuk az idő, hamar megszabadítjuk egymást a nadrágtól és az alsótól is. Gitárosom összefogja férfiasságainkat, és egyszerre kényeztet mindkettőnket. Kipirult az arca, csillog a szeme, hihetetlenül szexi.

- Akarlak – préseli ki magából.

- Hajrá – biccentek.

Elmosolyodom és félre lökve kezét, tovább hajszolom magunkat a gyönyör felé. Hátra lépve a nadrágja zsebéből előszed két kis tasakot. Az egyik egy óvszer a másik síkosító.

- Mindenre gondolsz –állapítom meg – Vagy már eleve ez volt a terved?

- Számít?

- Egy kicsit sem – újra vadul megcsókolom.

A kellemes érzésbe vegyül némi fájdalom is, mikor megérzem első síkos ujját. Feszít, mégis annyira kellemes, hogy alig bárom megállni a lábamon. Akaratlanul is gyorsítok kezem mozgásán.

- Hova rohansz? - fog le.

- Nagyon jó – préselem ki magamból.

Elmosolyodik és még egy ujját belém csúsztatva, mire felszisszenek.

- És még én vagyok a türelmetlen – nyögöm.

- Te hergeltél.

Csókkal fojtja belém a nyögéseket. Nem kell sok, hogy egész testemben remegjek a vágytól.

- Die... Die... - ismételgetem a nevét.

Hirtelen húzza ki belőlem ujjait és enged el. Kábán, kéjtől remegve próbálok rá fókuszálni. Annyit azért sikerül felfognom, hogy óvszert húz magára és elém áll. Egyik lábam a dereka köré kulcsolom és megcsókolom, miközben belém csúszik. Összerándulok az érzésre. Die méretei nem kicsit, feszít mégis élvezetes.

- Totchi – nyögi, mikor teljesen elmerül testemben.

Vár egy kicsit, majd lassan mozogni kezd. Ajkamba harapva próbálok nem felnyögni az élvezettől.

- Istenem, de szűk vagy... isteni – nyögi Die.

Lehúzom magamhoz egy csókra. Nem vár sokat, egyre gyorsabban lök rajtam. Mikor eltalálja kéjpontom, szinte sikoltani tudnék az élvezettől. Nyakam csókolja végig, és egyik keze bejut a pólóm alá, és a mellbimbóim kezdi morzsolgatni.

- Dieh... nemh bihrom... - többet nem tudok kipréselni magamból.

Hirtelen ér, hogy kicsúszik belőlem és elenged. Csak annyi jut el ködös agyamig, hogy gitárosom megfordít és hátulról csúszik újra belém. A mosdóra támaszkodva, lehajtott fejjel élvezem a kényeztetést. Ha így folytatja, nem fogom sokáig bírni. Hihetetlen technikája van Dienek. Felgyűri a pólóm és a gerincemet csókolja végig, miközben szabad keze ismét a mellkasom fedezi fel. Egyre gyorsabban mozog, én már alig bírom visszafogni magam. Hátra simítom az arcomból a hajam és a szemem sarkából egy ismerős alakot pillantok meg. Nem tudok vele foglalkozni, csak Die van, aki minden lökésével eltalálja kéjpontom, ezzel csillagokat láttatva velem.

- Mégh.... mégh – nyögöm.

Nem kéreti magát, teljesíti kérésem. Nem bírom, egyik kezemmel támaszkodom, másikkal saját férfiasságomon simítok végig. Megvonaglok az érzésre. Mielőtt elérne a vég, Die magához von egy csókra, és egymást szájába nyögve élvezünk el. A csapra borulva zihálok és próbálok levegőhöz jutni. Gitárosom a hátamra borulva liheg. Kell pár perc, hogy elég erőt gyűjtsünk ahhoz, hogy rendbe szedjük magunkat.

- Kösz – mosolyog Die és megcsókol.

- Ugyan – legyintek.

Immár rendbe szedve és minden nyomot eltüntetve magunk után lépünk ki a mosdóból. A pihenő felé menet még látom, hogy Rei felmegy a színpadra.

- Kávét? - kérdi Die.

- Nem kérek. Mindjárt megyek.

Biccent és megy tovább. Reita most jobban érdekel. Megvárom őt a színfalak mögött. Kicsit szétszórt a játéka, de ettől függetlenül tökéletes végig pengeti a dalt. Mikor lejön és meglát, teljesen elvörösödik.

- Szép volt – mosolygok rá.

- Izé... kösz – nyögi.

Elindulunk visszafelé. Mikor senki nincs a közelben, a füléhez hajolok és belesúgom:

- Tudom, hogy láttál minket.

Megdermedve megáll, és úgy elvörösödik mint a főtt rák. Levegőt se tud venni hirtelen.

- Sajnos most dolgom van, szóval majd később találkozunk – intek neki és elindulok összeszedni bandatársam, hogy menjünk az interjúra.