2.fejezet

Reita pov

A kis törpe csak nem adja fel és még email-ben is hatszor elküldte a versenyről szóló infókat, hogy biztosan átjöjjön mind.

- Takanori egyszer kicsinállak emiatt… - morgolódom.

Hatalmas sóhajjal hívom fel a számot és jelentkezek a versenyre, persze én hülye mire feleszmélek automatikusan Reitaként irattatom fel magamat. Csúcs már csak ez hiányzott nekem. Másnap morcosan állítok be a próbaterembe.

- Mégis csak jelentkeztél mi? – röhög a képembe Aoi a gitárja mögül.

- Ja. –hű de szívesen hozzávágnék valamit.

- Nem lesz olyan rossz, majd szurkolunk neked. – Yutaka, mint mindig most is pozitív annyira jó neki.

- Reita! – az ördög hangja. – Jelentkeztél már?

- Hah. – morgom és a gitáromhoz lépek és veszem magamhoz.

- Tényleg? – rá se kell néznem, tudom, mennyire csillog a szeme. – Csúcs! Akkor többet kell gyakorolnod, remélem nincs, terved mára estig itt leszünk.

Megdermedek. Ugye nem azt hallottam, amire gondolok?

- Ruki eszedbe se jusson, hogy én… - kezdenék bele, de fejbe csap.

- Már pedig igen. Nem fogod nekem elszúrni.

- Nem vagy az anyám. – morgok rá.

- Szerencséd. – vigyorog.

Nagyon is jól ismerjük ezt a mosolyt, ilyenkor lehet tudni, megszállta az ördög. Talán még menthetem a menthetőt, de erősen kétlem.

- A ma pedig nem fog menni…

- Mégis miért nem? – pufog.

- Mert… mert megígértem Kouyounak, hogy iszogatunk ma egy kicsit. 

- Uruha ez igaz? – szikrákat szól a szeme.

Az említett egy dobozzal bajlódott, még véletlenül sem akart felnézni.

- URUHA.

- Mi? Mi van már? – bátor vagy fiam.

- Tényleg mentek ma Reitával inni? – szűri a fogai között.

Ru először Rukira, majd rám néz. Némán könyörgöm, neki csak mentsen ma ki és meghálálom.

- Felejtsd el Ruki egy hónapja nyüstölöm, jöjjön el velem inni. Nem engedem, ma este ő az enyém. – végre rá emeli a tekintetét a földről.

Majd leesik az állam. Ilyenkor senki sem mer hozzászólni nem h visszabeszélni ilyen hangon. Az törpe énekesünk csak tátog, egy hang sem jön ki a torkán, nem úgy, mint szokott. A veszélyt megérezve felkapom Uruhát aztán már ott sem vagyok vele, még csak az kéne, hogy valami a képemben landoljon.

- Kouyou isten vagy, megmentettél a haláltól, köszönöm, jövök eggyel. – szusszanok már a kiadó előtt.

- Remélem is, most célkeresztbe kerültem miattad. – masszírozza meg a vállát.

- Gyere, meghívlak. – indulok el egy kocsma felé.

Ruru boldogan jön utánam, nem szokott sokat inni a pletykákkal ellentétben, persze szereti az italt én is szeretem, de ez még nem azt jelenti, ha alkalom adtán felönt a garatra, hogy alkoholista lenne. Emiatt volt is egy kisebb hírverés, de szerencsére el tudtuk simítani a kiadó segítségével.

- Mond miért is menekülsz most Ruki elől? Csak nem szerelmes vagy belé? – kérdezi hirtelen.

Megakadok. Most komolyan azt hiszi…? Ennyit a dicsérgetésemről, ez kiábrándított kicsit.

- Nem… te is tudod mi a véleményem az ilyen dolgokról, úgy hogy, ha lehet, mellőzd, az ilyen poénjaidat kérlek.

- De harapós kedvében van ma valaki. – pufog, de csak színészkedik, majd megáll előttem és lenéz a szemembe. – Piálás közbe vagy kinyögöd, vagy megharaplak.

- Megnézem én azt totem oszlop. – vigyorodom el.

Nem hiába a barátom iskola óta mindig tudja, hogyan vidítson fel. Habár tudom a szavaiban komolyság is csengett és valóban ki fog kérdezni.

Toshiya pov

Sikerül a jelentkezés, így megyek vissza a próbaterembe. Mikor belépek, Kao gyanakodva pillant rám.

- Sikerült? - kérdi színtelen hangon.

- Aha – vigyorgok.

- Totchi, mit szólnál hozzá, ha inkább a basszerodnál jelentkeznél? - kérdi szemrehányóan Kyo.

- Ő megvár – vonok vállat.

- Ő lehet hogy igen, de én nem. Nyomás! - bök a háta mögé.

Lemondóan sóhajtok és eleget teszek a kérésének. Kézbe veszem szeretett hangszerem, hogy végre zenélhessünk. Egész nap próbálunk, csak akkor hagyjuk abba, mikor a gyomrunk hangosabban korog, mint ahogy zenélünk.

- Menjünk enni – int Kao.

A kiadó menzája helyett egy közeli kifőzdébe megyünk, ami már a törzshelyünknek számít. Szokás szerint jó hangulatban telik az ebéd, bár kapok pár csípős megjegyzést a verseny miatt, de nem érdekel. Az én szabadidőm, azt teszek vele amit akarok. Még jó is kisülhet belőle. Mielőtt visszamegyünk még elszívok egy cigit, és a portán vesz egy automatás kávét. Vígan elszürcsölöm a löttyöt, és visszaérve a próbaterembe, első dolgom megnézni a laptopot, hátha van valami. Egy olvasatlan üzenet. A tehetségkutató szervezői írtak.

- Lássuk csak – motyogom - A szabályok szerint saját hangszert kell vinni, a kezdeti selejtezőn egy általunk választott számmal kell indulni. Aki innen tovább jut, a zsűri által kiadott számokat kell megtanulni. Amennyiben van együttes, új számot kell kérni, saját számmal továbbra is tilos indulni. A bírák az előadási módot, a technikát, valamint a zenei előadást fogják pontozni. Öt bíra dönti el ki jut tovább vagy sem. A fordulók hetente lesznek, ennyi idő van felkészülni. Ahogy halad majd a verseny, mindig nehezebb számokat kell megtanulni. A későbbiekben nem lehet gitárt cserélni, ugyanazzal kell versenyezni, kivéve, ha technikai okok miatt használhatatlanná válik a hangszer – olvasom, ez teljesen jogos.

- Kitől kaptál szerelmes levelet? - telepszik mellém Die.

- Sajnos senkitől – mondom.

- Házassági ajánlat? - perverz fény csillan a szemében.

- Lehet, hogy téged ilyenekkel bombáznak, de engem nem. Még szerencse – sóhajtok színpadiasan.

- Ezek szerint, én jobb pasi vagyok, mint te – vigyorog.

- Igen, mert Totchi egy hisztis díva – kotyog közbe Kyo.

Válaszul hozzá vágom az első kezembe akadó tárgyat, ami jelen esetben egy doboz cigi.

- Kösz – szedi fel a  földről.

Mérgesen szusszanok, mikor rájövök, hogy azaz én bagóm volt.

- Ugye tudod, hogy nem kapod vissza? - kérdi lemondóan Shinya.

- Igen – veszek fájdalmas búcsút a cigitől.

- Bocs, hogy megzavarom a traccs partit, de dolgozni járunk be, nem melegedni – szól közbe Kao.

- Igen, azt majd télen fogjuk csinálni – vihog Die.

Nevetve állok fel és veszem kézbe hangszerem. Egészen estig próbálunk, már sajognak az ujjaim, mikor elindulok haza. Otthon gyorsan eszem pár falatot, majd leülök a nappali közepére, és  gitárjaimat mustrálom.

- Melyiket vigyem? - morfondírozok.

Nem akarom a legújabb szerzeményeimet vinni, nem lenne tisztességes. Azok profi hangszere, és ez egy tehetségkutató, nem hiszem, hogy sokan megengedhetnek maguknak ilyen felszerelést.

- Nehéz döntés – szusszanok.

Végül választok. Minőségi jó gitár, de mégsem profi, ezt mások is megengedhetik maguknak, mégis nagyon szépen szól. A neheze csak most jón, mit adjak elő? Saját számmal ne lehet indulni. Azokat álmomban is tudom.

- Na jó, ehhez már késő van. Majd holnap – ásítom.

Felkecmergek és megyek zuhanyozni. Szerencsére holnap nem kell bemenni, így itthon tudok maradni. Egy hét múlva van az első meghallgatás, addig van időm. Már alig várom. Vigyorral a képemen alszom el.

Reggel korán kelek, amint megiszom az első kávémat és elolvasom az újságot, megyek a nappaliba. A laptopot bekapcsolom és elkezdek keresni valami ütős zenét. Ahogy végignézem a gépemet, rájövök, hogy túl nagy a választék.

- Bőség zavara – nevetek zavartan.

Cigire gyújtok és bele-bele hallgatok néhány számba. Mindegyiket tudom, de valahogy egyiket se érzem úgy, hogy jó lenne. Órákig görnyedek a gép előtt, de semmi ötletem sincs. Sok számot pengettem már végig, de egyik se tetszik.

- Wááá, nem megy! - idegesen túrok hajamba, és dőlök el a kanapén.

Leteszem hangszerem a dohányzóasztalra és hasra fordulva a fejem alá gyűrök egy párnát. Ötletem sincs. Ahogy arcom belefúrom a puha anyagba, meghallok egy dallamot. Nem tudom hirtelen mi ez, de számtalanszor játszottam már. Úgy ülök fel, mintha rugók löknének fel. Akkora lendülettel veszem magamhoz a basszert, hogy majdnem lesöpröm vele a lapost is. Az izgalom miatt párszor elrontom, de sikerül tökéletesen végig játszani.

- Ez az! - nevetek.

Oké, egy hétig kell várnom, hogy megtudjam, jól választottam-e. Remélem sikerül majd, és nem esek ki már a legelején.

- Nyugi Toshi, menni fog – nyugtatom magam.

Egész nap ezt a számot gyakorlom. Csak este jut eszembe, hogy semmit sem ettem egész nap. Egy közeli kis étkezdébe megyek. Nem akarok instant kaját enni, és hozatni se. Jó lesz kicsit máshol is enni. Épp indulnék, mikor megszólal a telefonom.

- Mi kéne? - látom Die nevét a kijelzőn.

- Jössz inni? - kérdi.

A háttérzajból ítélve már egy kocsmában van.

- Mikor és hol? - kérdezem.

- Most és a Black dog kocsma.

- Máris ott vagyok – vigyorgok.

Hamar odaérek, tudom merre van. Ott van Die, Boo és még páran. Csak annyi rémlik abból az estében, hogy röhögünk, jól mulatunk és rengeteget iszom.

A másnap szörnyű másnapossággal kezdődik. Fejfájás csillapító és  egy ima a nagy fehér istennő előtt végül el tudok indulni. A napok úgy telnek, mint mindig, kivéve, hogy munka után otthon, nem alszom, hanem készülök a  versnyre.

1 héttel később

végre eljött a várva várt nap. Gitárral a hátamon megyek a tévé stúdióba. Egy fiatal lány siet hozzám, kezében egy névsorral.

- A versenyre jelentkeztél? - kérdi mosolyogva.

- Igen, Hara Toshimasa vagyok.

Gyorsan kikeresi a nevemet.

- Rendben, kérlek menj a tárgyalóba, ott gyülekeztek – mutat egy folyosóra – Ez lesz a sorszámod – ragaszt egy matricát a pólómra.

Biccentek és megyek. Sikerül nem eltévedni, ami jó, mert nem arról vagyok híres, hogy tudok tájékozódni. Belépve a terembe meglepve tapasztalom, hogy mennyien vannak. Hirtelen meg se tudom számolni a jelentkezőket. Nem akarom, hogy észrevegyenek, azt meg főleg nem, hogy felismerjenek. Inkább egy csöndes sarokba húzódok. Talán fél óra várakozás után szólnak, hogy sorban meghallgatnak minket. Míg várakozom meghallgatom a többieket és cigire gyújtok. Sok tehetséges srác van itt, mások mintha még az életben nem játszottak volna. Már az életemet is kezdem elunni, mire én jövök.

- Üdv – mosolygok.

- Kezdje – sóhajt türelmetlenül az egyik bíró.

Vállat vonok, és amint megszólal a zene, pengetni kezdek. Kissé meglepem őket, mikor látják, hogy kézzel pengetek. Mikor végzek, mélyet sóhajtok és elmosolyodok. Mélyen meghajlok és lejövök a színpadról, ezzel átadva a helyet a következőnek. Unottan játszom a telefonommal, mikor egy ismerős névre kapom fel a fejem.

- Reita – hallom.

Mi? Az a Reita? A Gazette Reitája? Nem, az kizárt. Mi a francot keresne ő itt? Személyesen nem ismerem, de az ő képével van kiplakátolva a város. Ugyan most nincs beállítva a haja, és nincs is rajta az orrkendő, felismerem.

- Ez érdekesnek ígérkezik. Kíváncsi vagyok mi sül ki belőle – vigyorogva figyelem ahogy lejön a színpadról és elmegy mellettem.