6. fejezet

Reita pov

Toshiya alaposan meglepett minket, a bunkózásai ellenére most egész normális volt. A vér is kifutott az arcomból, mikor megláttam nála a gitáromat, de minden további nélkül visszaadta és én is az övét.

- Kösz, hogy visszahoztad. – motyogom.

- Ugyan, különben nem tudnál versenyezni. De mit szólnál hozzá, ha a továbbiakban a sértegetés és beszólogatás helyett, inkább a zenei tudásunkat mérnénk össze? Szavak helyett beszéljenek a tettek.

Benne vagyok hisz nekem is kellemesebb lesz, ha nem mindig egymás vérét szívjuk, azt kapom én itt eleget. Egy perccel később olyat mond, ami még a mosolyt is lefagyasztja az arcomról.

- Bocs, de én más csapatban játszom.

- Ahogy gondolod. De ha gondolod, megihatnánk valamikor egy sört, vagy kávét.

- Meglátjuk, de ha mégis, csak akkor, ha tartod a három lépés távolságot. A hideg kiráz a meleg viccektől és megjegyzésektől. A fanservice az más, de akkor is.

- Oké, felfogtam – nevet – akkor majd találkozunk. Szia!

Épp időben ment el mert Ruki már készült átharapni a torkát. A verseny alatti beszólása eléggé betette nála a lécet. A többiek csak bambán leesett állal néznek, hisz a rivális banda basszerosa az imént hívott el inni, én meg belementem persze bizonyos feltételekkel. Talán egy új barátság kezdete, ki tudja. Miután a kedélyek lenyugodtak belekezdtünk a próbába, holnap koncert és nem engedhetünk meg magunknak most egy perc késlekedést sem. Egész este nyomattuk, másnap rendesen kifáradtunk, de jó nagy bulit csaptunk. Aztán eseménytelen napok sora következett, a szokásos rutin, próba, ivás a haverokkal, beájulás az ágyba, mindezt pedig a következő nap megismételve folyamatosan. Egyik nap viszont összefutottam Toshiyával. Szóba elegyedtünk, beszélgettünk kicsit a versenyről, a bandájáról majd az enyémről. Egész normális, nem is olyan rossz, mint hittem. Persze a beszólásai még mindig megmaradtak, azonban jóval kevesebb és visszafogottabb az előzőeknél.

- Akkor a randi még áll?

- Randiról szó sem volt. – mordulok.

- Oké, nevezd ahogy akarod, az ivászatra gondoltam. – vonja meg unottan a vállát.

- Ja, valamikor jó lenne.

- Majd kereslek! –int, és már távozik is.

Szemeimet forgatva megyek haza, egy halovány mosoly húzódik arcomon.

- Te min vigyorogsz? – Aoi képét az enyémbe nyomja.

- Távolság! – tolom el magamtól. – Mit keresel itt?

- Szörnyű vagy Reita, elfelejtetted?

- Mint észrevetted mostanság elég fáradt vagyok, elmondhatnád mi ez az egész.

- Le ne harapd a fejem, megígérted ma együtt iszunk nálad. – jogosan lesz mérges.

- Jó bocs…

- Ez a minimum.

Beengedem a duzzogó uraságot, mire kicsit megenyhül és vigyorogva ledobja magát a kanapémra.

- Na? Mi van közted és Toshiya között? – vigyorog.

- Nem vagy normális.

- Már miért ne lennék az? A hülye is észreveszi, eddig mindig morogva jöttél be miatta, de amióta nálunk járt érdekes módon ez abbamaradt.

- Talán mert tisztán játszunk? – vonom fel a szemöldököm.

- Vagy valami más.

- Ne menj a fejed után, mert akkor egy baszott nagy falnak fogsz nekimenni vagy rosszabb esetben az öklömnek.

- Ez csúnya volt papagáj. – mint egy hörcsög felfújja az arcát.

- Mit kérsz inni?

- Mi van?

- Egy egész italbolt. – halkan kuncogva megyek ki a konyhába.

- Valami töményet hozz. – kiált ki utánam.

- Na, mi van, ma nem sörrel indítasz? – hozom be a wiskey-t.

- Kell, a tömény otthon az asszony kikészít!

- Kellett neked egy macskát venned, ha még magadról sem tudsz gondoskodni. – nevetek.

- Jó, na. – kuncog.

Elé teszem, az üvegeket hadd válasszon kedvére, de annak ellenére, amit mondott mégiscsak a sört nyúlja le először. Rágyújtok egy szálra.

- Nem szívsz mostanában egy kicsit túl sokat?

- Mert szerinted kinek a hibája.

- Kellett neked belemenni a chibi hülyeségébe. – nevet jó kedvűen.

Erre már nem válaszolok, egy macsó nem panaszkodik. Nem kell tudnia, hogy hallottam a kacsával való beszélgetését, amikor arról sutyorogtak a pöttöm panna bannolni akar, ha nem megyek bele az olcsó és szánalmas kis játékába. Van ezer, meg ezer jobb dolgom elvégre a Last Heaven-nek most csinálunk pv-t ami nem kis meló.

- Ez van. – vonok végül vállat, hogy megtörjem a kínos csendet - Oh, igaz is Aoi láttalak múltkor a vidámparkban Uruhával. – vigyorgok gonoszul. – Mikor elvileg nem voltatok jól és képtelenség lett volna bejönni próbára.

- Nem tudom, miről beszélsz. – teszi az ártatlant.

- Képeim is vannak. – legyezem magam a fotókkal.

- Add ide őket! – kap utánuk, de elvéti.

- Mégis minek?

- Mit akarsz cserébe? – veszi a lapot.

- Ti nem akarjátok, hogy Takanori rájöjjön, nekem meg falazni kéne. – vigyorom hatalmas lesz.

- Sunyi vagy Reita. – csóválja a fejét, de már mosolyogva nem is érdekli már annyira a képek.

- Csak rohadtul fáradt.

- Rendben, mondd! –int nagylelkűen.

- Holnap dolgom lesz, de nem akarom, hogy Ruki vagy bárki más tudja miért nem megyek be próbára az macerás lenne… Mond azt, erősen szédülök, felállni sem tudom kihagyom a próbát.

- Csak ennyi? – nyafog. – Azt hittem valami nagyobb dolog. – issza ki a sörét.

- Ha megteszed nekem, elégetem a képeket és elviszlek egy kajakörútra. – sóhajtok fel.

- VÁLLALOM! – pattan fel csillogó szemekkel és szalutál.

Sokba fog ez nekem fájni, de megéri, ha egy napig távol tartom az a kis kaktuszt magamtól. Ha jól tudom a Dir en Grey most fog koncertezni a héten és el akarok menni, csak egyszer megnézni a konkurenciát, felmérni a terepet, ha már tisztán játszunk, legalább tudjam hányadán állunk.

- Mikor is kéne a falazás?

- majd időben szólok neked. – zárom le a témát.

Hajnalig van nálam iszunk, beszélgetünk és jókat baromkodunk. Kellemes Aoi társasága, a rádióban is könnyebb vele baromkodni, azonnal veszi a viccet és löki a következőt.

- Mohasakk. – összeakad a nyelve, mire hangosan felröhögve lefordulok a székről.

- Mortabakk. – próbálkozik tovább, nekem meg már potyognak a könnyeim.

- Mi van? – fulladozok.

Taktikát változtat és mutogatni kezd, amin csak még jobban nevetni kezdek. Eléggé hangosak lehetünk, de szerencsére egy szomszéd sem jön át panaszkodni és a rendőröket sem uszítja ránk senki.

- Itt akarsz aludni vagy mi? – nevetek.

Heves bólogatásba kezd, hogy szinte már attól félek, leesik a feje.

- Befoglalhatod a kanapét. – ilyen ittasan amúgy sem engedném el.

- Homo… Fogo…Logo… - próbálkozik.

- Mi van névtáblácska kéne a fejedre?

Egy üveg landol a képemben, tisztában vagyok, csak megköszöni, mégis annyira viccesen csinálja. Én közel sem ittam annyit, részeg vagyok ugyan, de a beszéd még értelmesen megy.

Feltápászkodik a székről, azonban hanyatt vágódva mellettem ér földet. Szinte visítok már a röhögéstől. Egymásba kapaszkodva próbálunk lábra állni, mégsem megy, úgy hogy végleg feladva, ott alszunk el, ahol vagyunk.

Reggel hasogató fejfájásra ébredek, rémlik pár dolog a tegnapiról, mégsem sok azután miután inni kezdtünk. A hátam elgémberedett a padlón alvástól, a bolhás macska lábai is rajtam, amiért morgok egy sort, lelököm, de csak egy nyávogó ne márt, kapok és alszik tovább. Amőbát játszva jutok el a konyháig, ahol egy öreg seprű minősül hasznos barátnak a felállásban, majd egy jó erős feketét főzök, ami még a holtakat is feltámasztaná. Mikor lefő az éltető nedű Yuu is előkerül, kócosan, kicsit kialvatlanul és igen vicces ábrázatban mire megint kicsordulnak a könnyeim, az asztalon fekve félig csapkodom azt a jobb karommal, mint egy levegőhiányos fóka.

- Most mi van?

- Tükör. – röhögök.

Kivánszorog, belenéz az említett tárgyba, a következő percben felkiált.

- REITA KI EZ A FICKÓ???

Válaszolni nem tudok, ha csak elképzelem, az arcát megint nevethetnékem támad. Nem is kell sokáig várnom, bejön könnyes kiskutya szemekkel, remegő ajkakkal és haját birizgálva.

- Öregszem. – suttogja.

- Üdv a klubban! – intek neki az asztalról.

- Ez gonosz volt, ezért ma eljössz velem koncert után vásárolni…

- Olyan későn? – na, most én vagyok kiakadva.

- Igen, ha már tegnap megzsaroltál ennyi jár nekem.

- Fáradt leszek és morcosabb a megszokottnál is. – figyelmeztetem.

- Vállalom a nehéz feladatot.

- Mi vagy te, szamuráj?

Pózba vágja magát és láthatatlan kardjával kezd hadonászni. Csak fejem csóválva töltök neki is kávét, amikor pedig lenyugszik, leteszem elé.

- Milyen jó haverom van, kávéval kínál, aludhatok nála, még egy párnát is hozzám vág, hogy kényelmesen aludjak. Vigyázz, mert a végén beléd szeretek.

- Inkább ne. – borzongok meg a gondolatára is a dolognak.

- Hogy lehetsz ennyire homofób? – húzza el az ajkát.

- A melegekkel semmi bajom csak engem kerüljenek el messziről.

- Borzasztó vagy, remélem tudsz róla.

- Te csak ne gyere nekem ilyenekkel.

- Szeretlek! – vigyorog.

Olyan gyilkos tekintetet kap tőlem, amivel még senkit sem ajándékoztam meg, de csak vigyorogva seggét riszálva dob egy puszit és kimenekül a lakásomból. Jobban is teszi, mert biztos repítenék valamit utána.

Toshiya pov

Eljőve a Gazétól első utam haza vezet. Hulla fáradt vagyok. Szerencsére van kaja, így nem kel főzni és elmenni venni vagy rendelni. Nincs jobb ötletem estére, inkább bambulom a TV-t. Nem sok minden köt le, inkább rajzolok valamit. Inkább csak nonfiguratív mintákra telik tőlem. Megvonom a vállam és elmegyek zuhanyozni, aztán alszom. Ki kell pihenni magam, mert nemsokára fellépés lesz. Ami annyit jelent, hogy ki se látszom majd a munkából. Fürdés után szinte beájulok az ágyba.

Reggel viszonylag frissen megyek be a próbára, és nem én vagyok az utolsó. Die kissé másnaposan esik be, és nekiülhetünk a számlista összeállításának. Hosszas viták származnak a számok összeállításából, mert Kyo és Kao mást akarnak. Ha kettejük akarata nem lenne elég, még azt is figyelembe be kell venni, hogy Shini hogy bírja majd a játékot. Ha az elejére vagy a közepére tesszük a nagyon zúzós zenéket, kidől a végére szerencsétlen.

- Még mázli, hogy Totchi jól bírja – sóhajt Kyo.

Hosszasan gondolkodom én is, és próbálok segíteni. Sajnos mindenki egyre feszültebb a hangulat.

- Srácok, mielőtt kinyírjuk egymást, mit szólnátok, ha elszívnánk egy cigit? - kérdezem.

- Jó ötlet – helyesel Die.

Mindenki bagóra gyújt. Jó kicsit lazítani.

- Hogy haladsz a versennyel? - mászik mellém Kyo.

- Jól, csak nem tudom mit játsszak majd – felelem.

- Mondjuk a Sukekiyo egyik számát – von vállat.

- Miért?

- Gondolj bele, lesz egy nagy koncert, amire készülnünk kell. Emiatt nem sok időd lesz készülni arra a hülyeségre. A Sukekiyo könnyedebb, lassabb. Emiatt és a tehetséged miatt hamarabb és könnyebben tanulható.

- Jó lenne valami könnyű és ütős.

- Hallgass bele. Holnap hozok neked anyagot.

- Kösz – mosolygok rá.

A cigi szünet után lehiggadnak annyira a fiúk, hogy könnyedén sikerül megbeszélni a számlistát.

- Éhes vagyok! - nyafogok.

Éhen veszek, ma még nem ettem és mindjárt dél. Oké, ők annyit veszekedtek eddig, hogy elfelejtettek éhesek lenni, de én nem.

- Menjünk, mert ha Totchi éhen hal, bajos lesz találni valakit a helyére – áll fel Die.

- Én is szeretlek – fintorgok.

Egy puszit dob felém és elszalad, nehogy leüssem. Kaoru fejcsóválva jön utánunk. Csak egy közeli kis kifőzdébe megyünk. A korábbi morgásnak és veszekedésnek nyoma sincs. Még akkor sem, mikor újra visszamegyünk a stúdióba és szervezzük tovább a koncertet. Késő estig bent próbálunk, mert Kyo ragaszkodott hozzá, hogy legalább egyszer végig játsszuk a listát. Hogy miként jutok haza fogalmam sincs. Az elkövetkező napok is így telnek. Mivel sok a munka, megbeszéltük, hogy valaki majd kimegy és hoz kaját a többieknek. Ma én vagyok a soros. Nagyon hosszú a sor, mindenki most éhes.

- De jó – hajtok lemondóan.

- Bocsánat – ütközik nekem valaki.

- Semmi baj – fordulok felé – Belém jössz? Legközelebb előre szólj – mosolygok Reitára.

Megvillan a szeme, mire védekezően felemelem a kezem.

- Bocs – szabadkozom, nehogy leüssön – Mi van veled?

- Nem sok, sok a munka. Nem sokára forgatunk majd. Veled?

- Nagyjából két hét múlva koncertezünk. Gondolatod mi van. Áll a bál. Kyo és Kao nehezen tudnak szót érteni.

- El tudom képzelni. Ruki is szörnyű tud lenni. Gondolom nem sok időd van a versenyre.

- Ne örülj, mert arra van – mosolygok – Szóval vigyázz magadra, mert a nem vagy elég jó, elkaplak, hogy megtudjam, miben vagy jobb – kaján vigyor kúszik a képemre.

- Hidd el, sok mindenben vagyok jó.

- Kíváncsi vagyok.

Megforgatja a szemeit, mire kirobban belőlem a nevetés.

- Akkor a randi még áll? - kapok észbe.

- Randiról szó sem volt. – mordul.

- Oké, nevezd ahogy akarod, az ivászatra gondoltam. – vonom meg a vállam.

Megkapom a vásárolt ebédet.

- Ja, valamikor jó lenne – gondolkodik el.

- Majd kereslek! –intek, és már megyek is.

Vigyorral a képemen megyek vissza a kiadóhoz. Jó volt látni ezt a lököttet. Teljesen normális, ami nagyon tetszik. Nem az a bunkó, mint aminek mutatta magát. Örülök, hogy lehet vele normálisan beszélni. A félre érthető megjegyzések miatt se ütött le, ami jó.

Visszaérve a stúdióba kiosztom az ebédet és leülünk enni. Nem kell tudniuk, hogy találkoztam Reitával. Csak morognának, és akkor nem dolgozunk. Nincs szükség újabb feszültségre, így se felhőtlen a hangulat.

- Tessék – nyom a kezembe egy pendrive-ot Kyo.

- Ez mi? - nyammogok.

- Zene, amit ígértem.

- Kösz – teszem el.

Kaja után elkezdünk zenélni. Haza felé menet felhívom egy haveromat.

- Sz mi a pálya? - kérdi.

- Emlékszel, hogy jössz nekem egy szívességgel? - kérdezem.

- Aha, mi kéne?

- Reita száma.

- Milyen Reita?

- A The Gazette basszerosa. Tudod, Suzuki Akira.

- Minek az neked? - értetlenkedik.

- Az lényegtelen.

- Oké, meglátom mit tehetek érted.

- Kösz – vigyorogva bontom a vonalat.

Oké, már csak idő kérdése, hogy meg legyen.

Egy húzós hét után végre itt a koncert napja. Már reggel kivittek minket a helyszínre. Segítünk a fiúknak pakolni, ellenőrizzük a fényeket, a hangosítást, mindent. Annyira nem volt időm semmire, hogy még Reitát se hívtam fel, pedig a száma már megvan. Na, majd holnap. Estig tart mire mindennel végzünk és öltözhetünk. A szokásos ökörködés megy, viccelődünk, cigizünk és melegítünk. Shinya véletlenül fejbe is csapja Diet.

- Hé! Ez fájt! - méltatlankodik a gitáros.

- Minek jöttél mögém? Hátul nincs szemem – von vállat. Shin.

- Majd koncert után öld meg – kéri Kao.

- Koncert utánra lenne sokkal kellemesebb ötletem – nyalja meg a száját Die.

- És még én vagyok kanos – sóhajtok és megcsóválom a fejem.

- Ha végeztünk, felőlem orgiát is tarthattok, csak előbb csináljuk végig a koncertet.

Szinte végszóra nyit be az egyik segítőnk, mondván, mi jövünk. Szokásunkhoz híven, összetesszük a kezünket és a már megszokott felkiáltás után lépünk ki a rajongók elé.

Felcsendülnek a kezdő hangok, felzúg a közönség. Kézbe veszem a hangszerem és elfoglalom a helyem. Minden tökéletes, az összhang, a hangosítás. A sikerünk hatalmas. Nem kell sok, hogy elszakadjak a valóságtól és csak a zene legyen számomra. A koncert közepén van egy hosszabb szólóm, míg a többiek szusszannak és isznak pár kortyot. Teljesen csend, a rajongólban benn akad a hang míg zenélek. Párszor pajkosan rájuk mosolygok, mintha flörtölnék velük, mire hangos sikítás a válasz. Végül vége a koncertnek. Fáradtan jövünk le a színpadról és megyünk az öltözőbe.

- Szép volt fiúk – vereget hátba Kaoru.

- Ja, jók vagyunk – vigyorgok.

- Fáradt vagyok – nyöszörög Kyo.

- Ha átöltöztél, aludhatsz míg hazavisznek – biztatja Die.

Az öltözőben első dolgom levenni a fellépő ruhámat. Bevizezek egy törülközőt és gyorsan áttörlöm magam. Nem akarok bűzleni. Átöltözünk és megyünk a kisbuszhoz, ami haza fuvaroz minket. Otthon még van annyi erőm, hogy megfürödjek, de hogy utána hogyan kerültem ágyba, nem tudom.

Reggel arra kelek, hogy a szemembe süt a nap. Morogva kelek ki a meleg takaró alól, hogy főzzek egy kávét. A koffein felébreszt annyira, hogy eljusson a tudatomig, hogy SMS-t kell írnom. Elő is keresem a telefonom, és írok Reitának, hogy mit szólna ma egy ebédhez. A helyet és az időt rábízom. Pár perccel később írja, hogy oké, és megadja egy étkező címét. Ahogy elnézem indulnom kell, ha oda akarok érni. A forgalom hatalmas, így inkább tömegközlekedéssel megyek. Az gyorsabb. Szerencsére kicsit előbb érez oda mint ő, így el tudok szívni egy cigit. Mit meglátom, mosolyogva intek neki.